magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benczédi Sándor: A Szfinxtől a végtelen oszlopig


Azt hiszem, mindenki szeretne egy kicsit megfürdõzni a hírnév simogató vizében. Különösen a mûvészek áhítozzák a dicsõség mámorító aureoláját. Úgy élnek, viselkednek s dolgoznak, mintha mindig valahol az emberiség fölött lebegnének. Már-már kórtünet az eredetiség hajszolása, s az olyan extra mûvek létrehozása, amihez fogható még nem volt, nincsen, de nem is lesz.

Ezen gondolatokat morzsolgatván, elcsodálkozom a hajdani Egyiptom névtelen mûvészein, kik körülbelül ötezer éven keresztül konokul tartották magukat ahhoz a tipikus egyiptomi stílushoz szobrászatban, festészetben egyaránt, melyet végtelen egyszerûség, hatalmas kifejezõ erõ és megdöbbentõ természethûség jellemez. És kérdezem magamtól: hogyhogy nem törekedtek egyéni stílus kialakítására, mint mondjuk a huszadik század mûvészei? Ilyen nagy távolságból nézve föltûnik nekem, hogy azon szobrok, képek s dombormûvek annyira hasonlítanak egymáshoz, olyan egyöntetû stílusbeliségük, mintha eleitõl végig egyazon mûvész alkotásai volnának. Ez a végeláthatatlan egyöntetûség olyan különös és hihetetlen számomra, mint a piramisok rejtélyes adathalmaza, az Andokban levõ hatalmas kövekbõl épített inka várak megmagyarázhatatlan talánya, s mint mondjuk Piri Reis térképe. Piri Reis török hajóskapitány még 1513-ban megrajzolta Észak-Amerika, Grönland, Kína s az Antarktisz térképét. Grönlandot s az Antarktiszt hótakaró nélkül. A rajzok megdöbbentõen pontosak s Hapgood angol amatõr geográfus szerint olyan forrásmunkák alapján készültek, melyek túlélték az alexandriai nagy könyvtár fölégetését. Különben az Antarktiszt 1820-ban fedezték föl számunkra.



Az Andok csúcsain épült inka várak pedig arról híresek, hogy hatalmas összecsiszolt kövei más, távoli helyrõl szállíttattak oda. Az egyik ilyen beépített kõ 60 köbméter nagyságú, s több ezer tonna súlyú. Miként vitték föl oda?

A tudomány nem is próbál magyarázatot keresni ezen hihetetlennek tûnõ dolgok létrejöttére, csak Däniken állt elõ azzal a fantasztikus elmélettel, mely szerint földön kívüli értelmesebb lények jöttek volna segítségére az embernek. Számomra sokkal hihetetlenebbnek tûnik fel ez a magyarázat, mint annak lehetõsége, hogy éltek még e földön nagy kultúrájú, csudálatos képességû emberek, akik létrehozták azt a kultúrát. Valószínû abból a korból maradtak vissza mindentudó mesehõseink, akik repültek a gondolat sebességével (hipp-hopp, ott legyek, ahol én akarom) látnak, hallanak nagy távolságokba, beszélnek fûvel, fával, állatokkal, s mindig van mit aprítaniok a tejbe (terülj, terülj asztalkám!). A manók és tündérkirálynõk fel tudnak építeni estétõl hajnalig egy szép nagy palotát. De arról nem szól a mese, milyen munkaeszközökkel. Viszont arról sem tudunk, milyen szerszámokat használtak a régmúltbeli nagy kultúrájú emberek, mert vissza nem maradt semmi az utókor számára, csak a nagy eredmény, mintha itt is mesebeli várakkal állanánk szemben.

Tényleg miként lehetséges, hogy abból a korból nem maradt fönn semmi, de semmi szerszám? A válasz csak ez lehet: mert nem is volt. (A kõbalták más korból valók.) Akkor nem használhattak munkaeszközöket, különben egy-kettõ elõkerült volna az idõk folyamán. Csakhogy ezt mi nem tudjuk elképzelni, mint ahogy a vak sem alkothat képet magának a szivárvány színeirõl.

Szerfölött el vagyunk telve önmagunkkal, tudományunkkal, pedig sok tekintetben jóval fölülmúlnak bennünket még az egyszerû állatok is. Ahogy a pók megszövi hálóját, fölér egy mérnök tudásával, ha nem több annál, mert ez tökéletes, de hány sportpalota, híd és sok más építmény omlott össze rossz szerkesztése miatt! A pók nem használ mérõeszközöket, mégis oly tökéletes erõegyensúlya van egész hálójának, amit csak bámulni lehet. Itt egy faj közös, ösztönbeli tudásával állunk szemben. Sehol sincs semmi egyéni próbálkozás.

Hát a patkány milyen szerszámot használ, mikor földrengést, bányarobbanást, hajósüllyedést jelez jó elõre? A vándormadarak bámulatos tájékozódását esetleg megmagyarázhatjuk, de szerszámok nélkül nem tudnók útjukat követni. Elbódorognánk.

Sok példát lehetne még fölhozni, de a föntiekbõl is láthatjuk az ösztöni lények erõsségét. (Szándékosan nem mondtam felsõbbrendûséget, mert mégis csak több egyéniségben fejlõdni, mint kollektív ösztönnel helyben topogni.) Az állatok táborában egy ajtón belül minden egyén szóról szóra ugyanúgy él, szaporodik s munkálkodik évmilliók óta, mintha az egészet egy dróton rángatnák. Az ember (legalábbis a mostani) különálló lény, egyéniség, s éppen ezért nem is lehet kivánni tõle egyformaságot, de tökéletességet sem. És hogy az egyiptomiak évezredek alatt nem változtattak irányt mûvészetükben, bizonysága egy kollektív agy, vagy ha jobban tetszik: közös szellem irányításának. Mûvészetük teljes mértékben ösztöni volt, azért tudott oly nagy tökélyre emelkedni, s évezredek alatt oly változatlan egységben maradni.

  


Azóta más emberfaj népesíti be a földet, egészen új célok megvalósítását tûzve maga elé. A cél nem több, nem is kevesebb, mint az anyag meghódítása, leigázása. Azt a csodálatos eredményt, melyet nagy kultúrájú õseink elértek szellemi erõvel, mondhatnók úgy is, mágiával kivívja, véghez viszi emberünk magával a rideg anyaggal. Ezt pedig csak úgy érheti el, ha mind közelebb kerül s eggyé válik a közeggel, melyben él, érez és gondolkodik.

Az állat egyéniség nélkül való, minden ténykedése közösségi szellemben történik, s így ösztönvilága is csorba nélküli. Ám a mai ember egyéniség, s egyéniségének erõsödésével nõtt elanyagiasodása is, ami kizárja az ösztönéletet. Nézzünk csak meg egy igazán anyagias embert. Nála minden a hideg számítás, érzelemnek helye sincs. Még szerelmi élete is csupa kalkuláció, nem csoda, ha rohamlépésekkel halad megvalósításai útján. Gépjeivel száguldozik földön, vizen, levegõben, sõt a világûrben is. Ugyancsak gépjei által beszél, lát, kutat s tapogat nagy távolságokba. Kezdi ismerni az anyag szerkezetét, s közel áll annak megállapításához, hogy az a bizonyos valami, amit anyagnak nevezünk, valójában nem is létezik. Minden csak erõösszpontosulás.

(Ha egy ember milliárdnyi atomja erõsen összetömörülne úgy, hogy eltûnnének a közti hézagok, maga az ember csak ezerszeres nagyításban válna láthatóvá. Tehát egy felnõtt ember minden anyaga kevesebb egy láthatatlan porszemnél. Én pedig valószínûnek tartom, hogy az a parányiság is csak valami erõtömörülés.)

Szédületes fejlõdésünk irama oly nagy, hogy Marx, Engels óta többet haladt elõre az emberiség, mint az összes elõzõ idõkben. De kérdem én: el lehetett volna-e érni ilyen eredményeket fönt lebegve valahol az idealizmus fellegei között? Biztos, hogy nem. Szükség volt a materialista elméletek megszületésére s általuk az egyéniségek megizmosodására, hogy teljes urai lehessünk a mindenható anyagnak.

Csak most válik igazán érthetõvé, miért kellett hamuvá égnie a nagy alexandriai könyvtárnak. El sem tudjuk képzelni, mennyi bajt, kellemetlenséget gördített volna anyagiasodó emberünk útjába az épségben maradó, õsi kultúrák írásos emlékeit õrzõ hatalmas anyagtár, ha történetesen megkímélik a felégetéstõl. Mint világversenyre készülõ atlétát mindennapi mámorító itala, úgy törte volna emberünket le azon könyvek bûbájos, mágikus beavatásos tartalma, szégyenletes feladásra, megalázó kudarcba kényszerítvén õt.

Érdekes módon ezen õrületes hajrában még a mûvészetek is segítségére jönnek materialista fejlõdésünknek. Nagyon sok kép, szobor nem az érzelem, hanem hideg számítások szüleménye (Vasarely csodálatos freskói, Brâncuºi Végtelen oszlopa). Azon mûvek hódítanak jobban, melyek inkább szemnek, mint léleknek szólanak; csövek, kerekek, csavarmenetek. Továbbá asztalok, kapuk, székek. Majd karikák, kockák s más mértani ábrák modern mûvészetünk alkotó elemei. Mi ez, ha nem hódolat a hideg észnek, a hömpölygõ technikának, a nyilván a mindenek fölötti anyagnak?

A nagy anyagiasodás mellett szól még az tény is, hogy mind nagyobb mértékben hatalmasodik el szerte a világon az élvezetek hajszolása, a kábítószer-fogyasztás, nem is beszélve az alkohol és dohány mértéktelen használatáról. A bûncselekmények is évrõl évre mind jobban szaporodnak. Meddig mehet ez így?

A hajrá nem szokott sokáig tartani, márpedig most olyan eszeveszett hajrába kezdtünk, aminek rövidesen végének kell szakadnia. Bizonyos apró jelek arról tanúskodnak, új világ hajnalpírja kezd földerengni a láthatáron. Mind nagyobb és nagyobb mértékben kezd teret hódítani a naiv mûvészet. Mind nagyobb sikert és elismerést vívnak ki maguknak azon mûvészek, kik   gyermeki õszinteséggel azt festik vagy faragják, amit éppen éreznek és olyan erõvel, mint egy igazi mûvészeti tabula rasa. E gyermeki, naiv mûvészet erõteljes megnyilvánulása és térhódítása sokat jelent, s ha más jelek nem lennének, ez is elegendõ volna arra, hogy megduzzassza új utakra készülõ hajóink vitorláit.

Nagy volt az út, amit megtettünk a szfinxtõl a Végtelen oszlopig, s fõképpen nehezen ment az átalakulás, míg az idealista ember elérte az anyag fölötti tökéletes uralmat. Azt hiszem, elégedettek lehetünk önmagunkkal. De van egy hatalmas érzésem: az a Végtelen oszlop azért állíttatott, hogy határt szabjon egy letûnt s egy elkövetkezendõ kor között.




vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008