Művelődés

Sokat töprengtem, hogy mit is írjak Oláh János 70. születésnapjára, ami rá is, rám is, kettõnk közös vállalt keresztjére is jellemzõ legyen. Keresgéltem az õsködben: talán 1965-ben találkoztunk elõször, talán 1966-ban. Az biztos, hogy 1967-ben ott volt a felvidéki pinci nyári ifjúsági táborban, ahova engem nem engedtek ki, nem kaptam idejében útlevelet, és Pesten hallgattam meg beszámolóját. Aztán arra is emlékszem, hogy az Eötvös Kollégiumban Nagy László mutatta be a Kilenceket, akiknek mindegyre késett megjelenni az antológiájuk, sem külön-külön, sem együtt valahogyan nem voltak ínyére az akkori hatalomnak, nem fértek bele az irodalmi kánonokba. Arra sem emlékszem pontosan, hogy még egyetemistaként vagy már kezdõ újságíróként szegõdtem Vergiliusuknak, amikor Mezey Katival Erdélyt jöttek birtokba venni. S mert minden érdekelte õket, hát sok mindent igyekeztem megmutatni nekik, de maradt még bõven felfedeznivalójuk.

Késõbb is számon tartottuk egymást, több-kevesebb rendszerességgel találkoztunk, bár 1984-ig kétévenként, aztán már egyáltalán nem kaptam útlevelet. A sors szeszélye a 89-es bukfenc után sodort össze, amikor elõbb 1991-ben az én nyakamba szakadt a Bukarestbõl Kolozsvárra költözött, de jó esztendeje csupán hibernáló Mûvelõdés minden gondja-baja, Jánosnak pedig, ha emlékezetem nem csal, nem sokkal utána gyûlt meg a fonnivalója a tengõdõ Magyar Naplóval. Könnyebb is, meg nehezebb is volt az én dolgom. Nekem nem kellett a gályát a kortárs magyar irodalom Szküllái és Kharübdiszei között révbe juttatnom hol szélcsendes, hol ellenszeles vagy viharos idõkben, több-kevesebb sikerrel lavíroznom a költõi és írói szekértáborok között, a szélsõségekig megosztott, majdnem hogy azt mondanám: tudatosan szétvert, szándékosan szétmanipulált, napi rendszerességgel egymásnak feszülõ csoportok között. Mi inkább nem közöltünk irodalmat, visszahúzódva a közmûvelõdés védõsáncai mögé maradt amúgy elég dolgunk.

Abban viszont nagy segítségünkre volt a Napló, pontosabban az Oláh János megszervezte Kulturális Folyóiratok Szövetsége (a FOKUSZ), hogy a határon kívül rekedt néhány lapnak, közte a Mûvelõdésnek is, a különféle pályázatoknál lebonyolítóként amolyan kezesféle szerepet vállalt, másképp a megítélt támogatásokhoz nem tudtunk volna hozzájutni. Segített a magyarországi terjesztésben, s több közös laptalálkozón is részt vettünk, bemutatkozhattunk például Debrecenben, Szegeden vagy Pécsett, a pesti rendezvényeken kívül. Amint egyszer éppen a Mûvelõdés kapcsán elmondta: „Mintegy tizenöt éve a Kárpát-medencei kulturális mûhelyek együttmûködésének elmélyítése érdekében létrehozott FOKUSZ egyesület keretein belül e méltatlanul háttérbe szorított, mellõzött, a magyar szellem pusztulását lassítani igyekvõ írástudói intézményrendszer polgárjogának visszaszerzéséért próbálunk cselekedni. Ha kell, azzal, hogy lebonyolítóként honi pályázataikat segítjük, közvetítjük lapjaikat, könyveiket, személyes találkozóikat a magyarországi olvasóval, aki a terjesztés nehéz-ségei miatt szegényebb lenne nélkülük. És természetes módon a külhoni mûhelyek is segítenek nekünk: hazamegyünk találkozni az erdélyi, felföldi, délvidéki olvasóinkkal. Ahogyan akkor is számítunk rájuk, amikor szlovák, szerb vagy román író- és költõtársainkkal keressük azokat az irodalmi szálakat, amelyek összekötnek minket a közös sorsú Kárpát-medencében.”

Abban is az Oláh János és a Magyar Napló nyomdokain haladtunk, hogy az ezredforduló elõtt csupán szórványosan megjelentetett kiadványaink sikerén felbuzdulva, ma már több mint száz könyvvel mi is színesítjük a magyar könyvkiadás kaleidoszkópját, még ha nem is olyan sikeresen, mint a nagyobb testvér, a Napló. És abban is próbálunk segíteni, hogy a mai csapnivaló terjesztési viszonyok között az erdélyi magyar olvasókhoz is eljussanak ezek a könyvek legalább a Mûvelõdés olvasói kezébe a hetven évig Csipkerózsika-álmát alvó kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, vagy a kulturális sikertörténelmet író Magyar Napokon.

Még két dolgot tanultam az ünnepelttõl. Innen, a nem is olyan messzi távolból legalábbis úgy látszik, hogy két harci feladatot nagyobb sikerrel oldott meg, mint amennyire nekem sikerült. A mindennapi létért való küzdelem, a napi lapátolás-evezés közepette talán jobban szervezte meg szabadidejét, s ha nem is a nyugodt, tehetségéhez mért alkotómunkára, mégis inkább jutott energiája fontos könyvek megírására is. Engem is biztatott, noszogatott, korholt – egyelõre adósa vagyok. Másrészt pedig a lap köré olyan fiatalokból álló csapatot sikerült szerveznie, akik képesek lesznek továbbvinni a megkezdett munkát, és Oláh János kényelmesen hátradõlhet a széken, továbbírhatja megkezdett történeteit.

Ehhez a nyugodt alkotó korhoz kívánok neki kitartást és fõleg egészséget 70. születésnapjára! Hagyományos Vendégoldal rovatunkban pedig a vele készült, egy kicsit írói-költõi pályájára is visszatekintõ interjút ajánljuk olvasóink figyelmébe a Magyar Naplóból.