magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Ágoston Palkó Emese: Anyakönyvek vizsgálata Magyarbikalon


A társadalomnéprajz fontos forrásai lehetnek az anyakönyvek, hiszen a bennük levõ adatok feldolgozása során következtetni lehet népességmozgásra, falvak közötti kapcsolatrendszerre, egy falu közösségének változásaira, alakulására. Alkalmas ún. longitudinális vizsgálatok végzésére, hiszen szerencsés esetben, ha megmaradtak a vizsgált falu anyakönyvei, több évszázad eseményeit követhetjük nyomon. Kalotaszegi, alszegi falvak anyakönyveit vizsgálom kutatásom során, az alábbiakban egy falura, Magyarbikalra térnék ki, és azokra az anyakönyvi adatokra, amelyek az özvegyek újraházasodására, illetve az ún. törvénytelen gyermekekre vonatkoznak.

 

A falu bemutatása

Magyarbikal Bánffyhunyad közelében, tõle északkeletre fekvõ település, közigazgatásilag ma Bánffyhunyadhoz tartozik. A két település szoros kapcsolatát az anyakönyvek is bizonyítják. Az alszegi falvak közül Magyarbikal az egyetlen, amelyik a mai Kolozs megyéhez tartozik. A falu elnevezését a bikkalj, bükkalj kifejezésre vezetik vissza. 1249-ben említik elõször oklevélben, Bekaly alakban. A birtokot IV. Béla király Pál országbírónak adományozta. (Vistai I., 112.) 1393-ban Sebesvár tartozéka volt, majd 1397-ben Zsigmond király a Tamásfalviaknak adományozta.

A falu történetét Sebestyén Kálmán írta meg, munkájában kitérve a falu kialakulására, középkori történetére, a birtokosokra, az egyházra és a templomra, a falu lakosaira. Gálffy Mózes nyelvészeti szempontból végzett vizsgálatokat (A kalotaszegi Magyarbikal népnyelvének névszótövei).

A lakosok alapvetõ foglalkozása évszázadok óta a földmûvelés. A falu ismert volt kertészetérõl és gyümölcstermesztésérõl, erre utalhat a falu Jankó János által lejegyzett gúnyneve: Cseresznyés. (Jankó 1993, 129.) Hagyománya volt a szõlõtermesztésnek is. (Sebestyén 1996, 29–30.) Mindez kedvezõ fekvésével magyarázható, ugyanis védett völgyben, nem túl magasan helyezkedik el. Az 1857-es népszámlálás adatai szerint a faluban 87 ház, 129 lakás és 591 lélek volt. (KSH 1992, 182–187.) Elég nagy az eltérés a házak és lakások száma között, a többi alszegi településhez képest itt a legnagyobb, ami arra utal, hogy egy telken több család, feltételezhetõen több nemzedékhez tartozó rokonok éltek. Magas, 103 volt a földbirtokosok (tulajdonosok – sz. m.) száma, rajtuk kívül 24 napszámos, 41 mezõgazdasági segédmunkás is élt a faluban abban az idõben.

A település templomáról 1400-ból van adat, amikor is Tamásfalvi Illés fia, Gergely IX. Bonifác pápához fordult, hogy plébániatemplom építését engedélyezze (Lestyán 2000), amelyet meg is kaptak, és 1401-ben hozzákezdtek a templomépítéshez. „A templom több átalakításon és újításon ment keresztül. […] 1697-ben a hajót és a szentélyt kazettás mennyezettel fedik be, Asztalos János és Umling Lõrinc készítette.” (Lestyán 2000) Eredetileg a templom mellett faharangláb állott, e helyett építettek kõtornyot 1922-ben.

Az anyakönyvek tanúsága szerint a település szorosabb kapcsolatot tartott fenn Bánffyhunyad Csergõ nevû határrészével, amely a város határának Bikal felé esõ részén elterülõ szõlõhegy volt, és valószínûleg tanyaszerû lakások is lehettek itt. Keresztelni Magyarbikalra jártak az itt élõ emberek, valószínûleg közelebb esett hozzájuk, mint Bánffyhunyad, bár közigazgatásilag ide tartoztak.

A magyarbikali református egyházközség naprakész honlapot üzemeltet. Itt a látogató információkat kaphat a falu, illetve a templom történetérõl, az óvodáról, testvérgyülekezetrõl, és tájékozódhat az egyházközségben történtekrõl. A honlap elérhetõsége: http://magyarbikal.reformatus.ro A naprakész információk, a tevékenységek, a technika adta lehetõségek kihasználása azt bizonyítja, hogy sikeres közösséggel, gyülekezettel van dolgunk, amelyet a lelkész igyekszik összefogni.

A Magyarbikalra vonatkozó népszámlálási adatok (Varga E. 1998):

 

A falu elsöprõ többségben magyarok által lakott település, a magyarok aránya csak kis mértékben ingadozott az évtizedek során. 1850 óta népessé-gében folyamatosan gyarapodó egészen 1956-ig, ekkor érte el a lakosság száma a csúcspontot. Akkortól kezdve csökkenõ irány figyelhetõ meg, míg 2002-ben elérte az eddigi legalacsonyabb, 406 fõs létszámot.

A román lakosok száma 1910-ben volt a legnagyobb, de aránya általában alig haladta meg az egy százalékot.

 

Népességmozgás

A keresztelési és temetési anyakönyvek adatainak összevetésébõl következtetni lehet egy település természetes szaporulatára. Ha mindehhez hozzávesszük a népszámlálási adatokat is, már nemcsak a lakosság számának növekedésére vagy csökkenésére lehet következtetni, hanem azoknak a számára is, akik betelepedtek, vagy éppen kiköltöztek a faluból. Ennek az összefoglalása a következõ táblázat:

 

A magyarbikali, 1950-ig terjedõ halotti anyakönyveket, tehát a temetési bejegyzéseket tartalmazó forrásokat az állami levéltárban õrzik, a fenti táblázat 20. századi adatai ezért hiányosak. A faluban lejátszódó folyamatok hasonlóak más alszegi településéhez. A 19. század második felében a falu lélekszáma még növekvõ irányt mutatott, egy évszázaddal késõbb azonban a szocialista típusú mezõgazdaságnak és iparosításnak köszönhetõen az elvándorlás nagy méreteket öltött, s ez az 1990-es években éppen a szocialista gazdaság összeomlásának eredményeként mérséklõdött. A 19–20. század fordulóján csökkent, illetve állandósult a lakosság száma, ami az akkoriban általánossá vált kivándorlási hullámmal magyarázható. Ezt a feltevést erõsítheti az a tény, hogy nem elzárt faluról van szó.

Ehhez hasonló kimutatás található az elsõ anyakönyvben az 1700-as évek végérõl (1794–1801). Ebben a bejegyzõ összegzi a születések, az elhalálozások és az esketések számát, változását. A házasságok esetében megfigyelhetõ, hogy nem csak az anyakönyvben bejegyzett házasságokat veszi számba, hanem valószínûleg azokat is, amelyekben érintettek a falubeliek, így a népességmozgásra is következtetni lehet. Egy év kivételével mindegyikben több házasság szerepel, mint ahány az anyakönyvbe be van jegyezve, ami azt jelzi, hogy ha a házasság más településen köttetett is, a házasfelek a faluban telepedtek le.

 

Özvegyek

Magyarbikalon 1794 óta vezetnek anyakönyvet. Egyszerre kezdték meg a születések, az esketések és a temetések anyakönyvezését. Kezdetben még pontatlan, a lelkész belátása szerinti adatokat rögzítenek a források, 1860-ban azonban már megjelentek az elõre nyomtatott, rovátkolt anyakönyvek, amelyeknek elõnye, hogy minden bejegyzett esetnél rögzültek ugyanazok az alapadatok. A régebbi anyakönyveket az Állami Levéltárak Kolozsvári Szolgálata õrzi, itt az adatok 1911-ig kutathatók. Az általam vizsgált és bemutatott idõszak ezért terjed 1860-tól 1911-ig.

A házastárs halálával megbomlik az egyensúly a családban, gazdasági, érzelmi szempontból. Ezt igyekeznek helyreállítani úgy, hogy az özvegy újra házasságra lép, s ez férfiakra, nõkre egyaránt jellemzõ. Ebbõl következik, hogy Magyarbikalon általában magas az özvegyek újraházasodási aránya. (Tárkány Szücs 1981, 278.) Pontos adataim nincsenek arról, hogy milyen életkorban milyen arányban házasodtak újra az özvegyek, de az idõintervallum igen széles: a huszonévesektõl az ötvenes–hatvanas korosztályig minden esetre találhatunk példát.

Magyarbikalon a 19. században 150 olyan házasságot kötöttek, amelyben az egyik vagy mindkét fél özvegy volt. Leggyakoribb eset, hogy özvegyember vett feleségül hajadon lányt. 58 esetben történt ez meg (38,66%), 54 esetben (36%) mindkét fél özvegy volt, legkevesebb volt a legények és özvegy nõk házassága, szám szerint 35 (23,33%).

Az anyakönyvekben azt is rögzítették, ha a leány megesett. A 19. században ez összesen két alkalommal fordult elõ, 1838-ban és 1888-ban, egy alkalommal pedig a „hitetlenül élt” megjegyzés olvasható (1863). Az ilyen esetek elenyészõ száma azt jelzi, hogy a faluban szigorúan vették és elítélték ezt a jelenséget, bár nem teljesen elszigetelt, hiszen a keresztelési anyakönyvekbõl látszik az ún. törvénytelen gyermekek aránya.

A 19. század végén jelenik meg elõször, és több esetben is elõfordul a „törvényesen elvált” megjegyzés. Elõször egy 1883-ban kötött házasság esetében olvasható, a férfinál van feltüntetve. A század végéig összesen 11 alkalommal fordult elõ, hogy egyik vagy mindkét fél elvált lenne. A többszöri elõfordulás ilyen rövid idõ alatt azt is jelezheti, hogy az elváltak rövid idõn belül újraházasodtak. A férfiak hamarabb, a nõk egy kicsit késõbb. (Tárkány Szücs 1981, 279.) Az elváltak esetében minden lehetséges változata elõfordul a házasságoknak: elvált–hajadon (3 alkalommal), nõtlen–elvált (4 alkalommal), elvált–özvegy (3 alkalommal), elvált–elvált (egy alkalommal). A nõk és férfiak között a válások aránya 7:5, több nõ házasodott újra válás után, esetleg a férfiak más faluban kerestek új társat maguknak. Ezek a házasságok csak egy esetben exogámok lokális szempontból, tehát válás után az új házastárs a falubeliek közül került ki. A válások viszonylag nagy száma azzal magyarázható, hogy ezzel a jelenséggel a református egyház elnézõbb volt, mint a katolikus, Kalotaszeg pedig jellegzetesen református vidék.

A vizsgált házasságok esetében a lokális exogámia aránya (csak az özvegyekre vonatkozóan) 24,66%, ami nem tér el az általános iránytól, hiszen az összes házasságra vetítve is hasonló (22,76%) a lokálisan exogám házasságok aránya.

Megfigyelhetõ, hogy az újraházasodások aránya nagyobb a férfiak körében (114 alkalommal), mint a nõk esetében (90 alkalommal). Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy „a reproduktív idõszak alatt (20–40 év) a megözvegyülési arányszám értéke magasabb a férfiak, mint a nõk körében. Mindennek a gyermekvállalással és a szüléssel kapcsolatos magasabb nõi halandósági kockázat állhat a hátterében. A reproduktív idõszakot követõen a nõk megözvegyülési arányszáma a férfiak közel kétszeresére emelkedik.” (Pakot 2009, 67.) A férfiak valószínûleg igyekeztek új házastársat találni, aki felneveli gyermekeiket, de az általános tendencia is ez. (Errõl bõvebben lásd Pakot Levente idézett munkáját.)

A 20. században a helyzet másképp alakul. Csökken azoknak a házasságoknak a száma, amelyekben az egyik vagy mindkét fél özvegy, viszont drasztikusan megnõ az elváltak aránya az elõzõ évszázadhoz képest. Az elõbbiekhez hasonlóan, nem lehet általános tendenciát leírni, összesen 49 esetben fordul elõ ilyen házasság. Leggyakrabban özvegy férfi lépett házasságra hajadonnal (17 alkalommal), ezt követi gyakoriságban a nõtlen férfi özvegy nõvel kötött házassága. 11 alkalommal özvegyek között, 9 alkalommal pedig özvegy és elvált között jött létre házasság. Az özvegyek újraházasodásának kisebb mértékére több magyarázat is lehet: nõtt az emberek átlagéletkora, sok fiatal a faluban lépett házasságra, de nem ott élték le életüket, ha újra megházasodtak.

A hagyományos falu erkölcsi rendjének, szigorú ellenõrzésének felbomlását mutatja, hogy jelentõsen megnõtt az elvált emberek száma, akik újraházasodtak. 34 ilyen esetrõl beszélhetünk, ha nem számoljuk ide azt az elõzõekben már említett kilenc házasságot, amelyekben az egyik fél özvegy, másik pedig elvált. Nincs számottevõ különbség az elvált férfiak (22) és nõk (23) számában, és újraházasodási szándékuk tekintetében.

Az özvegyek és elváltak körében 44,57%-ra nõtt a lokálisan exogám házasságok száma az elõzõ évszázadhoz képest. Az összes házasságokhoz képest az exogámia aránya 35,3%, így megállapítható, hogy az özvegyek és elváltak többször kötöttek lokálisan exogám házasságot, mint a nõtlenek és a hajadonok. A 19. évszázadhoz hasonlóan az özvegy férfiak körében nagyobb az újraházasodás aránya (35 alkalommal), mint a nõk esetében (25 alkalommal).

 

„Törvénytelen” gyermek

A rovátkolt anyakönyvek 1860-tól kezdve tartalmaznak a keresztelésekre vonatkozó bejegyzéseket. E szerint kötelezõ módon fel kellett tüntetni, hogy a keresztelt gyermek „törvényes” vagy „törvénytelen”. 1911-ig lehet követni ezeket a bejegyzéseket, amelyek alapján megállapítható, hogy szinte évenként született egy-egy „törvénytelen” gyermek. Az õ esetükben csak az anya nevét tüntették fel. Olyan eset is elõfordult, hogy utólag „törvényesítették” õket, miután az apaság elismerésével a gyermeket nevére vette valaki. A faluközösség éberségét mutatja, hogy olyan bejegyzés is van, amely szerint a gyermek a házasság után 50 napra született (1881-ben); nem írták be törvénytelennek, de az esetet számon tartották. Az ilyen gyermek sorsa általában rendkívül nehéz, megbélyegzett, életpályája rögös volt, és sok bizonytalan tényezõtõl függött. (Tárkány Szücs 1981, 141.)

A vizsgált idõszakban Magyarbikalon 80 „törvénytelen” gyermek született, összesen pedig 1506 (5,31%). Arányuk nem kiemelkedõen nagy, de jelenlétük állandó, ami azt jelenti, hogy volt egy réteg a faluban, aki nem házasságban, hanem úgymond törvényen kívül élt, ilyenformán kívül esett a faluban elfogadott normarendszeren. Tárkány Szücs Ernõ szerint „a leányanyák rendszerint háztartási alkalmazottak, gyári és mezõgazdasági munkásnõk voltak, tehát akik leginkább ki voltak szolgáltatva a megélhetés gondjainak, gazdáik vagy fõnökeik önkényének”. (Tárkány Szücs 1981, 140.)

Nem gyakori jelenség, de több példa is akad rá, hogy a szülõk nem Magyarbikalon laktak, a gyermek mégis ott született, ott keresztelték meg, és így a bikali anyakönyvben szerepel. Az egyik lehetséges magyarázat erre az, hogy az anya bikali, házasság útján egy másik faluba került, de a szülés idejére visszatért a faluba; és mivel a keresztelés a szüléstõl számított egy-két napon belül megtörtént, az eseményt és a gyermek adatait a bikali anyakönyv örökítette meg. A születés utáni gyors keresztelés szokásáról monográfiájában Jankó János azt írja, hogy „a gyermek megkeresztelésének a kalotaszegi népszokás szerint a legrövidebb idõ alatt meg kell történnie; rendesen a második vagy harmadik napon meg is történik”. (Jankó 1993, 133.) A gyakorlat hátterében a 19. század végéig, a 20. század elejéig jellemzõ igen gyakori gyermekhalandóság állhatott. A másik lehetséges magyarázat, hogy munkájukból adódóan a szülõk gyakran váltogatták lakhelyüket. Ha például az apa vasúti alkalmazott volt, az új lakhelyükhöz legközelebb esõ templomban keresztelték meg a gyermeket.

 

 

 

Könyvészet

Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Budapest, 1993.

Központi Statisztikai Hivatal. Erdély 1857. évi népszámlálása. Budapest, 1992.

Lestyán Ferenc: Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. Gyulafehérvár, 2000.

Pakot Levente: Megözvegyülés és újraházasodás székelyföldi rurális közösségekben, 1840–1930. In Demográfia, 52. évf., 1. szám 55–88.

Sebestyén Kálmán: Magyarbikal története. Magyarbikal, 1996.

Tárkány Szücs Ernõ: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981.

Vistai András János: Tekintõ. Erdélyi helynévkönyv, http://www.fatornyosfalunk.com/helynevkonyv_-_2._kotet_I-P.pdf

Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II., Budapest–Csíkszereda, 1998.  http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm (letöltés idõpontja 2012. 09. 03.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008