magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: A féloldalas történelem ellen. A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja Pécsett


Szibériát idézõ ködös-zimankós idõben gyülekeztünk november vége felé Kolozsvár baranyai testvérvárosában, Pécsett. A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre által szervezett Itt volt a végállomás címû, a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjára voltunk hivatalosak. Kolozsvár Mecsek alji testvérvárosában – szintén a német kör szervezé-sében – másodszor vehettünk részt hasonló elõadássorozaton: február végén anyaországi, felvidéki és kárpátaljai kollégákkal tarthattunk nyílt történelemórát középiskolás diákoknak a Kárpát-medencei magyarok és németek 1944. õszi tömeges elhurcolásáról, s az akkori rendezvénysorozathoz illesztetten a Mûvelõdés a pécsi Magyar Házban Debre-czeni László-kiállítással, valamint könyveivel is kedveskedett a szép számú közönségnek. A mostani, novemberi elõadássorozat tulajdonképpen ismeretterjesztõ tudományos ülésszakká lépett elõ, hiszen mind a szóban forgó idõszak történéseit kutató-firtató elõadók, mind a hallgatóság a februárinál sokkal szélesebb kört felölelt: a téma iránt érdeklõdõ középiskolások és egyetemi hallgatók mellett túlélõk, hozzátartozók is eljöttek, a Kárpát-medencei magyar kutatókhoz pedig ukrajnai és oroszországi szakemberek is csatlakoztak, hogy a történteket felelevenítsék. Bognár Zalán egyetemi docens, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemrõl, Gerhard Seewann tanszékvezetõ egyetemi tanár és Márkus Beáta egyetemi hallgató a Pécsi Tudományegyetemrõl, Dupka György fáradhatatlan gulágkutató, a Szolyvai Emlékpark Bizottság felelõs titkára Kárpátaljáról, Göncz László történész, a Szlovéniai Magyar Közösség parlamenti képviselõje Lendváról, Köteles László helytörténész, a CSEMADOK országos alelnöke, valamint Bartók Csaba, a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetségének alelnöke Felvidékrõl érkezett. Megtisztelte az ülésszakot a volt Szovjetunió területén levõ magyar és német fogolysírokat kutató Vlagyimir Motrevics akadémikus, a jekatyerinburgi Uráli Állami Jogi Akadémia régész-professzora, valamint az ungvári Alekszej Korszun történész is, akiktõl elsõ kézbõl szerezhettünk tudomást a történtek szovjetunióbeli vonatkozásairól.

Az ülésszakot üdvözlõ Hoppál Péter országgyûlési képviselõ szerint „ha a Magyarországi Né-metek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre nem fáradozna, sokkal szegényebbek lennénk. Pécsett idén hatodik alkalommal rendeztek holokauszt-emléknapot, márpedig a kommunizmus áldozataira is emlékezni kell, Pécs mutasson példát azzal, hogy minden diktatúra áldozatainak emléket állít.” Képviselõtársa, Menczer Erzsébet – akinek a kezdeményezésére május végén az Országgyûlés a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította november 25-ét – leszögezte: a fasizmus és a bolsevizmus között nincs különbség. Mint mondta: olyan családban nõtt fel, ahol a tiltott történelemrõl beszéltek, hiszen édesapja és édesanyja is megjárta a kolimai fogolytáborokat.

Havasi János kutató azzal indította az elõadássorozatot, hogy „nem kell megmagyarázni, miért foglalkozunk ezzel a kérdéssel”, Dupka György pedig ehhez hozzátette: „A mi feladatunk, hogy megörökítsük azokat az emlékeket, amelyekrõl negyven éven át nem lehetett beszélni. Édesapám például sohasem beszélt a fogságáról”. A Marlene Dietrich híres dalának Hová tûnt a sok virág… kezdõsorát frissen megjelent kötetének címéül kölcsönzõ Dupka elõadásában elhangzott: a kárpátaljai magyarok és svábok deportálása 1944. november 13-án kezdõdött, a leghírhedtebb szolyvai internáló lágerben elhunyt mintegy 40 000 magyar és német fogolyból eddig 5600-at sikerült azonosítani. Egyébiránt a volt Szovjetunió területén levõ fogolytemetõknek csak a töredéke ismert, mert azok beazonosítása csak 1997-ben kezdõdött Vlagyimir Motrevics professzor jóvoltából. Példaként említette, hogy Jekatyerinburg térségében autóút építése közben nemrég fogolytemetõre bukkantak, a feltárás során 26 ezer koponyát találtak, valamennyi áldozatnak tarkólövéssel oltották ki az életét. „Szibériában nem csak magyar és német bánat van, hanem más is” – fogalmazott az elõadó, kiemelve, hogy a kegyeletápolásban a japánok a legkiválóbbak, hiszen akit egyszer megtaláltak, kihantolták és hazavitték, akit nem találtak meg, annak emlékmûvet állítottak.

Az idei nyári uráli adatgyûjtõ kirándulásról beszámolva, elmondta: megismerkedtek egy magyar származású férfival, akit orosz édesanyja magyarként nevelt, mert tudta, hogy a gyermek édesapja bakonyi magyar férfi volt. „Amikor Sigir megtudta, hogy magyar vagyok, a nyakamba borult, sírt és kérte, hogy a magyar földet, amit a foglyok sírjára vittünk, maga mellé tétethesse a koporsójába, ha meghal, hogy magyar földdel nyugodjon.”

Az ülésszak elsõ napján további két könyvet is bemutattak. Berghoffer Róbert 87 éves budapesti túlélõ az oktyabrszkij 1872. számú lágerben raboskodott, és Tabu címû könyvében örökítette meg fogságának emlékeit. Elmondta: összesen 3800-an voltak, köztük 360 nõ, akik kitartásukkal és segítõkészségükkel messze felülmúlták a láger férfifoglyait, ezek a nõk pedig egytõl egyig hazatértek. Zsiros Sándor, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alapítója 13 éves volt, amikor 1944-ben elhurcolták édesapját a szovjetek. Azt sérelmezte, hogy az elmúlt évtizedekben kitörölték a nemzet emlékezetébõl a Gulág történetét, amelyet az iskolákban ma sem tanítanak. Következésképpen a Gulág emlékirodalomból válogatott szemelvényekbõl maga szerkesztett tankönyvet, amelyben több túlélõ meséli el kálváriáját. Kollektív felelõsség (büntetés) ártatlan magyar és német áldozatainak sorsa a Gulágokon és a malenkij robot táboraiban címû munkájához összesen 25 visszaemlékezés-kötet több mint 4000 oldalnyi anyagából válogatott részleteket. A 2012-ben Felsõzsolcán megjelent könyv kapcsán elmondta: Magyarországon nincs intézményes Gulág-kutatás, sem olyan állami ösztöndíjrendszer, amely a kutatókat támogatná; a kérdéskörben megjelent munkák pedig nem jutnak el a falvakba. Kezdeményezésére Miskolcon minden általános, illetve középiskola ingyen kap egy-egy példányt könyvébõl. Ehhez kapcsolódva Havasi János – akinek a Német Kör által idén júliusban szervezett uráli kutató- és kegyeleti úton Jurkovics Jánossal készített Idegen ég alatt címû filmje pécsi õsbemutatójával zárult a nap – indítványozta: „legyen Pécsett a Gulág-kutatás múzeuma, gyûjtsünk össze emlékeket, tárgyakat, mindent”.

 

Rabszolgatörténet

Stark Tamás történész, a budapesti Történettudományi Intézet munkatársa elõadásában azt részletezte, hogy a második világháború emberveszteségének háromnegyede két okból ered: egyik a holokauszt, másik a hadifogság és az internálás. „Az elhurcolt magyar foglyok ügyét hadifogoly ügyként kezelték, mert a felelõsséget nem az emberek százezreit elhurcoló Szovjetunióra, hanem a Szovjetunió ellen hadba lépõ Magyarországra hárították. Pedig ez nem hadifogoly-, hanem rabszolgatörténet, az áldozatok többsége ugyanis kényszermunkán vagy útban afelé halt meg” – fogalmazott a kutató. Mint mondta, az orosz források szerint 540 ezer, a magyar források szerint viszont legalább 650 ezer magyar ember került szovjet fogságba 1944 õszétõl kezdõdõen, ezen belül pedig három nagy csoportot lehet megkülönböztetni: az elsõt a hadifoglyok alkották, a másodikat az internált civilek, a harmadikat pedig a politikai okokból elítéltek.

A budapesti tömeges elhurcolásokat évek óta behatóan kutató Stark Tamás vetített képes elõadásában elmondta, hogy a szovjet csapatok elõrenyomulása ütemében magyar és német katonákat, de civileket is foglyul ejtettek 1945 januárjában, de még áprilisban is hurcoltak ki a magyar fõvárosból civileket a szovjet lágerekbe. „A nyugat-európai és amerikai történész kollégák sem értik a magyarok és a németek elhurcolásának kérdéskörét, az orosz álláspont ráadásul az, hogy végül is nem történt semmi különös, az érintettek hadifoglyok voltak, rég volt, elmúlt, ne foglalkozzunk vele. De nekünk ezt a feltáró munkát el kell végezni, a történteket fel kell tárni, mert az áldozatokra és a hõsökre emlékeznünk kell, hiszen ez a mi történelmünk része” – foglalta össze Stark Tamás.

                         


Féloldalas történelem

Bognár Zalán, a Malenkij robot címû tanulmánykötet szerkesztõje személyes érintettséggel és isteni gondviseléssel is magyarázta a téma iránti érdeklõdését, hiszen nagyapja szovjet ellenõrzés alatt álló magyarországi lágerekben raboskodott. „Isten vitt engem erre a témára, hiszen korábbi munkahelyemen, a levéltárban éppen az én referenciám volt a fogság. Az iratokat az 1956-os perek között egy páncélajtó mögött õrizték. Iszonyatosan fontos megõrizni az emlékeket. A holokauszt-túlélõk kimondhatták, kibeszélhették magukból a fájdalmat, a szovjet lágerek túlélõinek viszont ez a lehetõség nem adatott meg, hanem évtizedeken keresztül kellett magukkal cipelniük ezt a traumát. Történelmünk féloldalassá vált amiatt, hogy a Gulág-történet nincs megírva, s az oktatásban is ez a féloldalas történelemtanítás tapasztalható. Pedig akkor, azokban a vérzivataros idõkben két fenevad harcolt egymás ellen: a fasizmus és a kommunizmus” – mondta Bognár Zalán.

A kutató arra hívta fel a figyelmet, hogy csak Budapest 1944 végi – 1945 eleji ostroma tovább tartott, mint az egész Franciaországé, amelyet a Wehrmacht 43 nap alatt legyõzött. Bognár szerint a szovjetek azért hurcoltak el olyan sok magyart, mert Budapest 51 napig tartó ostromának elhúzódását Malinovszkij marsallnak valamivel meg kellett „magyaráznia”, tehát hazug módon felduzzasztotta az ellenállók számát, ezért hurcoltak el annyi magyar férfit. Példaként említette, hogy a noviboriszovi fogolytáborban három hónap alatt több mint kétezer magyar halt meg, de olyan eset is elõfordult, hogy 5000 magyar fogoly az õrséggel együtt fagyott meg egy másik lágerben.

Bognár Zalán a magyarországi egykori fogolytáborokra is kitért. A számos más munkája mellett a Magyarok hadifogságban Magyarországon címû kötetet is megíró történész, elmondta, Baján a szovjetek körülbelül 120 ezer magyart tartottak fogva, közülük közel nyolcezren haltak meg, Cegléden pedig Közép-Európa legnagyobb tranzit-fogolytáborában 130 ezer fogoly sínylõdött. A mai magyar hatóságok nemtörõdömségét érzékeltetve, Bognár elmondta, hogy Cegléden egy nyugdíjas magyar orvos saját költségén állított emléktáblát az ott elhunyt foglyoknak. Hozzátette: ismeretei szerint Magyarország területén csak Baján, Felsõzsolcán, Kiskunfélegyházán és Cegléden léteznek emléktáblák, „sok helyen még a helybeliek sem tudják, hogy a falujuk vagy városuk térségében fogolytábor létezett”.

Erre reagálva Havasi János megjegyezte: nem lehet eléggé hangsúlyozni Magyarország felelõsségét a fogolytáborok kutatásában. Mint mondta, a hadisír-gondozó iroda 11 munkatársat foglalkoztat, és az egész Oroszországra, illetve Ukrajnára csak egy-egy szakelõadóval rendelkezik, ami – tekintve e két hatalmas országot – igen kevés.

Szabó Alla, a világhálós kutató lehetõségeirõl szólva ecsetelte eddigi tapasztalatait: fiatalok és önkormányzatok is nagy segítõkészségrõl tettek tanúbizonyságot. „Orosz területen nem mindig ellenségesek az emberek, nagyon sokat segítettek a munkámban” – szögezte le.

 

Mi történt

a Kárpát-medencében?

Az ülésszak második napján Pécs polgármestere, Páva Zsolt köszöntötte a résztvevõket, majd miután távozott, a sajtó is ment. Pedig ha maradnak, meghallhatták volna, hogy mi történt 1944 õszén a Kárpát-medencében. Bognár Zalán a politikai rabságba hurcoltak táborrendszerét, a GULAG-ot, valamint a hadifoglyok és internált civilek fogva tartására és sanyargatására létrehozott GUPVI-táborrendszert ismertette, Gerhard Seewann, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetõ egyetemi tanára, valamint Márkus Beáta, a Pécsi Tudományegyetem hallgatója pedig a magyarországi németek deportálását ecsetelték. Seewann professzor a kényszermunka századának nevezte a huszadik századot. Dupka György egyebek mellett elmondta, hogy az eltelt húsz évben több mint száz munkatárssal gyûjtöttek adatokat a kárpátaljai magyar és sváb elhurcoltakról, és minden olyan levéltárat átnéztek, ahol valamilyen irat vagy adat lehetett az elhurcolásokról. „Megnevezzük az összes olyan szervezõt, gyilkost, mindenkit, akinek köze volt a magyarok és a svábok meghurcoltatásához” – fogalmazott Dupka, megjegyezve, hogy a sztálini megtorlások könyvészete ma már több mint 5 ezer címet számlál, de egyetlenegy sem volt eddig a kárpátaljai magyarokról.

Az 1944. õszi romániai tömeges elhurcolásokról egyebek mellett elmondtam a hallgatóságnak: az erdélyi magyarok és németek kálváriája Románia augusztus 23-i átállásával vett újabb fordulatot. Az elsõ Sãnãtescu-kormány ugyanis azonnal elrendelte az ország területén tartózkodó német és magyar alattvalók internálását. Az ország területén eddigi ismeretek szerint 39 internáló tábort hoztak létre, amelyekbe a szeptember 12-én megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében valóban csak a német és a magyar állampolgárokat kellett volna internálni, de amely egyezményt az akkori hatóságok sajátosan értelmezve, az internálást a német és a magyar nemzetiségûekre is kiterjesztették. Ráadásul a román hatóságok a harctérrõl hazatérõ, továbbharcolni nem akaró erdélyi magyar férfiakat hadifoglyoknak nyilvánították, így történt, hogy becslések szerint 40-70 000 magyar és német került olyan romániai haláltáborokba, mint Földvár vagy Foksány. Az esti kerekasztal-beszélgetésen ennek kapcsán jegyezte meg Vlagyimir Motrevics professzor, hogy csak a német koncentrációs táborokra érvényes a haláltábor minõsítés, mire arra kértem: fogadja el tõlünk, hogy a náci táborokra érvényes, a szaknyelvben és a köztudatban egyformán élõ szóhasználat mellett mi is haláltáboroknak nevezzük a magyarok és németek százezrei pusztulását okozó lágereket.

Göncz László történész, a Szlovéniai Magyar Közösség parlamenti képviselõje (Lendva) elmondta, hogy mindkét világháború áldozatai elõtt fejet hajtanak. Mint mondta, arra készülnek, hogy az Isonzó völgyében emlékmûvet állítsanak az elsõ világháborúban elesett magyar katonáknak. A második világégésrõl szólva Göncz László elmondta: ismeretei szerint Szlovénia területén közel 40 magyar katonai sírkert és temetõ található. Közölte: olyan elhurcolás nem volt, mint Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken vagy Kárpátalján, de a Muravidékrõl feltételezhetõen közel száz magyar civil került szovjet fogságba. Emellett 1945 áprilisában a politikai rendõrség összeszedte azokat az egyházi elöljárókat, akiket összefüggésbe hoztak a nyilasokkal. „Trágyás szekereket húzattak velük, motorbiciklikkel jártak a testükön” – ecsetelte Göncz László, hozzátéve, hogy 1945 nyarán 250 magyar polgár került egy Maribor melletti táborba, ahonnan teherautókon Krasnovec nevû faluba szállították õket. 3-4 hónap múlva az elhurcoltak többségét szabadon engedték, de megtiltották nekik, hogy a történtekrõl beszéljenek. Az ezzel párhuzamosan zajló ideológiai leszámolások áldozatainak a nyughelyét, közel húsz tömegsírt még nem tártak fel Szlovéniában.

Köteles László a felvidéki magyarság és németség meghurcolását ecsetelve egyebek mellett amiatt méltatlankodott, hogy jogorvoslat és jóvátétel helyett tavaly májusban Edvard Benešnek emeltek szobrot Prágában. „A tömeges kitelepítéseknek, a lakosságcserének, a szülõföldrõl való kiûzésnek, a fûtetlen marhavagonoknak, az elhurcolásoknak emeltek ezzel emlékmûvet” – fogalmazott Köteles László, hozzátéve: a korabeli magyarellenes hangulatra jellemzõ, hogy a több mint tízezres nagyságrendû háborús perek vádlottainak közel kétharmada volt magyar. Ezt a gondolatot kiegészítve mondta Bartók Csaba, hogy az 1943-ban a szovjetekkel folytatott titkos tárgyalásain Beneš azt akarta, hogy a háború befejeztével azt tegyen 3-4 millió némettel és közel egymillió magyarral, amit akar, s ez nagyrészt sikerült is neki.

 

Érintetlen fogolytemetők

a tajgán

Vlagyimir Motrevics történész, régész, az Uráli Állami Jogi Akadémia professzora 25 éve kutatja, ma is exhumálja az elhunyt foglyokat, feleségével nyaranta felkeresi a fogolytemetõket, és számon tartja azokat. Mint mondta, kutatóárkok segítségével azonosítja a sírokat, de hozzátette, hogy tömegsírok esetén nincs amiért exhumálni a holttesteket. 1945 után szigorú elõírás volt arra, hogyan temessék a hadifoglyokat, ráadásul a külföldiek nyilvántartására különleges intézkedéseket léptettek életbe. Például minden temetõrõl rajzot kellett készíteni, amelyen meg kellett jelölni az égtájakat, valamint azt, hogy melyik sírba kit temettek el. Tehát minden sírhelyrõl pontos adatlap készült, ami jelentõsen segíti a mai feltárást. Motrevics professzor elmondta: a kihantolt sírokból a japánok apró csontmintákat vesznek, amelyet génvizsgálatnak vetnek alá, így azonosítva az elhunytakat. Nyizsnij Novgorodban például 1800 fogoly hunyt el, közülük az adatlapok szerint 18 japán. A kutatók 17-et meg is találtak, egyet viszont nem. A legújabb kutatások során ebben a térségben már csak európaiakat találtak – ecsetelte Motrevics. Hozzátette: olyan hamisítás is elõfordult, amelynek során áltáblákat helyeztek el az elhunyt fogoly fejfáján.

Az ülésszak második napján vetített képes elõadásában Motrevics további részletes, helyenként meglepõ adalékokkal szolgált. Mindenekelõtt felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar és az orosz statisztikai rendszer különbözik egymástól. Valószínûleg ezzel, illetve a fogság fogalmának eltérõ értelmezésével magyarázható, hogy – mint Motrevics fogalmazott – a volt Szovjet-unióba hurcolt magyar foglyok tulajdonképpen valamennyien hadifoglyok voltak, közülük pedig csak megközelítõleg 1000 volt internált civil; ugyanakkor a levéltárak adatai szerint magyar polgárok nem voltak a szovjet Gulágon, csak a magyar hadsereg volt katonái, mint hadifoglyok. Ez azzal magyarázható, hogy a szovjet hatóságok az országon kívülrõl beszállított magyar, német, sváb foglyokat testületileg hadifoglyoknak tekintették – mint a Szovjetunióval hadban álló országok állampolgárait –, függetlenül attól, hogy az érintettek harci cselekmény során-nyomán, azaz katonákként, vagy saját otthonukból civil internáltakként kerültek fogságba. Vlagyimir Motrevics elmondása szerint az uráli fogolytáborokban közel félmillió külföldi állampolgár halt meg, ezek közül valamivel több mint ötvenezer magyar. A Gulág-kutató professzor a volt Szovjetunió területén eddig körülbelül ötvenezer fogolytemetõrõl talált adatot: térképeket, koordinátákat, illetve névsorokat az elhunytak adataival. Eddigi munkája során az orosz tajgában 180 érintetlen temetõt talált, amelyekben a fejfák jó része még áll, de amelyek sürgõs közbenjárás hiányában éveken belül megsemmisülnek. Ezekrõl a temetõkrõl vázlatokat és jegyzõkönyveket készítettek. „Az 1990 utáni kutatásokra jellemzõ, hogy a legtöbb esetben a helyi szerveknek fogalmuk sem volt, hogy náluk külföldi foglyok vannak eltemetve, hiszen a teljes adattárat Moszkvába vitték és titkosították. Ráadásul a helyi emberek sem tudták, hogy a falujuk vagy városuk térségében, temetõjében kik vannak eltemetve. Amúgy a szovjetek számára minden külföldi elhunyt németnek minõsült, hiszen az akkori felfogás szerint, aki nem beszélte az orosz nyelvet, mind német volt” – részletezte Vlagyimir Motrevics. Hozzátette, az ún. „magyar programot” csak 1998-ban kezdték el. „Az orosz–magyar hadisír egyezmény értelmében az oroszországi magyar sírokat Oroszországnak kell gondoznia. Exhumálások is vannak, így például a voronyezsi csatákban (1943. január – B. L.) elhunyt katonákat kihantolják, és méltó sírhelyben temetik újra. De miközben Magyarországon rendszeresen ápolják az orosz sírokat, fordítva ez már nehezebben megy, mert az orosz nehezen lát munkához, és sajnos, olykor a vandalizmus nyomaival is találkozunk” – mondta Motrevics.

 

Átverték a magyarokat

A volt szovjetunióbeli fogolynyilvántartásról Alekszej Korszun történész, a kárpátaljai titkosszolgálat volt igazgató-helyettese, a Rehabilitált Történelem Kárpátaljai Emlékkönyv szerkesztõ bizottsága kiadói csoportjának vezetõje hozzátette: a szóban forgó kérdõívek elsõsorban a hadifoglyokra vonatkoztak, az adatlapokra pedig még azt is feljegyezték, hogy a fogoly korábban milyen lágerekben járt, és milyen betegségekben szenvedett. Azt mondta: bár sokáig tabunak számított, a Gulág-téma mára bevonult a történelembe. Korszun soknemzetiségû konglomerátumnak nevezte Kárpátalját, ahol a deportálások végrehajtása szoros összefüggésben állt Ukrajnának a tárgyalt idõszakbeli politikai-katonai helyzetével. Az elõadó elmondta: a 4. ukrán frontot Kárpátalja elfoglalására hozták létre, az ukrán vezetés pedig magyar hadifoglyokat képezett ki információszerzésre. „A magyar ügynököket magyar falvakba, a ruszinokat az ukrán falvakba irányították, akik az ott szerzett információikkal segítették a szovjet csapatok bevonulását. Hatalmas propagandát fejtettek ki, a magyar katonák közé például röpcédulákat szórtak, amelyeken az állt: »Tegyétek le a fegyvert, megbocsátunk!«. Ennek estek nagyon sokan áldozatul, hiszen a röpcédulázás tulajdonképpen félrevezetés volt” – ecsetelte Alekszej Korszun, aki miután megtudta, hogy székelyföldi vagyok, elmondta, hogy ezer székely útépítõt úgy engedtek haza az ukrajnai szovjet hatóságok, hogy román állampolgároknak tekintették õket. „Olyan emberellenes és erõszakos berendezkedést még nem hoztak létre, mint amilyen a sztálini diktatúra volt” – szögezte le zárszavában Alekszej Korszun.

 

Emlékezés és ajánlás

Az ülésszak élõ emlékezést is magába foglalt. Az érdeklõdõk ugyanis túlélõkkel, leszármazottakkal, illetve kutatókkal, történészekkel egyaránt találkozhattak, ráadásul kézbe is vehették a fogolytáborokból hazahozott tárgyakat: csajkát, kanalat, pufajkát, törülközõt, tükröt, miegyebet. Emellett a Német Kör eddigi felvidéki, délvidéki, erdélyi és donyeci kegyeleti és adatgyûjtõ útjain készült filmeket is megtekinthetett az érdeklõdõ közönség.

A kétnapos ülésszak résztvevõi javaslatokat fogadtak el. A Magyar Országgyûlést arra kérik, hogy a Szovjetunióba internált túlélõk alanyi jogon kapjanak hozzájárulást az otthoni ápoláshoz és az ingyenes gyógyszerellátáshoz; s hogy az Oroszországban lévõ magyar hadisírok gondozásáért tett önfeláldozó munkájáért Vlagyimir Motrevics professzor urat részesítse állami kitüntetésben. Ugyanakkor javaslat született arra is, hogy Pécs Önkormányzata 2013-ban helyezzen el emléktáblát a helyi vasútállomás falán a Pécsrõl és Baranyából a marhavagonokban malenkij robotra, a Szovjetunió lágereibe szállított, ártatlan civil lakosság emlékére. Újólag javaslat született egy, a Szovjetunióba internált civilek kérdéskörét kutató önálló, független, de államilag is támogatott kutatóintézet létrehozására, valamint egy, a malenkij robot történetét bemutató forgatókönyv megírására és játékfilm elkészítésére. Az ülésszak javasolja még, hogy a történelem tankönyvek második világháborút tárgyaló részébe kerüljön be a magyarok és németek nemzetiségi alapon való meghurcolásának és a Szovjetunió lágereibe való deportálásának a története. Az emléknap november 25-én a pécsi Belvárosi Templomban német nyelvû istentisztelettel zárult, amelyen a résztvevõk gyertyát gyújtottak a Szovjetunióban elhunytak emlékére. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008