magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Háborús sírok a magyarvistai temetőben. Vészterhes idők anyakönyvek és szemtanúk emlékezetében


A kalotaszegi Magyarvista temetõjének északnyugati sarkában, jeltelen sírban a második világháborúban életét vesztett két magyar és egy német katona nyugszik. A helyi református egyházközség halotti anyakönyvének (Halottak anyakönyve 1909. november 5-tõl 1982-ig. Kolozskalotai Református Egyházmegye, Vistai Református Egyházközség, 54. l.) adatai szerint a német katona ismeretlen altiszt vagy tiszt volt, a két magyar katonának viszont minden fontosabb adata, így a személyi kiléte, életkora, származási helye és rangfokozata is ismert.

    

 

A halotti anyakönyv idézett lapján álló beírások szerint ugyanis itt temette el 1944. október 27-én egyházi szertartással Daróczi Ferenc akkori helybéli lelkész és majdani esperes Török Imre és Kis Bálint honvédeket, valamint az azonosítatlan német katonát. Mindhármuk halálát 1944. október 13-14-ére rögzíti a halotti anyakönyv. Daróczi tiszteletes sorszám nélküli bejegyzése szerint: „A Gyalu–Vista között levõ erdõn estek el harcban. Temetõnk északnyugati sarkában temettük el közös sírba õket. Közbül van a német, dél felõl Török Imre, észak felõl Kis B.”. Török Imre a Békés megyei Körösladányban született, református vallású, halála pillanatában mindössze 22 és fél éves és 3-4 napos volt. Koponyalövés végzett vele. Daróczi Ferenc beírása szerint „Az Égett erdõ felett egy útban feküdt, almát evett, úgy érte a halálos lövés”. Az Ugocsa megyei Túrterebesen – esetleg Bajmokon, mert a születési helyet rögzítõ kockában mindkét helység szerepel – született a görög katolikus vallású Kis Bálint, aki halálakor 34 éves és 8 hónapos volt. A bejegyzés szerint vele szívlövés végzett. „A Méheknél, a Kis kút mellett találtak rá, négykézláb volt meghalva” – írta be a halotti anyakönyvbe Daróczi tiszteletes, akinek az áldozat testhelyzetére vonatkozó utalása alighanem azt jelzi, hogy Kis Bálintot talán menekülés közben érte a halálos lövés, úgy bukott hasra. A német katonára vonatkozólag Daróczi tiszteletes azt rögzítette, hogy halálát többrendbeli sebesülés okozta, s hogy „a Bérc útban egy kevés föld volt rádobva”.

Kolozsvárt alig két-három nappal korábban, 1944. október 11-én szállták meg egyetlen puskalövés nélkül a szovjet csapatok. Ennek elõzménye, hogy erdélyi magyar politikusok már a magyar koronatanács szeptember 10-i ülésén kérték – sikeresen –, hogy a város lakosságára és értékeire való tekintettel, tehát a pusztítást elkerülendõ, nyilvánítsák nyílt várossá Kolozsvárt. A kolozsvári magyar közigazgatás és katonai vezetés eszerint járt el, egyedül a városból október 10-én kivonuló német csapatok okoztak kárt azzal, hogy felrobbantották a Szamoson átívelõ hidakat. A várost megszálló szovjet csapatok 13-án partizántevékenység hamis vádjával kolozsvári magyar férfiak ezreit fogdosták össze, és irányították gyûjtõtáborokba; az elhurcoltak máig sem tisztázott száma 3000–5000-re tehetõ. Ugyanezen a végzetes napon gyilkolták meg szintén máig tisztázatlan körülmények között ismeretlen tettesek Kolozsváron Óváry Elemér ügyvédet és családját, összesen hat személyt.

E vészterhes idõszakban ezen, vagy feltételezhetõen a következõ napon esett el tehát Magyarvista határában a helyi temetõben nyugvó három katona. Ezekben a napokban ugyanis a bécsi magyar–román határon harcok dúltak az elõrenyomuló szovjet–román, illetve a védekezõ magyar–német csapatok között. Az Illésfalvi Péter, Szabó Péter, Számvéber Norbert szerzõhármas Erdély a hadak útján 1940–1944 címû munkájában errõl az szerepel, hogy „(…) október 13-án a magyar 2. hadsereg sávjában, Kolozsvártól északra a szovjet–román támadások tovább folytatódtak. A rögtönzött magyar–német biztosító vonalat Szucsáktól északnyugatra, Bácstól nyugatra (…) néhány harckocsival támogatott gyalogság rohamozta, de eredményt nem értek el. (…)” (159. o.) Lévén, hogy Magyarvista Szucságtól is, Kisbácstól is néhány kilométernyire helyezkedik nyugati, enyhén északnyugati irányban, valóban nem kizárt, hogy a katonai összecsapás a falu közvetlen határát, a Daróczi Ferenc bejegyzéseiben szereplõ határrészeket is érintette.

Illésfalvi Péter hadtörténész, a Honvédelmi Minisztérium Katonai Hagyományõrzõ és Hadisírgondozó Osztályának fõtanácsosa, Kárpát-medencei szakelõadó érdeklõdésemre közölte: a hadisírgondozó adatlapja szerint valóban, a Magyarvista térségében elesett Török Imre honvéd 1922. április 10-én született a Békés megyei Körösladányban, és a 10/III. számú zászlóalj katonája volt. Azonosító száma: 0333 / 22 / 0084. Édesanyja neve Marti Sára. A Hadisírgondozó Iroda adatlapja szerint azonban nem október 13-14-én halt meg – mint ahogyan a helyi református egyházközség halotti anyakönyvében szerepel –, hanem október 27-én, lõsérülés nyomán. (Adatok itt: http://www.hadisir.hu/popup.php?t=1&i=363222094252706216) Mivel ez az idõpont azonos az eltemetésnek az egyházi halotti anyakönyvben a gyászszertartást végzõ Daróczi Ferenc által bejegyzett idõponttal, feltevõdik a kérdés, hogy Török Imre halála és eltemetése valóban ugyanazon az október 27-i napon történt-e vagy sem? A vistai határban elesett három katona eltemetésének idõpontjához aligha fér kétség, miután azt maga a szolgálattevõ lelkész a helyszínen, ráadásul igen nagy valószínûséggel a temetés napján rögzítette, csekély tehát az elírás, a téves adatolás esélye. Ugyanakkor – mint láttuk – mindhárom katona halálát október 13-14-ére tette az õket eltemetõ lelkész, aki aznapi, frissen lõtt sebek esetén minden bizonnyal felfigyel(hetet)t volna azokra, és eszerint rögzíti az adatokat. Másfelõl viszont, ha a katonák eleste és temetése között valóban két hét telt el, feltevõdik a kérdés, hogy ez idõ alatt mi történt a holttestekkel: a határban hevertek – ami igen valószínû –, vagy korábban beszállították a faluba – ami kevésbé valószínû, hiszen hol tartották volna õket ravatalozó hiányában, ráadásul háborús körülmények között? Mindenesetre tényként kezelhetõ, hogy mindhárom tetemet megfosztották ruháitól. „Mindhárom holttest meztelen volt, tehát sem ruha, sem egyéb tárgy nem volt náluk, valószínû tehát, hogy valakik ki is rabolták a szerencsétleneket” – elevenítette fel emlékeit érdeklõdésemre Szallós Kis Ferenc (1930-ban született) magyarvistai nyugalmazott református lelkész. Elmondta: „Ott voltam a katonák temetésén, tizennégy éves voltam. Az öreg Erzsi Pista, rendes nevén idõs Gergely István hozta be a holttesteket szekéren a faluba. A vistai férfiak a temetõkerítéstõl pár lépésnyire kiástak egy közös sírgödröt, az asszonyok lepedõket hoztak, amelyekbe a holttesteket belecsavarták. Az akkori háborús idõkben nem volt koporsó, de idõ sem volt készíteni. Úgyhogy a sírgödör aljára szalmát terítettek, a holttesteket pedig egymás mellé fektették: egyik felõl Török Imrét, középre a német katonát, a másik oldalra pedig Kis Bálintot. Daróczi tiszteletes rendes gyászszertartással temette el õket. Emlékszem, hogy olyan harmincan lehettünk a temetésen. Sajnos soha senki nem jelölte meg a sírjukat, s bár elõdöm, Daróczi tiszteletes értesítette a történtekrõl a magyar honvédek hozzátartozóit, de soha senki nem jött, hogy felkeresse a sírt.” Szallós Kis Ferenc visszaemlékezéséhez annyi feltétlenül hozzátartozik: ahhoz, hogy a két honvédet azonosítsák, megtalálásukkor alighanem a nyakukban volt a személyi igazolójegy, katonai szóhasználattal élve az ún. dögcédula. A szabályok ugyanis elõírták, hogy a hadba küldött katonáknak a nyakukban, illetve a zubbonyzsebükben kellett hordaniuk az azonossági jegy egy-egy példányát, hogy haláluk esetén személyük megállapítható legyen. Márpedig – mint látjuk – a Vista határában elesett honvédek legfontosabb adatait már a temetéskor rögzítették, eszerint volt náluk azonosító.

Szallós András (Magyarvista, 1941-ben született) érdeklõdésemre elmondta: „A nagytatám kertje pontosan a temetõvel határos. Akkoriban hasított karókerítés volt, de emlékszem, hogy amikor a katonákat temették, kicsi vászoningemben hátraszaladtam, felkapaszkodtam a kerítésre, és beleláttam a sírgödörbe, úgyhogy ezek szerint a gödör legtöbb két méternyire lehet a kerítéstõl. Tisztán emlékszem, hogy a sírgödör aljába szalmát terítettek, belefektették a katonákat, majd egy kis szalmával letakarták õket, és elföldelték”.

A magyarvistai katonasír pontos beazonosítása, illetve az emlékükre állítandó sírjel megtervezése érdekében megtörténtek az elsõ lépések. A református gyülekezet presbitériuma és lelkésze tervei szerint az idei, július utolsó vasárnapjára tervezett falunapon lesz a megemlékezéssel egybekötött emlékmû-avató.

A huszadik századi háborús emberveszteség Magyarvista lakosságát is értintette. Az elsõ világháborúban harminc, a másodikban huszonkét vistai férfi esett el a harctereken, nevüket a falu fõterén álló, Kós Károly tervei alapján készült emlékmûre illesztett két márványtábla és természetesen a leszármazottak emlékezete õrzi. Dacára annak, hogy 1944. október 25-étõl a mai Románia már nem volt hadmûveleti terület, még mindig emberáldozatot követeltek a fegyverek, s errõl szintén a helyi halotti anyakönyv tanúskodik. Az idézett kötet 54. lapján a 12. sorszámnál álló bejegyzés szerint Kovács András Csotbandi helybéli 65 éves földmûvelõ aknarobbanás áldozata lett 1944. november 1-jén. A november 3-i temetést végzõ Daróczi Ferenc tiszteletes bejegyezte, hogy az áldozatot „aknarobbanás szaggatta szét”, miután „katonák fuvarozásra elhajtották, onnan hazatérõben Középloknál a patakon átkelõben szekere aknára tévedt”. Németország fegyverletételével 1945. május 9-én a második világháború befejezõdött ugyan Európában, de Magyarvistában további két helyi lakost öltek meg orosz katonák. A halotti anyakönyv 55. lapján, az 1945. évi 9. sorszámnál szereplõ bejegyzések szerint ifjú Gáspár János Náná 38 éves földmûves 1945. július 10-én halt meg, és 14-én temette el Daróczi Ferenc lelkész. Az áldozat halálát az okozta, hogy „katona fegyvergolyó összeroncsolta a máját. Ez és a nagy vérveszteség a halál oka.” Daróczi tiszteletes bejegyzése szerint Gáspár János „Feleségével Árvátba igyekezett szénát gyûjteni. Részeg orosz katonák rontottak rájuk, a nõrõl letépték öltözetét. A férfi védeni akarta nejét, egyik katona meglõtte. Bevitték Kolozsvárra, megoperálták, de megmenteni nem tudták, ott halt meg, onnan hazahozták.” A 10. sorszámnál szereplõ bejegyzések szerint Szûcs István Pataki Miki 26 éves napszámos 1945. július 27-én halt meg és másnap temette el Daróczi tiszteletes. Az elhunyt halálát az okozta, hogy „katona fegyvergolyó hátgerincét törte ketté és lépét roncsolta össze.” Daróczi Ferenc bejegyzése szerint „Egy részeg lovas orosz katona tört be házába éjjel, s követelt tõle pálinkát. Dulakodtak, ez menekült, az orosz utána lõtt, és találta, az udvarról bevonszolta a patakba, onnan húzták ki övéi.” András Erzsi Erdei (1931-ben született) falusi emlékíró és nótafa mindhárom esetre emlékszik. Õ is úgy tudja, hogy két lovas orosz katona jött szembe Gáspár Jánosékkal. Mindketten leugrottak a lóról, az egyik részeg orosz rárontott az asszonyra, és egy gödörszerûségbe igyekezett vonszolni, hogy megerõszakolja, miközben tépte az öltözetét. „Gáspár János menteni próbálta a feleségét, nekiment az oroszoknak, dulakodni kezdtek, mire az egyik meglõtte. Pataki Mikire a saját házában egy másik részeg orosz katona rontott rá, éjnek idején, és pálinkát követelt tõle. Szegény Pataki az ablakon keresztül próbált menekülni, úgy lõtte meg az orosz” – ecsetelte a történteket András Erzsi Erdei. Szerinte „az orosz katonák nagyon mûveletlen emberek voltak. Örökké azt mondták nekünk, hogy jönnek az oroszok és felszabadítanak, hogy õk lesznek a felszabadítók. Kerekes János Parca keresztapám szépen fel is öltözött ünneplõbe, hogy fogadja õket. Cifra bujkát vett fel, bricsesz nadrágot, bõrcsizmát, kalapot, jöttek az oroszok, s szegény keresztapám, ahogy tudta, üdvözölte õket, de az elvtársak levetkõztették, elszedték a szép ruháját, s õt ott hagyták az út szélén ingben s gatyában. Féltünk, erõsen féltünk az oroszoktól, örökké bujkáltunk, mert állandóan kellett nekik a fehérnép. Emlékszem, hogy egyszer kimentünk kukoricakocsányt gyûjteni, tizenhárom-tizennégy éves leányka voltam, s láttuk, hogy jönnek az orosz katonák. Édesanyámék gyorsan bekenték az arcunkat csumával [a kukorica gombaszerû kinövése, az üszög fekete porával, – BL], s ránk parancsoltak: Húzzátok az arcotokba a kendõt, s bújjatok be a kocsányok közé! Így menekültünk meg.”

Tekintve, hogy jövõre lesz az elsõ világháború kitörésének századik, valamint a második világégés itt (is) tárgyalt erdélyi vonatkozásainak a hetvenedik évfordulója, eggyel több okunk van az emlékezésre. Az emlékápolás és tiszteletadás ránk háruló kötelezettsége és tennivalói mellett az immáron létezõ magyar–szovjet, illetve magyar–román hadisír-egyezmények, valamint a kegyeletápolás romániai szabályai is adva adják azt a mozgásteret, s vele együtt a jogi eszköztárat, amely révén (tovább)lépni lehet, mert kell. A Tordai Honvéd Hagyományõrzõ Bizottság, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre, a székelyföldi bajtársi társaságok, de akár a háromszéki Hídvég református gyülekezetének áldásos munkája sok magyar, illetve német katona- és fogolysír, valamint emlékmû, kegyeleti hely ápolását, létrehozását, és végül, de nem utolsó sorban az adatgyûjtést eredményezte eddig. Jó volna házunk táján, falvainkban, öregjeinknél, temetõinkben, községi, egyházi anyakönyveinkben, leveles, kéziratos fiókjainkban szétnézni, és az elfeledett(nek vélt) közelmúltat megidézni. A legtisztább tiszteletadás szándékával.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008