magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (3.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal


– Kolozsvár jogilag pontosan definiálható, de egyéni nézõpont szerint minõsített felszabadulása vagy megszállása után, hogyan tudott beilleszkedni az újrainduló civil életbe?

– Megjelent egy polgármesteri hivatali felhívás, miszerint jelentkezni kell kötelezõ közmunkára. A munkaszolgálatosok, mint kiderült, csak magyarok voltak, akiket egy Nagy László (?) nevû elvtárs parancsnoksága alá helyeztek. Elsõ „munkahelyünk” a Kajántói út melletti felrobbantott vasúti híd volt. Nagy elvtárs eredetileg borbély volt és „parancsnoki” ismereteit katonakorából hozta magával. Ennek megfelelõen a városházától a felrobbantott hídig magyar katonadalokat énekelve meneteltünk. Ott a munkát oroszok irányították. A híd után egy kisebb munkacsoportba osztottak be, a nyomdák gépeinek leszerelése és ládákba csomagolása volt a feladatunk. Egy öntudatos szociáldemokrata nyomdász – Burger bácsi – vezetett bennünket. Nagyon nem tetszett neki, amit mûvelünk. Nekem, többek között, az volt a feladatom, hogy a leszerelt alkatrészekkel megrakott ládák fedelére cirill betûkkel ráírjam a címzést. „Ne bajlódjon sokat azokkal a ládákkal, Kiss elvtárs! Azok az ostobák úgysem tudják többé összeszerelni ezeket a drága gépeket.” Itt omlott össze bennem az a hiedelem, hogy a kommunisták megvesztegethetetlen emberek. A ferences atyák óvári klastromában mûködõ Szent Bonaventura nyomdába irányítottak bennünket, ott kellett egy nyomdagépet leszerelnünk. Ez a nyomda olyan tiszta és karbantartott volt, mint egy patika. Miután leszereltük a gépet, feltûnt, hogy a tolmácsként tevékenykedõ Kozma Nagy Minorita utcai nyomdájába megyünk, ott gondosan elhelyezik a Szent Bonaventurából hozott ragyogó gépet, a ládákba pedig egy már ott leszerelt ócska gép alkatrészeit helyeztetik be.(A Szent Bonaventura nyomda történetét a ferences Leonárd atya írta meg hitelesen.) Következõ feladatunk az volt, hogy a Continental vaskereskedelmi vállalat vasút menti raktártelepén szedtük össze az ott felhalmozott árut. Amit ugyancsak a Szovjetunióba szállítottak. Kialakult itt is az üzlet. A környékbeli parasztok hamar rájöttek, milyen keményvaluta a jó szilvapálinka. A megegyezés után az orosz katona vitette velünk a kerítésig és dobatta át a „vevõnek” a megrendelt bádogot, huzalt vagy más árut. A Pata utcaiak közül néhány élelmes „patás” rájött, hogyan lehet hasonló módon keresni. A vodka feloldotta, a pálinka megszüntette a szovjet puritánságot. A Nagy utcai bádogos megrendelésére megkeresték a napidíjat, ami egyébként járt nekünk, de elfelejtették kifizetni. 1945 elején megindult az egyetemi oktatás. Az egyetem Kolozsvári Tudományegyetem néven folyamatosan mûködött tovább. Én is beiratkoztam, hogy tovább folytassam tanulmányaimat. Az egyetemi tanács teljes volt: Miskolczy Dezsõ rektor, Buza László prorektor a jog- és államtudományi, Haynal Imre az orvostudományi, György Lajos a bölcsésztudományi, Rajthy Tivadar a közgazdaság-tudományi kar dékáni tisztét töltötte be. Az egyetem alapításának 140. évfordulóján sajnos nem hangzott el, hogy a magyar egyetemi oktatásban a Kolozsvári Tudományegyetem léte és mûködése jelentette a helytállás hõskorát. Ennek története is megírásra vár. A jog- és államtudományi karon egyedül csak Buza professzor maradt a helyén. A néhány jelen levõ hallgatójának viszont ugyanolyan szinten és igényességgel tartott elõadást nemzetközi, büntetõ- és magánjogból, mint amikor ezt telt ház elõtt tette.  Nemsokára újraalakult a diákszövetség. Leváltották az elõzõ vezetõség tisztikarát, és én úgy kerültem a jogi kar elnöki tisztébe, mint Pilátus a Credóba. Kevés volt a diák, ezért olyanok is beiratkoztak egy-egy karra, akik elõzõleg más karon már szereztek diplomát, illetve eredetileg nem szándékoztak egyetemi tanulmányokat folytatni. Tették ezt azért, hogy pótolják azok számát, akiket a háború elsodort. Közéjük tartozott például a pszichológus Bálint Zoltán, vagy az akkor járásbíróként mûködõ Parádi Ferenc gyógyszerész. De meg kell említenem az érettségivel rendelkezõ Weisz Titit, a késõbbi neves cigányprímást is, aki a jogi karra iratkozott be, valamint az öccsét, aki az orvosit választotta. A cél volt a fontos, az, hogy legyen minél több hallgató.

                

– A magyar egyetem felszámolása után hogyan változott a tanári kar?

– Az 1944 õszén az orosz seregek bevonulása után kialakult helyzetben az egyetem létét és mûködését illetõen az egyetemi tanács álláspontja – amit Buza László fogalmazott meg a nemzetközi jog alapelveire támaszkodva – az volt, hogy a megszálló hatalom a békekötésig köteles mûködtetni a területén létezõ intézményeket. Az oroszok, miután a nemzetközi jog súlyos megsértésével ötezer magyar polgári személyt deportáltak Oroszországba, az egyetemet illetõen betartották a nemzetközi szabályozást. Az egyik helyi napilapban meg is támadták az Egyetemi Tanácsot, mert „felszabadító” hatalom helyett a „megszálló” hatalom kifejezést használja. Buza óráin a kevés hallgató az óra végén szemináriumszerûen kérdéseket tehetett fel a professzornak. Felmerült az inkriminált kifejezés kérdése is. Mi jogászok vagyunk – volt a válasz, következésképpen csak jogi szakkifejezéseket használhatunk. A „felszabadító” kifejezés, még ha érzelmileg el is fogadható, a nemzetközi jogban azonban nem használatos. Valójában a központi pártvezetõség eleve ellenezte az önálló magyar egyetem létét. Egyik, az egyetem ügyében 1945 elején összehívott ülésen, amikor ismét felmerült az önálló magyar egyetem léte, Jordáky Lajos köntörfalazott válaszában, de a szintén jelen levõ Teofil Vescan tanár becsületesen elmondta, hogy Bukarestben nem akarnak Kolozsváron két egyetemet, elképzelésük az, hogy legyen egy közös egyetemi sejt, ahol testvériesen együtt vagyunk, tanulunk. Ezt a központi pártvéleményt bizonyítja az is, hogy 1945 februárjában engem a magyar diákszövetség jogi kari elnökeként elõvezettek a néprendõrségre annak az emlékiratnak valamennyi példányával, melyben az egyetemi hallgatók, a középiskolai diákokkal együtt a magyar egyetem további mûködése mellett foglaltunk állást. A Bolyai Egyetem megalakításával, amint ezt a történeti események is bizonyították, a központi hatalomnak az volt a célja, hogy felszámolja az autonóm magyar egyetemet. Ezt a béketárgyalások elõtt nem tehette meg azonnal. Helyette a pártközpontnak eleve ideiglenesen egy, a hatalomnak alárendelt egyetemre volt szüksége. Ugyanis a Kolozsvári Tudományegyetemnek sikerült újraszerveznie az egyetem mûködését, és kiegészítenie a tanári kart azáltal, hogy a front átvonulása után visszatért professzorok mellé fiatal intézeti kutatókat vont be az oktatásba. Sajnos a Bolyai Egyetem megalakulásakor nem követték ezt a példát. A megalakuláskor voltak itt nyugalmazott professzorok és valódi egyetemi tanárok, de például nem tartottak igényt Balogh Artúr nemzetközileg elismert közjogászra. Vagy például Steine Pál neves urológusra, akit a Kolozsvári Tudományegyetem 1944-ben visszahívott az egyetemre. Helyet kaptak viszont olyan ismert intézeti kutatók, mint például Venczel József, Imreh István és Markos András. Az viszont külön tanulmány tárgya lehet, hogy kétségtelen szaktudásuk ellenére, ezek közül kiket és milyen ürüggyel távolítottak el késõbb az egyetemrõl. Alapjában véve azonban megváltozott az egyetem jellege. Az egyetemi tanács kizárólagos, autonóm kormányzása megszûnt. Helyette a Bolyairól pártbefolyás alapján döntöttek. A kiválók mellett improvizált tanárok is oktattak: „egy cigány, egy király”, amint akkor a közbeszédben keringett, vagyis egy kommunista, egy szocdem volt a kinevezési elv. Nem szeretném becsületükben megbántani a kinevezett alkalmatlan oktatókat, de esetükben hiányzott a minden egyetemen kötelezõ tudományos háttér, ami alapja az egyetemi oktató alkalmasságának megítélésére. „Jordáky doktorrá fogadta önmagát”, mondogatták a régebbi hallgatók, amikor már dékánként neve elõtt megjelent a doktori cím. Kezdõdtek a – több okból is – olvasott elõadások. Egy kolozsvári ügyvéd, aki rövid ideig a magánjogot volt hivatva oktatni, az elõtte fekvõ Kolosváry-féle kis kompendiumot követve „adott elõ”, ami megrökönyödést keltett a tájékozottabb hallgatók között, mert minden valamirevaló joghallgató tudta, hogy a magyar magánjog elsajátítása a két kötetes „kis” Szladits-csal kezdõdik és Grosschmid Bénivel fejezõdik be. A Magyar Népi Szövetség felbomlásakor is elárasztották az egyetemet minden komoly tudományos háttér nélküli oktatóval. Igaz, volt közülük, aki fel tudott zárkózni az igényekhez. Ott hallottunk elõször egyetemi viszonylatban káderfõnökrõl, tanulmányi igazgatóról, tanszékvezetõrõl, no és szovjet tanácsosról, akik mind jogot formáltak arra, hogy beleszóljanak az oktatói munkába.  A franciából én ezt „sefizmus korszakának” nevezem. Hiányosságai ellenére a Bolyai Egyetem olyan nélkülözhetetlen keret volt a magyar egyetemi továbbképzés számára, ahol jófejû, hivatástudatú fiatalok, kihasználva a jó tanárokat és az átörökített páratlan gazdagságú könyvtárállományt – bár ezen a téren is voltak megszorítások – jól felkészült szakemberekként hagyhatták el az egyetemet. Ezért volt súlyos csapás a magyarság számára a párt által már 1945-ben elõrevetített „egy közös egyetemi sejt” más formában történt megvalósítása.

                   

– A jogi diploma megszerzése után hol tudott elhelyezkedni?

– Már harmadéves voltam, amikor Vermessy Rezsõ cégjegyzõ jóvoltából – akivel a magyar polgári lakosok összeszedésekor együtt lapítottunk a Zápolya utcai bodzabokorban – bekerültem a Szövetség Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központ jogügyi osztályára joggyakornoknak. Munkabeosztásom lehetõvé tette, hogy közben járhattam az elõadásokra is. Életem során másodszor lettem tanúja egy önálló magyar szervezet felszámolásának. Végigéltem a magyar diákszövetség felszámolását, majd a Szövetségét, ahol belülrõl „munkálkodtak” azon, hogy vigyék be az intézményt az egységes szövetkezeti rendszerbe, természetesen nem minden személyes ellenszolgáltatás nélkül. Az ott töltött két esztendõ alatt jó emlékeim maradtak a példamutatóan becsületes Borbáth Samu jogtanácsosról, akinek ott volt az ügyvédi irodája is. Ez valóságos menhelye volt az osztályharc és egyéb ürügyekkel kisemmizett magyar polgároknak. Jó emlékeim vannak a hóstáti származású Hadházi Miklós cégjegyzõrõl, a kereskedelmi osztály vezetõjérõl, aki a pártnak „adományozott” ellátmány következtében pénz nélkül maradt intézményben okosan kigazdálkodta nyomorúságos fizetésünket, és biztosította a központ túlélését. 1947-ben, a diplomám megszerzése után Nemes Istvánnál lettem ügyvédjelölt, és beiratkoztam a doktorátusra. A szerzõi jog büntetõjogi védelmével kívántam foglalkozni, ez teljesen járatlan út volt. Az úgynevezett szemináriumi évet elvégeztem, kötelezõ dolgozataimat bemutattam, de a kialakult helyzetben lemondtam arról, hogy megvédjem tézisemet. Nagyon szerettem Nemes Istvánnál. Megbízott bennem, egy életre szóló barátság alakult ki köztünk. Bevont társaságába, amelybe mások mellett Nagy Imre és Teleki Ernõ gróf is tartozott. Gyakran voltam vacsoravendégük még fiatalon elhunyt szép felesége, Szabó Éva életében, majd második felesége, Trude idején, aki Évától maradt árvájukat, Marikát nevelte fel. Mint ügyvédjelölt viszolyogtam hivatalokba járni, kijárásokat intézni. Bejártam ugyan a bíróságokra, az irattárban megnéztem a peres iratokat, de amikor azt a választ kaptam, hogy az ügycsomó a „grefiernél”, azaz a jegyzõkönyvvezetõnél van, nekem már nem ment. Az ügycsomók kiszolgáltatásáért a forgatókönyv szerint járó csúszópénz (ahogy románul mondták: un pol, azaz egy huszas) átadása nem volt ínyemre. Tökéletes román tudásommal ezért fõleg az ügyek tanulmányozásával és – megbeszélés és tanácsok után – a periratok megszerkesztésével foglalkoztam. Tárgyalásokra is jártam, de nem szívesen, mert tudatában voltam, hogy gyenge a hangom. Nemes Istvánnál 1948-ig voltam, már terveztük, hogy társul velem, rám elsõsorban addigi tevékenységem hárult volna. Akkor megszüntették az ügyvédi kamarákat, és létrehozták a kollégiumokat. A kollégiumi helyekre pályázni kellett. Nem volt a megszabott kereten túl kolozsvári ügyvédjelölt, így a magyar és román ügyvédek könnyen megegyeztek a jelöltek felvételét illetõen. Úgy tudtuk, hogy minden pályázó jelölt bejutott a kollégiumba, viszont amikor kifüggesztették a felvett ügyvédjelöltek névjegyzékét, a nevem nem szerepelt. A volt ügyvédi kamara román titkárnõjétõl tudtam meg aztán, hogy eredetileg szerepeltem a jegyzékben, de a nevemet Fogarasi József elvtárs húzta ki, mert Bukarestbõl a Magyar Népi Szövetségtõl valaki letelefonált neki, hogy szerezzen egy kolozsvári kollégiumi helyet. Erre õ anélkül, hogy konzultált volna a bizottság tagjaival, egyszerûen kihúzta a nevemet. Én nem ismertem személyesen Fogarasit. Ügyvédi irodánk nem állt kapcsolatban vele, de nem tartozott azon ügyvédek közé, akik miatt érdemesnek tartottam, hogy a tárgyalóteremben maradjak – ha egyáltalán járt oda –, hogy elsajátíthassak valami mesterségbeli tudást. Egyszerûen számomra õ csak létezett. Minden harag nélkül õ a „csak egy telefon” korszak felelõtlen végrehajtója típusaként maradt meg az emlékezetemben. Felfolyamodásomnak helyt adtak, de helyhiány miatt nem vettek fel a kollégiumba. Akkoriban a Magyar Népi Szövetség elhatározta, hogy egy román–magyar jogi szótárt jelentet meg. A megszerkesztésével néhány kiváló jogászt bíztak meg, akiket mondvacsinált ürügyekkel nem vettek fel a kollégiumba. Az ügyvédek esetében politikai, ideológiai körítések, ádáz konkurenciaharc dúlt, ennek esett áldozatul néhány jó ügyvéd. Így Hegedûs Sándor, Váczy Kálmán, akinek az volt a bûne, hogy a mesterség etikai szabályainak betartásával „háborús bûnösöket” védett, de hasonló „bûnért” nem vették be a kollégiumba Szenczei Tibort sem. A szótárszerkesztõ bizottság tagja lett még Venetsek József nyugalmazott ítélõtáblai bíró, akit az egyetemrõl erõs katolikus kötõdése miatt távolítottak el. Ezúttal is Pilátusként kerültem ilyen illusztris jogászok munkaközösségébe. A szótár végül a 70-es években jelent meg. Balogh Edgár közbenjárására – akit nagyon bántott, hogy a Népi Szövetség közbenjárására utasították el felvételemet az ügyvédi kollégiumba – rektori kinevezéssel Asztalos Sándor mellett tanársegédként alkalmaztak a magánjogi tanszéken. Az akkor napirenden levõ minisztériumi huzavona miatt azonban nem kaptam fizetést. Akkor ugyancsak Balogh Edgár javaslatára felterjesztettek kinevezésre az Állami Levéltárba, ahol magyarul tudó jelölteket kerestek. Közben Nemes István bejuttatott a Jogi Iskolába tanársegédnek Kiss Géza mellé, ahol alapmûveltség nélküli embereket kellett két év alatt bíróknak és ügyészeknek kiképezni. Az Állami Levéltárban segédkönyvtárosi kinevezésem 1949 júliusában érkezett meg, a Jogi Iskolában a tanév kezdetétõl tartottam a szemináriumokat, délután pedig bejártam dolgozni a magánjogi tanszékre. Akkor azzal az indokolással, hogy nem teljesítettem katonai szolgálatot, váratlanul behívtak katonának, s velem együtt a Bolyai Egyetem számos tanársegédjét és gyakornokát, valamint friss egyetemi végzettségû fiatalt. A valódi ok az volt, hogy az osztályharc jegyében tömegesen elbocsátott (deblokált) régi tisztek helyét sebtében kiképzett, iskolázatlan új tisztekkel és iskolázott tisztekkel akarták kiegészíteni. Ezért irányítottak bennünket egy tartalékos tiszteket kiképzõ hadosztályi iskolába, románul: ºcoalã divizionarã. A hadseregben akkor kezdõdött a Bodnãraº–Ceau-ºescu „vezérõrnagy” korszak, a tartalékos tiszti iskolát pedig a háború alatt a Szovjetunióban alakult Tudor Vladimirescu hadosztály egyik dandárjában szervezték meg. A hadosztályban maradéktalanul követték a szovjet hadseregben uralkodó hadvezetési rendszert. Kegyetlen terror uralkodott az egységekben, kíméletlenül érvényesült az „így edzõdik az acél” elve. Ekkor kezdõdik számomra az internátusbeli „francia légió” évei után az „orosz légió” korszaka. Jellemzõ erre, hogy már huszonnyolc évesen, fiatal házasként, az iskolában töltött tizennyolc hónap alatt egyetlen nap szabadságot nem kaptam, hogy hazautazhassam. Szokásom szerint nem sündörögtem az elöljárók körül, viszont néhány kolozsvári sorstársammal kialakítottunk egy szûk baráti kört (Berényi Ádám közgazdász, Keszi Harmath Sándor közgazdász, Mócsy László jogász, Simonffi Jenõ közgazdász). Jó viszonyban voltam a szakaszombeliekkel, de általában az iskola egyik ismeretlenje voltam. 1950 nyarán Medgidiára vittek gyakorlatra. Ott némileg másként alakult helyzetem, parancsnokom egy érettségizett fõhadnagy annyira megbízott bennem, hogy rám bízta a „titkokat” õrzõ fémszekrény (fiºet) kulcsát is. Ebben õrizték a szigorúan titkos szabályzatokat is. A korszak sajátossága szerint majdnem minden szigorúan titkos volt. Olvasnivaló hiányában a szabályzatokat olvasgattam. Miután visszatértünk Bukarestbe, megkezdõdtek a vizsgák. Írásbelivel kezdtük. Másnap vagy harmadnap valamilyen foglalatosságunk közben bejön a századparancsnokunk és megkérdi: „Ki az a Kiss?” A gyakorlat szerint a kiszólítást seggberúgás vagy vállveregetés követi. Ezúttal a századparancsnok csak annyit mondott, hogy üljek le. Nemsokára megtudtam, hogy a parancsnokom csak arra volt kíváncsi, hogy a századában ki az a vizsgázó, aki kimagaslóan jó dolgozatot írt. A többi vizsgán jól gyümölcsöztettem a medgidiai szabályzat-olvasmányaimat, ami aztán kis bonyodalmat okozott a végsõ minõsítésnél. A kiszemelt évfolyamelsõk – bányász, vasutas, hangoskodó KISZ-tag – nem feleltek meg a követelményeknek, én pedig, nem lévén sem KISZ- vagy párttag, nem jöhettem szóba. Az eredmények alapján Keszi Harmath Sándor következett volna, õ párttag is volt, de neki a neve nem hangzott jól, végül is egy nagyon jófejû konstancai közgazdász lett az elsõ, aki viszont olyan kétbalkezes és -lábas volt, hogy nem akadt párja. Viszont ebben az évfolyamban az évfolyamelsõ nem kapta meg a minõsítéssel járó, egy fokozattal magasabb rangot. Nekünk, akik nem vállaltuk, hogy tisztek legyünk, sorsunk bizonytalan volt. Még az utolsó pillanatban is felajánlották, hogy legyünk aktív tisztek, de nemleges válaszunk után végül tartalékos hadnagyi ranggal leszereltek. Miután visszatértem Kolozsvárra, jelentkeztem mind az egyetemen, mind a levéltárban. Katonáskodásom idején megjött a minisztériumi kinevezésem is, de a dékán, Demeter János, nem biztatott, hogy egyhamar vissza tudnak venni. Azt ajánlotta, hogy pályázzak az akkor szervezõdõ ügyészségen ügyészi beosztásra. Akkor tudtam meg, hogy fel is terjesztettek, amikor évek múlva az ügyészség visszajuttatta irataimat. Az Állami Levéltár közben szovjet példára átkerült a közoktatásügyi minisztériumtól a belügyminisztériumhoz. Azzal biztattak, hogy igényt tartanak a munkámra, de a belügy elõbb újra lekáderez. Hónapok múlva meg is érkezett a kinevezésem a levéltárba. Itt kezdõdött kényszerpályám új szakasza, ami meghatározta az életemet.

– Ha mindenki olyan jól feltalálná önmagát választott foglalkozásában, mint András bácsi a kényszerpályán kialakult levéltárosi hivatásában, nem lenne boldogtalan ember a világon. Milyen szakmai élettapasztalatokat igyekszik átadni a következõ nemzedéknek?

– A levéltárból egy új, nem látványos pályám kezdõdött. A korábbi tanulmányaim és munkahelyeim tapasztalatai mindenben segítettek. Nem érdekelt, ki milyen náció, minden kutatónak igyekeztem munkaasztalára juttatni, amire szüksége volt, mert ez volt a kötelességem. Mert a levéltárosi munka elsõrendû célja, hogy a levéltári anyag a kutató asztalára kerüljön. Az külön elégtétel, öröm, ha a kutató jól értékesíti azt a forrásanyagot, ami asztalára került. Adott esetben, miként a partjelzõ megállapíthatja a lest, azt, hogy egyik- másik például olyan forrásra hivatkozik, amit õ nem is látott, hozzá sem szagolt, hanem az információt mástól kölcsönözte, anélkül, hogy erre hivatkozna. Ez nem öröm, de az idõ ilyen esetekben is feltárja az igazságot. Napjainkban ilyen ingyen kölcsönzõ Szabó T. Attila hatalmas mûve, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Ha a levéltáros jól végzi a munkáját, a kutató a kutatótermi felelõsön kívül nem is szorul más segítségre. A levéltárosi munka külön szépsége a közvetlen kapcsolata a levéltári forrásokkal. Ezáltal õ válik az anyag elsõ kutatójává és értékelheti összességében és összefüggéseiben egy levéltár információit. A forrásokat semmi sem pótolhatja. Ha munkája során valaki belemerül például egy kolozsvári törvénykezési jegyzõkönyvbe, valósággal részese lesz a városon belüli akkori mindennapi életnek, iparkodásnak, az egymással való szembenállásoknak és pletykáknak, mocsoknak, de követheti a kolozsvári bíró és polgártársai bölcs, körültekintõ ítéleteit. Néha-néha egy esetsor olyan, mint egy detektívregény. Régi meggyõzõdésem, hogy egy jó tollú íróember a törvénykezési jegyzõkönyvek anyagából összeállíthatná a kolozsvári dekameront. Ugyanakkor ezek a jegyzõkönyvek rávilágítanak arra, hogy a mindennapi életben miként alkalmazkodtak a polgárok a tanácsi jegyzõkönyvekben szépen megfogalmazott helyi törvényekhez. Én most is háromnyelvûségben élek. Ne restelljünk egymás nyelvén beszélgetni, én bánsági és aradi ismerõseimnek románul köszönök, õk viszont magyarul válaszolnak. Lugosi és temesvári örökségként jól fogalmazok románul, sokat fordítottam mindkét nyelvre. Jakó Zsigmond Latin írásbeliség címû munkáját én fordítottam románra, amit bizonyos okok miatt nem tüntettek fel a kötetben. A fordításon a szintén bánsági kötõdésû intézeti kutató Belu Sabin csiszolt, Constantin Daicoviciu pedig recenziójában kiemelte, hogy a fordítás szép román nyelvû szöveg.

Most, pályám végén a megtett utat szeretem összehasonlítani azzal az úttal, amit páratlanul szépen írt meg Arany János az Epilógusban: mentem elõre az utamon, még ha úri vagy kevésbé úri lócsiszárokkal is találkoztam, ha bevertek sárral, letörültem. Nem sok valósult meg álmaimból, de egy-két szál virág nekem is nyílott az életben. Hálás vagyok a Sorsnak, s az talán a legvigasztalóbb számomra, hogy mindig igyekeztem megdolgozni azért, amit elértem, és igyekeztem nem tenni rosszat másoknak. Ahogy köszöntõ levelében emlékeztetett rá egy velem egykorú volt kollégám, munkahelyemen mindenki „domnunak” szólított, és a siralmas demagóg hangzavarban tartózkodásom is közismert volt. Továbbra is követem fiatal kutatótársaim munkáját és a levéltári élet fejlõdését, amelyet nagyon megszerettem, és nem tudok tõle elszakadni. Megtanultam azt is, ami nem öregkori bölcsesség akar lenni: egy emberbõl az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad; amit az idõk rostája meghagy, ez az, amit tulajdonképpen alkotott az ember. Egy nagy könyvbõl akár csak két hasznos oldal maradhat, de egy füzet csonkítás nélkül is áthagyományozódhat. Talán csak annyi, hogy évtizedek múlva egy kutató fellapozza egyik munkáját azzal, hogy „lássuk csak, mit mond”. De már ezért is érdemes volt dolgozni...

– Köszönöm, köszönjük a beszélgetést, a kilenc évtized szülte élettapasztalatok összegzését. Még egyszer kívánunk minden jót, sok erõt és jó egészséget, s további, a közösség javára végzett hasznos munkálkodást.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008