magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szász István Tas: Hetvenöt éves a Vásárhelyi Találkozó (2.)


A tisztelt olvasó ezen a ponton végleg beleszédülhetett az ellentmondások és feltevések örvénylésébe. Engedtessék meg tehát, hogy az összegzés szándékával egy korántsem ex cathedra véleménnyel zárjam ezt a gondolatsort, megígérvén és remélvén, hogy a továbbiakban ekkora káoszra nem számítva, már rövidebb lehetek.

A felvázolt történelmi háttér kétségtelenné teszi, hogy akkoriban az RKP – kívülrõl is ösztönzött – új módszerekhez folyamodik s ezek egyike a népfrontos harc elõtérbe helyezése

Balogh Edgár – még a Sarlós mozgalom idejébõl – fegyvertárában magával hozott egy ilyen tervet s ezért tesz javaslatot a romániai magyar ifjúság különbözõ csoportjainak küldött körlevélben már 1935 õszén „egy olyan ifjúsági ankét összehívását sürgetve, amelyen számba vegyék és megvitassák a romániai magyar nemzetiség legfontosabb kérdéseit és tennivalóit a fasizmus elõretörésének történelmi körülményei között” (Turzai 19. l.). Természetesen merül fel a kérdés, hogy ki állt Balogh Edgár kezdeményezései mögött? Sejtéseink lehetnek.

Közben lezajlott Németh László és Boldizsár Iván sokat emlegetett romániai látogatása (1935). Németh László következtetései egészen sötétek: „Magyarság, halál és protestantizmus, én is úgy érzem, egyet jelentenek ma itt”. Boldizsár Iván, Horváth Sz. Ferenc szavait idézve „ebbõl a lehangoló helyzetbõl a kiutat a felnövekvõ értelmiségben látott, különösen a Hitel köreinek »szociális felelõsségtudata« imponált neki, mert ez sem kommunista, sem irredenta eszmékkel nem volt gyanúsítható” (152. l.) Feltûnõ, hogy mennyire más véleménye van a szintén baloldali Boldizsár Ivánnak, mint Balogh Edgárnak.

A látogatást jelentõs vita követte és erõsödött a cselekvõ válasz óhaja is.

Tamási Áront, aki számos fiatal értelmiségi tömörülésnek volt megbecsült és tekintélyes tagja, magától értetõdõen vonzotta az egység gondolata, és a nehezedõ idõkben számára is világos volt ennek fontossága.

Mindezek idõbeli egybeesése adta a lehetõséget, hogy az elképzelések akár jó-, akár rosszhiszemû formában összefonódjanak. A rosszhiszemû alatt az Erdélyi Fiatalok távolmaradását magyarázó trójai faló-elmélet esetleges igazát érteném, s ezt egyáltalán nem tartom kizártnak, inkább a józan ész szüleményének.

Az ötletgazda tehát az idézetek szerint nagyjából minden esetben az volt, akirõl az idézett úgy vélte. De valóban nem zárhatjuk ki az esetleges sugalmazók szerepét. A megvalósítani kezdett ötletet azonban, azt, amelyet Tamási Áron a Hitel-csoport segítségével, mondhatni, hogy azt választva munkatársnak, kezdett életre kelteni, nem vehetjük el tõle. Õ, a Cselekvõ magyar ifjúság cikksorozat szerzõje (és a Független Újság ilyen témájú ankétjának összefoglalója) volt ennek elindítója. Hogy késõbb kik csatlakoztak hozzá, vagy kiket hívott meg, az már csupán az ötlet megvalósulásának egyik fontos alkotóelemét jelentette, a különbözõ vélemények remélt és szervezett, eredményes találkozása érdekében.

A bonyolult vita leírása tûnhet öncélúnak, de ha az olvasónak volt türelme áttekinteni a benne felsoroltakat, akkor az önmagát meghaladó jelentõségû következtetésekre ad alkalmat. Ezért is voltam bátor elmélyültebben tárgyalni.

Végezetül a két pólus között az egyensúlyt keresve, most Horváth Sz. Ferenc gondolataira hivatkoznék: „Összegezve elmondható, hogy Tamási Áron említett 1936-os cikksorozatának a kiváltója a következõ három mozgatóerõ lehetett: (elõször) egy kommunista irányultságú baloldalnak a népfrontpolitika jegyében való megerõsödött fellépése, (másodszor) a bal és jobb közti európai ideológiai viták, és (harmadszor) az a kívülrõl is pártolt meggyõzõdés, hogy a fiatal szellemi vezetõréteg széthúzásának véget kell már vetni. Tamási cikksorozata az 1937 õszén tartott Vásárhelyi Találkozó elõkészítõje volt.”

 

II. A találkozó megszervezése

Nem volt egyszerû a tulajdonképpeni szervezõmunka sem, de ez már jóval könnyebben áttekinthetõ fejezet, mint a „keresztlevélrõl” szóló vita. Feleslegesnek is mondhattuk volna, de egyébként önmagában is igen tanulságos – és a kor történéseinek belsõ mozgatóerõit s azok késõbbi magyarázatát, illetve „felhasználását” sok más területén is segíthet megérteni.

Tamási Cselekvõ erdélyi ifjúság címû cikksorozata a Brassói Lapok 1936. április 5-e és 12-e közötti számaiban jelent meg. A Ligeti Ernõ szerkesztette kolozsvári Független Újság már említett ankétja pedig 1937. március 27. és május 23. között zajlott a Fiatal magyarok Tavaszi Találkozója elé címmel. Az ankét végén a tanulságokat Tamási Áron foglalta össze. Ez kétségtelenül összefüggés feltételezésére ad okot az egy év elõtti cikksorozattal.

Egyébként az ankét a szellemi élet valamennyi áramlatát képviselõ 18 személyiséget kérdezett meg (köztük Balogh Edgárt is), és ebbõl 16 egy találkozó szükségessége mellett foglalt állást.

Talán itt van a helye, hogy közbevetõleg idézzem a Hitel (1937/3. 232-3. l.) szerkesztõségének egy-két gondolatát errõl az idõszakról: „Gondviselésszerû a tények alakulása. A külsõ nyomás és a belsõ feszültség ellenállhatatlan kényszere folytán a kisebbségi helyzet átértékelése lett feladatunkká, a magunk revíziója, a nemzetlét teljes igényû meglátása. De ugyancsak a körülmények következetes alakulása hajtotta és hajtja az új nemzedéket saját szerepének felismerésére. (…) A föld és a nép problémáinak megértésébõl közszellem formálódik, határozott körvonalakban jelentkezik a kisebbségi élet, útban a lelki magyarság.”

A Cselekvõ ifjúság címû cikksorozat körül hosszas vita indult meg. Ennek során mindazoknak, akik óhajtva-óhajtották az új nemzedék egységes képének kialakítását, hamarosan látniok kellett, hogy az összefogást súlyos akadályok nehezítik. A Hitel maga ebben a – hangsúlyozzuk – idõszerûtlen vitában, bár teljes mértékben körülötte folyt, részt nem vett, csak késõbb szögezte le a félreértésbõl keletkezett vádak visszautasítása után álláspontját: „Vitába nem szívesen bocsátkozunk, idõ sincs rá, de nem is hasznos a vetélkedés. Annyi az elintézendõ kérdésünk, oly széles a munkaterület, hogy mindig kevesen leszünk munkába állók. Egytõl meg kell õriznünk magunkat: saját szerepünk túlbecsülésétõl. Mi mindannyian csak részletmunkások lehetünk. A társadalomszervezés nagy mûve nem egy nemzedék erejéhez méretett, elvégzése nemzedékek következetes igyekvését igényli. Az Erdélyi Fiataloknak, a Hitelnek, a más hasonló munkaközösségeknek egy hivatása van: egymást segítve és egymás mellett törekedni a népközösség szolgálatára. (…) A tavasz idõközben eltelt a fejünk felett. (…) Augusztus 18-án végre megjelenik Az erdélyi magyarokhoz« címzett felhívás.”

Az elõkészületek további folytatásáról a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 5/2 kötetét idézem (1096. l.), abban is Dávid Gyula kitûnõ szócikkét. „(…) megválasztották az ifjúsági parlament elõkészítõ bizottságát (tagjai: Tamási Áron, Nagy István, Asztalos Sándor, Petrovay Tibor, Vita Sándor, valamint a Vásárhelyi Találkozóról végül is távol maradt Jordáky Lajos), amely a Hitel akkori szerkesztõségében: Szász István agrármérnök, az EMGE késõbbi alelnökének kolozsvári házában folytatta megbeszéléseit.” Az elõkészületeket is nagy viták kísérték mind az elnökségben, mind a korabeli sajtóban. Az Országos Magyar Párt például, elõször tilalmat rendelt el tagjainak, de utóbb engedélyezte a részvételt.

A legfõbb gondot érdekes módon nem a jobb- és baloldal, hanem az Erdélyi Fiatalok és a Hitel csoport vitája okozta. Cseke Péter írja: „(…) a Vásárhelyi Találkozó elõkészítésének idõszakára nagyon rányomta bélyegét az EF és a Hitel viszálya” (László–Cseke 59. l.). De természetesen a jobb-bal egyensúlykeresés is vita tárgya volt. Balról Jordáky a szociáldemokrata és Nagy István a munkásíró kerültek az elnökségbe, Balogh Edgár és Bányai László kimaradását azzal magyarázták, hogy a fõhatóságoknál személyeik akadályozhatnák a találkozó megszervezését, de az is elhangzott, hogy a baloldalnak már van ott két képviselõje. Az elnök Tamási és az elnökség többi tagja a Hitel-csoportból került ki. A másik jelentõs csoportosulás az Erdélyi Fiatalok végül Tamási minden erõfeszítése ellenére sem óhajtott részt vállalni a munkában. Mint már szó volt errõl, õk a baloldal elõretörésének lehetõségét feltételezték a találkozóban és a kommunista trójai faló veszedelmét látták benne. Az „ötlet” történetének ismeretében talán nem is ok nélkül. Turzai Mária így ír errõl: „A László Dezsõ irányítása alatt ekkor már konzervatív szellemû Erdélyi Fiatalok vezetõsége nyilatkozatban foglalt állást a tervezett ifjúsági parlament ellen, s vezércikkben emlegette a »trójai falovat«, amelyben a demokrácia ellenfelei fognak elõtörni.” (Turzai 32. l.)

Az Erdélyi Fiatalok elképzelése az volt, hogy a részvevõk nem mint egyes személyek, hanem mûködõ szervezetek és csoportosulások képviselõiként vegyenek részt a találkozón. A baloldal azonban ez esetben, ilyen legális csoportosulások híján, nem vehetett volna részt.

Ez az a már említett pillanat, mikor is Tamási a vezetést „kvázi magához ragadja”, ami így is volt rendjén, mert a cselekvõ ifjúságról írott cikksorozata tekinthetõ a már egy idõ óta szükségesnek tartott összefogás konkrét megszervezésére tett elsõ lépésnek s abban a Hitel magyarjairól írott cikk már érezteti, hogy ezt a csoportot tartja alkalmasnak a feladat megoldására.

Itt érdemes hivatkozni Szemlér Ferenc soraira: „Panaszra természetesen ekkor sem volt okom, hiszen – bizonyos nem egészen jó szándékú politikai mesterkedések következtében és a Hitel-csoport már akkor jobboldali tájékozódást sugalló magatartása folytán – ebben az Elõkészítõ Bizottságban sem az egész megmozdulást személyileg elindító Balogh Edgár, sem az azt teljes erejével támogató Bányai László, sem a MADOSZ valamely más képviselõje nem kapott helyet” (Szemlér 47. l.). A továbbiakban a jobbra irányuló cselezés igazolását látja abban, hogy a késõbb megürült két helyre sem ezeket hívták be, hanem „a László Dezsõ irányítása alatt immár erõsen hagyományõrzõ szellemben mûködõ Erdélyi Fiatalok két képviselõjét” (Szemlér 50. l.) Ezután Szemlér azt mérlegelgeti, milyen érdekek is diktálták az õ elõadói meghívását? „Vajon micsoda közelebbi egyensúlyoknak kellett létrejönnie felkérés elfogadása esetén, és micsoda távoli célok váltak lehetõvé ennek folytán?” – teszi fel a kérdést, kissé talán túlértékelve az esetet.

Ennél is érdekesebb, hogy a találkozóra meghívottak listájának összeállításában döntõ jelentõséget tulajdonít annak a Hitel-csoportnak, amelyrõl könyvének megjelenése idején (1975) még alig akarták elismerni, hogy az elõkészítésben valamilyen szerepet játszott volna. A két megüresedett hely említésekor pedig még azt a stádiumot rögzíti, amikor az Erdélyi Fiatalok részvételét Tamási Áron próbálta elérni. Végül a szövetkezeti tisztségviselõk (maguk is a Hitel-csoport tagjai) megüresedõ helyeire (a Balogh Edgár szerint ez esetben meglepõ módon rugalmasnak nevezett) Albrecht Dezsõ és Teleki Ádám került be. Mindketten szintén a Hitel-csoportból.

A rendezvény már ezen elõkészületek idején is a Vásárhelyi Találkozó nevet viselte. A bizottság Kolozsváron 1937. augusztus 19-én tette közzé azt a nyilatkozatot, mely Tamási Áron fogalmazásában az erdélyi magyarsághoz szólva, meghirdeti a találkozót (Független Újság, 1937. augusztus 21., Ellenzék, 1937. augusztus 24. A Vásárhelyi Találkozó elõkészítõ bizottságának felhívása Erdély magyarjaihoz). E sorok írója itt az érzelmeknek engedve jegyzi meg, hogy e pillanatban a jelentõs forrásanyag rendszerezését azon az asztalon (és Tamási Áron székén ülve) végzi, amelyet körülülve dolgoztak egész idõ alatt az elõkészítõk.

Az Ellenzékben megjelent felhívás felsorolja a találkozó tervezett tárgysorozatát is:

1. Az erdélyi magyarság társadalmi alkata és erkölcstana átalakulásának útjai és képe. 2. Az erdélyi magyar nemzetkisebbség közjogi és nemzetközi jogi helyzete. 3. Az erdélyi magyarság és a román nép építõ együttélésének feltételei és útja. 4. Az iskolai nevelés és reformjai, az iskolán kívüli népnevelés. 5. Tudomány, irodalom, színház, zene, mûvészet. 6. Az erdélyi magyar napi és idõszaki sajtó háború utáni mûködése, mostani állapota és jövõ szerepe. 7. A munkás és iparos tömegek nevelése és szerepe. 8. Közgazdasági politikánk. 9. Mezõgazdasági politikánk. 10. Összefoglaló határozat.

Hátra volt az egyáltalán nem elhanyagolható aprómunka. Ennek fõ terhét a Hitel-csoporthoz tartozó Asztalos Sándor ügyvéd vállalta, és rendelkezésre bocsátotta ügyvédi irodáját is.

 

III. A találkozó

A nagy reményekkel várt összejövetelre 1937. október 2. és 4. között került sor a marosvásárhelyi Apolló palotában. A megjelentek száma 187 volt. Ismét a Hitel összefoglalójából idéznék: „csakhamar mélyül a tudat: »… új helyzetünkben, 18 esztendõ alatt, mi kíséreltük meg elõször, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül egybegyûljön az érett ifjúság«; a háború óta mi kíséreltük meg elõször, hogy ez az egybegyûlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze. (…) Az egybegyûlés jelentõsége tudatosul e percekben: Tamási Áron megnyitója idején s az azt követõen Albrecht Dezsõ elõadása folyamán. A külön szándékok egyetlen nagy szándékba torkollanak, a külön elgondolások egyetlen tengely körül kristályosodnak s ez a Vásárhelyi Találkozó. (…) Kisebbségi társadalom még a legszélsõbb individualizmus idején sem engedheti meg tagjainak sem az önzõ különállást, sem a külön csoportokba tagolódást” (1937/3. 236. l.)

A találkozó a már felsorolt témákról szóló elõadásokból állt, melyeket elõzõleg felkért személyek tartottak és melyeket hozzászólások és viták követtek. Egy, minden elõadás esetében külön erre felkért bizottság közremûködésével ezután állították össze az azokra vonatkozó határozatokat. A találkozó idejére kétségtelenül egymásra találtak különbözõ világnézetû fiatalok. Az együttlét azonban nem volt mentes a vitáktól. Az emlékezõk közül többen is arra hivatkoznak, hogy végeredményében a jobboldali, konzervatív irányzat túlsúlya érvényesült. Ezt többen (pl. Horváth Sz. Ferenc is) arra alapozták, hogy a határozatban alapelvként került be, miszerint a kisebbség vezetése csak „a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik” (Hitel, 1937/3. 247. l.) Ezt Albrecht Dezsõ elsõ elõadásának hangvételére vezetik vissza. Minthogy Albrecht hangsúlyozta, hogy ez nem a zsidókra vonatkozik, úgy vélik, hogy ez az „istentelenség és nemzetköziség” bûnét hordozó kommunistáknak szólt (Horváth Sz. 154. l.). De Kacsó Sándornak a román–magyar együttéléssel kapcsolatos tételeit is átfogalmazták, és a magyar kisebbség nemzeti egyenjogúságát jelölték meg a románokkal való békés együttélés feltételeként (Brassói Lapok 1937. X. 6.). Nagyobb vita volt még Szemlér Ferencnek az alkotó mûvészet szabadsága és függetlensége körüli tételeirõl. Itt is a nemzeti értékek jegyében történõ nevelést hangsúlyozták, ami egy önvédelmi harcot folytató és a homogenizáció ellen összezárni kénytelen kisebbség esetében nem tûnik indokolatlannak.

Ez a nemzeti gondolat volt talán az az összetartó erõ, mely megakadályozta a találkozót veszélyeztetõ végletes széthúzást. Horváth Sz. Ferenc méltán hivatkozik egy a találkozót néhány nappal követõ Albrecht Dezsõ-levélre, melynek címzettje Vita Sándor volt (1937. október 15., MTA, K. Ms., 4109/I). Ebben Albrecht helyzetüket a végvári katonákéhoz hasonlítja, ahol a fennmaradást az egység garantálta: „befelé megegyezés, béke, testvéri összehúzódás, kifelé makacs megkapaszkodás, szüntelen pozícióharc…”

Az Erdélyi Fiatalok távolmaradása máig vitatható kérdés. Bírálataikból a trójai faló elmélet is ilyen. A késõbb történtek szerint lehet benne igazság, legalábbis a szándék szintjén.

Záhony Éva szavait kell itt idéznem: „Az Erdélyi Fiatalok bírálata – el kell ismerni – néhány kérdésben helytállónak bizonyult a Vásárhelyi Találkozóval kapcsolatban. Fontos, a kisebbségi magyarság életét közvetlenül érintõ kérdések nem kerültek napirendre, mint például a magyar történelmi egyházak helyzete és mûködése; az erdélyi fiatal szellemiség kérdései vagy az erdélyi magyar földmûvesek problémái. Felmerül azonban a kérdés, ha a Fiatalok olyan tisztán látta a helyzetet, a megoldandó feladatokat, akkor miért nem kapcsolódott be idejében – az elõítéleteket félretéve – egy közös elõkészítõ munkába; miért csak kritizált, miért nem cselekedett? Jelen esetben az Erdélyi Fiatalok bontotta meg a fiatal magyar intelligencia egységét” (Záhony 39. l.)

A kompromisszumkészség tehát a részvevõk minden oldaláról észlelhetõ volt, s a Vásárhelyi Találkozó mégsem tûnik a szocializmus éveiben született monográfiák és memoárok által szuggerált RKP-sikernek.

*

A találkozó valamennyi témakörének elõadása és az azt követõ vita után egy erre a feladatra kijelölt – minden esetben más és más – kiküldött bizottság állította össze az erre vonatkozó határozati javaslatot, melyet a plénummal együtt fogadtak el. Az elsõ vitaindító elõadást Albrecht Dezsõ tartotta. Ismerkedjünk meg ebbõl is néhány fontos gondolattal.

 

Albrecht Dezső: Társadalmunk átalakulása

Az elõadás bevezetõ részében olvashatjuk: „Nem nárcizmusra és szeméremre, hanem robusztus, kirobbanó, mindenkit magával sodró hitre van szükségünk és tudom, hogy ez a hit most itt: Vásárhelyen, ebben a teremben, meg fog születni, mert meg kell születnie. (…)

Tudomásul kellett vennünk, hogy Európának nincs ideje velünk, a mi kis bajainkkal, érzelem-kisugárzásainkkal törõdni. Hát tudomásul vettük. Keserves volt, de túl vagyunk rajta. Aztán Makkai megírta: Nem lehet, Reményik a protestánsok máglyára menõ hitével visszavágta: Lehet, mert kell. Mi pedig állunk a kettõ között, nem törõdünk vele, hogy lehet vagy nem lehet, hanem ehelyett kutatjuk a módot, a módozatokat, az eszközt, a Módszert: Hogyan lehet mégis. Ezért vagyunk itten” (Hitel 1937.3. 178. l.)

A Társadalom jelentõsége címû fejezetben fontos szavakat mond: „Annak, hogy a közjogi harc eredményesen megvívassék, elõfeltétele, hogy ellenálló, életerõs, szervezett társadalom álljon mögötte. (…) Az erdélyi magyar kisebbség annyi joggal fog bírni, mint amennyi súllyal Erdélyben bír, s mint amennyi súlyt Erdély a román államkomplexumban jelent, s végül, de elsõsorban, mint amennyi értéket és érdeket Románia számára a Duna-medencében Magyarország barátsága, esetleg szövetsége képvisel. (…) Úgy érezzük, a külsõ nyomáson kívül magunk tesszük az életünket kibírhatatlanná, el nem viselhetõvé. (…) Mi is együtt mondjuk Makkaival: nem lehet így tovább, ha nemzethez és emberhez méltó életet akarunk élni, így tovább valóban nem mehet…”

Ugyanitt késõbb Erdély nagy változásait idézi, s azok következményeit taglalja, majd így fejezi be: „Kisebbségi sorsban nem fejlõdhet ki olyan mérvû osztálytagozódás, mint önálló állami létben, és az eddigi elválasztó falakat gyorsan mossa az idõ. Mindez meghatározza ezutáni mondanivalóinkat, s egyben indokolja azt is, hogy miért van e teremben – horribile dictu – mágnástól munkásig minden réteg képviselve...”

Az intézmények szerepe címû fejezetben ezt olvassuk: „(…) a sorsváltozás az elé az új feladat elé állította a magyarságot, hogy mindazokat a szükségleteket, melyeket addig az állam elégített ki, társadalmi úton pótolja…” Itt ezeket érték- és érdekvédelmi feladatokra osztja. Figyelmeztet az egyesületek és intézmények közti féltékenykedés megszüntetésére, mert a magyar szövetség erkölcsi princípium. Egy intézmények közötti tanács felállítását javasolja. Jelzi, hogy az egyházak fontossága kiemelkedõ, mert ezek „egyetlen közjogi szervezeteink, melyek a személyi autonómia vívmányát magukban hordozzák, és ezt még nem próbálták meg kétségbe vonni” (Hitel 1937. 3. 179–184.)

 Ugyanakkor az iskolai tanulóknak csak kisebb része járhat egyházi (tehát magyar) iskolákba. Ezért kiemeli az iskolán kívüli népnevelés fontosságát.

Végül felhívja a figyelmet a nagyvonalú társadalmi kooperációra, a közmûvelõdés, a népegészségügy és a gazdaságvédelem egységére. Stratégiai fontosságúnak mondja, hogy a magyar kisebbség alkotmányos jogot kapjon az államhatalom terén, saját sorsát rendezendõ.

A fejezetet így zárja: „Természetes, hogy ehhez minden erõ összefogása, minden tevékenység tervszerû összemûködése szükséges egyetlen politikai szervezetben, melynek keretei adva vannak egyetlen politikai pártunkban…”

A szellem és erkölcsi magatartás címet viselõ következõ fejezetben ezt mondja: „A társadalom azonban nemcsak osztályokból és intézményekbõl, nemcsak egyének különbözõ csoportosulásaiból áll, hanem erkölcsi világrendbõl is és világszemléletbõl, szellemi és erkölcsi magatartásból, mely az intézmények mûködésében, emberek életében jelenik meg. (…) Látható, hogy nem intézményekben akarunk változást, hanem a szellemben, amely az intézményeket irányítja. (…) Kisebbségi társadalom még a legszélsõbb individualizmus idején sem engedheti meg tagjainak sem az önzõ különállást, sem a külön csoportokra tagolódást. (…) Ki kell mondanunk, hogy elegünk volt ebbõl a szellembõl, ki kell mondanunk, hogy tisztább közéletet, tisztább, becsületesebb és erkölcsösebb közszellemet akarunk. (…) Az a téves fogalom kapott lábra, hogy fegyelem és fasizmus vagy hitlerizmus egybekötött fogalmak. Egyszerû szemfényvesztés. Ilyesmit csak azok találhatnak ki, akik a mai széthúzásra, szétesésre játszanak. (…) A fegyelem, amelyet a kisebbségi élet kíván, tulajdonképpen önfegyelem. (…) le kell fékezzem a vágyaimat, a szenvedélyemet, személyi érdekeimet, elfogultságomat, mihelyt ellenkezésbe kerül a társadalom zavartalan menetével, céljaival. (…) Szögezzük le, hogy a világnézetek végsõ fokon mind államszervezeti elvek, tehát egyet sem lehet kisebbségi sorsban megvalósítani. (…) A mi világnézetünk nem lehet államszervezeti elv, hanem társadalomszervezeti elv, mely a társadalom reális szükségleteibõl, lehetõségeibõl épülhet ki. Ez a világnézet két pillérre épül: a demokráciára és a szociális tartalomra, azonban e két pillér mindenike a nemzeti gondolatba van ágyazva. (…) Nem jelenthet sem osztályharcot, sem osztályuralmat: az erdélyi magyar népközösségnek érdekei határozzák meg tartalmát. (…) Ez a magatartás nem más, mint nemzeti realizmus” (Hitel 1937. 3. 186–188.)

*

A határozati javaslatok figyelembevételével a sajtó- és szövegezõ bizottság Tamási Áron vezetésével megfogalmazta a zárónyilatkozatot. Ez aztán a Hitvallás néven került be a köztudatba. Tamási Áron olvasta fel. A szövegezõk között Venczel József is fontos szerepet kapott.

 

IV. A Vásárhelyi Találkozó utóélete

A találkozó közvetlen visszhangja nagy volt. Ebbõl elõször Ijjas Antalt idézném: „Az, ami Vásárhelyen történt, azért történelmi fordulópontja az erdélyi magyarság életének, mert majdnem 20 évvel az impériumváltozás után az erdélyi magyarság – éppen az impériumváltozás után felnõtt nemzedék – lelkület, önszemlélet és program szerint is azzá lett, ami a valóságban: nemzeti kisebbség” (Hitel 1937. 3. 257. l.)

A Vásárhelyi Találkozó utóéletének elsõ perceiben is azt tapasztalhatjuk, hogy egyedül a Hitel közli azt nagy terjedelemben – majdnem egy egész számot szán neki, s még ezt követõen is visszatér rá – míg más lapok ezt messze el nem érõ arányokban foglalkoznak az eseménnyel. Turzai Mária itt is finoman csúsztat, amikor – annak a bizonyos felsõbb elvárásnak megfelelve – azt állítja, hogy: „A párt irányítása alatt álló legális sajtótermékek, de a haladó szellemû polgári lapok is nagy teret szenteltek a találkozó elõkészítésének, munkálatainak, határozatainak s megértéssel kommentálták azokat” (Turzai 32. l.) Ugyanitt észlelhetjük a másik csúsztatást is, mely szerint komoly erõfeszítések történtek volna a román demokratikus erõkkel való összefogásra. Ezt állítani mindenképpen túlzás, annál inkább a könyv szándékai szerinti elvárás. A Vásárhelyi Találkozó eredményeinek és azok késõbbi elenyészésének okait nagyjából tárgyilagosan elemzi, aztán a  megmaradt eredmények felsorolásánál ismét az elõbbi sablonnal nyit: „(…) mégis elõsegítette, ilyen körülmények közepette is a román nép és a magyar nemzetiség testvéri harci egységének az erõsítését (…), elkötelezték a romániai magyarságot abban a nehéz, de diadalmas küzdelemben, amely a fasiszta Németország, és csatlósainak revansista megnyilvánulásai ellen folyt.”  Ehhez nincs mit hozzáfûznöm.

Most ismét Csatári Dánielt idézem, a Vásárhelyi Találkozó címû könyvébõl következnek kiemelések. A kor (1967) szellemében kelt mû, a forráskritika kellõ érvényesítésével, sokatmondó. Már az elsõ említésre méltó idézete is Balogh Edgártól származik: „ A Vásárhelyi Találkozón Tamási Áron nemzeti demokráciát hirdet, s a fiatal szellemi munkások vallási, világnézeti, politikai és társadalmi különbségek nélkül, egységesen hozott határozatai a dunavölgyi népek közös hivatása alapján kívánják rendezni a magyar–román viszonyt.” Továbbá: „A különbözõ világnézetû, vallású, felfogású, politikai meggyõzõdésû fiatalok viszont Marosvásárhelyen eggyé váltak a kor haladó követeléseinek, a népi szervezkedésnek és a magyar–román megbékélésnek a sürgetésében. Képletesen szólva olyan vízgyûjtõvel állunk itt szemben, amelybõl 1937 októberében forrás fakadt” (Csatári 8. l.) Késõbb így folytatja: „A forradalmi munkásosztály világnézetének követelményeit leginkább az ugyancsak baloldalinak számító erdélyi realisták (Szenczei László, Kovács György, Szemlér Ferenc, Vámszer Géza, Mikó Imre, Jancsó Elemér, Abafáy Gusztáv) közelítették meg” (Csatári 47. l.) Aztán ezt írja: „A nagy visszhangot kiváltó erdélyi realisták mellett az Erdélyi Fiatalokból kiszakadt másik nagyobb áramlat a Makkai László által alapított Hitel címû folyóirat körül csoportosult. A Hitel-csoport elsõ önálló közéleti jelentkezése nemzedéki köntösben történt ugyan, de valójában sokkal általánosabb politikai mozgáshullámokat takart. A válság hatására ugyanis a Magyar Párton belül is jelentõs differenciálódás megy végbe, és ennek megfelelõen, 1933 elején jelentkeznek azok a kisebbségi reálpolitikát s szociális haladást sürgetõ fiatalok – közülük néhányan az Erdélyi Fiatalok mozgalmában is részt vesznek –, akiket két év múlva a Hitel körül találunk. A Hitelre Makkai Sándor és Szekfû Gyula Széchenyi szemlélete volt nagy hatással” (48-49. l.)

Turzai és Csatári megállapításait olvasva mit mondhatnánk? A könyvek írásának jelzett idõpontját ismerve elég megjegyeznünk, hogy ilyen volt az a kor, melynek szellemével a Vásárhelyi Találkozó és az annak elõkészítésében szorgoskodó Hitel csoport érdemeinek helyes megvilágításba helyezéséért még ma is küzdenünk kell.

Végül még egy Csatári-idézet, amelyben annak kapcsán, hogy 1938 októberében a királyi diktatúra a szakszervezeteket feloszlatja, még ezeket írja: „Annál meglepõbb viszont, hogy a Hitel ekkor kezdi el vádolni az Állandó Bizottság munkásképviselõit azzal, hogy szûk osztályszempontok nevében, a népközösség érdekeit semmibe véve kisajátítják a Vásárhelyi Hitvallás elvét” (135. l.) Erre az itt következõkben kapunk választ. A Vásárhelyi Találkozó után történtekrõl ugyanis a legjobb, legtárgyilagosabb és legátfogóbb véleményt úgy érzem, Dániel Antalnak a Hitel 1938/3. számában közölt: Egy évvel a Vásárhelyi Találkozó után címû írásában találhatjuk.

Dániel Antal szerint a találkozó mintegy válasz volt a Németh László-i pesszimizmusra okot adó megfigyelésekre, a Széchenyi hirdette belsõ megtisztulás igényének jegyében dolgozott. Két évtized kisebbségi sors után elsõnek szûrte le a szükséges következtetéseket. Felismerte a magyar kisebbség dualisztikus helyzetét, melyben egyrészt kötelezettségei vannak az államhatalommal szemben, másrészt azonban a magyar nemzeti egység megõrzését kell kiharcolnia.

Nagy hangsúlyt kapott a megállapítás, hogy az erõs nemzettestet a földmûvesség és a munkásság a nevelõ értelmiséggel együtt alkotja. Leszögezték, hogy egy kisebbségi népcsoport megmaradásának biztosítéka megfelelõ közmûvelõdési és gazdasági erõk szembeállítása a többség beolvasztó törekvéseivel. A találkozó végén tett fogadalom után a fiatal résztvevõk úgy széledtek szét, hogy annak megvalósítása irányába indulnak el.

Rövidesen azonban nehézségek és feszültségek léptek fel és megálltak a felismeréseknél, megtorpantak a megvalósítás útján. A Vásárhelyi Találkozó nem lett cselekvõ mozgalommá. A belsõ bizalmatlanságot a minden társadalmi réteget bevonni óhajtó szemlélet, a nyitás, a baloldali mesterkedésektõl való félelem (lásd trójai faló elmélet) stb. fokozta. A „gazdanemzedék” minden újtól próbált elzárkózni.

A belsõ feszültségek mellett ehhez a belpolitika hatalmas viharai is hozzájárultak. A romániai változások egyik fõ velejárója volt a szélsõséges mozgalmak iránti bizalmatlanság, mely odáig fajult, hogy néhány ember csoportosulása is gyanús lehetett.

A találkozón jobb- és baloldal egyaránt engedményeket tett. Az egyik oldal kinyilvánította a szociális érzékenység fontosságát és a nyitást a dolgozó osztályok felé, a másik viszont elfogadta a keresztény erkölcs és nemzeti eszme gondolatát, melyet a kívülrõl sugalmazott internacionalizmus folyamatosan próbált rákényszeríteni.

A nemzeti érzésû csoport a határozatok betartását hangsúlyozta, még annak árán is, ha az saját érdekeket sértene. A baloldalon azonban elhalványult a keresztény-nemzeti gondolat s mindinkább az öncélú demokráciaeszme és az osztályöntudat gondolata került elõtérbe. Bár a munkásifjak elõtt ott állt a lehetõség a magyar kulturális nevelésre alkalmas szervezetekbe, „zárt sorokban vonultattak be a nemzetközi szervezetbe”. A baloldal nem törõdött már a Hitvallás elveivel, a jobboldal pedig elkedvetlenedett.

A baloldal nagy megrökönyödésére, éppen Féja Géza, a Viharsarok szerzõje tett leleplezõ nyilatkozatot, melyben keményen elítélte a baloldaliak magatartását s rámutatott, hogy a Vásárhelyi Találkozó szellemét a baloldali politikai szektáriusok kompromittálni fogják, mikor saját elképzeléseiket próbálják a közösségre erõltetni. Dániel keserûen jegyzi meg, hogy „Ámde elfogultságukra, helytelen taktikájukra Féja kegyetlen kritikája nyomán sem döbbentek rá…” 

Még felmerült egy brassói megbeszélés ötlete, de ezt nem koronázta siker, és egy évvel a Vásárhelyi Találkozó után az állandó bizottság visszaadta megbízatását Tamási Áronnak.

A Vásárhelyi Találkozó sorsa hasonlatos lett a csehszlovákiai Tavaszi Parlamentével. A világnézeti csoportok tartós együttmûködésére tett kísérlet kudarcot vallott. Ámde azok, akik a Hitvallást becsülettel betartották, továbbléptek a Magyar Szövetség megvalósítása felé, hogy új keretet biztosítsanak az önvédelemnek.

Eddig Dániel Antal igen fontos összefoglaló gondolatairól, a Vásárhelyi Találkozó utóéletét illetõen.

A Magyar Szövetségrõl Albrecht Dezsõ ezt írja: „Az alkotásra képes magyar erõk szövetségének megalkotása életparancs s megkísérlésének elmulasztása olyan bûn, mely alól feloldozást a mai nemzedék nem nyerhet” (Hitel 1938. 1. 81. l.)

A valóságban a Vásárhelyi Hitvallást a részvevõk és az erdélyi kisebbségi utókor mindenkor elismeréssel emlegette, s azt szóban még a baloldal is nemegyszer alapvetõ iránytûnek ismerte el. De mint láthattuk, az 1938-as királyi diktatúra felvázolt nyomása sok tekintetben megvalósíthatatlanná tette, s a további történelmi események, mint a második bécsi döntés és a világháború egészen más kontextusba helyezték.

Az ezt követõ évtizedekrõl már nem kell beszélnem, hiszen az egész eddigi gondolatsoron végighúzódik ennek a kornak a szelleme, az ekkor megjelent Vásárhelyi Találkozó emlékek egyoldalúsága, az amint ezeket az RKP s áttételesen a baloldali erõk hatalmas sikerének tüntették fel. Ez lett egyik okozója annak is, hogy a munkában oroszlánrészt vállaló Hitel és Hitel-csoport sorsa a hallgatás lett.

Itt érdemes ismét Horváth Sz. Ferencet idézni a Vásárhelyi Találkozóról szóló könyvfejezetének záró soraival: „A találkozó idején létrehozott bizottság egy év után föloszlott a benne feszülõ politikai-ideológiai ellentétek miatt, s ezzel egyidejûleg elkezdõdött a Vásárhelyi Találkozó mitikus magasságokba való emelése. Ebben nem kis szerepet vállaltak a rendezvényt létrehozó s a romániai magyar közéletben késõbb is fontos szerepet betöltõ személyiségek” (158 l.) Ezzel a rendkívül fontos megállapítással zárhatnánk is ezt az összefoglalót, kiigazításként mégis megjegyezve, hogy miközben az utolsó mondat – nagy tapintattal – nevek említése nélkül céloz a „szocialista Románia” magyar kultúrpolitikusainak egy részére (akik természetesen a maguk és minden valószínûség szerint a párt múltjának „létrehozásán” is fáradoztak), abba a hibába esik, hogy azokat még most is „a rendezvény létrehozóinak” nevezi. A romániai magyar közéletben ugyanis a valódi létrehozók nem vehettek részt, tehát rájuk ez nem vonatkozhat. Ezért a „létrehozói” szó itt nagyobb fontosságot nyer s helyesebb lenne az ötlet kidolgozásában részvevõket említeni. Õket aztán természetesen – éppen a mitizálásból származó felnagyított érdemeket a párt (és személyeik) számára learatni óhajtván – állították be (nemegyszer kizárólagos) létrehozóknak.

A Vásárhelyi Találkozóhoz vezetõ úton azonban mindenképpen szerepe volt a korabeli kisebbségi társadalom minden rétegébõl származó értelmiségieknek. A máig változatlan homogenizációs igyekezet kényszere szülte szükségszerûség mindenkire egyformán hatott már akkor is.

A végsõ következtetések levonásakor nem szabad a forráskritika nélküli visszapillantás okozta – hol azt tévesen elfogadva erre, hol az ennek álságos voltát felismerve, az ebbõl fakadó indulat miatt arra – lendítõ ingahatásnak átadni magunkat.

 

 

 

Irodalom

László Ferenc–Cseke Péter (szerk.): Erdélyi Fiatalok. Kriterion, Bukarest 1986

Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Akadémiai Kiadó, Bp., 1967

Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007,

Szemlér Ferenc: Személyes ügy. Bukarest, 1975

Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Bukarest, 1977,

Záhony Éva (szerk.): Hitel – Kolozsvár 1935–1944. Bp. 1991



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008