magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Ábrám Zoltán: Megemlékezés a Don-kanyari áldozatokról


Maros, Olt, Szamos, Körös, Nyárád... – sokunk szívét melengetõ, szülõföldre, anyaföldre emlékeztetõ folyónevek. Duna – csodálatos fõvárosokon át hömpölyög, a mienken, Budapesten is átfolyik. Számunkra kedves földrajzi nevekbõl, csupán folyónevekbõl is, sokat-sokat fel tudunk sorakoztatni.

Amikor viszont a Don folyó nevét vesszük ajkunkra, valami rettentõ nagy szomorúság, veszteségérzet lesz úrrá rajtunk. Egy nemzet fájdalma kér kibocsátást belõlünk. Egy roppant nagy tragédiára, a magyarság számára „második Mohácsként” emlegetett vészre, egy több mint kétszázezer fõbõl álló hadsereg kálváriájára, többségének pusztulására, meghurcoltatására kell gondolnunk. És a rengeteg szenvedésre az érintett családokon belül, valamint mindennek a nemzeti tragédiának az eltitkolására hosszú évtizedeken keresztül.

Hiszen a Don menti harcok során nemcsak a 2. hadsereg veresége következett be, hanem több tízezer család tragédiája is. A hadiárvák csonka családban nõttek fel, s behozhatatlan hátrányba kerültek szerencsésebb sorsú társaikhoz képest. Katonaözvegyek ezreire várt a súlyos teher, a gyerekek felnevelése, a föld megmûvelése, avagy a mûhelymunka továbbvitele.

Miért kellett hetven évvel ezelõtt a magyar hadsereget kétezer kilométerrel távol a hazától látszólag idegen érdekekért harcba vetni, milyen szerepet töltött be, milyen feladat ellátására szánták a nagyhatalmak háborújában? – örökké visszatérõ kérdések. Ha pontos választ akarunk kapni, a magyar politikai és katonai vezetés azon kényszerhelyzetébõl kell kiindulnunk, amely 1942-re egyöntetûen meghatározta döntési és cselekvési lehetõségeit. A Szovjetunió elleni hadjáratban való aktívabb részvétel ekkor már egy határozott német követelés és fenyegetõzés következménye volt. A visszakapott és a németek által beígért területekkel együtt a magyar hadvezetés szerint akár az önálló magyar államiság is veszélybe kerülhetett e szövetségesi kötelesség visszautasítása esetén. Csakhogy ezzel a magyarázattal nem lehetett a magyar közvélemény elé állni. Maradt az ideológiai magyarázat: a keresztes háborúban való részvétel a bolsevizmus távolabb tartása érdekében.

A magyar és a német politikai és katonai vezetés 1942. január 22-i megállapodása értelmében a magyar hadvezetésnek 9 gyalogdandárt, egy páncéloshadosztályt és egy repülõ köteléket kellett kiküldenie a keleti hadszíntérre. Ezzel a honvédség seregtesteinek több mint fele kapcsolódott be a második világháború hadmûveleteibe.

A hadsereg 207 ezer fõs személyi állományának összeállításánál a magyar hadvezetést az a cél vezérelte, hogy a 2. hadsereg emberanyaga egyenlõen terhelje az ország területét, valamint minél kisebb mértékben érintse a honvédség szempontjából legjobban kiképzett korosztályokat. Ennek megfelelõen a hadszíntérre kivonuló sorállomány nem haladhatta meg a honvédség egész sorállományának 20%-át, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30-45 év közötti kevésbé kiképzett póttartalékosokkal egészítették ki. A nemzetiségek – fõleg románok és ruszinok – százalékos aránya 20%, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a baloldali mozgalmakban résztvevõké pedig 10% volt a hadsereg élelmezési létszámának egészében.

Mit érezhettek maguk a Donhoz kivezényeltek? Az vitathatatlan tény, hogy sokan otthon maradt családjukat, munkalehetõségeiket féltve keserûen vették kézbe a behívót. Voltak szép számmal olyanok is, akik a szovjetunióbeli nyomorúságos állapotokat látva, a Donhoz való felvonulás alatt szinte „felszabadítóknak” érezték magukat, mert a szovjet okozta „vívmányokat” semmiképpen sem akarták Magyarországon is tapasztalni. Erkölcsi kötelességüknek tartották a németeknek nyújtott támogatást, hiszen a Trianonban elvesztett magyarlakta területek a közremûködésükkel tértek vissza. A többség azonban nem kereste a választ, nem ujjongott, de nem is lázadozott, közömbösen viseltetett katonasorsa iránt, egyszerûen kötelességbõl indult teljesíteni feladatát.

Az 1943. januári szovjet offenzíva elõtti hetekben a csapatok erõállapotának fokozatos romlásáról, az elhasználódott felszerelésrõl, ruházatról egyre aggasztóbb jelentések érkeztek be a hadsereg-parancsnokságra. A számottevõ páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkezõ, s vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen tüzérségû magyar hadsereg nem tudott ellenállni a támadás súlypontjain túlerõben levõ szovjet csapatok offenzívájának. A felderítõ vállalkozásnak indult szovjet támadás 1943. január 12-én az urivi szovjet hídfõbõl indult meg. A hadmûvelet leglényegesebb eredményét a több irányból támadó szovjet csapatok Alekszejevka környéki találkozása jelentette volna. A magyar csapatok helyenként eredményes védelmi harca le tudta lassítani az ellenség elõrenyomulását. A késõn elrendelt, január 17-i visszavonulási parancs értelmében visszavonulni képes alakulatokat több ízben érte támadás, ráadásul sokan a szovjet csapatok fogságába kerültek. Sokan megfagytak és sokukkal az éhhalál végzett. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a fegyverzetét és felszerelését elvesztett magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében két oldalról bekeríteni.

Összességében elmondható, hogy a hiányos fegyverzetû, felszerelésû és téli ruházattal nem rendelkezõ magyar alakulatok erõn felüli helytállást tanúsítottak a hadmûveletek alatt. Hozzávetõlegesen 125-150 ezer fõre tehetõ a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma.

A 2. hadsereg tragédiájának számtalan összetevõi voltak. A német hadvezetés merevsége a hadmûveletek vezetésében, a szovjet seregtestek technikai és létszámbeli fölénye a támadás súlypontjain, az arcvonal mögötti erõs tartalékok hiánya, a magyar csapatok harcerejének fokozatos romlása a sorsdöntõ napok elõtt és alatt, illetve az arcvonal mögött felhalmozott raktárkészleteknek (élelmiszer, ruházat, üzemanyag, kevés fegyverzet) a szovjet csapatok elõretörése miatt bekövetkezett szinte teljes megsemmisülése csak a fontosabb s meghatározó okai a Don menti katasztrófának.

A kommunizmus évtizedei Romániában sem tették lehetõvé a Don-kanyarban elpusztult áldozatokra való megemlékezést, az akkori események kutatását. Ennek ellenére nagyon sok magyar (és nem magyar) családban minden év januárjának derekán vagy Halottak Napján gyertyát gyújtottak. Nemcsak a hozzátartozók. Mert ilyenkor az ideológusok által el nem torzított lelkekben a kegyelet lángja pislákolt történelmünk egyik legnagyobb tragédiájának ártatlan szenvedõi, áldozatai iránt.

Az „aranykorszakban“ megdöbbenéssel olvashattuk Nemeskürty István: Rekviem egy hadseregért c. könyvét. Bármennyire tiltották, hozzánk is eljutott, kézrõl kézre járt.

Aztán bekövetkeztek az 1989-es változások, és lassacskán beszélni lehetett arról, amirõl azelõtt még suttogni sem volt tanácsos. Az erdélyi magyarság elsõsorban a magyarországi médiából értesült a doni áldozatok emlékére szervezett magyarországi megemlékezésekrõl. 1999 októberében a Duna tévében tízezrek követték a pákozdi emlékkápolna felavatását és az addig orosz földben nyugvó magyar katona hazahozatalát. Arról is értesülhettünk, hogy a magyar kormány kezdeményezésére katonatemetõket alakítottak ki a Don mentén, az egykori véres csaták helyszínén; Rudkinóban avatták fel a legimpozánsabbat.

Elérkezett hát az ideje annak, hogy az erdélyi áldozatokról is megemlékezzünk! Hiszen az emberiséget, azon belül a nemzetünket ért szenvedésekrõl megemlékezni – szent kötelesség.

2002 januárjának egyik hajnalán ötlött fel bennem a gondolat és megszületett egy álom: tartsunk marosvásárhelyi megemlékezést, és állítsunk emlékmûvet az áldozatoknak! Szüleim példáját követtem. Édesapám, a szatmárnémeti református gyülekezet lelkészeként gyülekezetében évrõl évre megemlékezett a doni áldozatokról, sõt 1999. április másodikán, Nagypénteken a templomkertben márványból készült emlékmûvet állítottak a tiszteletükre.

2002. februárban, az EMKE Maros megyei szervezete kezdeményezésére a történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselõibõl Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult a Don-kanyarban elesett áldozatokért. Az elvi cél az volt, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követõen Marosvásárhelyen és általa Erdélyben is emlékezzünk történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt 2. hadsereg szenvedéseire, a doni áldozatokra. Konkrétan, a héttagú bizottság felvállalta egy emlékmû felállítását, kutatómunka beindítását, a túlélõk felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.

A bizottság tagjai mindjárt a megalakulásukat követõen kutatómunkát indítványoztak a Don-kanyarban nagyrészt megsemmisített 2. hadsereg erdélyi, elsõsorban Maros megyei vonatkozásainak jobb megismerése érdekében. Ennek eredményeképpen egy éven belül sikerült összeállítani egy 577 személybõl álló listát mindazokról, akik Maros megyébõl kerültek ki a Don-kanyarba, és ott meghaltak, eltûntek vagy megsebesültek. Marosvásárhely mellett (83 személy) 125 Maros megyei település érintett.

Félezernél is több Maros megyei áldozat, honvédek és munkaszolgálatosok egyaránt. Sõt, még ennél is jóval több, mert bizton mondhatjuk: a túlélõk és az otthon maradottak is áldozatok. 1943 januárjában-februárjában az elviselhetetlen oroszországi télben a Don kanyarulataiban, a folyam mentén védõállásaikban levõ, az értelmetlen parancsra kitartó, majd a visszavonuló német csapatok védõpajzsát alkotó magyar és nem magyar honvédek és munkaszolgálatosok, a 2. hadsereg erdélyi tagjai is egy egész nemzettel együtt áldozatokká váltak.

Akkor arra gondoltunk: jó lenne, ha az emléküknek az ápolása minél több helyi megemlékezés során is megtörténne! Ezért az emlékbizottság már az elsõ megbeszélés során kezdeményezte az emlékmû-állítást. Eleinte kopjafa megvalósítására is elhangzott javaslat, de végül úgy döntöttünk: egy maradandóbb, kõbõl és bronzból megvalósítható emlékmûvet állítunk. Ennyivel tartozunk a marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékének.

Tíz évvel ezelõtt, 2003. január 12-én, a doni offenzíva 60. évfordulóján a marosvásárhelyi római katolikus temetõ bejáratánál a két évvel késõbb bronzba öntött emlékmûnek az alapkõletételére került sor. A mintegy két és fél méter magas, összesen kb. hatszáz kilós emlékmû mondanivalója jelképes tárgyi elemek révén jut kifejezésre. A kompozíció egészében keresztre emlékeztet, amelynek vízszintes része bronz, függõleges része pedig egy csiszolt andezit oszlop, egyben piedesztál a vízszintes elem kiemelésére. A függõleges oszlop elülsõ felirata: PAX, oldalt pedig az olvasható: DON, 1943. I. 12. A vízszintes elem vonatkerék, ágyúcsõ roncsok, valamint emberi kezek egymásba torlódását tartalmazza.

Az idei, a 70. évfordulón megtartott megemlékezéssel egy folyamat véget ér és egyúttal megújul. A Doni emlékbizottság egykori tagjai úgy gondolják: alapvetõ célkitûzéseik megvalósításával, tíz esztendõn át a megemlékezések megszervezésével megtették a magukét. Lehetõséget teremtettek arra, hogy – mások szenvedését is tiszteletben tartva – saját népünk, apáink, nagyapáink és dédapáink második világháborús és azon belül az orosz fronton, a Don folyó mentén kétszáz kilométeres védelmi vonalat elfoglaló 2. magyar hadsereg kötelékében átélt megpróbáltatásairól szabad lélekkel és tiszta szívvel megemlékezhessünk.

Bár egy tízéves folyamat véget ér, örvendetes ugyanakkor, hogy a Don-kanyari megemlékezéseknek van jövõje. Nemcsak azért, mert hátramaradt néhány megvalósítatlan elképzelés (pl. egy marosvásárhelyi küldöttség kiutazása a Don menti katonatemetõkhöz, második világháborús állandó kiállítás létrehozása,  színvonalas szakmai konferencia megtartása), hanem azért is, mert a magyarországi mintára beindított doni emléktúra megszervezése új távlatokat nyit. És a konkrét célon túl mindenekelõtt a hagyományápolást táplálja.

Az idei doni emléktúra a Marosvásárhely–Csíkfalva közötti mintegy 25 kilométeres szakaszon történt. A cél az emlékezés mellett, hogy a gyaloglással felidézõdjék a résztvevõkben, milyen lehetett egykor a rettenetes hidegben a hómezõkön való visszavonulás. Részt vettek a marosvásárhelyi 23. határvadász zászlóalj hagyományõrzõ csoportjának tagjai, második világháborús katonaruhában, majd a másnapi templomi megemlékezésen marosvásárhelyi, marossárpataki, havadi, torboszlói, gyergyószentmiklósi huszárok. Vasárnap délelõtt a katonák, lovas huszárok és túrázok körüljárták a községet, hogy hagyományõrzésükkel a szabadság tudatát erõsítsék mindenkiben.

Idén január tizenkettedikén templomainkban a déli harangszó jelképesen a 2. magyar hadsereg kálváriájára emlékeztetett. Az egyik túlélõt, az orosz lágert megjárt, születésének századik évfordulója kapcsán tavaly megünnepelt Örkény Istvánt idézem: „Akik elviselték a fogság próbáját, elviselik a nehezebbet, a szabadság próbáját is”.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008