magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Hajdu Attila: Megpróbáltatásom stációi


(Írásomat kedves leányomnak, dr. Cãpîlna Mónikának ajánlom, akinek áldozatos, gondos hosszan tartó ápolása nélkül nem vethettem volna papírra e sorokat)

Mottó:

A hosszú útról megtért vándor,

ha a Halál ösvényeit is megjárta,

minden szava igaz lehet.

 

Fél kézzel pötyögtetve keresem a betûket a számítógép billentyûzetén, s a több hónapon át mérges vegyszerekkel kimosott agytekervényeimben a gondolatokat. Mindkettõ kissé nehezemre esik, piszkosul lelassultam, s mint a filmvásznon a kisebb sebességgel vetített filmkockák, úgy rakom össze egymás után a szavakat, míg mondatokká válnak. Lassan kezdek pszichikailag és fizikailag is leépülni, már memóriazavaraim is vannak, egyes nevesebb színész, ismerõs, énekes nevén már napokig gondolkozom, elfelejtettem a személyi- és telefonszámomat is, lehet, hogy a Miatyánkot is újból kell tanulnom.

A másik kezemet rögzítették, csepeg bele az infúzió. Lassú, egyenletes, sõt nagyon egyhangú folyamat ez.  Amíg a másfél liter oldat az ereimbe folyik, fél napokat is igénybe vesz. Közben pesszimista gondolataimat nem tudom féken tartani, állandóan ide-oda csapong a fantáziám végtelen világa. Lelki szemeim elõtt, forgatókönyvet írva, filmszerûen, már többször is lejátszottam életem további variációinak lehetõségeit. Máskor azon veszem észre magam, hogy minden indok nélkül elkezdek számolni, a szoba sarkait, az ajtó intarziás betéteit, a könyves szekrény polcait, a könyveket, majd az infúzió cseppjeit, mindig kettesével számolok és csak tízig, majd kezdem elölrõl: kettõ, négy, hat, nyolc, tíz, s ezt ismétlem a végtelenségig, sokszor alig tudom leállítani magam, félek, hogy ebbe fogok belebolondulni.

Egy kis reménysugár azért eddig még mindig bevilágított a halálfélelemtõl szûkült pupillatágulatomon keresztül sötét gondolatokkal terhelt agyamba. Legutóbb is, közel tíz hónap eltelte után, kecsegtetõ hírekkel biztatgattak az orvosaim. A modern orvostudomány ma már odáig fejlõdött, hogy feltérképezve az emberi genomot (a genom a szervezet teljes örökítõ információját jelenti, mely a DNS-be van kódolva – egyes vírusokban RNS-ben –, beleértve a géneket és a nem kódoló szekvenciákat is), így kimutathatóvá vált, vagyis meg lehetett állapítani a különbözõ betegségeket elõidézõ hibás, mutáns kromoszómapárokat. De a vizsgálat nagyon körülményes és nem 100 százalékos. Csak az Egyesült Államokban lehet elvégezni ahhoz, hogy a kezelést személyre szabottan tudják elõírni, és 1000 dollárba kerül. Eddig az onkológus orvosok szinte bekötött szemmel, ágyúval verébre lövöldözve kezelték betegeiket, nem kímélve a szervezet egészséges szerveit sem. Szerencsére ma már, ha kialakult a kóros elváltozás a szervezetben, ebbõl kiindulva könnyen rátalálnak a mutáns génekre, a kromoszómapárokra. Ezt a vizsgálatot eddig hozzánk legközelebb Bécsben tudták elvégezni, de ez évtõl kezdve Kolozsvár is felzárkózott, s nálam már õk állapították meg, hogy a betegségem genetikai eredetû, megnevezve a hibás kromoszómapárokat, s rá a megfelelõ, személyre szabott kezelést. Így most ágyú helyett már csak söréttel lövöldöznek rám, megkímélve a mellékhatásoktól szervezetem egészét.

A remény az utolsó, ami a lélek elõtt elhagyja porhüvelyünket, de igaz keresztény módjára, sorsunkat elfogadva, csak úgy halhatunk meg, ha a reményfénysugár örök mécsese világítja utunkat, és Istenbe vetett hitünkkel járjuk végig kálváriánkat a Golgotán. A hit nagyon fontos tényezõ, biztos kapaszkodó a földi élethez, de nem hanyagolható el a beteg környezete sem, a családtagok szeretete, közelsége, egy nagyobb horderejû életkihívás, például az unoka felnevelése, vagy egy befejezetlen festmény, regény elkészítése, igaz, van, akinek nem marad más kapaszkodó, csak a vaságya széle… […]

Önmagamat ismerve, az utóbbi idõben kiegyensúlyozott, harmonikus életet éltem. Miután pár évvel ezelõtt bezárták fogászati rendelõmet a városi kórházban átszervezés miatt, saját kabinetet nyitottam, ahol napi négy órán keresztül – nyugdíjasként – egyedül láttam el betegeimet. A nap hátralevõ részét mindenkitõl függetlenül saját hobbijaimmal töltöttem. Anyagi gondjaim nem voltak, túlzásba nem vitt igényeimet a rendelõ forgalma biztosította, még gyerekkori vágyam is teljesült, bürgezdi halastavamba pontyokat telepítettem, sõt a tavaly megvettem álmaim kocsiját, a Nissan Jukét is – de szegény már jó pár hónapja itt áll az ablak alatt, és várja, hogy beleüljek. Nem elbizakodva mondhatom: sikeres embernek tartottam magam. Szakmai tevékenységem mellett, közéleti tevékenységemért, irodalmi és képzõmûvészeti alkotásaimért 2010-ben az Erdélyi Múzeum Egyesülettõl megkaptam az értékes Petri Mór-díjat. Szóval summa summarum, jól éreztem magam a bõrömben, csak mindig azért imádkoztam, hogy jó sokáig tartson ez az állapot.

De valakik odafentrõl megirigyelték, s megforgatták rulett-idõkerekemet, s feltették tétjüket a fekete 13-as számra, ami számomra a biztos vesztést jelentette. Sorsom rosszra fordulását szinte semmiféle figyelmeztetõ elõzmény nem jelezte, vagy én nem voltam eléggé éber.

Az elsõ tünet tavaly októberben jelentkezett. Kolozsváron voltunk Tamással, állatorvos-fotómûvész fiammal, kiállítás-megnyitón. Ott éreztem elõször éles fájdalmat a hasam jobb oldalán, a májam magasságában. A tünet késõbb mind többször ismétlõdött, úgyhogy jobbnak láttam egy teljes laborvizsgálatra menni. Somlyón Rónai Béla labororvost tartottam a legmegbízhatóbbnak, de az elsõ vizsgálatok semmi rendellenességet nem mutattak. Csak késõbb, úgy december végén jelezte Béla, hogy valami nincs rendben a májfunkciós próbákkal. Hasnyálmirigy-gyulladásra gyanakodva Garlati Mária doktornõ erõs antibiotikum-kúrára fogott. A városi kórház performáns ekográfjával sem tudtunk pontos diagnózist megállapítani. Az óévet még a megszokott szûkebb baráti körben a Srankó-féle Kastélyszállóban búcsúztattuk, de utána feljöttem Marosvásárhelyre további kivizsgálásra.

Ezt megelõzõen, egyre gyakrabban fogott el a sejtés, tört fel belõlem minduntalan egy furcsa érzés, mégpedig az, hogy ugyanabban a betegségben szenvedek, mint egy nagyon jó barátom, aki nemrég hunyt el. Nem vagyok babonás, de a dolgok egyre jobban ebbe az irányba mutattak. Ráadásul egy olyan álmot is láttam, ami még jobban megerõsítette baljós elõérzetemet. De ahhoz, hogy megértsük az álmot, vissza kell mennem idõben néhány évtizedet. Még az átkos idõszakban minden évben egy öt párból álló társaság gyûlt össze Erzsébet-napon, hogy megünnepelje a Breban-ház úrnõjét. Számomra jeles esemény volt: a kisvárosi egyhangúságban nem csak szellemi és kulturális feltöltõdést jelentett, de gasztronómiai finomságokkal való feltöltõdést is. Akkoriban a földi halandó csak hírbõl ismerte a vajat, füstölt vékonykolbászt, sajtot, tejszínhabot, csont nélküli karajt, babkávét, banánt, földimogyorót és még sorolhatnám tovább… De a finomabbnál finomabb ételek elkészítéséhez a háziasszony konyhai jártassága is szükségeltetett. Csak a társaság férfitagjait sorolom fel, mert a mondandóm csak õket érinti. Elsõsorban az Acsádi testvéreket, Gyulát és Eleket, Somlyó híres borászait említeném, a Magurán termett boraikkal többek közt õk látták el miseborral a környék templomait egész a váradi püspökségig. Szakács Elemér szülész-nõgyógyász, megrögzött bélyeggyûjtõ, Mircea Breban jogász, a házigazda – és jómagam.

Gyula szûkszavúan, halkan, nagyon akkurátusan, tagoltan beszélt, szépen ejtette a szavakat. Elek pont az ellenkezõje volt, bohém, mulatós típus, szeretett borozgatni, az énekszót is mindig õ vitte a társaságban. Jó hangja volt, mindkét templom kórusában énekelt. Elemér állandóan dicsekedett, hol a bélyeggyûjteményével, hol a nehéz orvosi eseteivel, ha volt rá hallgatósága. Mircea a magas intelligenciával rendelkezõ típus, kissé fanyar humorú, általános mûveltségbõl óriási ismeretanyag birtokában volt, fõleg a képzõmûvészet, zene és irodalom tárgykörébõl. A szép kivitelezésû könyvek szerelmese volt, nem jelenhetett meg egyetlen album se, amit ne vett volna meg. Tusrajzokat és karikatúrákat készített, országos és helyi lapokban közölte õket. Több nyelvet is beszélt, felnéztem rá, csodáltam és egyben irigyeltem is tudása miatt.

Elõször Gyula halt meg, õt követte Elemér, majd Mircea, mindhárman súlyos, hosszan tartó rákbetegségben hunytak el. Elek kivétel volt, halála gyors és kegyes volt. Reggel elindult permetezni a szõlõbe, és útközben érte a halál, vele kivételt tett az Isten, biztos õt jobban szerette, közülünk õ lett a kiválasztott. Elek halála után magamra maradtam, most már utolsónak a társaságból.

És most jön az álom, de az is meglehet, hogy az egészet csak ébren álmodtam. Mircea sírjára szimbolikusan egy nagyméretû nyitott könyv van kifaragva, látomásomban azon állt és felém fordulva hevesen integetett, hogy menjek már, mert nagyon vár. Rámutatott a mellette lévõ koporsóra, amirõl tisztán le lehetett olvasni: „Élt 67 évet”. Majd jól kivehetõen, szokott szavajárásával kiáltotta felém: „Barátom-tom! – Mi, 67 évesek, tartsunk össze”.

Ezek a képsorok már napközben is többször leperegnek a szemeim elõtt.

Vásárhelyt már gyorsabban, egymás után peregtek az események. Az unokahúgom, Barabás Enikõ egyetemi adjunktus, labororvos a nagyklinikára vitt fel, a sebészeti osztályra, majd onnan áttettek a belgyógyászati szekcióra, s a gyors rutinvizsgálatok elvégzése után, computer tomográfia kiegészítõ vizsgálatra küldtek. Aznap nem közölték velem az eredményt, életlen képhibára hivatkozva, de másnap visszahívtak és kontrasztanyaggal újabb felvételeket készítettek. Számomra az eredmény több volt, mint lesújtó, mint derült égbõl a villámcsapás, úgy ért a monitoron látott kép. Agyam eltompult, lábaim megroggyantak, éreztem, hogy beszûkül a tudatom, és hirtelen fagyos dermedtség öntötte el egész testemet. Még láttam, ahogy a röntgenorvos a képernyõ elõtt magyaráz, de hallani már nem hallottam, éreztem, ahogy távolodni kezdtem a valóságtól, miközben a tudatom is kilépett a testembõl és kívülrõl figyelte annak vergõdését. Rövidzárlat eszméletkieséssel, még érzékeltem a testemet körülvevõ mélységes csendet, s ahogy mind jobban zuhanok egyre mélyebbre, egy sötét verem feneketlen aljára, miközben a tudatom nem biztató szavait többszörösen visszhangozták a terméskõvel kirakott mélységes kút falai: három nappal ezelõtt még egy szépreményû, aktív fogorvos voltál, tele tenni akarással, s most itt vagy egy 5 százalékos túlélési arányú halálos ítélettel. Itt a vég, készülhetsz a halálra, vége szép terveidnek, nem lesz rá idõd, hogy befejezd õket.

A kórházból visszavezetõ úton kezdett tudatosodni bennem szomorú helyzetem. Az elsõ reakcióm a lázadás volt: Miért pont én? Mivel érdemeltem ki sorsom ilyszerû, tragikus beteljesülését?!

Büntetés lenne életem során elkövetett bûneimért? – tettem fel a kérdéseket egymásután magamnak, de választ senkitõl sem kaptam. Igaz, nem éltem példás családi életet, de sosem cigarettáztam, bortól, pálinkától távoltartottam magam, az evést sem vittem túlzásba, és amíg lehetett, aktív sportoló voltam. De ha már meghúzták alattam a vonalat, nincs mit tennem, el kell fogadnom, elégedjek meg azzal, amit eddig nyújtott nekem az élet – próbáltam vigasztalni feldúlt lelkemet.

Hogyan tovább? – most már ezt kellett eldöntenem.

Mindenekelõtt értesíteni hozzátartozóimat, gyerekeimet, élettársamat, testvéreimet. Talán még ez volt a nehezebb, tárgyilagosan, minden pátosz nélkül közölni a tényeket, s ezt követõen, mint egy végrendeletfélét, de csak szóban, hogy kire mit hagyok anyagi és szellemi javaimból.

Nagy szerencsétlenségemben egy kis szerencsém is volt: Móni lányom azelõtt való nap érkezett haza egy hosszabb sítúráról Ausztriából. A továbbiakban õ vette kezébe sorsom irányítását. Azzal volt szerencsém, hogy ismerte a Svájcból nemrég hazatért sebészorvost, aki jelenleg a brassói Sf. Constantin magánklinikán kamatoztatja Genfben szerzett szakmai tudását. Az interneten keresztül a CT-s felvételem ismeretében még aznap konzíliumot ültek Vásárhely – Genf – Brassó összeköttetéssel, és az azonnali sebészi beavatkozás mellett döntöttek. […]

Végre beérkeztünk Brassóba, egy idegen nagyváros zajos képe fogadott, a reggeli fagyos, ködös hideg, zsúfolt forgalom, tele sietõs, rohanó fázós emberekkel.

Vajon mit tartogat számomra ez a város?

Valamikor nagyon régen, még középiskolás koromban jártam itt utoljára, országos kosárlabdaturnéra jöttünk, persze gyõzni szerettünk volna, de mindenkitõl vereséget szenvedtünk.

Vajon most is ez a sors vár rám, ugyancsak vereséggel fogok távozni ebbõl a városból?

A magánklinika a belvárosba zsúfolt középületek közé volt beékelõdve. Jelentéktelen épület, de belépve a fotócellás ajtón, mintha egy egészen más világba csöppentél volna. Fehérköpenyes, maszkos kórházalkalmazottak fogadták az érkezõket, mindenkit steril köpennyel és steril papuccsal láttak el, és csak így mehettél tovább, hogy beljebb kerülj a recepciós osztályra. Engem már vártak, és egybõl a sebészeti osztályra utaltak be, rövid idõn belül pizsamába átöltözve egy kétágyas szalonban találtam magam. Mint egy luxus szálloda, olyan volt a szoba, fürdõszobával, a falon nagyképernyõs plazma tv-vel, ha nem lett volna a sok orvosi mûszer az ágyak mellett, nem is érezted volna, hogy kórházban vagy.

Ez egy magánklinika, teljes komforttal, de más szabályokkal, mint az állami kórházakban, itt az idõ a pénzt jelentette, sokáig nem is hagytak tétlen ülni, egykettõre nekifogtak a mûtét elõtti rutinvizsgálatokhoz. Az asszisztensnõk csak kesztyûs kézzel nyúltak hozzám: vérvétel, perfúzió stb. s utána is mindig fertõtlenítõ szerrel lemosták kezüket. Mindegyikük zsebében volt egy kis mûanyagflakon valami alkoholos oldattal, s azzal törölték a kezüket, kilincset és mindent, amihez hozzáértek. Délután meglátogatott Bogdan Moldovan sebészorvos is, nagyon pozitív benyomást tett rám, egy 40 év körüli magas, jó kiállású, erõs karizmával rendelkezõ személyiség, bizalomgerjesztõ, mosolygós szemû, fényesen csillogó aurával, amit csak azok látnak, akik képesek rá. Miután elmagyarázta a mûtét lényegét, valamit firkált a hasamra is, majd magamra hagyott. […]

Másnap délelõtt, a mûtét napján, elõször egy belebújós hálóinget adtak rám, majd combfixes elasztikus harisnyát húzattak mindkét lábamra. Egy szem tablettát nyelettek le velem, valami nagyon erõs dilibogyó lehetett, mert utána jóformán semmire sem emlékszem. Állítólag hat és fél órát tartott a mûtét, s amíg magamhoz is tértem, az összesen 10-12 órás eszméletkiesést jelentett. Mûtét után az elsõ homályos emlékképem az volt, hogy egy állig bebugyolált maszkos arc mögül kikandikáló nagy szemek azt kérdezik, ismerem-e õt? Hát hogyne ismerném, ilyen bódult állapotban még magamat sem ismerném fel, sajnálom, mert a lányom volt, aki utólag bevallotta, hogy ezt kudarcként élte át. […]

Az intenzív osztály egy 15-20 ágyas nagy szalon, tele frissen operált betegekkel, férfiak, nõk vegyesen. Csend és félhomály, csak idõnként hangzik el egy-egy mély sóhaj, horkolás vagy visszafogott jajgatás. Minden ágy monitorizálva volt, megfigyelõ kamerával, csak késõbb vettem észre, hogy a szalon túlsó sarkában, ahová én az ágyamból nem láttam, fel vannak állítva a képernyõk, és ott állandó felügyelet van. Csak a kezelések idõtartamára kapcsolták fel a neonlámpákat, igaz sokáig nem sértették a szemünket az erõs fények, mert az asszisztensnõk nagyon profi módon hamar végeztek a kezelésekkel. […] Egy jó hét lábadozás után haza is engedtek. Egyelõre a köztes hazát nekem a vásárhelyi szülõi ház jelentette, az unokahúgoméknál, mert a mûtéti beavatkozás után onkológiai kezelésre kéthetenként ismét Brassóba kellett hogy utazzak. Szilágysomlyóról bajosabb lett volna a sok utazgatás a nagy távolság miatt.

De mielõtt tovább mennénk a megpróbáltatásom állomásain, érdemes kicsit körbejárni a magánklinika anyagi költségeit. Igaz, az egészséget nem lehet megfizetni, de azért jó tudni, mit jelent a magánkórház luxus komforttal, luxus áron. Csak a mûtéti beavatkozás és a kéthetes (14 napos) kórházi tartózkodás, összesen 27 195, 29 lejbe került. Ebbõl csak érdekesség szempontjából a gyógyszerek ára 3493, 08 lej, a laborvizsgálatok 1736, 49 lej, az egészségügyi anyagok 12 882, 29 lej volt. Az egész összeghez az Egészségügyi Biztosító Ház 1536, 00 lejjel járult hozzá.

A három hét az elsõ kemoterápiás kezelésig hamar eltelt […]. Unatkozni nem volt idõm, velem volt a számítógépem és egy új könyvemen dolgoztam, amennyire a fizikai és lelki állapotom engedte. Az étkezésem ment csak nehezen, nagyon kevés ételfélét fogadott be a szervezetem, húsra, tésztafélékre, kenyérre rá sem tudtam nézni, egyedül lágy tojás, húsleves, saláták és gyümölcslevesek voltak az étlapomon, de azokból is csak minimális mennyiséget tudtam enni.

Esténként tüzet raktam a kandallóba, és órákig el tudtam nézni az ide-oda ugráló, táncoló lángnyelveket, közben gondolataimat szabadon engedve a szülõi házban átélt gyerekkori emlékeimen morfondíroztam. […] De néhány nap múlva már a megpróbáltatásom következõ állomásán, a kezelésem folytatásaként, a vásárhelyi onkológia járóbeteg ambulanciáján találtam magam.[…]

Miután túlestünk a szokásos formaságokon, beteglapkészítésen és egy eléggé felületes orvosi vizsgálaton, de már a friss laboreredményekkel beálltam a sorba, hogy elkezdhessük az infúziós kezelésemet. Micsoda különbség, ég és föld az állami egészségügyi intézmény és a magánkórház közt. A váróterem zsúfolásig megtelve betegekkel és azok hozzátartozóival, a legtöbbnek még ülõhely sem jutott. Egy képzeletbeli lerobbant vasútállomás váróterméhez hasonlítanám, de itt a pálinkabûz, cigarettaszag és kocsmazaj helyett csak a csend és átható gyógyszerillat terjengett. […]

Egészen más világ ez, nem valami szívderítõ látvány ennyi rákos beteg egy helyt. Voltak itt vegyesen: hordágyon, mankóval, tolószékben, öregek, fiatalok, nõk, férfiak, szegények, gazdagok. Ez a betegség nem válogat, mindenkit kíméletlenül egyformán sújt. Végre sorra kerültem és behívtak a perfúziós szobába, kicsit meghökkentett a látvány, ami odabent fogadott. Magasított támlájú, falhoz állított karosszékek voltak egymás mellé zsúfolva a helyszûke miatt. Körülbelül 10-12 szék lehetett felállítva, de olyan közel egymáshoz, hogy a benne ülõ betegek könyökei majdnem összeértek. Gyorsan beültem a felszabadult trónszékbe, még éreztem az elõzõ beteg melegét a szék karfáján, és türelmesen vártam, hogy nekem is bekössék a perfúziót.

Egyetlen asszisztensnõ látta el a 12 perfúziós beteg kezelését, egy 40. évét ledolgozó, korát meghazudtoló fiatalos megjelenésû egészségügyi: „Tanti Ileana”. Bõbeszédû, szimpatikus asszony, akinek még humoros megnyilvánulásai is voltak, a visszajáró betegeket már mind név szerint és személyes dolgaikról is ismerte. Szükség is volt a jelenlétére, mert azt a fagyos csendet, ami a szalonban uralkodott, csak õ tudta feltörni, feloldani. Asszisztensi feladatát profi módon végezte, gondolom, annyi beteg után, már behunyt szemmel is kitapintva egy vénát, be tudta tenni a perfúziós tût. Egyik betegtõl ment a másikig, mint a pillangó szállt virágról virágra mindenféle védõeszközök, gumikesztyû nélkül, infúziós tût betenni, kivenni, cseppszámot beállítani, betegek kérelmeit kielégíteni. Kicsit csodálkoztam is a nagy szabadelvûségen, fõleg a brassói szigorú, lépten-nyomon betartott sterilitás után. Mikor rám került a sor, majdnem rászóltam, hogy legalább mossa le a kezeit egy kis alkohollal, de ugyanakkor arra is gondoltam, hogy megsértem vele, vagy esetleg az is fennáll, hogy a kórház büdzséje már nem engedi meg azt a luxust, hogy fertõtlenítõ szereket is vásároljon.

Szerencsémre az én kemoterápiás csomagom egy jó óra alatt lement, és megint egy hétig szabad ember lettem, igaz, a kezelések közti idõszakban megint jelentkeztek a korábbi tünetek, hányás, hányinger, étvágytalanság, de nem voltak olyan erõsségûek. A kellemetlenebb az volt, hogy minden ülés elõtt teljes vér és májfunkciós próbák laborvizsgálatát kellett felmutatnom, s csak ha megfeleltek, akkor folytathattam a kezelést. Érdekes módon minden onkológus orvosnak csak az általa megnevezett magánlaborok eredményei voltak érvényesek.

Aránylag hamar eltelt a hét kezelés, s miután egy alapos CT-s vizsgálaton is átestem, kaptam három hét szabadságot. Hazatérve Szilágysomlyóra, mind jobban kezdtem felépülni, éreztem, hogy visszatér belém az életerõ, az életkedv. Már a kabinetem felé is kacsingattam, rendezgettem, takarítottam, egy-két odatévedt beteget is kezeltem. A napi teendõimet is el tudtam látni, még hétvégi Dregán-völgyi kirándulásra is vállalkoztam. De sajnos, a három hét hamar eltelt, és én vissza kellett jöjjek még egy kétüléses kezelésre. A második ülés után lettem rosszul, magas, 40 fokos láz, hidegrázás, állandó izzadás, általános állapotom drasztikus leromlása következett. Valami gennyes gócfertõzés tarthatta fent ezt az állapotot, és csak a laboreredmények után állapították meg, hogy a májamból nem tud kiürülni az epeváladék, az besûrûsödött és be is gyulladt. A CT-s és ekós vizsgálatok is ezt igazolták, valamelyest enyhítette a tüneteket az antibiotikumos kezelés, de mindenekelõtt utat kellett biztosítani a felgyûlt váladéknak, mert rohamosan közeledtem a besárgulás felé.

Három a magyar igazság, gondolták valakik odafentrõl, s balsorsomon még csavartak egyet, nehogy megfeledkezzek sérülékeny állapotomról. A gyors orvosi konzílium a kolozsvári 3-as számú belgyógyászati klinika orvos-professzorát ajánlotta a betegségem további kezelésére. Fel is vettük vele a kapcsolatot, idõpontot is kértünk, már azt hittük, hogy sínen vagyunk, de a dolgok késõbb egészen másképp alakultak. […]

Végre több órás várakozás után fogadott a professzor, gyors ekográfos rutinvizsgálatot végzett, megállapította a diagnózist és a beavatkozás lehetõségét. De egyelõre csak beutalt a szalonjába, s elmagyarázta, hogy elsõ lépésként a felgyûlt, besûrûsödött, gennyes epeváladékot kell levezetni, de ehhez most jelenleg nincs dréncsöve. (Hát akkor miért hívott ide?) Várjak!

A fektetõ, ahová beutaltak, a második emeleten volt, összesen vagy hat, 4-6 ágyas szalonokkal. Az elõtér gyanúsan tele volt betegekkel és azok hozzátartozóival. Szikrázott a légkör, teljes volt a káosz, az asszisztensnõk idegesen ide-oda futkorásztak, valahol állandóan szólt a telefon. Utólag derült csak ki, hogy összeomlott az osztály informatikai rendszere, ezért állt le minden, az új betegeket nem tudták beinternálni és a hazakészülõket kiutalni. Az én fizikai állapotom sem bírta a sok álldogálást, szerencsére akadt egy tolókocsi, s abban húztam meg magam hosszú idõn keresztül.

Végre délután 4-re normalizálódtak az állapotok, megkaptam az ágyam, ahová én is vízszintes helyzetbe tehettem fáradt, beteg testemet. Néztem az ablakot és vártam, hogy sötétedjék. Nem panaszkodhattam, ez egy állami intézmény volt, jelen esetben csak ilyen feltételekkel.

[…] A szalon ahová befektettek, olyan átjáróház-szerûség volt, minden reggel ide hozták be nagy dobozokban az egész szekciónak a gyógyszer- és az egyszer használatos orvosieszköz-adagját, és egész nap innen osztogatták a többi szalonok asszisztensnõinek, ami nem kevés ricsajjal és zajjal járt. Csak délutánra csendesedtek el, az esedékes gyógyszeres kezelés idejére. Néhanapján nagy elõkészületekkel várták a profot vizitre, aki gyorsan átfutotta a beteglapokat és ment is tovább. Haton voltunk egy szalonban, egy súlyos, valóságos élõhalott beteg ágyhoz kötve, míg a többiek zajosak, hangosak, szabadon ki-bejártak kedvük szerint még a klinikáról is. Többnyire krónikus visszajáró betegek voltak az ország minden tájáról, kontrollra vagy kezelések hosszabbítására jöttek. […]

Minden beteg be volt sárgulva, egyesek jobban, mások kevésbé. Én is, alkalmazkodva a környezetemhez, mint a kaméleon, harmadnapra felvettem a sárga színt. Érdekesség szempontjából, a fiam vette észre, hogy a szobában levõ televízión is a sárga szín dominált.

Végre meghozták a dréncsöveket, a hasfalon keresztül egy kis nyíláson vezették be, helyi érzéstelenítéssel egészen az összeszûkült epevezetékig, ahonnan sikeresen lecsapolták a felgyûlt, besûrûsödött epeváladékot. A fölösleges epeváladék most már egy mûanyagtasakban gyûlt össze kivezetve a dréncsövön keresztül. A napi termelés átlag fél liter szép sárga színû folyadék volt. Egészen Pavlov kísérleti kutyájának éreztem magam, csak neki nem a májából, hanem a gyomrából állt ki a csõ. Közben kemény antibiotikumos kezelésen estem át, napi két infúzió, ami nagyon legyengítette a szervezetem, fõleg a metronidazol intravénás alkalmazása állandó hányingert, hányást okozott, annyira, hogy egy hétig majdnem semmit sem tudtam enni. A vércukorszintem annyira leesett, hogy már a kómától tartottak.

Ismét az elmúlással, a halál gondolatával foglalkoztam egész nap. Egészen sorsszerûnek vettem, hogy itt Kolozsvárt, ahol 67 évvel ezelõtt születtem, vettem az elsõ levegõt, s itt is adjam ki az utolsó szuszogásommal vissza a város légterének. Beigazolva Einstein relativitás elméletét, a mostanáig párhuzamosan futó DNS spirálgörbéim pályafutásukat befejezve találkoztak, s keletkezett egy kis légbuborék, amellyel együtt a lelkem is távozott.

Üzentem is a leányomnak, hogyha rövidesen innen nem visznek haza, nem fognak többet élve látni. Otthon egy jó hétbe tellett, amíg helyreállították a só- és vízháztartásomat, megváltoztatva totálisan a kezelésemet. Teltek-múltak a napok, hetek, én szorgalmasan ürítgettem a zacskómat, s vártam türelmesen mikorra fogad megint a professzor. Történt közben egy kis baleset is: elmozdult a dréncsövem, és el is dugulhatott, mert nem mûködött rendesen. Sürgõsen ki kellett volna cserélni, de a kolozsvári profot nem lehetett elérni külföldi tartózkodása miatt, s miután végre kontaktusba kerültünk vele, olyan idõpontot adott, amire a szalonorvos véleménye szerint hiába is megyünk, mert egész nap szakvizsgáztat az egyetemen. Egy kicsit meggondolkoztató volt, már egyszer megjártuk vele, ennyire etikátlan szélhámos legyen, pedig a kezelésemet elõre külön busásan megfizettük neki. Máskülönben itt mindenki tartotta a kezét, nem is csoda, mert a személyzet jóformán szinte csak az éhbérért dolgozott, látszólag vidáman, jó hangulatban, szakszerûen és rutinszerûen végezték napi feladatukat, de az infúzió feltevéséért tíz lejt, zacskóürítésért öt lejt meg a külön figyelmességeket mindig szívesen vették. Elnéztem egyszer, amikor a beteggondozó a tolószékben felhozott egy halálos beteget, és miután beemelte az ágyba, addig állt és tartotta a kezét, amíg a beteg valahogy összekotorászott 5 lejt és a markába rakta. Tovább mélyítve a gondolatot, ha ez a beteggondozó egy hullát visz le a hullaházba, reflexszerûen ott is tartani fogja majd a markát? […]

Végre megint hazakerültem Vásárhelyre, de az állapotom a gondos kezelés ellenére sem javult, sõt ismét dréncsövet kellett cserélni, elmozdult és el is dugult. Újabb út Brassóba, ahol még aznap kicserélték egy vastagabb csõre és jöhettem is haza, azzal az üzenettel, hogy most már tessék felépülni egy kicsit, hogy tudjuk beültetni a végleges szten-tágítót. De sajnos itthon semmi jelét sem éreztem a felépülésnek, az étvágyam nem javult, sõt térdtõl lefele eldagadtak a lábaim, mint az elefántnak, a bokáim eltûntek, és két kispárnán egyensúlyozgattam minden lépésemkor. Proteinhiány, mondták az orvosok, és néhány nap után drasztikus vizeletelhajtó kúrába kezdtek, persze eredménytelenül. Na ekkor itt bennem valami végleg elszakadt, tovább ezt már nem lehetett cérnával bírni.

BELEFÁRADTAM!

Összegezve: egy rövid év alatt, minden napra jutott egy infúzió, hetente vércsapolás, májfunkciós próbák és laboreredmények ürügyén, három sebészi beavatkozás, többszöri csõbetologatás CT-s vizsgálatok ismétlésekor, ágyhoz kötöttség, és a hosszan tartó kilátástalanság.                        

És még sorolhatnám, ha ez valakinek nem elég, az vessen rám követ. Én belefáradtam s lassan minden reményemet feladom. Hányadik stációhoz jutottam a Golgotán, azt nem tudom, lehet, hogy ez lesz az utolsó, lelkemet felajánlom Istenemnek és várom sorsom beteljesülését.

Marosvásárhely, 2012. november 16.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008