magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Fazekas Loránd: Katonasorsok az első világháborúban. A szatmárnémeti Szabó-testvérek a vérzivatar forgatagában


A tragikus sorsú lírikus, az elsõ világháború költõáldozata, Gyóni Géza Csak egy éjszakára... címû híres versének sorai jutnak eszünkbe, mikor a világháborúk szörnyûségeirõl olvasunk:

 

„Csak egy éjszakára küldjétek el õket;

A pártoskodókat, a vitézkedõket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

 

Csak egy éjszakára küldjétek el õket;

Gerendatöréskor szálka-keresõket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketítõn bõgni kezd a gránát,

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

 

Csak egy éjszakára küldjétek el õket.

Az uzsoragarast fogukhoz verõket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén,

Úgy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó, iszonyú omlás, –

Szép piros vitézbõl csak fekete csontváz. (…)”

 

Az elsõ világháború kezdetének dátumai: 1914. június 28. – szarajevói merénylet; július 25. – este 6 órakor az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia diplomáciai kapcsolata megszakad; július 28. – a merénylet után egy hónappal a monarchia hadat üzen Szerbiának; július 29. – Belgrád bombázása (Nemeskürty 2001, 413.) „A monarchia külügyi kormánya a gyilkosság után elhatározta, hogy a Balkánon végre tiszta helyzetet teremt és megrendszabályozza Szerbiát” (Új Idõk Lexikona 1942. 6111.). Minden vonalon nagy volt a lelkesedés, csak pár hetes, hónapos lesz a háború, s feloldódik a felgyülemlett politikai feszültség. Döntsenek a fegyverek, gondolták még a szerbiai frontra dalolva hadba induló katonák is.



„Csak a halál választhat el bennünket”

A 19. század végén Szatmárnémetiben egy vallásilag vegyes házasságban két fiúgyermek látta meg a napvilágot: István 1894. február 16-án, Árpád 1896. január 12-én. Az akkori szokások szerint mindkettõt az apa hitének megfelelõen reformátusnak keresztelték. Majd a késõbb született két leány: Gizella (1900) és Olga (1905) az anya vallása után a római katolikus egyháznál kapta meg a keresztséget.

A fiúk – akiknek életútját követjük – iskoláikat szülõvárosukban végezték. István 1914 tavaszán a Szatmárnémeti Evangélikus Református Tanítóképzõ Intézetben nyert kántortanítói képesítést, s mint frissen végzettet már az év õszén Ugocsa megye Avas peremi részén lévõ kis református faluban, Tamásváralján találjuk az egyház és az iskola szolgálatában. Munkába lépése elõtt készíttethette az utókorra maradt képét, amelyre felírta: „Tamásváralja, 1914. augusztus 26. Szabó István ref. tanító”. Egy városon felnõtt alföldi fiatalembernek ez az akkori útviszonyok miatt nehezen megközelíthetõ, kis dombokra épült település a maga sajátos népi életvitelével nem lehetett könnyû pályakezdés. Halmiig még csak vitte a vonat a Váraljára (ahogy a helyiek nevezik falujukat) igyekvõt, de onnan már gyalog vagy szekéren kellett megtenni azt a 10 kilométert, az egykori Tamásvára (1216) alatt épült falucskába, ahol a nagy idegenbe csöppent férfiember önmagát kellett hogy ellássa.

Az 1914/15-ös tanév végén Avasfelsõfaluba pályázott és nyert munkahelyet, melyet 1915. október elejéig töltött be, amikor is Ugocsa megye székhelyére kérték át, egy behívó miatt megüresedett tanítói állásra. Így október 6-tól Nagyszõlõsre az Országos Gyermekvédõ Liga Fiúnevelõ Intézetéhez került, s a felsõbb osztályokat bízták rá. A már két éve tartó s egyre nagyobb emberáldozatokat követelõ háború a hátországot is egyre jobban érintette, újabb és újabb behívók érkeztek. 1916. április 28-án István tanító úr is megkapta a felszólítást a sorozásra, de a tanévet még június 5-én be tudta fejezni. Munkájáról késõbb a következõ jellemzést adta az intézet igazgatója: „Ezen idõ alatt kifogástalan erkölcsi magaviseletet, feljebbvalói iránt tiszteletet és szolgálatkészséget tanúsított. Mint tanító az elemi iskola 5-6. osztályában tanított, itt szakismeretével, szorgalmával a növendékek ismereteinek gyarapításáért a felsõbb hatóság megelégedését és elismerését érdemelte ki. Mint nevelõ a növendékeket fegyelemhez, rend- és tisztaságszeretethez szoktatta. Velük szemben atyai szigorral párosult jóakaratú bánásmódot tanúsított. A növendékek munkájában élénken részt vett, miáltal a növendékek szeretetét és szórakoztató játékaival tiszteletét nyerte meg.”

Árpád a negyedik gimnázium után a család anyagi helyzete miatt abbahagyta az iskolát, és édesanyja nagykárolyi unokatestvérének, Pucser Károlynak textilüzletében segédeskedett, s mint magántanuló folytatta tanulmányait. Az 1915/16-os iskolai évben az ötödik és hatodik osztályok anyagából vizsgázott. A hatodikat végezte, amikor (talán önkéntesként vagy húszéves kora miatt) 1916. július 22-én õ is a sorozó tisztek elé lépett, s mint feltételes önkéntes belépõt vették nyilvántartásba. A sorozási lapjából tudjuk, hogy 168 cm magas, szeme és haja fekete volt.







 



A hadba vonulás

Szabó István áprilisi sorozását 1916. augusztus 19-én ténylegesítették, s augusztus 28-án Egerbe a Magyar Kir. 12. Honv. Gyalogezredhez vonult be s öltötte magára a mundért. Bátyjával egy idõben vonult az egri kaszárnyába Szabó Árpád is, s ettõl kezdve csak igen ritkán váltak el útjaik. „Csak a halál választhat el bennünket ” – ígérték a családnak a búcsúzáskor, s ezt késõbb képeslapokon is megerõsítettek: „1918. V. 10. Édes Gizikém! Ha sikerül 8-10 napra hazamennem, akkor sem válunk el, csak arra a pár napra, s ha visszajövök, ismét együtt leszünk. Igen jól érezzük magunkat, pompás dolgunk van. Szeretettel csókolunk.” Azt is megígérték, hogy rendszeres levélírók lesznek, amirõl csak lehet, értesítik a családot. Az elsõ képes levelezõlapok után, Gizike, az akkor 16 éves lány elhatározta, hogy gyûjteményt készít a lapokból, ezért bátyjait arra kérte, ha csak lehet, minél szebb és mûvészibb képeslapokat küldjenek neki. Ezt az tette lehetõvé, hogy a hadviselõ felek – szemben a háború kezdeti éveivel, amikor elõre nyomtatott szöveges lapokat lehetett küldeni – megegyeztek a képeslapok használatának engedélyezésében a frontharcosok számára (Erõs 1985. 22.) Ezek a lapok megmaradtak a családi hagyatékban, így a katonák útjairól, tartózkodási helyérõl több mindent meg lehet tudni, vagy ki lehet következtetni. Természetes, csak amit a cenzúra megengedett, azt lehetett papírra vetni. Minden lapon ceruzával rá van írva Cenzúra, és hozzá egy pecsét, így mehetett tovább. Ezért sokszor a képeslapokat olvasva az embernek az a képzete támad, mintha a háború holmi külföldi nyaralás lenne. Egy késõbbi lapon például azt írják: „Édes Gizikém, nyitva az ablakunk, s az említett zongorán gyönyörûen játszik egy hadnagy magyar nótákat, nagyon élvezzük. Hátul vagyunk, jól érezzük magunkat.”

Mivel katonai kiképzést még az idáig egyikõjük sem kapott, ezért augusztus 29-tõl megkezdték a felkészülést a hadviselésre. Három hónap után Árpádot Kassára a Magyar Királyi III. Honvédkerületi tartalékos tiszti iskolába küldték.

Szabó Árpád két hónapot töltött a felvidéki városban, ahonnan 1917. február 8-án tért vissza Egerbe a pótkerethez, s mint önkéntes õrvezetõ, majd tizedes teljesített szolgálatot. Ezekben a hónapokban kétszer is tanulmányi szabadságot kérve hazautazott, mivel a Vallás- és Közoktatási Minisztérium 1916. május 10-én kiadott 40962/V. számú rendelete alapján a katona-tanulók magánvizsgát tehettek, s ezt megerõsítette az 1917. február 20-i, 2257-es számú rendelet is. A Református Fõgimnáziumban a hetedik osztály anyagából március 13-án, míg a nyolcadikból április 14-én vizsgáztak, és ezzel elnyerte az „Érettségire állhat” felhatalmazást. Ezt követõen tért vissza Egerbe.

Május 5-e sorsdöntõ nap az ezred és a két testvér számára. A XXIX. menetszázaddal a keleti frontra indultak, s május 10-én a galíciai Volinszkbe érkeztek. Az útról a következõ szövegû képeslapot küldték haza: „Vonaton 1917. május 10. Hadrakelt seregtõl. (Hadrakelt sereg az állam serege azon pillanattól kezdve, midõn hadmûveleteit már megkezdte. Révai, 9. köt., 288.) A háborús hangulatú Breszt-Litovszk, 1917. „Kedves Gizike! Már nem messze vagyunk Breszt-Litovszktól. Kövelt a délben hagytuk el. Estére már rendeltetési helyünkön leszünk. Egerbõl hazaküldtük az utazókosarakat (…) Csókolunk mindenkit, szeretõ testvéreid, Árpád és Pista. Már meg is érkeztünk, de nem sokára megyünk is tovább (Volinszkbe). V. 11.”

                  

A Szabó-testvérek így kerültek ki a galíciai hadmûveleti területre. Júniusban útjaik újra elváltak, mert Árpádot elsejével kezdõdõen tartalékos tiszti továbbképzésre vitték Cholmba (Galícia). Közben mindkettõjüket egyazon idõben pár napos szabadságra engedték, melyrõl egy Cholmból címzett képeslapról értesülhetünk: „Cholm, 1917. VII. 22. Kedves Gizike! Már vasárnap délben itthon voltunk, nem késtünk le sehol sem. Gyönyörû volt az utunk Kassától Oderbergig. Küldtünk is sok lapot. Nem kellett reá fizetni! Semmi különös újság. Minden a régi. Csókol mindnyájatokat szeretettel, Árpád. Ui. Ma adtam fel egy csoportképet, Lublini sorozat, írd meg, ha megjön.” 

Árpád két hónap után, június 25-én tért vissza Volinszkbe. A keleti hadszíntéren az orosz belpolitikai események miatt 1917 közepén a hadmûveletek szüneteltek, majd július elseje után kiújultak, amikor már István is visszakerült.

 

A keletiről a déli frontra

A déli front harcainak erõsödése, a keletiek gyengülése a csapattestek átcsoportosítását vonták maguk után. Így a XXIX/4. menetszázadot augusztus 24-én levitték az olasz frontra, ahol a 6. népfelkelõ gyalogezredhez kerültek pótlásul és a 64. hadosztály nevet kapták. Augusztus 30-tól a front mögé tartaléknak helyezték el õket, várva a rajvonal gyengülését, ritkulását, hogy azután rájuk kerüljön a sor. Árpádnak rajparancsnoki feladatokat kellett ellátnia ezekben a hónapokban. Ekkor kapta meg a Görz und Gradisca és a Strassoldo címû katonai térképeket, melyek az isonzói és piavei csaták színtereit ábrázolják. A térkép hátára feljegyezte: „Szabó Árpád önk. tizedes, 1917. VIII. 31. Chafnitz”. A szeptember 24-én kelt lapon azt írják: „Kedves Gizike! Ma kaptuk meg 10-én kelt lapotokat, holnap vagy holnapután megyünk be a rajvonalba, s pár napig nem írhatunk, mert a posta elõre ment.”

„Azt hiszem kellemes élet lesz ott is, harcok most nincsenek. Ha címünk megváltozik, majd megírjuk (…) Szeretõ testvéreid, Árpád és Pista. Tábori posta 279. 1917. IX. 24.”

Október közepén ezt írták: „Kedves Gizikém! Ma jobb kedvvel írok, mert ismét szép idõ van, így váltakozik egy esõs, egy napos. Bizony, ha esõ van, nem a legjobban érezzük magunkat, mert fogságra vagyunk kárhoztatva, s vagy ülni vagy feküdni vagyunk kénytelenek. A napokban egy kis változás lesz, haladunk elõre egy-egy fokkal, ami sokkal kedvezõbbé teszi majd életünket. Szeretettel csókolunk, Pista és Árpád. Szabó I. ö. Szkv. 6. népf. gy. e. II/8 Tp. 523.” Ráírva még: „Cenzurázva”, pecsét: „M. Kir. Szabadkai 6. népfelkelõ gyalogezred”. A „haladunk elõre” azt jelentette, hogy a Bainsizza fennsíkon – melynek legmagasabb kiemelkedése a 788 m-es Jelinek – az Isonzó folyó felsõ folyása felé haladtak szeptember 28. és október 14. között.

Ezredüket fokozatosan vetették be, így a Szabó testvérekre november 9. és 12. között került sor, de akkor már a front nyugati irányba a Tagliamentóig nyomult elõre. 13-án egységüket visszavonták a frontvonalból és 1918. január 26-ig pihenõbe helyezték Medinába. Ezt követõen az ezred két hónapos kiképzésen vett részt január 1. és március 3. között Parianóban. Február 19-én a déli hadszínteret ábrázoló lapot küldtek haza: „A nyilakkal megjelölt helyen Portobuffolo és Oderzo közt vagyunk, s bejárunk Mottára és Portobuffolóba vásárolni.”  A front ekkorra már a Piave folyóig haladt elõre, ahol ezt a kipihent és átképzett ezredet újra bevetették. Árpád mint szakaszparancsnok zászlós irányította egységének a Piave menti rajvonalba való felállását. (Az ismétlés elkerülése végett megszólítás és búcsúszavak nélkül idézünk négy, ehhez az idõszakhoz kötõdõ képeslap szöveget.)

„1918. III. 5. Ma este fogunk bemenni a rajvonalba. Igen csendes frontrész ez, jelenleg 8 kilométerre vagyunk tõle, a tegnap írt városban, s nem hallunk ágyúdörgést, lövés pedig ide már nem is jön.” Nyolc nap múlva ezt írják: „1918. III. 13. Nincs semmi újság. Csendesség van a fronton, de repülõk egész nap járnak. Alig lehet kimenni miattuk a fedezékbõl. 21-ig leszünk ebben a vonalban, és akkor megyünk hátrább, s talán egyúttal szabadságra is.” Majd: „1918. III. 18. Pár nap múlva megyünk ismét hátra. Mert majd egy másik csapat jön ide, az is 3 hétig lesz itt, s utána jövünk ismét 3 hétre mi. Itt nem is rossz, de talán még jobb lenne, ha itt lennénk egypár hónapig egyfolytában, ugyanannyit hátul, mert itt igazán kellemes.” Társas lap a frontról, 1918. V. 5. „Nagyszerû helyen vagyunk, különösen az én fedezékem – írja Árpád – van szép helyen. Körös-körül zöld minden, mint egy szép kert, sok fügefa, de még éretlen gyümölccsel. Nem messze zúg a Piave, passzió itt lakni. Éjjel a legnagyobb élvezetem nem aludni, hanem szolgálatban lenni. A világító rakéták hullócsillagként tûnnek fel, a fényszóró pedig, mint valami nagy mozigép úgy világít. Mindenkit szeretettel csókol, Árpád.”

Ezekben a június eleji napokban Istvánt pár napra szabadságra engedték, ami a frontról küldött utolsó lapból tûnik ki: „1918. VI. 11. Édes Gizikém! Gratulálok az évi sikerhez, kívánok kellemes vakációt. Pista elújságolta az otthoni híreket, s azután rátértünk a mindennapi dolgokra. Mindenkit szeretettel csókolunk, Árpád és Pista.”

 

A piavei élvonalban, István tragédiája

 

Június 15-étõl a piavei ütközetek elsõ vonalába kerültek. Súlyos harcok dúltak a folyó mentén, a magyar csapatok a bal partról átjutottak a folyó jobb oldalára, de egy hirtelen jött áradás elsodorta a folyó összes hídját, ami súlyos helyzetet teremtett az élvonal és a hátvédek, valamint az utánpótlás között. A visszavonulás nagy emberveszteséget jelentett az osztrák–magyar seregeknek (Révai 1926. 311.) Ezekben az ütközetekben június 15-én István a bal halántékán gránátszilánk okozta koponyasérülést kapott. A tûzvonalban a szanitécek ellátták, sebét bekötözték, de a harcok hevessége miatt elszállítni nem tudták. Erre 18-án került sor, amikor is a Reservespital Wrschowitz in Etappen post 499 katonai kórházba került, ahol Árpádnak többször sikerült meglátogatnia. Ekkor István már nem tudott beszélni és enni. 20-án még ivott egy kis vizet, bénulása csökkent, kissé tudott mozogni. 21-én mivel sebe levezett, a kötést kicserélték. 23-án újból kibontották és átkötötték, de délután elveszítette az eszméletét. A sebesült és ápolói kilenc napig küzdöttek az életéért, de június 24-én délután 2 órakor a halál gyõzött. Testvére, Árpád ott volt haldokló bátyja mellett. Június 26-án az udinei San Vito katonai temetõben, a XIV. sor 54-es sírjában helyezték örök nyugalomra. A halotti szertartást Szûcs József ref. tábori lelkész és Nizgada Péter segédlelkész végezte. A családot az ápolónõ értesítette a tragédiáról. A levél olyan idõben érkezett meg, amikor édesanyjuk éppen nem volt odahaza. Amikor megjött, a lányok (Gizella és Olga) és a nagymama – aki Nagykárolyból idõs korára és özvegységére való tekintettel költözött a lányához Szatmárnémetibe – zokogva fogadták. Már szinte gondolta, tudta, hogy a fiúkkal lehet valami baj, de hogy ilyen végzetes, azt nem gondolta. Egymást nyugtatgatva, együtt sírtak, s elhatározták, hogy István hamvait hazahozzák szülõvárosába. A Szatmár címû lap 1918. július 3-i számában a következõ hirdetést tették közzé: „Gyászhír. Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy felejthetetlen, jó gyermekünk, unokánk és testvérünk, Szabó István a 12. népfelkelõ honv. gyalogezred zászlósa, avasfelsõfalusi állami tanító, június 24-én az olasz fronton kapott fejlövés következtében Udinében hõsi halált halt és június 26-án temettetett el a San Vitoi temetõben. Életét adta édes hazánkért. Legyen jutalma az örök élet koronája! A nemzet hálásan megõrzi emlékedet. Szabó Balázs atyja, Pucser Emma anyja, özv. Pucser Györgyné nagyanyja, Szabó Árpád, Szabó Gizella és Szabó Olga testvérei.” A hirdetés és egyes iratok fejlövést, halántéklövést említenek, de a kórház német nyelvû zárójelentése gránátszilánk okozta fejsérülést rögzít.

                                 

Árpád visszakerült a Piave-parti lövészárkokba, majd augusztus 30-án valószínû a lelki megrázkódtatások, a feszült idegállapot miatt szabadságra küldték. Itthon tartózkodása alatt maláriát kapott, amivel a Tanítók Házában ideiglenesen berendezett kórházba került. Tíz nap múlva a kórházat elhagyta, s amikor már a frontok az összeomlás szélén álltak, Egerbe a 12. honvéd pótzászlóalj parancsnoksághoz utazott, ahol egészségi állapotára, valamint testvérének elvesztése okozta traumára hivatkozva tanulmányi szabadságot sikerült kieszközölnie. Kolozsvárra utazott, és októberben az olasz front összeomlása idején már a Kereskedelmi Akadémián (ahogy akkor a közgazdaságit nevezték) kezdhette meg tanulmányait. De mivel még a hadsereg állományában volt, a szabadság lejártával, november 7-i dátummal a Magyar Nemzetõr zászlóalj apahidai (Kolozs megye) állomásának õrségére került, ahonnan december 10-én megkapta a leszerelési levelet. Árpád, a háború alatt több képzésen átesve, õrvezetõ, tizedes, majd tartalékos hadnagyi rangot szerzett és négy kitüntetést kapott: bronz vitézségi érem, 1917. XII. 24., a 329-es ezredparancs alapján; Károly csapatkereszt, 1917. XII. 31., a 336-os ezredparancs alapján; Károly csapatkereszt, 1918. I. 31., a 31-es ezredparancs alapján; I. oszt. ezüst vitézségi érem, 1918. VII. 25., a 194-es hadosztályparancs alapján.

 

Az exhumálás és az újratemetés gondjai

 

Közben itthon a család a hõsi halott hazahozatalának gondjaiban élt. Mivel a szülõk már rég elváltak, ezért az édesanya legnagyobb segítsége a nagyobbik lány, a tanítónõképzõt járó Gizella volt. Õ fogalmazta, õ írta a beadványokat. 1918. június 24-i dátummal küldték el Udinébõl az István német nyelvû kórházi jelentését az egri parancsnokságra, ahonnan július 27-én egy magyar nyelvû másolatot adtak ki. A temetési jegyzõkönyv július 31-i keltezéssel készült. Mindhárom okiratot bizonyos késéssel a család is megkapta. A halotti bizonyítvány kibocsátását próbálták megsürgetni, mivel az újratemetés költségéhez a tanfelügyelõség is adhatott támogatást: „A M. Kir. 12-es Honv. Gy. ezred tekintetes Parancsnokságának! Eger.

Családi okok miatt igen szükséges lenne a megboldogult fiam, Szabó István 12-i Honv. Gy. ezredbeli zászlós – kinek utóbbi címe volt »6 népf. Hgye. LI. Zlj. Tp. 523«, meghalt június 24-én – halálának hivatalos kimutatására, azért kérném ezen iratot minél hamarabb, ha lehet, elküldeni. Kiváló tisztelettel Szabó Balázsné szül. Pucser Emma.” A július 25-én 3674-es számmal iktatott levélre július 27-én küldtek választ: „M. Kir. 12. Honvéd Pótzlj. parancsnokság. Kivonat az 1918. évi 19. számú állományparancsból. Alosztály P II Születési év: 1894. Sorozási év: 1916. Anyakönyvi lapszám: 2194. Rendfokozat: zászlós. Név: Szabó István. A változás ideje: 1918. VI. 24. Módja: hõsi halált halt Wschw-ban a Cs. és Kir. Tart. Kórházban halántéklövés következtében, a kórház parancsnokságától beérkezett halotti értesítés szerint. 1103/Kt. 1918. A kivonat hiteléül, Eger, 1918. július hó 27. Olvashatatlan aláírás mp. áll. vezetõ tiszt. P.H.” Errõl másolat is készült 1918. augusztus 2-án Szatmárnémetiben, közjegyzõi pecséttel ellátva, Szabó Gizella elõtt.










Július 3-án egy Udinébe küldött levéllel is próbálták megsürgetni a halotti bizonylat megérkezését – nem tudva, hogy az már megérkezett Egerbe –, beadványukra a következõ válasz érkezett: „Udine, 1918. VII. 31. Igen tisztelt Asszonyom! VII/3-án kelt levele sokáig tévelygett, míg végre hozzám került, azért intézhetem csak ilyen késõn el. Kívánságához képest küldöm az anyakönyvi kivonatot, azonban azzal a figyelmeztetéssel, hogy ez nem államérvényes, minthogy a kivonatolás joga a Feldvikariátusnak van fenntartva, honnan azonban csak nagy idõk múlva kapható az meg. Minden esetre használható lesz azonban a kívánt célra ez is a tanfelügyelõségnél. Fogadja még egyszer õszinte részvétem kifejezését, mellyel vagyok tisztelõ híve. Olvashatatlan aláírás.”

Október elején egy Udinébe címzett levelezõlapon István hagyatékának visszajuttatását sürgették: „Wrschovitz nevû Reservespital Gazdasági Hivatalának, Feldpost 499. 1918. X. 8.

Fiam, Szabó István 12. hgy ezredbeli zászlós a fent említett kórházban 1918. június 24-én halt meg. A t. ápolónõ értesítése szerint a Gazd. Hivatal küldi le a fiam hagyatékát, nevezetesen pénzét, pénztárcáját, zseblámpáját, cigarettatárcáját és az óráját. Kérném azért a t. Gazd. Hivatalt miután az itteni polg. mesteri hivataltól is oda utasítottak, kieszközölni, hogy ezen kis hagyatékot én mint fiam anyja minél hamarabb megkaphassam. Kiváló tisztelettel, Pucser Emma, Szatmár-Németi, Pázsit u. 75 (Ungarn).” Erre október közepén a következõ német nyelvû válasz érkezett: „K. u. K. Reservespital Wrschowitz a 14. X. 1918. E Nr. 1205. Vid. Aufnahmskanzle Zur Entsprechungs kommandant Dr. Topalovic. Tekintetes Pucser Emma úrnõ, Szatmár-Németi, Pázsit utca 75. Der Rücklass des un lüsigen Spitale virstanbenen Fähurichs Szabó István ist am 14/8. 18 an die Julius teprüppe der K. u. K. Janza Armee nach Feldpost 487 eingesendit monden. Dr. Topalovic.” Eszerint a hagyatékot már átadták a tábori postának. Hogy megkapták-e késõbb, errõl nincs tudomásunk.

Ezekben a hetekben zajlott az édesanya és Gizella kiutazásának, valamint az István holtteste hazahozatalának és újratemetésének a szervezése. Mint a világban járatlan, idegen nyelvet nem ismerõk, nem kis izgalommal próbálták az utat megszervezni. A kérdések özöne vetõdött fel: kik és hol engedélyezik az exhumálást, mennyi idõbe kerül az engedélyek beszerzése, hol lehet ilyen esetben koporsót venni, melyek a szállítás követelményei, hol engedélyezik a frontra való kiutazást? Árpád itthon tartózkodása alatt több kérdésben tudott pontos tanácsot, utasítást adni. Tõle tudták meg, hogy a kiutazási engedélyt Grazban adják ki, a kórház az Obiekt 5. szám alatt van, az ápolónõ, aki segíthet, a Via Mezzo 10. szám alatt lakik, a tiszti irodánál szobát és ételjegyet lehet kapni, a tiszti étkezde az állomással szemben, a Via Grassano 25. szám alatt található, itt ebédet, vacsorát adnak, reggeli a Victor Emmanuel téren a vendéglõben jegy nélkül kapható.

A 20. század eleji vasúti utazást is érdemes áttekinteni. A vonat a Szatmárnémeti – Debrecen – Budapest Déli pályaudvar vonalon du. 5.30-kor indult a Balaton mellett haladva Nagykanizsa felé, és a Pragerhoff – Laibach – Monfalkone – Görz – Cormons vonalon, többszöri átszállással másnap 2.30-kor érkezett Udinébe. A Budapest – Udine menetidõ 18 óra volt. Kis német–magyar szójegyzéket és társalgási mondatokat is összeállítottak a kiutazók számára.

Az exhumálás ügyében az édesanyja nagykárolyi rokonához is fordultak, aki levelével egy budapesti exhumálási vállalkozót keresett fel. Válaszában utóbbi a következõt írta: „Nagy Dezsõ exhumálási vál. Budapest, 1918. okt.16., Rózsa u. 59., tel. 109-35, Nagys. Pucser Károly úrnak Nagykároly. Hivatkozásul nagybecsû levelére, van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy hõsi halált halt Kedves Öccse exhumálása és a jelenlegi nyugvóhelyérõl történendõ elszállítása, a szükséges dupla koporsóval, az engedélyek megszerzésével, a halottnak vasúti szállítási díjával, a hatósági orvos kiszállásával, a katonai és polgári hatósági eljárásokkal, az üres koporsónak a helyszínre szállításával, a koporsó szabályszerû légmentesítésével, szóval minden néven nevezendõ költségekkel, kivéve az agnoszkáló személy saját költségét, 4500, azaz négyezerötszáz koronába kerül. Nagybecsû megbízását várva vagyok teljes tisztelettel, Nagy Dezsõ, Budapest VI., Rózsa u. 59. sz.”

Ajánlatot kértek egy obeliszk alakú sírkõre is, melyrõl pontos rajzot és méretet is kaptak. Az elgondolást, a terveket végül is fel kellett adni, mivel a déli front októberben már igen szétesõben volt, az utazás bizonytalansága, az exhumálás és hazahozatal költségei, az iratok beszerzése a háború végi zavaros idõben már szinte lehetetlen volt. Így István hamvai ma is a San Vitói katonai temetõben nyugszanak.

 

A hátország hangulatából

 

Az elsõ, valóban világméretûvé kiterjedõ háború a hátország gazdasági, társadalmi életét, hangulatát is nagyban befolyásolta, erre néhány fényképbõl, levelezõlapból, elismerõ emléklapból is következtetni lehet. Egy debreceni fiatalember Halmiban élõ rokonainak, Tóth Imre mérnöknek 1914. április 5-e és 1918. január 23-a között öt olyan felbélyegzett levelezõlapot küldött, amelyek õt, katonai egyenruhát viselve családja körében, illetve barátja társaságában vagy magában ábrázolják. Van, amelyiket húsvéti üdvözlõ szöveggel, míg az utolsót utólagos karácsonyi lapként, a frontra indulás elõtt, a következõ szöveggel írta: „Kedves Imre Bátyám! Karácsony másodnapján Königgratzben vétettem le magamat, s ezt most igaz szeretettel küldöm édes Mindnyájatoknak, abból az alkalomból, hogy harmadízben megyek szerencsét próbálni kedves digótársaim ellen. Szeretettel csókjait küldi Jancsitok. Debrecen 1918. I. 23.” Ez az ellentmondásos szöveg is érezteti, hogy ennek a háborúnak a legnagyobb vesztese az egyszerû katona, aki 1918-ra már megértette, hogy aki ellen küldik, annak halála pont olyan tragédia számára, mintha bajtársa esne el. Ezért az ellenséget kedves társnak emlegeti. A „… harmadízben megyek szerencsét próbálni” megfogalmazás azt sejteti, hogy a háború harmadik évében a kezdeti lelkesítõ képeslapok helyett, „miután kiderült, hogy a háború elhúzódik és nem is amolyan lovagi torna, hanem szörnyû következményekkel jár nem csupán a frontkatonák, hanem a polgári lakosság számára is, módosult a tematika” (Erõs, 1985. 22.). Az élesben folyó harcok arcvonalának tragédiáit, a hazavárás türelmetlenségében élõk hangulatát sugallják a lapok, amelyeket nemcsak a fronton harcolók küldtek szeretteiknek, hanem az itthon lévõk is sokszor ezeken leveleztek egymással.

 

Emléklapok a karácsonyi adományért

 

Az elhúzódó háború a hadviselõ felek kincstárait is igen-igen kiürítette, ezért mindent megragadtak, hogy a társadalmat széles körû anyagi támogatásra serkentsék. Az adományokért a felajánlókat emléklappal tisztelték meg, amelyek közül kettõt megõriztek a családi okiratok között Fülep Anna és Simon János kökényesdi lakosok. Az emléklap szövege: „1914. EMLÉKLAP Simon János részére ki az 1914 évi honvédelmi harcban vitézül küzdõ harcosok, valamint az elesett hõsök özvegyeinek és árváinak karácsonyi öröméhez adományával hozzájárult. A M. Kir. Honvédelmi Minisztérium hadsegélyezõ hivatala. Aláírja Kirchmer altábornagy.”

A lapot az iskola pecsétjével a falu tanítója, Babinec Tivadar nyújtotta át 1915. január 21-én. A névre szóló emléklap illusztrációja a jó fél éve indult háború egész társadalomra nehezedõ megpróbáltatásait fejezi ki.

A bemutatott tragikus sorsok is magukban hordozzák mindazt a tragédiát, amelyet a mindenkori háború jelent akár a közvetlen részvevõk, akár az otthon maradt család számára, de annak a szûkebb közösségnek is, melyhez az egyének tartoznak. Ezért a költõ intelmét meg kellett volna fogadni:

„Magyar vérem ellen soha-soha többet!

Csak egy éjszakára küldjétek el õket!”

Sajnos nem így történt.

 

 

 

Felhasznált irodalom

Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Szatmárnémeti sz. kir. város. Budapest, 1908.

Erõs László: Képeslapok könyve. Bukarest, 1985.

H. Kiss Kálmán: A szatmári református egyházmegye története. Szatmárnémeti, 1878, 2012.

Nemeskürty István: Mi, magyarok. Történelmünk ezerszáz éve. Budapest, 2001.

Szabó István: Ugocsa megye. Budapest, 1937

Szirmai Szirmay Antal: Szatmár vármegye fekvése, története és polgári esmerete. Buda, 1810.

Millenniumi Olvasókönyv. Budapest, 2000.

Új Idõk Lexikona, 23-24 köt. Budapest.

Révai Nagy Lexikona,  9., 14., 19. köt. Budapest.

A szatmárnémeti református fiú kollégium I–VIII. osztályos értesítõi (1915–1916, 1916–1917).

Szabó Árpád családi okiratgyûjteménye.

Fazekas Mihályné Szabó Gizella képeslapgyûjteménye.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008