magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990)


Januári évfordulók

 

Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk a Magyar Életrajzi Lexikon 1000–1990 nyomán (fõszerkesztõ Kenyeres Ágnes. Bp.), akikrõl talán nem tudunk semmit, de õk tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát, vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.

 

Koszó Jánosné Ferch Irma (Arad, 1903. jan. 1. – Bp., 1977. okt. 15.): zeneszerzõ. A pécsi zeneiskolában énekelni tanult. 1940-ben Kolozsvárra került, majd 1942-tõl haláláig Budapesten élt. Megszakításokkal a Nemzeti Zenedében, a Budapesti Erkel Ferenc Zenemûvészeti Szakiskolában, s magánúton Major Ervinnél tanult komponálni. Negyedszázadon át a sportesemények, a ritmikus gimnasztika céljainak megfelelõ zeneírásra és zene-összeállításra szakosodott. Õ szervezte meg 1952. aug. 20-ára a Népstadion megnyitásának zenei mûsorát, s 1976-ig több ízben tartott tanfolyamot a Testnevelési Fõiskolán.

Mártonfi László (Szamosújvár, 1903. jan. 2. – Marosvásárhely, 1973. okt. 20.): gyógyszerész, egyetemi tanár, a romániai gyógyszerészeti kémiai oktatás és kutatás kiemelkedõ alakja. Gyógyszerészdoktor (1931), oklevelét a kolozsvári egyetemen (1927) szerezte. Gyakornok, majd tanársegéd, 1933–1949 között gyakorló gyógyszerész ugyanott. 1949-tõl egyetemi tanár a marosvásárhelyi gyógyszerészeti karon. Õ teremtette meg a gyógyszerészeti kémiai oktatást. Elsõk között bocsátott a hallgatók rendelkezésére sokszorosított jegyzeteket (1952, 1959). Részt vett a bukaresti Farmacia szakfolyóirat szerkesztõ bizottságában. Jelentõs szerepet játszott a Román Gyógyszerkönyv VII. és VIII. kiadásának szerkesztésében. Kiemelkedõk az olajos kontrasztkészítmények elõállítására vonatkozó eredményei. Új módszert dolgozott ki a kén értékmérésére. Számos tudományos közleménye jelent meg.

Hóry András (Kolozsvár, 1883. jan. 5. – Bécs, 1971. ápr. 2.): diplomata, politikai író. Egyetemre Kolozsvárott és Párizsban járt, majd külügyi szolgálatba lépett. Követségi titkár Bukarestben, 1918. jan.–febr.-ban részt vett a bukaresti béketárgyalásokon, 1919-ben Bukarestben követségi tanácsos, 1927–34-ben albániai képviselettel is megbízott követ Rómában, Varsóban. 1940-ben a magyar kormány megbízottja a Turnu Severin-i magyar–román tárgyalásokon. 1945-ben Bécsben telepedett le, majd kivándorolt az USA-ba. Írásai: Románia termelési viszonyai (Kolozsvár, 1913); Romániai jegyzetek (Bp., 1914); A diplomáciai szolgálat (Bécs, 1965); A kulisszák mögött. A második világháború elõzményei, ami és ahogyan a valóságban történt (Bécs, 1965); A Turnu Severin-i magyar–román tárgyalások története (München, 1967).

Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813. jan. 9. – Nagyvárad, 1864. aug. 27.): regény- és drámaíró, az MTA levelezõ tagja (1843). Teológusnak indult, majd pályát változtatva nevelõ, joggyakornok, utóbb aljegyzõ lett Bihar vm.-ben. 1836–37-ben az egyetemi ifjúsági mozgalomban való részvétel miatt egy évig börtönben ült. Szabadulása után Nagyváradon élt, majd Kolozsváron az Országgyûlési Hírlapot szerkesztette. 1838-ban Pestre költözött. 1843-tól Batthyány Lajos titkára. 1848-ban a miniszterelnökség irodaigazgatójává nevezték ki. 1849-ben miniszteri osztálytanácsos. 1845-tõl a Kisfaludy Társaság tagja. Tíz évig a legdivatosabb írók egyike: romantikus elbeszélései és különösen a Sue-t utánzó, de sok népi életképet, tájleírást tartalmazó regénye, a Hazai rejtelmek (I–II., Pest, 1846–47) nagy népszerûséget szereztek neki. Színdarabjai nem arattak sikert, köztük legérdekesebb a négerbarát Fehér és fekete (Buda, 1839). A világosi fegyverletétel után rövid ideig bujdosott, majd behódolt az önkényuralomnak. Mikor megélhetési gondjai miatt 1853-ban megyei fõbiztosságot vállalt, közönség és írótársai egyaránt elfordultak tõle. Önmagával meghasonlottan, tönkremenve élte utolsó éveit. Kuthy Lajos munkái címmel jelentek prózai mûvei (I–IX. Pest, 1841–53); késõi mûve az Egy iskolai kaland (Bp., 1898).

Oláh Miklós (Nagyszeben, 1493. jan. 10. – Nagyszombat, 1568. jún. 14.): esztergomi érsek. Apai ágon Havasalföldrõl Erdélybe származott oláh nemesi család sarja. II. Ulászló udvarában nevelkedett. 1516-ban egyházi pályára lépett. Pécsi, majd esztergomi kanonok, komáromi fõesperes, 1526-ban II. Lajos király, majd a mohácsi csata után özvegye, Mária királyné titkára. 1527-ben Németalföldre kísérte õt, s 1542-ig ott tartózkodott. Hazatérve 1543-ban zágrábi, 1548-ban egri püspök. 1553. máj.-ban esztergomi érsek lett. I. Ferdinánd kedvelt embere, 1543-tól kancellár, 1560-tól Hont vm. fõispánja, 1562-tõl egy ideig királyi helytartó. Az ellenreformáció érdeké-ben 1561-ben betelepítette a jezsuita rendet. Sokat tett a katolikus egyházi életért és iskolaügyért. 1558-ban akadémiai rangra emelte a nagyszombati káptalani iskolát. Levelezésben állt kora humanistáival, Rotterdami Erasmus köréhez tartozott. Hungaria és Attila c. mûve központjában Mátyás király áll. Fontos adatokat szolgáltatott Buda vára és Visegrád Mátyás-kori állapotáról. 

Grigercsik Jenő (Petrozsény, 1913. jan. 12. – Kolozsvár, 1983. márc. 6.): meteorológiai szakíró. Szülõvárosában érettségizett 1935-ben, majd Kolozsváron 1940-ben tanári diplomát szerzett. Elõbb Kolozsváron középiskolában tanított, majd 1949-tõl a kolozsvári egyetemen légkörtant, éghajlattant és térképészetet adott elõ. 1964-tõl a temesvári Tanárképzõ Fõiskolán tanított 1974-es nyugdíjazásáig. Meteorológiai szakcikkei szakfolyóiratokban, valamint a Korunk és az Idõjárás c. lapban jelentek meg. Legfontosabb mûve a Gyakorlati meteorológia (Bukarest, 1958).

Knorr Alajos (Nagyvárad, 1828. jan. 17. – Bp., 1911. nov. 29.): bíró, jogi író. Részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, majd bírói pályára ment. 1871–91 között budapesti, majd ismét nagyváradi ítélõtáblai bíró volt, 1893-ban nyugalomba vonult. Gyakorlati tárgyú munkákat, tankönyveket (büntetõjog, polgári törvénykezési rendtartás, bírói ügyvitel – kérdésekben-feleletekben stb.) írt. Fontos az Önügyvéd (Bp., 1872), A magyar magánjog (Bp., 1878); A magyar törvénytár betûrendes tárgymutatója (I–III., Bp., 1882) c. mûve.

Szentkláray Jenő (Törökbecse, 1843. jan. 21. – Temesvár, 1925. okt. 12.): történész, az MTA l. tagja (1882). Lelkész, 1869-tõl Temesváron gimnáziumi tanár, majd csanádi kanonok, késõbb nagyprépost volt. 1883-ban a budapesti egyetemen Magyarország legújabb történetének magántanára lett. Szerkeszti a Történelmi Adattárat (1871-1873). Mûveiben fõleg a régi Magyarország délvidéki megyéinek történetével foglalkozott: Száz év Dél-Magyarország újabb történetébõl (Temesvár, 1882); A dunai hajóhadak története (Bp., 1886); A becskereki vár (Bp., 1886); A Csanád egyházmegyei plébániák története (Temesvár, 1898); Temes vármegye története (Bp., 1912); Ortvay Tivadar emlékezete (Bp., 1922).

Turóczi Mózes (Kézdivásárhely, 1813. jan. 23. – Kézdivásárhely, 1896. máj. 16.): rézmûves, 1848-as szabadságharcos. Mesterségét apjánál tanulta. 1848–49-ben Gábor Áronnal együtt a kézdivásárhelyi öntödében 64 ágyút öntött. 1850 után folytatta rézmûves mesterségét.

Széchenyi Zsigmond (Nagyvárad, 1898. jan. 23. – Bp., 1967. ápr. 24.): világjáró utazó, vadász, író. Fõiskolai tanulmányait 1919–23 között Münchenben, Stuttgartban és Cambridge-ben végezte. 1927-ben indult elsõ afrikai vadász- és gyûjtõútjára, Szudánba. Újabb expedíciói ismét Kelet-Afrikába vezettek; járt Kenyában, Egyiptomban, Tanganyikában, Ugandában, Líbiában. 1935-ben Alaszkában vadászott, 1937-ben Indiában, majd ismét Egyiptomban. 1947-tõl 1950-ig az Erdészeti Központ vadászati felügyelõje, 1951-ben a Mezõgazdasági Múzeum, késõbb a keszthelyi Helikon Könyvtár munkatársa. 1960-ban részt vett a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi részlegének kelet-afrikai expedícióján. Ezen az úton részben pótolták a múzeum elpusztult gyûjteményét. 1964-ben utolsó, kilencedik útjára indult feleségével Kenyába. Innen szintén gazdag anyaggal tért vissza. Az útjai során megismert népek szokásait, idegen és hazai tájak élményeit éles szemû megfigyeléssel írta le. Könyvei több kiadásban, közel egymilliós példányszámban, hat nyelven jelentek meg. Ezek a Csui! (Bp., 1930); Elefántország (Bp., 1934); Hengergõ homok (Bp., 1935); Alaszkában vadásztam (Bp., 1937); Nahar (Bp., 1940); Két kecske (Bp., 1942); A szarvas selejtezése (Bp., 1948); Afrikai tábortüzek (Bp., 1959); Ahogy elkezdõdött (Bp., 1961); Ünnepnapok (Bp., 1963).

Fugulyán Katalin (Ópalánka, 1888. jan. 24. – Kolozsvár, 1969. júl. 23.): orvos, az elsõ diplomás erdélyi orvosnõk egyike. Kolozsvárt szerzett orvosi diplomát. Tanársegéd ugyanitt a szemészeti klinikán, majd 1920-tól 1938-ig iskolai orvos és középiskolai tanár. 1940 és 1944 között egyetemi adjunktus volt, majd 1944-45-ben a magyar nyelvû szemészeti elõadások megbízott egyetemi tanára. Szakcikkeit az Erdélyi Múzeum Egyesület Értesítõje, a Magyar Népegészségügyi Szemle és a kolozsvári Orvosi Szemle közölte.

Verestói György (Bonyha, 1698. jan. 25. – Kolozsvár, 1765. márc. 6.): erdélyi református püspök. 1718–20-ban kolozsvári köztanító. Hosszú külföldi tanulmányút után 1727-ben Bánffy Farkas udvari papja, 1728-ban kolozsvári akadémiai tanár, 1758-ban ugyanott a teológia tanára, 1760-ban választották meg püspöknek. Több halotti prédikációja jelent meg. Mûve a Magyar versek… (Kolozsvár, 1772)

Szász Károly (Vizakna, 1798. jan. 25. – Marosvásárhely, 1853. okt. 25.): jogász, természettudós, politikus, az MTA tagja (l. 1833, r. 1834). 1805–13 között a nagyenyedi református fõiskolán tanult, 1814-ben Kolozsvárott jogot hallgatott. 1815-tõl Marosvásárhelyen jurátus. 1817-ben ügyvédi oklevelet szerzett. 1817–20-ban fiatal arisztokraták nevelõjeként Bécsben élt. Ekkor került kapcsolatba az ott tanuló Bolyai Jánossal. 1821-tõl a nagyenyedi fõiskola jogtanára. Nagy szerepet játszott az erdélyi reformmozgalmakban. Vizakna követe és az ellenzék egyik vezére az 1834-i erdélyi országgyûlésen. Itteni szereplése miatt a kormány perbe fogta. 1839-ben a nagyenyedi kollégium természettudományi tanszékére helyezték át. 1848-ban erdélyi képviselõként szerepe volt Erdély uniójának kimondásában, utóbb a pesti elsõ nemzetgyûlés tagja. Az elsõ felelõs minisztériumban közoktatásügyi államtitkár, majd Eötvös József lemondása után a minisztérium vezetõje Debrecenben is. Világos után üldözték, késõbb azonban kegyelmet kapott. 1851-tõl haláláig a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Egy kortörténeti munkája (1831 esztendõ történetei, Kolozsvár, 1832), valamint több jogi és nyelvtudományi tankönyve jelent meg.

Bartalis János (Apáca, 1893. jan. 29. – Kolozsvár, 1977. jan. 5.): költõ. Kolozsvárt tanítói, Budapesten polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Elsõ versei Kosztolányi Dezsõ támogatásával 1916-ban, a Nyugatban jelentek meg. 1920-ban a Dés közelében fekvõ Alsókosályra költözött, földmûveléssel foglalkozott. 1926-ban Kolozsvárt jelent meg elsõ, Hajh, rózsafa c. verseskötete, majd 1930-ban a Nap madara (Bp.) és Föld a párnám (Kolozsvár) c. kötetei. A székely balladákon és a Nyugat költõin iskolázott versei a falusi idillt, a kétkezi munkás önérzetét, a paraszti életforma derûjét és az erdélyi táj szépségét fejezték ki. Rímtelen és kötetlen verseire, valamint ember- és munkakultuszára az Erdélyben is elterjedõ expresszionizmus hatott. Költészete vonzotta a nagyközönséget, õ maga a marosvécsi Helikon tagja, az Erdélyi Helikon és a Pásztortûz állandó munkatársa volt. 1933-ban kosályi gazdasága tönkrement, Magyarországra költözött, Ráckevén, majd Pilisvörösvárott volt polgári iskolai tanár. 1937-ben Budapesten jelent meg Világ térein gázolók c. verseskötete, visszatért a kötött és rímes vershez, költõi hangja egyszerûsödött. A szülõföldjétõl elszakadt költõ honvágyának adott hangot. 1941-ben hazaköltözött Erdélybe, s letelepedett Kolozsváron. 1943-ban A mezõk áldása címen Budapesten jelentek meg összegyûjtött versei. Szembefordult a háborúval és a fasizmussal, 1945 után tevékenyen vett részt a romániai magyar irodalom életében. 1955-ben adta ki Bukarestben Válogatott versek, 1957-ben Pedig tavasz jõ, 1959-ben Új mezõk és új dalok felé c. kötetét. Felújítva a kosályi versek hangját, a természet szépségérõl és az erdélyi falu életének átalakulásáról énekelt. Kései költészete, Idõ, ne fuss! (Bukarest, 1965), Nyugtalanságok (Bukarest, 1969) és Veresbegymadár (Bukarest, 1973) c. köteteiben az ifjúság és a múlt iránt érzett nosztalgiát, bölcs és derûs közérzetét, néhány szép versben a közelgõ búcsú fájdalmát fejezte ki. Költõi életmûvét Versek (I-II., Bukarest, 1963, 1968) c. köteteiben gyûjtötték egybe, Legszebb versei (Bukarest, 1966) c. kötetében válogatást adott. Emil Giurgiucã fordításában románul is jelent meg kötete: Poezii (Bukarest, 1968). Ifjúságának emlékeit, költõi indulásának történetét Az, aki én voltam (Bukarest, 1972) c. könyvében dolgozta fel. Verseinek fordításai francia, lengyel, német, olasz, román antológiákban is megjelentek.

Bodor Pál (Kolozsvár, 1773. jan. 31. – Kolozsvár, 1828. máj. 30.): gyümölcstermesztõ. Tanulmányait Jénában 1795-ben és Göttingenben 1796-97-ben végezte, majd 1798-ban hazatért Erdélybe. Az erdélyi kormányzóság tisztviselõje volt, s mint pénzügyi igazgató vonult nyugalomba. Kolozsvárott a Házsongárdon gyümölcsöse és faiskolája volt. Az eredeti magyar fajták felkutatásán és szaporításán fáradozott. A mai gyümölcstermesztés számára a régi fajták jelentõs részét mentette meg. Faiskolájával üzletileg foglalkozott, és 1812. szept. 1-jén kiadta Kolozsvárott az elsõ magyar nyelvû faiskolai árjegyzéket, amely több éven át rendszeresen megjelent Eladó válogatott gyümöltsfa oltoványok laistroma (Kolozsvár, 1812) címen.

 

Februári évfordulók

Hegyi Mózes (Agyagfalva, 1908. febr. 1. – Dés, 1943. nov. 11.): református pap, költõ, helytörténész. A nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzõjében tanult. Tanító. 1934-ben elvégezte a teológiát Kolozsvárt. 1935-ben segédlelkész Maksán. 1936–1940-ig Brãilában 1940-tõl haláláig Kékesen lelkipásztor. Megírta a Brãilába bevándorolt magyarok történetét. Mûvei: Rózsát dobál a lelkem (versek, Segesvár, 1930); Végvár (Brãila, 1937; a Duna menti kikötõváros magyarjainak története).

Csiby Andor (Gyergyóditró, 1888. febr. 4. – Csíkszereda, 1960. okt. 29.): újságíró, szerkesztõ. Erzsébetvárosban érettségizett (1905), majd Kolozsváron jogot tanult. 1910-tõl ügyvéd, 1914-tõl városi tanácsos Gyergyószentmiklóson. Munkatársa volt a Csíki Lapok, a Gyergyó, a Keleti Újság és a Székely Szó c. lapoknak. 1934–1936-ig a Gyergyói Lapok szerkesztõje. Az 1952-ben alapított Gyergyói Múzeum elsõ vezetõje volt. Jelentõs honismereti-helytörténeti publikációi jelentek meg. Ilyen a Gyilkostó–Lacul Roºu klimatikus gyógyhely monográfiája és kalauza (Brassó, 1937); Borszék–Borsec gyógyfürdõ és klimatikus gyógyhely monográfiája (Brassó, 1937); Valea Strãmbãi–Gyergyótekerõpataki „súgó” cseppkõbarlang leírása (Gyergyószentmiklós, 1938); A székely közbirtokossági vagyonok eredete (Gyergyószentmiklós, 1939).

Hints Elek (Marosvásárhely, 1893. febr. 7. – Bp., 1966. júl. 21.): orvos, orvostörténész. Orvosi tanulmányait Kolozsváron, Bázelben és Bp.-en végezte (1920). 1921–23-ban a szegedi sebészeti, 1924–27-ben a bp.-i 1. sz. szülészeti és nõgyógyászati klinikán tanársegéd. 1928–29-ben a gyulai Állami Kórház szülész-nõgyógyász fõorvosa volt. 1936-tól tagja volt az Országos Közegészségügyi Tanácsnak. 1938-ban Bp.-en lett magántanár. 1945-tõl nyugdíjazásáig a Bp.-en a X. ker. Gizella Szülõotthon igazgatója volt. Foglalkozott a Bolyaiak betegségével, a középkor orvosi ismereteivel. Az orvostudomány fejlõdése az emberiség mûvelõdésében (III., Bp., 1939); Az õskori és ókori, középkori orvostudomány (Bp., 1939) c. mûveiben.

Tomcsányiné Czukrász Róza (Kolozsvár, 1863. febr. 8. – ? ): pedagógus. A tanítóképzõt 1880-ban Kolozsvárott végezte, utána négy évig nevelõnõ, 1884-tõl igazgató-tanító. 1909-ben ment nyugdíjba. Meghonosította az olvasástanítás fonomimikai módszerét. 1906-ban az MTA Wodianer-díjjal jutalmazta. Fonomimikai gyakorlatok az olvasás és írás tanításához (Bp., 1901); A magyar gyermek elsõ könyve (Bp., 1903); Nyelvgyakorló vezérkönyv (Bp., 1908); Az olvasástanítás módszerének fejlõdése (Léva, 1910).

Ugray György (Dicsõszentmárton, 1908. febr. 16. – Bp., 1971. nov. 11.): szobrász. 1926-ban költözött Bp.-re, és a Ganz Gyárban helyezkedett el asztalosként. 1930-ban beiratkozott az Iparmûvészeti Iskolába, majd 1935–1940 között a Képzõmûvészeti Fõiskolán tanult. Bory Jenõ tanársegédje lett. Római ösztöndíjasként 1940–41-ben Rómában, majd Torresinában dolgozott. Itt készítette Flóra, Primavera, Anyaság, Szent István c. szobrait. Sikeres kiállításai voltak Itáliában, több szobrát megvásárolták. Bolyai Farkas mellszobra a római egyetemre, Fraknói Vilmos dombormûve a Collegium Hungaricumba került. A II. világháború után mintaasztalosként dolgozott a Fémáru és Szerszámgyárban, késõbb dombormûvekre (Czabán Samu, 1959) kapott megbízást, és plaketteket készített. A Képzõmûvészeti Alap Kivitelezõ Vállalatnál szobrok kivitelezésével foglalkozott. Tizenöt alakos Dózsa-dombormûvét a Mûcsarnokban állították ki 1968-ban.

Grosz Dezső (Resica, 1898. febr. 17. – Temesvár, 1975. jún. 15.): újságíró, költõ, mûfordító. Középiskoláit Aradon, jogi tanulmányait Bp.-en és Kolozsvárt végezte. A Munkáslap (1919–20) és az Esti Lloyd (1924), majd 1926-tól a Déli Hírlap belsõ munkatársa. Cikkeit, riportjait és könyvrecenzióit, avantgardista fogantatású verseit s román és német költõket tolmácsoló mûfordításait más lapok is közölték. Az 1934-ben felavatott temesvári Újságíróklub elsõ igazgatójaként sokrétû társadalmi és közmûvelõdési tevékenységet fejtett ki; rendszeresítette az irodalmi elõadásokat, kiállításokat és hangversenyeket. Többek közt Indig Ottó, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezsõ, Nagy Endre, Hunyady Sándor, Ligeti Ernõ, Ion Marin Sadoveanu, Tabéry Géza tartott itt elõadást vagy olvasott fel. A II. világháború után a Luptãtorul Bãnãþean és Sportul Popular munkatársa. 3000 kötetes kottagyûjteménye és zenei szakkönyvtára volt.

Thewrewk József, Ponori Török (Déva, 1793. febr. 20. – Pest, 1870. nov. 4.): író, régiséggyûjtõ. 1813-tól Szászvárosban tanult. Tanító, majd 1817-tõl királyi táblai jegyzõ Marosvásárhelyen. 1820-ban ügyvédi vizsgát tett, majd Pestre költözött. A haladó politikai és irodalmi törekvések képviselõit támadó epigramma-gyûjteményeket és vitairatokat, a cenzúra intézményét védelmezõ, ill. a szabadságharcot gyalázó röpiratokat, továbbá nagyszámú, a Habsburg-ház, az arisztokrácia és a klérus egyes tagjait dicsõítõ alkalmi költeményt adott ki. Szorgalmasan gyûjtötte a magyar régiségeket; õ fedezte fel az azóta Thewrewk-kódexnek nevezett 16. századi nyelvemléket. Sajtószabadság és cenzúra (Pozsony, 1833); Beretválkozó tükör az új magyarok számára (Pozsony, 1833); Adalék az 1848-49. évi magyar forradalomhoz (Bécs, 1849); Magyar nyelvkincsek (Pest, 1858); Székely koszorú (Esztergom, 1863) c. munkái említésre méltóak.

Mátyás, I., Hunyadi (Kolozsvár, 1443. febr. 23. – Bécs, 1490. ápr. 6.):  király, a legnagyobb a magyar történelemben (1458–1490), Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet másodszülött fia. Mindkét házassága (Podebrad Katalin, 1463. máj. 1. és aragóniai Beatrix, 1476. szept. 5.) gyermektelen maradt. Természetes fia Corvin János (Edelpeck Borbála bécsi polgárlánytól). Mátyást Vitéz János irányítása mellett humanisták nevelték, a magyaron kívül latinul, németül és csehül is beszélt. Bár neveltetése félbeszakadt, mûveltsége így is jóval meghaladta a kor átlagos fõuraiét. Már 1451-ben eljegyezték Czillei Ulrik leányával, Erzsébettel, aki azonban még a házasság megkötése elõtt meghalt (1455). 1457-ben Budán bátyjával együtt elfogták, fej- és jószágvesztésre ítélték. Bátyja kivégeztetése után V. László Bécsbe, onnan Prágába vitte magával. A király halála után Podebrad György cseh kormányzóval megállapodást kötött, és annak leányát, Katalint eljegyezte. Már fiatalon jellemzõ rá a személyes bátorság, gyors elhatározás, nagyfokú önérzet és önállóság.

1458. jan. 24-én a korábban apját támogató köznemesi rétegek segítségével királlyá választották, a Hunyadi és Garai család között kötött szegedi egyezmény értelmében, azonban nagybátyja, Szilágyi Mihály személyében kormányzót állítottak mellé. Korona hiányában, február 14-én az intronisatio (trónra ültetés) szertartásával iktatták be. Hamarosan megmutatta, hogy az uralma elé szabott korlátokat nem hajlandó elismerni. Erre a tisztségébõl eltávolított Szilágyi Mihály és a Hunyadi ház régi ellenségei, az általa a nádori tisztségbõl felmentett Garai László vezetése alatt álló liga Frigyes császárnak ajánlotta fel a koronát (1459). A válságos helyzetet Mátyás katonai gyõzelme és Garai halála oldotta meg. Szilágyit elfogatta. 1461–62-ben a Felvidéket kezükben tartó csehek elleni harc Giskra meghódolásával és semlegesítésével végzõdött. Jajca (1463) és Szrebernyik (1464) elfoglalása a török elleni harcok sikerét és – erre büszkén hivatkozott maga is – apja mûvének folytatását jelentette. A Frigyes császártól 1463-ban visszaszerzett koronával Fehérváron 1464. márc. 29-én Mátyás megkoronázása a királyi hatalom megszilárdításáért folytatott harc lezárulását jelentette. Frigyessel szemben ugyan még nem gyõzött, sõt a korona kiadása ellenében kénytelen volt a császár utódlási jogát arra az esetre elismerni, ha nem lesz törvényes utóda. 1464 õszén újra felvonult Boszniába, de célját – Zvornik elfoglalását – nem érte el, sõt a szokatlanul kemény tél elõl ostromgépeit hátrahagyva kellett visszavonulnia. II. Pius halálával (1464. aug. 15.) megszûnt a törökellenes keresztény szövetség megvalósítására irányuló pápai politika, s Mátyásnak a megígért hadisegélynek csupán töredékét folyósították. Támadó hadjáratot nem indított többé, bár diplomáciai érvelésében állandóan hivatkozott rá.

Figyelmét a központi hatalom erõsítésére fordította. A köznemesi rétegekre és a renddé szervezõdõ városokra támaszkodva a rendi képviseleti formák keretében tovább fejlesztette a feudális államot. Fokozta a már korábban felállított állami hivatalok, a kancellária, a kincstartóság, a személyes jelenlét bírósága szerepét. Fejlesztette a személyes rendelkezése alatt álló állandó zsoldos hadsereget, a híres fekete sereget. Költségeinek növekedését az adórendszer újjászervezésével fedezte, amely az adózók, elsõsorban a jobbágyok fokozott megterhelésével emelte az állam jövedelmét. Évi bevétele közel egymillió forintot tett ki, és alig maradt el a legnagyobb európai uralkodókétól. A súlyos terhek gyorsították a jobbágyság differenciálódását, a zselléresedési folyamatot; az anarchia megszüntetése azonban ugyanakkor megvédte a jobbágyokat a jogtalan zaklatásoktól és az egyház túlköveteléseitõl. A központi hatalom szilárdságának megóvását jelentette Mátyás leszámolása a bárók (Szentgyörgyi János és Zsigmond, Ellerbach Bertold és a Szapolyaiak) és az erdélyi nemesek lázadásával (1467. aug. 18.). A báróknak megkegyelmezett, a kisebb nemeseket azonban kegyetlenül megbüntette. A lázadás kapcsán Nagy István (ªtefan cel Mare) moldvai vajda ellen indított hadjárata vereséggel (Moldvabánya, 1467. dec. 15.) és Mátyás megsebesülésével végzõdött. A déli határ stabilizációját a török több éves béke megkötésére vonatkozó javaslata (1468) zárta le.

Külpolitikájában közeledett Frigyes császárhoz, és tervbe vette egyik rokonával a házasságot, amit azonban anyja és több régi híve is ellenzett. A pápa és Frigyes császár felkérése, Frigyes ígérete a római királyi cím elnyerésére játszott döntõ szerepet a Csehország elleni hadjárat megindításában. 1468. márc. 18-án az Ausztriában harcoló Podebrad Viktorinnak, ápr. 8-i nyilatkozatával pedig a cseh királynak hadat üzent. A kezdeti sikerek után a lengyel király közvetítésre vonatkozó javaslatát elutasította (1468. jún.), de katonai döntést nem tudott kierõszakolni. 1469. febr. 27-én személyes találkozón fegyverszünetet kötött Podebraddal, és rávette, hogy római királysága érdekében akciót indítson. Amikor ennek sikertelensége az olmüci találkozón (ápr. 7.) kiderült, Mátyás Brünnben 1469. máj. 13-án cseh királlyá koronáztatta magát, hogy így választófejedelem lehessen. Podebrad azonban Ulászló lengyel királyfit jelölte ki örököséül, létrejött a cseh–lengyel–osztrák koalíció. Podebrad halála (1471. márc. 22.) után a Kutna Hora-i választáson Mátyás Ulászlóval szemben kisebbségben maradt. Az 1473-ban Neissében (febr. 2.) és Troppauban (aug. 15.) folyó tárgyalások 1474. febr. 21-én Ófaluban (Szepes vm.) látszatbékéhez vezettek. Amikor 1474 õszén zseniális hadvezéri képességével a háromszoros túlerõvel támadó Kázmér lengyel királyt és Ulászlót békére kényszerítette (Boroszló, 1474. dec. 8.), sikerült a cseh kérdésben valamilyen eredményt elérnie: megtartotta Morvaországot, Sziléziát és 1477-ig fegyverszünetet kötött.

A cseh koronára irányuló terveibõl azonban ennél többet élete végéig sem tudott megvalósítani. Beatrixszal kötött házassága (képviselõ útján 1476. szept. 15., majd Budán 1476. dec. 22-én) a törvényes utód kérdését volt hivatva megoldani, de a francia királlyal, a császárral és Velencével szemben álló burgundi–nápolyi koalícióhoz kapcsolta, figyelme újra a déli határ felé fordult. A határ menti erõsségek sorozatát a töröktõl elfoglalt (1476. febr. 15.) Szabács várával egészítette ki. Ennek gyors megvívása seregének nagyfokú felkészültségét, egyik legrégibb költõi emlékünk (Szabács viadala) az akciót kísérõ széles körû rokonszenvet bizonyította. Támadó hadjáratra azonban most sem gondolt, megelégedett azzal, hogy seregét állandóan készenlétben tartva idõnként betörésekkel nyugtalanítsa a törököt. A császárral 1477. jún. 12-én kitört, és gyorsan lezárult (dec. 1.) ellenségeskedés arra kényszerítette, hogy a Jagellókat semlegesítse. Az 1478. dec. 7-én megkötött béke az 1474-i boroszlói szerzõdést ismételte meg, de Ulászlónak lehetõséget nyújtott, hogy Mátyás halála után 400 000 Ft-ért megválthassa Morvaországot és Sziléziát. Az akciót az Olmücben létrejött Mátyás–Ulászló–Kázmér-találkozó tetõzte be (1479. júl. 9.). 1482-ben újra kitört a harc Frigyessel, s a nagy erõvel vezetett háborút 1485. jún. 1-jén Bécs meghódolásával a királynak biztosította Ausztria birtokát. Sikerei és erõfeszítései egyre inkább érvényre juttatták abszolutisztikus vonásait. Külpolitikáját maga irányította, az ország kormányzásában titkárának és tanácsosainak kellett utasításait végrehajtaniuk.

Kitûnt a humanizmus pártolásában. Az 1460-as években megkezdett könyvgyûjtését óriási költséggel és apparátussal folytatta, csillagvizsgálót állíttatott fel Budán. Udvarában sok neves külföldi mûvész és tudós megfordult, pártfogását több magyar humanista (Báthori Miklós; lázadásáig Janus Pannonius, 1484-ig Váradi Péter) is élvezte. Gyorsan felismerte a nyomtatás jelentõségét (1485-ben Strassburgban Frigyes-ellenes röpiratot nyomatott), Budán, Visegrádon reneszánsz stílusban építkezett, elsõrangú olasz mûvészeket foglalkoztatott.

Udvarának pompája bámulatra késztette a külföldieket, fényérõl kevés számú fennmaradt emlékünk (Kálváriája, trónkárpitja, pajzsa, ajándékba adott serlege stb.) ad ízelítõt. A fényes udvar azonban elszigetelte Mátyást, kapcsolatait végül kegyenceinek és humanistáinak kis körére korlátozta. Váradi Péter bebörtönzése megmutatta, hogy nem tûr ellenkezést. Élete utolsó nagy akcióját, Corvin János számára az utódlás biztosítását ugyanakkor éppen ez a kör hiúsította meg. Fia öröklését az sem biztosította, hogy az 1485-i ún. nádori törvénnyel rendkívüli hatalmat adott Szapolyai Imre kezébe, sem az, hogy a fõurakat, fõpapokat és Bécs városát Corvin hûségére eskette fel, kincseit és Buda várát kevés, valóban megbízható hívei egyikére, Ráskai Balázsra bízta.

Uralkodása utolsó éveiben Velencével és a vele szövetséges pápával szembeni növekvõ feszültség idején Dsem hg. török trónkövetelõt szerette volna megszerezni, nagyarányú török háború elõkészítésén fáradozott, Miksa római királlyal tárgyalt. Hatalmas energiáját Bécsben bekövetkezett halála törte meg.

Szentiványi Lajos (Tamásd, 1883. febr. 25. – Bp., 1956. aug. 29.): ügyvéd, köztisztviselõ, kisgazdapárti politikus. Középbirtokos családból származott. Kolozsváron tanult, majd Bp.-en szerzett jogi diplomát. 1904-tõl Hunyad vm. közigazgatási gyakornoka, vm.-i aljegyzõ, majd fõispáni titkár. 1918-ban a Károlyi-kormány idején a vm. utolsó magyar fõispánja. 1921-ben költözött át Bp.-re. 1922-tõl a Nagyatádi-féle kisgazdapárt tagja. A 30-as évek elején csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz, a párt titkára, majd 1935-tõl igazgatója. 1939-tõl képviselõ. 1941. febr. 4-én harmadmagával ellene szavazott a fasiszta államokat tömörítõ ún. háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásnak. 1944. márc. 26-án a Gestapo letartóztatta. Mauthausenba hurcolták, 1945. aug.-ban tért haza. Távollétében, 1945. jún. 24-én beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyûlésbe. 1945. aug. 20-tól az FKgP alelnöke, majd a párt társelnöke. 1945. nov. 4-tõl képviselõ. 1945–1948. febr. 1-ig a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. 1948. okt. 2-tõl haláláig az Országos Vízgazdálkodási Hivatal elnöke volt.

Tavaszy Sándor (Póka, 1888. febr. 25. – Kolozsvár, 1951. dec. 8.): filozófiai író, ref. teológiai akadémiai ig. A kolozsvári református teológián tanult, majd két évig a berlini és a jénai egyetemen. 1910-tõl a kolozsvári ref. teológián elõbb tanár, késõbb igazgató. 1913-tól püspöki titkár, 1935-tõl püspökhelyettes. Számos folyóirat (Református Szemle, Pásztortûz stb.) szerkesztésében vett részt. Fõmunkatársa volt az Erdélyi Helikonnak. 1923-tól szerkeszti Az út könyvtára c. sorozatot.  Fõ mûvei: Az ismeretelmélet és a megismerés pszichológiája (Kolozsvár, 1914); Schleiermacher philosophiája (Kolozsvár, 1918); Kálvin János élete (Cluj-Kolozsvár, 1924); Kierkegaard személyisége és gondolkozása (Cluj-Kolozsvár, 1930); Erdélyi tetõk. Úti élmények és természeti képek (Cluj, 1938); Erdélyi személyiségek (Bp., 1942); A két Apafi fejedelem (Kolozsvár, 1943); A szenvedés titka (Kolozsvár, 1947).

Sigmond Elek (Kolozsvár, 1873. febr. 26. – Bp., 1939. szept. 30.): vegyészmérnök, agrogeológus, mûegyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1915, r. 1925). A korszerû magyar talajtani kutatások megalapítója, a talajtan nemzetközileg elismert mûvelõje. 1895-ben Bp.-en vegyészmérnöki, 1898-ban a kolozsvári egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1899-tõl 1905-ig vegyészként dolgozott a Magyaróvári Növénytermesztési Országos Kísérleti Állomáson. 1905-tõl 1907-ig a mûegyetem megbízásából Európában és az USA-ban tanulmányozta a mezõgazdasági vegyipart. 1908-ban megszervezte a mûegyetem mezõgazdasági kémiai-technológiai tanszékét, amelynek 1910-ben ny. r. tanára lett. A Bp.-en 1909-ben tartott I. Nemzetközi Agrogeológiai Konferencia szervezõje, a Nemzetközi Talajtani Társulatnak egyik alapítója, 1910-tõl tagja, és a talajkémiai és szikestalaj-bizottság elnöke volt. Az Országos Chemiai Intézet vezetõjeként (1926–34) megszervezte a talajlaboratóriumokat, a talajvizsgáló hálózatot és a tudományos eredmények gyakorlati alkalmazását. Kutatásai elsõsorban a talajok jellegzetes tulajdonságaira és a szikes talajok vizsgálatára és termékennyé tételére irányultak. Önálló talajtani felfogását a klasszikus orosz talajtani iskola alapjaira támaszkodva alakította ki. A talajok mezõgazdasági használhatósága szerint talajosztályozási rendszert dolgozott ki, a talajtípusokat eredetük alapján csoportosítva. A Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület 1956-ban évenként kiosztásra kerülõ Sigmond Elek-emlékérmet alapított. Mûvei: Adatok a keményítõ és származékai elméletéhez a diastatikus megbontás alapján (Kolozsvár, 1897); Mezõgazdasági chemia (Bp., 1904); A mezõgazdasági növények legfontosabb táplálóanyagai (Bp., 1910); A talajvizsgálat mechanikai és fizikai módszerei (Bp., 1916); Mezõgazdasági chemiai technológia (Bp., 1919); A hazai szikesek és megjavításuk módja (Bp., 1923, angolul: Hungarian Alkali Soils and Methods of their Reclamation. Berkeley, 1927); A mezõgazdasági növények termelési tényezõi (Bp., 1930); Általános talajtan (Bp., 1934, angolul: The Principles of Soil Science. London, 1938).

Becsky Andor (Sárközújlak, 1898. febr. 28. – Bp., 1978. okt. 29.): író. Tanulmányait Szatmárnémetiben és Kolozsvárt végezte, ahol tagja lett és szervezõje az ifjúmunkásokból alakuló színjátszó mozgalomnak. Elsõ versei a Napkeletben és a Periszkópban jelentek meg. Antal Jánossal közös avantgárd verseskötetet adtak ki (Verseskötet, Kolozsvár, 1923). 1945 elõtt írásait Babos Antal és Pap Gábor néven közölte. Bp.-re kerülése után õ juttatta a magyar írók mûveit Kolozsvárra. A 30-as években Romániában kétszer letartóztatták, Berlinbe szökött, ahol Kultúrkrónika c. darabját Piscator mutatta be. 1933-tól Bp.-en élt, s a Korunk munkatársa lett. 1937-tõl Hont Ferenc munkatársaként a Független Színpad c. lapnál mûködött. 1945 után a Madách Színház igazgatósági titkára, 1957-tõl nyugalomba vonulásáig a Színháztudományi Intézet munkatársa volt. Élete utolsó idõszakában visszaemlékezõ folyóiratcikkeket írt. Kortársakról (cikkek, tan., Bp., 1974) c. mûve említésre méltó.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008