magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Lett ágyú! 1848-as emlékhelyek Erdővidéken: Bodvaj


Gyermekek voltunk még, amikor egy szép nyári napon a szüleink beültettek a régi zöld Daciába, a csomagtartóba ennivaló és focilabda is került, és útnak indultunk. Bibarcfalvánál Kisbacon felé vettük utunkat, majd a falu Magyarhermány felõli kijáratánál jobbra kanyarodtunk. Kõrõl kõre csobogó patak, öles szikladarabok mentén eregéltünk, olyan erdõben, amilyen csak Erdõvidéken létezik. Valami negyedóra múlva baloldalt egy kohó tárulkozott elénk. Édesapánk a hatalmas kõkemencére mutatott: „Itt öntötte elsõ ágyúit 1848-ban Gábor Áron”. És az erdõrengetegben megkerestük az egykori vasgyártelep szomszédságában levõ kis templomot, valamint a temetõ még fennmaradt sírköveit. Családi kirándulással egybekötött rövid történelemóra volt ez azon a helyen, ahol 1848 novemberében Háromszék önvédelmi harca, tágabb értelemben véve a székely hadiipar elsõ ágyúi megszülettek.

Az 1970-es évek közepén volt ez a Fenyves-pataka menti kirándulás, nem sok esztendõvel azután, hogy az idõk vasfoga által kikezdett kohót pár évvel korábban helyreállították. Az akkori megyevezetés mûvelõdési bizottságának elnöke, Sylvester Lajos volt a helyreállítás egyik mozgatója, de ehhez az is kellett, hogy id. Máthé János magyarhermányi falutudós, a helység krónikása és történetírója állandóan kutassa-firtassa a kohó történetét, s piszkálja annak sorsát. Valamint az is kellett, hogy a hermányi faluközösség, a baconi néptanács, Budai Ferenc községi párttitkár és a Köpeci Bányavállalat akkori igazgatója, id. Boros Árpád embert, munkaerõt, gépet, anyagot állítson a helyreállítás szolgálatába. Az újrarakott kõkemencét akkor összecsavarozott vasúti sínekkel erõsítették volt meg.

A székely ágyúk bölcsője

 

A bodvaji vasbányászat és -olvasztás történetének kezdeteirõl annyit tudunk, hogy a kisbaconi határ Györgykovács nevû, több száz holdas részén található bánya sok száz évvel ezelõtt egy György nevû kovácsé volt. Máthé János megemlíti, hogy Benkõ József munkáiban talált feljegyzést, miszerint Magyarhermányban – Bodvaj szomszédságában – 1720-ig mûködött vasmû, amelyet 1768-ban újraindítottak. Bodvajra vonatkozóan viszont arról van biztos adat, hogy 1828-ban kezdte meg a kohóépítést egy Zakariás Antal nevû, örmény származású gyergyószentmiklósi vállalkozó. A bodvaji kohóból 1831-ben szállt fel az elsõ füst, ekkor kezdte meg tehát a mûködését a vasfeldolgozó kis telep. Szintén Zakariás Antal építtetett 1852-ben a kohótól nem messze egy kis lapos magaslaton kápolnát Szent Antal, a gyártelep védõszentje tiszteletére, egyben imádkozó helyül az egyre népesebb falucska lakói számára. Feljegyzések szerint a kicsi falu 1875-ben huszonegy lakóházzal, saját malommal, mészárszékkel és kocsmával is rendelkezett. A krónikák feljegyezték, hogy Bodvajban 1897-ben abbahagyták a vasérc bányászatát, de a felhalmozott tartalékból 1905-ig még öntöttek, a termelés megszûntetését követõen pedig a telep lakói elköltöztek, egyetlen embert hagyva hátra, õrnek. Az elsõ világháborút követõ trianoni békediktátumtól a második világháború befejezéséig a gyártelep gyakorlatilag gazdátlanul állt, csak 1945-ben indították újra a bányászatot és az öntést, ebben az idõszakban a kis üzem a szentegyházi – akkor: Szentkeresztbánya – öntöde melléküzemeként mûködött. A vasbányászást 1951 tavaszán ismét beszüntették, és érctartalék-hiányra hivatkozva többé nem kezdték újra. A vasolvasztó kohóból 123 évi szolgálat után, 1954. április 1-jén szállt fel az utolsó füst, a telep ettõl kezdõdõen megint gazdátlan maradt. Innen következett a kohó elsõ összeomlása és 1970-es helyreállítása. Az újraépítést a szovjet hadifogolytáborokat is megjárt Kiss Árpád nagybaconi mesterember és csapata végezte el, a forradalom és szabadságharc 125. évfordulóján pedig népünnepélyt tartottak Bodvajban több mint ezres közönség részvételével. Az 1990-es évek elejére a kohó megint megrogyott, s bár a helyreállításhoz szükséges ügyintézés elindult, a sok huzavona közepette 2006 tavaszára teljesen összeomlott. Az újabb segélykérõ sikolyok nyomán Kovászna megye akkori tanácselnöke, Demeter János megsürgette a dolgokat, a megyei tanács, a Jozef von Ferenczy és Nemeskürty István által 1994-ben alapított Vay Ádám Honvédség- és Társadalombaráti Kör, a baróti Gaál Mózes Közmûvelõdési Egyesület, valamint erdõvidéki adományozók összefogásából 2006 októberére újraépítették a kohót.

A kommunizmus idején – hivatalosan – csak ipartörténeti mûemlékként emlegetett Bodvajnak a magyarság, ezen belül a székelység történetének egyik jelentõs idõszakában betöltött szerepének érzékeltetésére idézzük fel Egyed Ákos erdõvidéki, bodosi születésû akadémikusnak az újjáépült kohó 2006. októberi avatójára küldött sorait: „Bodvajt (…) nem engedhetjük át az enyészetnek, mert ezzel önmagunkat, történelmünket szegényítenénk, csonkítanánk meg. Bodvaj valóság és jelkép. Valóságában tanúskodik Háromszék 1848-1849 hõsi szabadságharcáról, s jelképe ragaszkodásunknak múltunkhoz, s a székelység hozzájárulásának a magyar nemzet hatalmas szabadságharcához 1848-1849-ben. Bodvajt említve már az elsõ pillanattól Gábor Áron emléke ötlik fel gondolatunkban, s azt kérdezzük: mi lett volna Háromszékkel 1848 õszén Gábor Áron nélkül, s mi lett volna Gábor Áron nagy tálentumos igyekezetébõl Bodvaj nélkül? De hála Istennek nincs szükségünk költõi kérdésekre: volt Gábor Áron, aki rátalált Bodvajra, s ott és Erdõvidéken azokra a kiváló mesterekre, akik õt segítették, akik megértették az idõ korparancsát, azt, hogy az adott pillanatban minden attól függött, hogy sikerül-e Bodvajban Gábor Áronnak az elsõ olyan ágyúcsövet megönteni s az elsõ ágyút felszerelni, amely a harctéren jól fog vizsgázni, s visszaadja a székelyeknek harcuk sikerességébe vetett hitét. És ez történt 1848 õszén: Gábor Áron bejelenthette a kételkedõknek, hogy van olyan agyúja Háromszéknek, mely felér az ellenségével. Ez volt – az ágyú sikeres kipróbálása – az a történelmi pillanat, amely megelõlegezte Háromszék és ezzel az össz-székelység gyõzelmét 1848-ban.”

 

Agyagfalván kinevették,

Háromszéken éljenezték

 

Kanyarodjunk vissza bõ másfél évszázadot. A bodvaji vasbányászat és -öntés részletes történetét Máthé János magyarhermányi falutudós írta meg Lesz ágyú! címû sorozatában a Háromszék c. napilap jogelõdje, a Megyei Tükör 1973. évi tavaszi-nyári számaiban, pontosan adatolt írását késõbb más kiadvány is közölte. Ugyanakkor a bodvaji ágyú és fegyvergyártás körülményeit az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik legjobb szakértõje, Egyed Ákos írta meg. Kettejük munkájára támaszkodva tekintsük át Bodvajnak a magyar forradalomhoz és szabadságharchoz, ezen belül Háromszék önvédelmi harcához fûzõdõ történéseit. Mindketten a kommunista diktatúra éveiben – az 1970-es esztendõkben – ellenszélben (!) gyûjtötték munkáikhoz az adatokat. Egyed Ákos levéltárakban kutatta az iratokat, Máthé János emellett a helyszínen kereste az adalékokat, miután számára megadatott, hogy a huszadik század elején még élõ negyvennyolcas honvédek emlékezéseivel is kiegészítse a levéltári forrásokat. Hiszen az elsõ világháború elején Magyarhermányban még éltek öreg negyvennyolcasok, akik vasárnaponként a kapu elé kiülve elevenítették fel a fiatalabb nemzedékekre ekképp hátrahagyott élményeiket, ha Máthé János nem szedegeti össze ezeket az apró részleteket, örökre feledésbe merülnek.

De hogyan került Bodvajba Gábor Áron? A történet szorosan összefügg azzal, hogy 1848 novemberére – Háromszék önvédelmének kimondása és az elsõ ágyúk elkészülésének idejére – Erdély több vidékén vitte sikerre az oszd meg és uralkodj politikáját a bécsi udvar, egymásra uszítva románokat, magyarokat, szászokat. Ekkorra már megtörténtek a mihálcfalvi és aranyoslónai, összesen 25 román áldozatot követelõ magyar katonai fellépések, valamint a román felkelõk kisenyedi, gyulafehérvári, zalatnai, marosújvári, krakkói, magyarigeni, borosbocsárdi és sárdi tömeggyilkosságai, amelyeknek több mint 1600 fegyvertelen magyar polgári személy esett áldozatául. És ekkorra Háromszék felett is gyülekeztek a vészjósló felhõk: a Barcaságban császári csapatok és õket pártoló szászok mellett román felkelõk is készen álltak a támadásra, sõt, Havasalföldön nyolcvan ágyúval felszerelt negyvenezer fõnyi cári sereg is állomásozott; s ekkorra a császári csapatok ráadásul megszállták Csík- és Udvarhelyszéket. Ebben a szorongattatásban, a minden oldalról ellenséggel körülvett Háromszéknek a megadás vagy a fegyveres önvédelem között kellett választania. Az október 16-18-i agyagfalvi nemzetgyûlésen – amelyen 60 000 székely kimondta az erdélyi népek közötti testvériséget, a forradalmi vívmányok, ezen belül a jog- és kötelezettség-egyenlõséget, valamint a Székelyföld katonai önvédelmét – még kinevették Gábor Áront, amikor jelezte, hogy õ tud ágyút készíteni. Pedig – mint kiderült – a berecki ezermestert, aki ismerte a császári csapatok felszerelését, régóta foglalkoztatta az ágyúöntés gondolata és a tüzérség igen fontos szerepe. Éppen ezért az agyagfalvi székely nemzetgyûlés után, november elején megkereste Háromszék kormánybiztosát, Berde Mózest, akinek felajánlotta: ha segítséget kap, ágyút önt. És Berdében támogatóra talált. A cselekvést mindenképpen sürgette, hogy november közepén már nyilvánvaló volt: Háromszék sem kerülheti el a császáriak támadását, a szék központi kormánya november 15-16-i gyûlésén pedig már a teendõkrõl egyeztetett az akkori megyeházán (a Bod Péter Megyei Könyvtár mai székháza nagytermében, amely ma Gábor Áron nevét viseli, teljes joggal). Kint, a téren hatalmas gyülekezet várta a fejleményeket, az épületben tárgyaló hivatásos katonatisztek azonban óvatosak voltak, hiszen érvelésük szerint ágyú és lõszer nélkül eleve bukásra ítéltetett az önvédelmi harc. Ekkor emelkedett szóra Gábor Áron, aki Orbán Balázs leírása szerint ekképpen szólt: „Uraim! Hallom, hogy a fõtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség elõtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell.” A fõtisztek véleményére, miszerint az ágyúk legfeljebb ijesztgetésre lesznek alkalmasak, Gábor Áron úgy válaszolt: az õ ágyúi valódi harci eszközök lesznek. Az elmondottak hatalmas lelkesedést váltottak ki.

És Gábor Áron útnak indult Erdõvidékre. Egyed Ákos szerint a székely ágyúk történetének romantikus vonzata, tehát nem felel meg a történelmi valóságnak, hogy Gábor Áron útiköltségül mindössze egy forintot kért. Az viszont tény, hogy elõbb az erdõfülei vashámort kereste fel – több más forrás mellett Bodola Lajos, Gábor Áron tüzérségének egykori ütegparancsnoka, a történetek legjobb korabeli ismerõje is így jegyezte fel –, de mert a fülei körülményeket nem találta megfelelõnek, a légvonalban 15 kilométernyire elhelyezkedõ Bodvajba ment át.

 

És lett ágyú!

 

Az elsõ székely ágyúk elkészítését a szemtanú és munkatárs Bodola Lajos így írta le: „Elõször is fából az ágyú a maga rendes méretei szerint ki lett faragva, simára esztergályozva, aztán az ágyú két füle közti vonal hosszában két fél ágyúra lett fûrészelve. A két fél ágyút két, agyaggal tömött ládában lemintáztuk, s amikor a minták jól kiszáradtak, azokat egymáshoz illesztettük pontosan, olyan szorosan, amint vaskapoccsal tehettük. Hanem az összeillesztést megelõzõleg egy agyaggal vastagon bevont tölgyfahengert úgy helyeztünk el a két fél ágyú közepén, hogy az lehetõleg az ágyú csöve hossza tengelye irányában legyen s az öblözet átmérõjének megfelelõen a csõlyukat képviselje. Ezután az izzó masszát beleöntöttük az agyagmintába.” Máthé János ennél is részletesebben azt írja: „Elsõnek a csõmintát kell kidolgozni, aztán a háromfontos gyalogágyú méreteit elkészíteni. Az asztalosmûhely esztergája 50 collos, a hosszabb csõmintát nem lehet befogni, ezért Baló káplár kihozatja 4 lóval a Nagy Ábrahám malomépítõ mester padját (…). Gábor Áron összeírja a szükséges eszközfát, a két bíró és Monoki fogja összegyûjteni. Közben megérkezik Bardotz és Zakariás is, lelkesen csatlakoznak a munkához. A faluban, a Benkõ-kert felett, a temetõben, a régi hirdetõhelyen, egy sírhalomról, amelyet az egész faluból látni, Barabás Laji kihirdeti a szükségletet, kétannyit hordanak össze. Acélfúró nem lévén, a csöveket lyukasan kellett önteni, ezért a formát már az esztergán egy leleményes hosszlyukfúróval az öbnagyságnak megfelelõen kifúrták, helyébe egy finoman kidolgozott agyaghengert kellett beállítani, és azt egy háromágú vastámasszal a fenékrészhez rögzíteni, ami az öntés után a csõben maradt, a Gábor Áron-féle ágyúkat errõl a támaszról lehetett felismerni egészen addig, amíg nem alkalmazták Kézdivásárhelyen a Turóczi Mózestõl feltalált csõfúrókat. Három napba került, amíg a csõformák elkészültek. Bene a próbalövéshez elhozatta a lõport, az elsõnek öntött háromfontos kitûnõen állta a mind erõsebb töltésû lövéseket. Baló Ferenc nagy mestere volt a tekegolyók készítésének, már az elõkészületek alatt kiesztergálta az ágyúgolyók öntõformáit, a lövedékek mindkét méretben ki voltak öntve. Következett a nagyobb munka, a hatfontosok öntése. 19-én kora reggel megnyitották a kohót, két nagy csõ ömlött a formákba. Jelen volt a vezérkar minden embere, várakozni kellett, amíg mozgathatóvá váltak. Dél felé az öntöde elõtt állványra tették, Gábor Áron a torkukba nézett, csak annyit mondott: Jók. (…) Bene a katonabírótól kirendelt lovas futár útján kér ismét 30 font lõport, ezzel Tana huszárõrmester másnap délelõtt meg is érkezik. Fel a patak mellett próbálják ki az elsõ két hatfontos ágyút, 400 lépésre, a malomházon felüli kis emelkedésre állítják az ember alakú céltáblát. A lõpad mögé földhányást emelnek, az útban álló fákat kivágják, rengeteg az önkéntes segédmunkás. A céllövés sikeres (…)”.


Így született meg 1848 novemberében Bodvajban Háromszék önvédelmi harcának elsõ három ágyúja. A korabeli mûszaki felszereltséget tekintve már maga a formázás és az öntés bravúrnak számított. Az ágyúk egyáltalán nem voltak csinosak, Erdõvidéken ma is tartja magát az a nem kevésbé romantikába illõ emléktöredék, miszerint érdes, csiszolatlan felületük miatt a bodvaji ágyúk olyanok voltak, mint a varangyos békák. De megvoltak! A november 23-i, sepsiszentgyörgyi újabb nagygyûlésen Dobai ezredes fitymálón meg is jegyezte, hogy az elkészült ágyúk csak puffogtatásra jók, mire Gábor Áron csattanós választ adott: ha ágyújával az elsõ lövés célt téveszt, a második lövésre maga áll a csõ elé. Szavai ismét nagy lelkesedést váltottak ki, a nép megadás helyett fegyveres ellenállást követelt, amit a megye vezetése november 28-án el is fogadott. S hogy Gábor Áronnak igaza volt, ez az 1848. december 13-i véceri csatában fényesen bebizonyosodott. Egyáltalán nem rajta, és nem a késõbb Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen öntött-gyártott ágyúkon és hadi felszerelésen múlt az önvédelmi- és szabadságharc vérbe fojtása.

Az erdõvidéki március 15-i ünnepségek részeként 2007 óta minden március 14-én megemlékezõ kirándulást szerveznek Bodvajba. Ide tehát nem csak a párját ritkító táj miatt érdemes eljönni. Családostól és osztályostól egyaránt. Mert ezek a történelemórák örökre megmaradnak.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008