magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Neményi József Nándor: A schengeni vakvágány (1.) Esélyeink és kilátások egy sorsdöntő évben


2013 február-márciusa fájdalmas felismeréseket és beismeréseket hozott.  Most, március idusán új kihívások, új dilemmák és bajok kísértenek a váratlan hidegben és zord idõjárásban. Kiderült – azoknak, akik reménykedtek a román diplomácia évszázados sikereiben –, hogy vannak nemzetközi statisztikák, amit nagyon is figyelnek, s alig hisznek az ígéreteinknek. Intenzíven monitorizálnak több síkon is, és egyelõre kilenc hónapra halasztották a belépést a schengeni új vasfüggöny elõtt. Hogy milyen okokból és kik a felelõsök ezért, az nyílt titok, de még nem világos az õszinte elemzés.

Vitán felül áll, hogy a kis országoknak stratégiai szövetségesekre van szükségük, de számuk sajnos csökken, és mind nehezebb feltételekhez kötik támogatásaikat is. A legnagyobb gond a jogállamisággal függ össze, valamint a rossz gazdasági teljesítménnyel, riasztó korrupcióval. Újból elõtérbe került egy örökzöld téma, a befejezetlen múlt traumája és a régi kísértetek. Romániában nem leltároztak fel a 23 éves közelmúlt hagyatékát, nem ismerik a bûnösöket, a felelõseket, röviden: nem történt meg a múlttal való szembenézés. Bár közel hat éve megtörtént a várva-várt és túlmediatizált EU-integráció. Így a régi és krónikus betegség súlyosbodott a nagyprivatizáció csalásaival valamint a be nem tartott ígéretek sorozatával. A legeslegsúlyosabb az új munkahelyek hiánya, az elvándorlás és ijesztõ szegénység, ami hihetõ statisztikákból 43-44 százalékra tehetõ. 2013. március elején a parlamenti ellenzék gyenge, nem hatékony a politikai porondon és túlzottan nacionalista, akárcsak a többség és a közszellem. Ez utóbbi rontja a közhangulatot.

Bár a szovjet-orosz modell közel hatvan évet tartott, ma nem lehet a szocializmusra kenni a szegénységet, az ipar valamint az állami és szövetkezeti tulajdon teljes leépülését, noha némelyek ezzel is próbálkoznak. Bajainkat és a reményvesztést súlyosbítja a bankok magánosítása utáni helyzet. Vajon hogy lehetséges az, hogy egy szegény országban a bankok óriási profitot szereznek, és a Nemzeti Bank babusgatja õket? Sõt, az inflációt sem tudja megfékezni, és mégsem adózzák meg a bankok és vezetõinek extraprofitját. 2012-ben a statisztikákban deklarált infláció 4,99% volt, ez alig hihetõ. Sajnos ez az EU-ban így sem szalonképes és nem várható az euró bevezetése még 2015-ben sem. De állítjuk, hogy nagyszerû lenne, ha ebben az évben beleférnénk a plusz 50 százalékos inflációba, tehát elérhetjük, ahogy a dolgok mennek, az energiaárakkal a 7,4 százalékot. Napról napra romlik a nemzeti valuta, és a külföldi elemzõk, nagy bankok és szakértõk nem derûlátóak ez év tekintetében. A gazdasági növekedés (max 0,3-0,5%, késve jelentették be), minden hurráoptimizmus után, 2012-ben 0,2% volt, ez alig kvantifikálható.

A bajok bajával állunk szemben: magas infláció és gazdasági stagnálás, ez után beszûkül a piac, tehát a gazdasági fellendülés elmarad és a beígért élénkítés várat magára. Bejelentették, hogy javul a gazdasági helyzet tíz hónapon át, a végén nem jött be. A hatékonyság és versenyképesség mind hiú álom marad. Csak úgy mellékesen, öt éve tart a gazdaság involúciója és a visszaesés, minden negatív következményével. A válságjelek nemcsak a gazdaságot és pénzügyeket érintik, hanem a bankokat is, ezek több mint 80 százaléka külföldi tõkével és érdekeltséggel mûködik, szerintünk nem a román nemzeti érdekeket erõsítik (1). A magyar kormány ezt a gondot nagyrészt megoldotta. Többek között ezért büntetik a nyugati nagyhatalmak és az USA.

A következõ válságforma, amit nem hagyhatunk szó nélkül, az állami intézmények krónikus válsága (ezért halasztották el, többek között, a schengeni belépõt decemberre), ami a bíróságokat, ügyészséget, államadminisztrációt, egészségügyet, tanügyet, nyugdíj-intézményeket és az állami egyedáruságokat érte el (a teljesség igénye nélkül) (2). Ide kapcsolódik a közigazgatás válsága, az államigazgatás krónikus válságjelei és a reform elmaradása.

Egy másik válságforma, ami fájdalmas következményeivel hihetetlenül nehezen kezelhetõ: a bizalmi válság, ami a politikai eliten kívül érinti a társadalom minden rétegét. Halódik az emberi szolidaritás, a bizalom vezetõinkben, a parlamentben, a rendõrségben, a helyi adminisztrációban és  mindennemû vezetõvel szemben. Az adott szó és ígéretek gyakorta légbõl kapottak és csupán év végén, a következõ év januárjában derül ki, hogy rosszul zártuk az elmúlt évet s a Nemzeti Bank prognózisai kimondottan rosszak voltak (3).

A társadalom erkölcsi értékrendszere mind labilisabb. Szerintünk már nem elégséges csupán az értékek átértékelése, hanem a globalizációs korszak új értékeit kellene bevezetni, kvantifikálni és standardizálni. Tehát paradigmaváltás szükséges. De hogyan? Nincs recept erre – nem is lehet –, viszont ez egy új kérdést vet fel, hogyan lehetne a nagy átalakítást levezényelni, ha nincs demokratikus jogállam és a diktatúrát nincs kivel kivitelezni, mert szövetségeseink nem fogadják el a zavaros helyzetet. Ez 2012 áprilisától szeptemberig tartott, az államfõ felfüggesztésével, a parlament vezetõinek lecseré-lésével (4).

Az ötödik válságforma azzal függ össze, hogy a ködösítés, csúsztatások és stréberség, ami hazugsággal társul, nem tudja felvértezni azt a kisszámú politikust és baráti körét a radikális reformokra, hiszen ebbõl nem lenne haszna, a radikalizmus itt, a Nyugat-Balkánon nem divat, sõt Cuzától errefelé sosem volt (Károly királyt, Cuzát, majd Victor Ciorbeát is elûzték). Vezetõink 2007-tõl mímelték a reformokat, és elmaradtak a nagy változások és beígért változtatások, ez is a befejezetlen múlt traumájához tartozik  (5).

Még sincs okunk középtávon (2-3 év) pesszimistáknak lenni, mert van egy természetes haladás a világtörténelemben, a szenvedés kitermeli a változáshoz való igazodást, ha a gazdasági kényszer mellett létezik az EU, a Nemzetközi Valutaalap és a NATO parancsa. Tehát súlyos feltételek teljesítése után ítélik meg a hiteleket, felülvizsgálják és monitorizálják a gazdasági mutatókat, hogy meggyõzõdjenek, valóban teljesítik, amit felvállaltak az új hitelekért. Ezeknek visszafizetése rövid távon felette nehezen képzelhetõ el, hiszen Románia évek óta, pontosabban 2009 óta többet fogyaszt, mint amit megtermel, és egyre újabb nemzetközi hiteleket kell hogy lehívjon (nyugdíjakra, fizetésekre és beruházásokra is).

Prognózisunk arra épül, hogy ha privatizálni fogják azt, ami magánosítható: az energiahordozókat és a szállítókat valamint vasutat és légitársaságot, majd levezénylik a beígért nagy csõdeljárásokat – nõ az elbocsátottak száma és a munkanélküliség. Ezután hatékony lesz a „munkaterápia paradicsoma”, az, hogy mindenkinek dolgoznia kell, és nem lehet számítani az anakronikus és autarchikus mezõgazdaság ciklikus sikerére mint mentõövre. Románia egyetlen ország a régióban, ahol a nagyprivatizáció szétzúzta a nagyipart, a feldolgozóipart és rengeteg más iparágat, odajutva, hogy nõtt a falusi lakosság. Ebben az involúciós szindrómában lassan és biztosan csökkent és csökken a nemzedékek közötti mobilitás, ami nemcsak szegénységet eredményez, hanem perverz hatásként elhozta a degradációt és deklasszálódást is. Tehát két Romániával állunk szemben: a nagy városokban és ahol voltak beruházások valamint a kis településeken és falun, ahol megszûnt az ipar, a tsz, a gépállomás, ill. állami gazdaság és az állami kísérleti állomások.

Ez után a felvezetés után egyértelmûen következik, hogy a sok szegény polgár nem lehet européer és EU-párti, valami újat akar az életszínvonalában, a szegénység felszámolását. Az intézményválság miatt, a reform hiányában euroszkeptikus lett. Következésképp az EU-integráció szándéka gyenge volt Románia esetében, és a kikényszerített látszólagos jogharmonizáció nem oldotta fel a lemaradást, ami mind általánosabb. 27 országból már a 26-ikok lettünk, és a krónikus felkészületlenségünknek beérett a gyümölcse. Az elsõ rossz elõjel a schengeni embargó, a következõ, hogy mind több képviselõ mondja ki:  Románia és Bulgária nem méltón lett az EU tagja. Az indoklásukkal viszont komoly problémák merülnek fel, hogy mennyire állnak jogi szempontból igazságos alapon és kinek lehet az érdeke a nyilvánvaló kirekesztés. Hét évvel ezelõtt egyhangúlag megszavaztak mint alkalmast az EU-ban, hisz mindenki tudta, hogy baj van a felkészültséggel. Az öt és fél év, amióta az EU tagja vagyunk, mégis hozott valamit a konyhánkra, nem csupán a közel 40 milliárd euró tartozást és jelentõs külkereskedelmi deficitet, ami a versenyképesség hiányával és a vámtarifák eltörlésével is magyarázható. Románia nettó importõr lett évek óta, a különbözet a túlméretezett behozatal és a kivitel között a bruttó nemzeti jövedelem 6 százalékát is eléri. A trend ill. az elõre látható jövõkép azt mutatja, hogy 2013-ban is csökkenõ tendenciát mutat az export, és így a deficit elérheti a 9-10 milliárd eurót. Ez már arra utal, hogy egy félgyarmati banánköztársasághoz kezdünk hasonlítani. Nõtt és nõ az eladósodás foka, és úgy értékeljük, hogy a 2013-as több mint 140 milliárd euró a bruttó nemzeti össztermék mellett az ország összadóssága meghaladja a 100 milliárd eurót, megközelítve a GDP 70 százalékát. Kérdés, hogy mi lesz december 31-re? Következtetésünk: a külkereskedelmi deficit tovább növekszik, ami beláthatatlan gazdasági következményekkel jár. Nincs hogyan finanszírozzuk rövid távon a külkereskedelmi hiányt. Ha a fenti paradigma közel hat éve domináns lett, akkor újból csökkenteni kell a költségeket az államigazgatásban, az egészségügyben, a kultúrában. Így csökkentik a fizetéseket, nem marad elég forrás a betervezett szükséges költségvetési kiadásokra, és azután jöhet, esetleg már szeptemberig, a fizetéscsökkentés mellett az elbocsátások és áremelések sorozata.  Romániában, a paradoxonok országában még a nagy nyereséggel tevékenykedõ bankok is óriási  számú adóssal néznek szembe 2013 kora tavaszán. Közel 2 milliárd euró a behajthatatlan adósság, jelzi azt, hogy az állami intézmények, polgármesteri hivatalok, állami nagyüzemek és egyes magánvállalatok, a lakosság egy része is fizetésképtelen. Nem alkalmazták a csõdtörvényt, elnapolták a végkiárusítást, és a 15-20 éve életképtelen állami egyedárús élni már nem tud, de meghalni nem engedik. Ezért az áldatlan helyzetért a politikai elit a fõ felelõs, de az NVA kettõs játéka is okolható.

A jövõre nézve azt állítjuk, hogy jelentõs és radikális változásra van szükség a törvények, standardok és szabályok betartására a gazdaságban és a pénzügyi intézményekben, hogy csökkenteni lehessen a riasztó adócsalásokat. (A kenyér és péksütemények terén az adócsalás több mint 50 százalékos; a húsiparban és hentesárunál közel van hozzá. Az adók behajtása, a végrehajtás a rosszul fizetõk tekintetében eddig nem volt hatásos, és kb. 32,5 százalékkal az EU utolsó három helyének várományosai lettünk.

Tetszik, nem tetszik: mentalitásváltásra vagyunk ítélve, s ez az idõigényes feladat G. B. Shaw szerint, a szabadság fogalmának sürgõs újraértelmezését és gyakorlati alkalmazását igényli. A szabadság egyben felelõsség, és ezért félnek tõle az emberek. A. Schopenhauer szerint a szabadság rejtély (1839. január 26-án jutalmazták könyvét). Ezt már a 19. század leg-elején tudták a németek és a norvég akadémia is.

A nagy német filozófus szerint a szabadság egy olyan negatív fogalom, amely minden akadályozó és gátló elem hiányát jelenti, és feltételezi a fizikai, a szellemi és a morális szabadságot. A szabadsággal való együttélés kemény feltételeket ró a lakosságra, és meg kell érteni, hogy az egyén felelõssége és a társadalmi szükségletek összehangolása a lehetõségekkel óriási kötelességet vár el a neveléstõl, az új nemzedéktõl.

2013-ban talán találkozhatunk a jövõnkkel, ha megértjük azt, hogy semmilyen szabadsággal nem szabad visszaélni.  Ha nem értik meg százezrek, hogy a szabadságot ki kell érdemelni, nem lehet vele visszaélni, mint 1990-tõl eddig tették itt nagyon sokan: ha csalnak és hazudnak módszeresen és intézményesen, rendszeresen és csaknem állandóan, nem lehet jó kormányzásról szó.

Vezetõink talán megértik az idõk szavát, a globalizáció kényszerét és a schengeni leégés súlyos figyelmeztetését. Végre kiderült 23 év után, hogy  az ölünkbe hullott szabadsággal túl sokan visszaéltek és ma is ezt teszik. Vannak, akik visszasírják a gonosz diktatúrát, míg mások abban reménykednek, hogy lehet óriási vagyonra szert tenni önzetlen és céltudatos sok munka nélkül is.  Feltevõdik a jogos kérdés, hogy diktatúra és terror nélkül lehet-e haladás munka nélkül, lehetnek-e eredmények az élet minden területén, és felszámolható-e a szegénység. Ehhez mindenképpen jó kormányzás, új stratégia, összefogás és a közérdek országos szintre emelése szükséges. Talán így újra visszatérünk a haladás és evolúció útjára, megértve, hogy ez alapvetõ közérdek, e nélkül nincs gazdasági növekedés és nem kerül összhangba a termelés és a fogyasztás. A nagy tanulság, hogy vége a fedezetlen hiteleknek és a bankok paradicsomi állapotának.

Húsvéti meditációnknak arról kellett volna szólnia, hogy mit hozott nekünk az új Európa eddig és hogyan lehetne összehangolni jogos várakozásunkat, amely óriási a mind jobban beszûkülõ lehetõségeinkhez képest.  Hogy integrálódjunk de facto Európába, ez a nagy kihívás, elvárás és esély is egyszerre, mert más alternatíva nem képzelhetõ el. 

A magyar lakosság Romániában több mint ötvenegy százalékban falun él és közismerten szegény. Ebbõl ered a két fontos üzenetünk: 1. a mezõgazdaság szubvencionálása elsõdleges feltétel, ez csak akkor valósítható meg, ha lesz összefogás és szövetkezés vagy bármilyen társulás, hogy együtt mûveljék a földet. Magyarán: szükség van téeszekre, hogy ne importáljunk ilyen ijesztõ mértékben mezõgazdasági terményeket. Máskülönben ez a Voltaire-i üzenet, aki hosszú élete során végig harcos alkat maradt. Azt ajánlotta: menj ki a kertecskédbe és dolgozz (Candide)! Flaubert egyik leghíresebb könyvében, a Bovarynéban, mint harcos újságíró egy mezõgazdasági egylet pohárköszöntõjében erre célzott. Bátor kiállásáért többször bebörtönözték, egy évet a Bastille-ban is raboskodott (1717-18). Szóváltásai miatt nyilvánosan megbotozták, majd újra bebörtönözték, azután számûzték Angliába. Egy másik híres könyvében, A vademberben a gazdagok korrupciója és az egyenlõtlenség ellen tört lándzsát.

2. A szegénység legyõzése csak úgy lehetséges és eredményes, ha többet áldoznak a kultúrára és az iskolákra és megreformálják az egész tanügyet az óvodai oktatástól az egyetemig.

Voltaire szerint az igazság gyõzelméért küzdõ apostol munkája határtalan türelmet követel, de megéri a fáradságot és bármilyen áldozatot. Érdemes elolvasni az Értekezés a türelemrõl címû könyvét. Hogy menj ki a kertecskédbe, dolgozz és ne kíméld magad  semmilyen fáradságtól, „hogy szétzúzzuk a gyalázatost”. Fõleg az egyházi fanatizmust támadta rendületlenül. A magyar írók közül Bessenyei Györgyre hatottak a voltaire-i eszmék, a voltaire-i kiállás, valamint a faradhatatlan harc az igazság diadaláért. Következhetne tehát az, hogy Voltaire, a nagy francia filozófus, író és szabad gondolkodó modell lehet a mai ifjúság számára. 2010 nyarán egy észak-amerikai hölgyet felterjesztettek Nobel-díjra (ha jól tudom, meg is ítélték neki), mert újraélesztette és megindokolta  a mezõgazdasági termelõszövetkezetek fontosságát (szegény indiai közegben), mint megoldást a szegénység felszámolására. A mezõgazdaságban mindenkinek lehet munkája, de vissza kell állítani a nagyipart és a nemzeti energiaforrásokat – mindenáron és sürgõsen!

 

Esélyeinkről

A globalizáció szorításában Románia nehéz helyzetbe került, a fejletlen piac, a korrupció, a magas infláció és az elhúzódó recesszió miatt 2013 végére nem tudja a GDP arányos államadósságot 60% alá szorítani.

Mind nehezebb lesz az államadósság finanszírozása és új hitelek lehívása alacsony  (6%-os) kamattal a nemzetközi pénzpiacon.

A legfejlettebb gazdasági térség egyidejû gazdasági, pénzügyi, társadalmi válsága szétrobbantja a hosszabb távú anyagi biztonságot milliók számára, a legújabb államcsõdök – Görögország, Ciprus, Izland – mind a bizonytalanság elõjeleit vetítik elénk.

A 2012-ben agyonmediatizált nemzetközi bankfelügyelet és a hosszú kifutási idejû költségvetés-tervezés a régi bizonytalansági tényezõket nem tudja 2013-ban hatékonyan rendezni. Marad a magas deficit.

Az elemzõk óriási többsége mind arra utal, hogy mindenkinek fel kell készülnie az öngondoskodásra, hiszen mint leírtuk, nem bízhatunk kormányainkban és az ideológiákban.

Több mint 45 éves közgazdasági gyakorlat után – magyaror, szovjet-orosz, német, és angol-amerikai szakértõk kioktatása után – úgy értékeljük, hogy a válság és az egybeesõ deficitek nem tudják javítani a demográfiai trendet. Tizennyolc év bukaresti önkéntes számûzetésem után, a román gazdasági elittel együtt élve nem lehet (még) optimista üzenetet megfogalmazni 2013-2014-re.  A kockázati tényezõk tovább sokasodnak. A politikai bizonytalanság állandósul,  így  a sok millió nyugdíjas helyzete nincs mitõl javuljon, mert az alapproblémákat egyetlen politikai párt sem meri radikálisan kezelni és meghirdetni az új iparosítást.

Marad a tanulmányból kicsendülõ üzenet, hogy a szegénység a legnagyobb veszély a demokráciára.  A jogállamiságot és piacgazdaságot a pénz diktatúrájával és sokkterápiával nem sikerült eddig jól kezelni. Marad a harmadik út, ami nem közgazdasági természetû, de remekül bevált eddig Chilében és talán máshol is, pl. Kínában, Dél-Koreában, Indonéziában, ahol a hadsereg vezetõi helyeket kaptak a parlamentben. Merjük remélni, hogy lesz annyi bölcsessége a román politikai elitnek, hogy nem kerül sor a chilei modell alkalmazására.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008