magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Nagy Zsolt: Orbán Balázs és a székely gyümölcskultúra


Napjainkban is népszerû olvasmánynak számít Orbán Balázs 1868 és 1873 között kiadott hatkötetes munkája (A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból). Nem csak izgalmas leírásokban, mondákkal és mesékkel tarkított településrajzokban gazdag kötetekrõl van azonban szó, hanem igényes szakmunkáról is. Történészek, néprajzkutatók és számtalan tudományterület képviselõje megkerülhetetlenül használja, idézi és hivatkozza ma is a Székelyföld nagy ismerõjének e monumentális szintézisét. Értéke nem csak abban fogható meg, hogy Orbán Balázs bejárta a leg-elzártabb és legapróbb székelyföldi településeket s ezekrõl részletes tudósítást adott, hanem abban is, hogy bár romantikus, de korát sokban meghaladó társadalomtudósi, szociológusi szemlélettel látott e munkához. „Ha egy faluba ért, ott föltárt mindent, amit csak fel lehetett tárni... minden olyant, ami a mai szociológusokat is érdekli” (Bereczki Károly: Orbán Balázs. A „legnagyobb székely”. Univerz, Bp., 2005. 11).

Tanulmányomban e kötetekbõl az etnopomológiai (a néprajztudomány és a pomológia közös kutatási területe, amely a népi gyümölcsismerettel foglalkozik; talán az etnobotanika áll hozzá legközelebb, de olyan tudományágakkal is összefonódik, mint a mûvelõdés- és gazdaságtörténet, vagy a nyelvészet) vonatkozású adatokat igyekszem ismertetni, amelyekbõl összefüggõ képet kaphatunk a székelyföldi gyümölcsészet 19. századi helyzetérõl. Orbán Balázs munkájára ez esetben tehát egyfajta adatbázisként tekintettem, melybõl a témára reflektálva válogattam ki az adatokat, majd  rendszerezve és helyenként kiegészítõ megjegyzésekkel, magyarázatokkal ellátva tárom az olvasó elé. Nem kívántam kitérni a szõlészetre és borászatra, a pálinkafõzésre, a makkoltatásra, a dinnyetermesztésre, valamint az elsõsorban gyûjtögetõ életmódhoz kapcsolódó erdei gyümölcsökre (málna, áfonya/kokojza, eper, mogyoró, berkenye, homoktövis stb.) vonatkozó adatokra, mivel ezek nem tartoznak a szorosabb értelemben vett pomológiához. Kitértem azonban – az alma, körte, szilva, dió, cseresznye, meggy stb. mellett – az olyan gyümölcsfélékre vonatkozó adatokra, mint amilyen a gesztenye, az egres vagy a som. Orbán Balázs már jórészt egykori gyümölcsösökrõl számol be, így az általa leírtak nagyon értékesek.

 

Udvarhelyszék

Orbán Balázs szerint az udvarhelyszéki folyók mentén a vizenyõs, agyagos talaj miatt nehézkes a földterületek mûvelése, s bár szõlõt csak keveset („az sem ad valami híres bort”) termesztenek, de gyümölcsöt annál többet. Állítása szerint gyümölcs minden településen nagy mértékben terem. A „kiviteli kereskedést” a helyi lakosok a nyerstermékek (gyapjú, bõr, viasz, méz stb.) és a fából készült termékek (deszka, zsindely, vékák, hordódongák stb.) mellett gyümölcs (dió, cseresznye, szilva és alma) cseréjével, értékesítésével folytatták.

Siklódról olvashatjuk, hogy a falu cseresznye („hólyagos cseresnye”) nagy mennyiségben való termesztésével és annak értékesítésével foglalkozott. A települést minden oldalról cseresznyéskertek vették körül s a „dió nagyságú” gyümölcsöt Gyergyószentmiklós és Marosvásárhely piacain adták el. Orbán Balázstól tudjuk meg azt is, hogy a falu monokultúrára való szakosodásának egyik legfõbb oka, hogy a mostoha természeti adottságok – a köves föld  – kedveznek a cseresznyetermesztésnek, s értékesítésére a helyieknek azért van más településekkel szemben esélyük, mert itt késõbb érik be e gyümölcs, amikor máshol már híre sincs e gyümölcsfélének, ezért a siklódiak jó árban értékesíthették a piacokon terményüket.

Az Udvarhelyszék kötetbõl két újabb – a 19. század második felében híres – cseresznyetermesztõ faluról is tudomást szerzünk. Atyhán „igen sok és híres cseresnye terem”, s Sükõ leírásánál is ezt olvashatjuk: „a sükõi cseresznye híres egész Székelyföldön”. Néhány fejezettel odébb írja Orbán Balázs, hogy Sükõ a „cseresnyék hazája”.

Nemcsak cseresznyetermesztésre szakosodtak az udvarhelyszéki települések, hanem egyéb gyümölcsfélékre is. Így például Bágy falu leírásánál Orbán Balázs a diófák sokaságát emeli ki: „Bágyon nagyon sok gyümölcs, kiválóan sok dió terem, azért a kertek zöld lombjai által körül keretelt falu a távolból igen festõi képet mutat”. Egy-egy falut körülölelõ gyümölcsösöket, vad- és nemesített gyümölcsfák sokaságát említi továbbá Tordátfalván, Kénoson és Olaszteleken.

Újszékely ismertetésénél újabb adatokkal szolgál. Mint leírásából kitûnik, az ún. életek (a porták) egész Udvarhelyszéken szépen rendezettek és tiszták voltak, a csûr mögötti csûröskertben általában a vetemény és egy kis gyümölcsös is helyet kapott.

Kõhalmon egy Steinburg nevezetû úr tulajdonában lévõ botanikus kertet is említ, ahol „Erdély flórája képviselve van”. Feltehetõen néhány õshonos gyümölcsfaj is bekerült e kertbe.

Egykori településeknek, lakott területeknek gyakran már csak a gyümölcsösök a tanúi. Orbán Balázs Székelyudvarhely közelében egy Szentimre nevû faluról tesz említést, mely a Pusztának nevezett helyen terült el; még látta a templom helyét és a körülötte lévõ gyümölcsöskerteket. Egy hasonló egykori falu Gáronfalva. Patakfalva közelében egy patakot Gáron-patakának neveznek. A névmagyarázó történet szerint, fenn a patakfõnél Gáronfalva nevû falu feküdt, ahonnan a patak is kapta nevét. A település valamikor a tatárdúláskor pusztult el, s a területet a 19. században Faluhelyének hívták. Amint írja, a 19. „század elején gyümölcsfák voltak ott”. Még egy elpusztult faluról, az Erdõfüle közelében feküdt Dobóról is már csak gyümölcsfák tanúskodtak. A területet a helyiek a fentiekben már említetthez hasonlóan Faluhelynek nevezték el, s Orbán Balázs szilva- és egyéb gyümölcsfákat talált ott. Állítása szerint a település elpusztulásakor a túlélõk a mai Székelyszáldobos területére menekültek, innen a falu neve.

Nemcsak egykori települések, hanem egykori várak utolsó tanúi is lehetnek a gyümölcsfák. Orbán Balázs egresfákat és egyéb gyümölcsféléket említ a valamikori nagygalambfalvi vár helyén, illetve a Zeteváránál és a Firtos váránál. Az egresfa inkább az égerfára utalhat, mint a bogyós gyümölcsöt adó cserjére. A várkertekre nemcsak gyümölcsök, hanem tulipánok, liliomok és egyéb elvadult növények is utaltak. Köteteiben a legtöbb vár általa készített/készíttetett alaprajzát is mellékeli, melyek nagy részén a gyümölcsösök maradványait, nyomait is felfedezhetjük.

Az udvarhelyszéki kötet számos helynévvel, határnévvel is gazdagítja ismereteinket, s ezek közül sok a bizonyos területeken fellelhetõ gyümölcsfélékre utal. Somra: Somos patak (Vargyas), Somos bérce (Nagysolymos), Som erdõ vagy Somos erdõ (Telekfalva), Somoskõ (Alsórákos), Somos-tetõ (a Rika-tetõnél). Körtére: Körtefája vagy Körtvefája (a Medesért alkotó két valamikori település egyikének neve), Körtvélyes (az Almási barlang közelében). Dióra: Diósfalva (Kõrispatak). Meggyre: Medgyeskút (a Bágyi vár közelében). Almára: Homoródalmás (bár Orbán Balázs feltételezése szerint egykori neve nem Almás, hanem Álmos lehetett, s ezt a környezõ falvak gúnyolódásai miatt változtatták a helyiek, a név kétségtelenül az egykor vadalmában gazdag vidékre utal).

 

 

Csíkszék

Orbán Balázs munkájának második, csíkszéki kötetében találjuk a legkevesebb etnopomológiai adatot. Csík, Kászon és Gyergyó vidékének éghajlata zord, mely nem kedvezett a gyümölcstermesztés hagyományának kialakulásában. „Csík talaja sovány és a mûvelhetõ föld csekély, úgyhogy csak a vasszorgalom tudott valamit tenyészteni, rozs, búza és zab jól terem, de már a törökbúza (tengeri) nem érik meg, gyümölcsfák, a hideg szelek miatt, csak csenevésznek”. Orbán Balázs azt is megemlíti, hogy gyakran nem a fagy, hanem a medrébõl kilépõ Olt teszi tönkre a termést. Csodálkozva írja, hogy mindezek ellenére Csíkszentgyörgyön „sok és szép gyümölcs terem”. Mint írja, éppen ezért a falut „szép harmatú Szentgyörgynek” nevezték.

Csíksomlyó közelében egy Vízi Marci nevû remetérõl ír, aki földjein megpróbálkozott a „veres szõlõ” (ribizli) és egres termesztésével. Mindössze ennyit közöl Orbán Balázs a csíki falvak gyümölcsészetkultúrájáról. Gyergyó és Kászon vidékérõl egyetlen etnopomológiai vonatkozású adatot sem találunk; nem így a Gyimesek esetében: „Gyimesi szorosban Csík terénél, egy órával alább már törökbúza (kukorica) földek tûnnek fel, sõt mi több, az oldalokon levõ fenyvesekkel élénk ellentétben érett cseresznye piroslik”.

Mivel Csíkszék falvaiban és városaiban a gyümölcstermesztésnek kevésbé volt hagyománya, így a második kötetben nem találunk gyümölcsre utaló helynevet, a Csíkcsicsó közelében található Egresmejék, Egres patak nem az egres elterjedtségére, hanem az égerfára utalnak.

 

Háromszék

A harmadik kötetben Orbán Balázs Ozsdola leírásánál említ gyümölcsösöket. A falu határa kopár és terméketlen, de a kertekben kiterjedt gyümölcsösök találhatók, ahol fõként cseresznye terem nagy mennyiségben. „Gyümölcséréskor aztán büszkék és rátartók is az osdolaiak, s ha valaki kérdi, hogy hová való, büszke hangnyomattal feleli: osdolai, há mét (hát miért) kérdi. Ha pedig cseresnyeszedés után kérdik, alázatos hangon mondja, hogy: »Osdolán nyomorkodom«; legalább az osdolaiakkal ingerkedni szeretõ más falusiak ezt így adják elõ. Mert mint minden társaskörnek, úgy minden vidéknek is megvan a maga bûnbakja, melyre minden élcet, tréfás adomát rákennek; ilyenek Udvarhelyszéken az oláhfalviak, a kik úgy kapnak ki a dolgon, hogy tovább adják, a csíkiakra kenik; ilyenek Háromszéken az osdolaiak, a kik célpontjai minden élcnek, s mint szélben esõ végfalusiak, még azon fortéllyal sem élhetnek, hogy azt tovább adják, mert rajtok túl csak medvék, szarvasok és az erdõk más vadai laknak, s ekként az szépen rajtok szárad.” Ozsdolán kívül szintén Orbán Balázs munkájából tudjuk, hogy a 19. században Kézdialbison is sok gyümölcs-, fõként szilvafa volt.

Háromszéken is több egykori vár közelében még gyümölcsösök nyomait lehetett felfedezni. „Elvadultan tenyészõ gyümölcs és egres fákról” beszél a Kovászna közelében található vármaradványoknál. Bereckben egy római castrum romjainak közepén egy mélyedésbõl kinövõ öreg almafáról számol be, mely üreg a helyi hagyomány szerint a vár kútja lehetett.

A háromszéki helynevek közül több is gyümölcsfélék elterjedtségére, illetve gyümölcstermesztésre utal, ilyen például az apácai vár közelében található Gyümölcsönös erdõ. Almára utalóak: Kézdialmás, Almás, Almás vára vagy Almásvár (Kézdialmás közelében), Almásmezõ (Bálványosvár illetve Sepsibükszád közelében), Vadalma pusztása (Szacsva), Almásmezeje (Torja vár közelében – egy havasi kaszáló, melyet Bethlen Gábor adományozott a torjai bányászoknak). Nem a somra utal azonban a Páva fölötti Somkõ szikla elnevezése, mivel az a Sólyomkõ lerövidült változata.

Marosszék

Kétségtelenül kiemelkedik a székelyföldi gyümölcstermõ vidékek sorából. Természeti viszonyai, éghajlata, talaja egyaránt kedvez az alma-, szilva-, cseresznye-, dió- és körtefélék termesztésének. Nem csoda tehát, ha falvainak lakói felismerve e vidék sajátosságát, különbözõ gyümölcsfélék intenzív termesztésébe fogtak. Orbán Balázs munkájának marosszéki kötete szolgál a legtöbb etnopomológiai adattal. Mindjárt a szék elõismertetésénél a következõ sorokat olvashatjuk: „Ki ne ismerné a költõk által megénekelt s a szék címerébe is felvett marosszéki piros párizst, mely sok helyt, de legkiválóbban Abod, Geges, Rigmány, Havad, Bere és Kibéd vidékén terem, e mellett híres Marosszéknek hólyagos cseresnyéje, fõleg a kisgörgényi, folyfalvi, kibédi, valamint körte, szilva, meggy s más gyümölcsöt is nagy mennyiségben termelnek, s leginkább Gyergyóba – hol gyümölcs nincsen – árusítanak el”. Az említett piros páris almát többször is említi Orbán Balázs Geges (ahol az eperfa termesztését is „sikerrel kísérték meg”) és Kendõ bemutatásánál.

A marosszéki települések közül a következõket emeli ki mint gyümölcstermesztésre szakosodott falvakat: Székelycsóka, Szentgerice, Székelytompa, Székelybõ, Mája, Márkod. Gyümölcstermesztéssel és értékesítésével foglalkoztak továbbá Kibéden („nagyszerû gyümölcsösek tûnnek fel, melyek csak a késõbbi idõk szorgalmának köszönhetik lételöket, a lakosok pedig ennek fõ jövedelemforrásukat”), Somosdon („ezen kiesen fekvõ falut a nemesített gyümölcsfáknak egész erdeje övezi, de nem csak a falu környékén, hanem künn határán is szõlõvel kevert gyümölcsösek borítják a hegyoldalokat [...] lakóinak fõjövedelme a szenvedéllyel és szakértelemmel ûzött gyümölcsészet- és borászatból van”), Nyárádselyén („gyümölcsbõl – mikor ideje van – nem kevés pénzt kapnak Selye lakói”). Az udvarhelyszéki Sükõhöz, Atyhához és Siklódhoz hasonlóan (cseresznye-)monokultúrára szakosodott a marosszéki Kisgörgény, illetve Kendõ. Nyárádselyében elsõsorban a szilva- és diófák voltak elterjedve.

Orbán Balázs tollából egy 19. század elején élt falusi értelmiségit ismerhetünk meg, aki „irodalmi munkássága mellett a gyümölcsészetnek is nagy barátja volt”. A székelyvajai Filep József egy almafa tisztogatása közben leesett és „ez esés következtében 69 éves korában [...] kimúlt”.

A Marosszék területén található mezõségi falvakról így ír Orbán Balázs: „Pedig hogy a Mezõségen is lehet erdõt növelni, hogy verõfényes oldalai pompás bort teremnek, hogy völgyei füzesekkel, ákácfákkal ékíthetõk, hogy kerteiben gyümölcs és vetemény éppen úgy megterem, mint bárhol, hogy vesszõ és nádból is lehet csinos lakályos házat építeni, hogy a Mezõség visszariasztó, elijesztõ kopárságát is el lehet tüntetni, hogy szorgalom és munkássággal itt is jólétet lehet elõidézni: azt fényesen tanúsítja éppen a Mezõségnek székelyek által lakott, Marosszékhez tartozó része, mely egy kies oázt alkot annak bús ridegsége közepette, hol falukat találunk éppen oly csinosakat, oly mosolyogva vonzókat, mint a Székelyföld bármelyik részén, hol a hegyeket erdõk koronázzák, az oldalokat szõlõk, gyümölcsösök ékítik”. Mint írja, e falvakban is a hátsó udvarokban általában gyümölcsöskerteket találunk, Szabéd és Mezõkölpény településeket késõbb külön is kiemeli. A gyümölcsökkel való kereskedésre, a Marosszék mezõségi részein lévõ falvak közül Mezõfelét hozza példának, ahonnan a falubeliek a románok lakta helységekbe vitték terményüket.

A negyedik kötetben, az elõzõekhez hasonlóan több hely- és határnév is elõfordul, melyek egyes vidékeken õshonos, vagy termesztett gyümölcsfajtára utalnak. A településnevek közül Somosd somra, Körtvélyfája a körtére utal. Körtére utaló egyéb helynév továbbá Körtvélyháza (Székelykál közelében feküdt, tatárjáráskor elpusztult falu, az ottani szõlõhegyet Körtvélyesnek nevezik), Körtvélyes alja (Nyárádselye), Körtvélyes-tetõ (a Bekecs-tetõ közelében). Somra utaló: Somos-tetõ (Marosvásárhely), dióra: Diósági patak, meggyre: Meggyespad (Mezõmadaras). Az Egrestõ és Egres patak nem az egresre, hanem az égerre utal, a személynévre visszavezethetõ Meggyesfalva  sem a meggyre, hanem talán inkább a nevet viselõ meggyvörös anyajegyére, látható helyen levõ bevérzésére utalhat.

 

Aranyosszék

A kötet bevezetõjébõl megtudhatjuk, hogy a vidék Orbán Balázs korában sem tartozott az intenzív gyümölcstermesztésrõl elhíresült területek közé: „a völgyet bezáró hegyek kopár ridegek, s a tenyészet díszétõl teljesen meg vannak fosztva”. Mezõségrõl írja, hogy a falvakban semmiféle fát nem látni, nincsenek kerítések, nincs vetemény és gyümölcs, s a környezõ dombokról is az erdõket már rég kiirtották.

Felvinc bemutatásánál olvashatjuk, hogy a településen csak a szõlõsökben találni néhány gyümölcsfát. Megjegyzi azonban Orbán Balázs, hogy néhány éve fellendülni látszik a gyümölcsészet, s a helyiek a forgalmas piactéren jól értékesíthetik a betakarított termést.

A fa régebben a határ jelölõje is volt. Egy-egy gyümölcsfát ültettek a kertek végébe, a szomszédos telkek határára, az utcákba, így mindenki tudta, meddig tart a saját, és honnan kezdõdik a szomszéd földterülete. Felvincen e határjelölõ fák hiányáról Orbán Balázs a következõképpen ír: „lehetetlenség volt megismerni igen sok helyt, hol végzõdik az egyik telek, hol kezdõdik a másik, és nagyon gyakran a hellyel a legaprólékosabban nem ismeretes, képtelen vala meghatározni, hol volt régen utca”.

Annak ellenére, hogy nem gyümölcstermõ vidék – Csíkszékhez hasonlóan – az aranyosszéki kötetben is tudomást szerzünk néhány, a 19. században  gyümölcstermesztésre szakosodott településrõl. Ilyen volt Mezõbodon („ez teszi e falut a fátlan Mezõség közepette oly meglepõen széppé és kiessé”), vagy Mészkõ („gyümölcsösök zöld koszorújába fogott falu”). Székelyföldvár közelében völgyben elterülõ gyümölcsösrõl ír, mely Muzsnai Miklós tulajdona volt. Torockószentgyörgy közelében szintén gyümölcsösökrõl értesülünk.

Az egykori település, Körtvélyes lakói „ellenség által feldúlatván” részben Dombróra, részben pedig Felvincre menekültek. Körtvélyes egykori helyérõl a 19. század közepén még cserépdarabok és gyümölcsfák árulkodtak a szerzõ szerint. Körtvélyes neve a körtefélék jelenlétére utal. Meggyre utalhat egy másik elpusztult település, az említett Dombró közelében: Medgyesteluk vagy Medgyestelek határában egy völgyet Medgyesnek, forrását Medgyeskútnak hívták. Orbán Balázs által említett meggyre utaló helynév továbbá: Medgyes utca Harasztoson, somra utaló: Somostelke és Somkerék.

 

Barcaság

A hatodik és egyben utolsó, Barcaságot bemutató kötetében Orbán Balázs külön fejezetet szentel e terület termelési viszonyainak. Mint írja, Barcaság falvaiban a talaj termékeny, s az éghajlat is kedvez a gyümölcstermesztésnek. A hétfalusi (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, illetve Pürkerec, Tatrang és Zajzon) magyarok kapcsán írja, hogy a lakóknak nemcsak a tûzifa, hanem a gyümölcs értékesítésébõl is származott jövedelmük. A községi és magánkertek mindenütt tele voltak nemesített gyümölcsfákkal, s Hétfalu „a távolból mint zöld oáz tûnik fel”. A terményt fõként Brassó piacterén adták el. Csaknem minden faluban faiskolák is mûködtek, gondozásukat a helyi papok és tanítók vállalták (Bácsfaluban például Borcsa Mihály lelkész). Faiskola mûködött továbbá a Hétfalutól nem messze lévõ Krizbán is, melynek gondozója a „rector”, Szemeriai Károly volt. Róla néhány fejezettel arrébb olvashatunk: „1849 végén mint üldözött honvédtiszt jött e félreesõ faluba menhelyet keresni, s a tanítói, késõbb jegyzõi s sok ideig paphelyettesi állást is elfoglalván, e népnek valódi vezetõje, atyja, patriarchája volt; megtanította a gyümölcstermesztésre, a mi most a népnek fõjövedelmi forrása, s így a mûveltséggel jólétet is terjesztett e nép között.”

A faiskolákban Orbán Balázstól tudjuk, hogy a 19. század második felében több ezer oltvány (gyümölcsfacsemete) volt. A hétfalusi faiskolákban fellelhetõ gyümölcsfajtákat fel is sorolja. Az almák közül „fehér, kék, tányér, hagyma, puhakerek, árpára érõ, pereszlen, oltvári, zergõ”, a körték közül „fojtó, fekete, bartalis, õszi és nyári bergamot, méz, muskotály vereskörte”, a szilvák közül „édes, szárazmagú, kabola” fajtákat említi.

A hatodik kötetbõl azt is megtudjuk, hogy itt a temetések alkalmával az elhunyt hozzátartozói pénzt adományoztak az egyház számára, melyet a templom karbantartására, a temetõ szépítésére és gyümölcsfákkal való beültetésére fordítottak.

A hétfalusiak udvarán – az udvarhelyszéki kötetben leírtakhoz hasonlóan – gyümölcsfákról, a csûr mögött pedig veteményes- és gyümölcsöskertekrõl ír, továbbá, hogy a vendéget borral, pálinkával, sajttal („kaskavál”) és „ízletes gyümölccsel” kínálták.

A 19. századi brassói gyümölcstermesztésrõl is viszonylag átfogó képet rajzol. Mint írja, a 17. században katonák pusztították el a Fellegvár hegyoldalát borító kiterjedt gyümölcsösöket és szõlõültetvényeket, a Bolonya városrészben azonban számos gyümölcsöskert fennmaradt a 19. századig. E hegyoldalakon volt található a „szász gimnázium” iskolakertje is, amelynek termésébõl a tanulók és tanárok egyaránt részesültek. A különbözõ iskolaünnepek leírásából is kitûnik, hogy a gyümölcsfélék számos esetben fontos szerephez jutottak. A gazdagabb családoknak kiterjedt méheskertjeik voltak, melyekben rengeteg gyümölcsös, szántóföld és több nyaraló jellegû épület volt. Hasonló nyaraló kertekrõl ír a Bolgárszeg nevû városrészben is.

Brassó leírásánál találkozunk a gesztenyével, fáját díszfaként ültették. Brassóban Orbán Balázs több gesztenyefa-soros sétányt is leírt. A belváros falain kívül szintén gesztenyefák voltak ültetve. Ezek azonban itt a vadgesztenyére utalnak.

Hétfalu és Brassó mellett a törcsvári kastély közelében található gyümölcsöskertekrõl is tudomást szerzünk. E kerteket a jobbágyok napszámos munkával tartották rendben, kaszálták az uradalmi réteket, gondozták a fákat, tisztán tartották a forrásokat és patakokat, a malmok árkait.

A hatodik kötetben nem találunk helynevet, mely valamely gyümölcsfajtára utalna, hacsak a Bodza patakát nem tekintjük annak. Az Egres patak, Egreseleje (az Egres forrásvidéke), Egresalj forrása (Hosszúfalu) nem az egresre, hanem az égerre utal.

 

Összegzés

Az Ethnographia hasábjain Némethy Endre boldogan számolt be a Királyi Magyar Természettudományi Társulat új kiadványáról, Rapaics Rajmund A magyar gyümölcs címû kötetérõl, melyet a népi gyümölcsészetkutatás alapköveként említ, lévén „a népi gyümölcsészet a néprajzi szakirodalomnak eddig egyik legelhanyagoltabb, legmostohábban kezelt – vagy nyugodtan mondhatnánk – teljesen érintetlen területe” (LVI[1945]2. 93. l.).

Bár valóban az 1940-es évekig egyetlen jelentõs etnopomológiai tanulmány vagy kötet sem látott napvilágot, mégis ha a fentiekben leírtakat még egyszer áttekintjük, elmondhatjuk, hogy Orbán Balázs szintézisére bátran tekinthetünk úgy mint a népi gyümölcsészet kutatásának alapjára. Megelõzve korát, nemcsak a különbözõ székelyföldi településeken talált egykori és még létezõ gyümölcsösökrõl, nemcsak a termesztett gyümölcsfélékrõl tett említést, hanem az iskolakertek mûködésérõl, az egyházi tulajdonban lévõ kertekrõl, egy-egy tanító vagy lelkész pomológusi munkásságáról, a gyümölcs értékesítésérõl, a gyümölcsfák határjelzõ szerepérõl és azoknak még számtalan vonatkozásáról. Írt továbbá egykori településekrõl és várakról, melyeknek sok esetben egyedüli tanúi az elöregedett gyümölcsfák voltak; a különbözõ határ- és helynevek említésével pedig nemcsak a nyelvészet és településtörténet, hanem az etnopomológia tudományát is adatokkal gazdagította.

A hatkötetes munkájában található etnopomológiai vonatkozású adatok áttekintése, rendszerezése és bemutatása legyen példája annak, hogy a különbözõ iskola-, egyház-, mûvelõdés-, illetve településtörténeti munkák is jól hasznosíthatók forrásként a népi gyümölcsészet kutatásában.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008