magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Áprilisi évfordulók


Vutskits György (Zernyest, 1858. ápr. 1. – Keszthely, 1929. okt. 21.): zoológus, premontrei tanár. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, Koch Antal tanítványa és tanársegéde volt. A bölcsészdoktori oklevél megszerzése után 1884–90-ben a marosvásárhelyi, 1891-ben nyugdíjazásáig (1921) a keszthelyi premontrei gimnázium tanára volt. Az oktatás mellett ichthyológiával foglalkozott. Több tanulmányt írt Magyarország halfaunájáról, ill. a halak biológiájáról: Pisces (Fauna Regni Hungariae, Bp., 1896); Faunánk egy új halfaja (Bp., 1911); A magyar halászat és az ichthyológia története az utolsó 25 év alatt (Bp., 1916).

Valentiny Antal (Samac, 1883. ápr. 1. – Kolozsvár, 1948. jún. 26.): irodalomtörténész, nyelvész, bibliográfus. Középiskoláit Kalocsán és Szegeden, az egyetemet Kolozsvárott végezte, görög–latin szakos tanári oklevelet szerzett 1909-ben. 1901-tõl a kolozsvári Egyetemi Könyvtár könyvtárosa, 1920-tól fõkönyvtáros, 1940-tõl igazgató, 1942-ben nyugdíjazták. Román–magyar és magyar–román szótára 1925–1927-ben jelent meg Kolozsvárott, 1924-ben publikálta Tüzetes román alaktan c. munkáját. Bónis Györggyel együtt adta ki Jacobinus János erdélyi kancellár formuláskönyvét (Kolozsvár, 1947). 1934-tõl az Erdélyi Tudományos Füzetekben közreadta Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája c. összeállítását 1939-ig. Fontos mûvei Az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadványainak könyvészeti leírása 1859–1934 (Kolozsvár, 1934); Az Erdélyi Múzeum név- és szakmutatója 1874–1917., 1930–1937 (Kolozsvár, 1942).

Daróczi Lajos (Zilah, 1903. ápr. 3. – Nagyvárad, 1970. máj. 14.): író, újságíró. Középiskolai tanulmányait a zilahi Wesselényi-kollégiumban végezte. Nagyváradon jogot, Kolozsváron református teológiát tanult. Újságírói pályáját nagyváradi lapoknál kezdte. 1932–33-ban az 5 Órai Újság felelõs szerkesztõje volt. 1940–44-ben õ szerkesztette a Szabadság c. lapot. A Szigligeti Társaságnak 1940-tõl fõtitkára volt. A Keleti Újság, az Ellenzék, a Déli Hírlap és a Temesvári Hírlap közölte riportjait. 1945-ben a Magyar Nép c. lapot szerkesztette, 1968-tól a Fáklya munkatársaként dolgozott. Gyeptörés (novellák, Nagyvárad, 1932); Menekülés (regény, folytatásokban jelent meg a nagyváradi Magyar Hírlapban 1933-ban) c.  mûvei említésre méltóak.

Marányi Ignác (Temesvár, 1818. ápr. 4. – Marienbad, 1869. jún. 22.): fõispán. Jogi tanulmányai után Temes vármegye tisztviselõje, 1848–49-ben alispánja, támogatta a szabadságharcot. A világosi fegyverletétel után a temesvári várba zárták. Halálos ítéletét Haynau 16 évi várfogságra enyhítette, amelybõl öt évet kitöltött. 1860-ban újból elfogták és a csehországi Theresienstadtba hurcolták. 1861-ben szabadult, és Temes vm. alispánja, 1865-tõl pedig fõispánja lett. Jelentõs összegeket hagyományozott az MTA-ra, az MNM-re, a Nemzeti Színházra és a bukovinai székelyek hazatelepítésének költségeire.

Téglás Géza (Déva, 1883. ápr. 4. – Bp., 1959. febr. 3.): bíró, gyorsíró. Jogi tanulmányait a kolozsvári és a bp.-i egyetemen végezte, majd ügyvédjelölt volt. 1908-tól a bp.-i törvényszék bírája, majd tanácselnöke. 1906-ban Kolozsvárt, 1907-ben Bp.-en szervezett országos iparvédõ ligát. A gyorsírás fejlesztésével sokat foglalkozott, Kolozsvárott 1902–1903-ban szerkeszti az Egyetemi Gyorsíró havonta megjelenõ folyóiratot és 1904–1905-ben Bp.-en a Gyorsírászati Lapokat. 1923-tól Az Írás c. gyorsírási folyóirat szerkesztõje. 1928-ban a nemzetközi gyorsírókongresszus kiállítását rendezte Bp.-en. Fontos mûvei: Útmutató a gyorsíró tanfolyamok és gyorsírókörök szervezésére és vezetésére (Bp., 1904); Sorompóba! (Kolozsvár, 1906); Fabró Henrik emlékezete (Bp., 1924); Új adatok a magyar gyorsírás történetéhez (Bp., 1930).

Gombás Tibor (Nagykend, 1898. ápr. 4. – Bp., 1968. aug. 30.): gépészmérnök. Tordán érettségizett, az I. világháborúban katona volt. Mérnöki diplomájának megszerzése után a Ganz Mozdony-, Vagon- és Gépgyárban dolgozott, ahol a Diesel-motorok számítás- és méretezés-technikájával foglalkozott, fõként a dinamikai lengéstani és szilárdsági méretezéssel. Nemcsak tehetséges mérnök, hanem kiváló pedagógus és szervezõ is volt. A Ganz Technikum egyik alapítója, majd évekig tanára és igazgatója. A bp.-i mûszaki egyetem hadmérnöki karán 1957-ig, a kar megszûntéig a gépelemek c. tantárgy meghívott elõadója. A Gépipari Tudományos Egyesület kiadásában megjelent Mûszaki Nagyjaink életrajzgyûjtemény elsõ három kötetének munkájában szerzõ, társszerzõ és lektor (Bp., 1967). Kutató- és értékelõ munkát végzett a leendõ Magyar Mûszaki Múzeum alapjainak megteremtésére. Géprajz (Bp., 1950) c mûve jelentõs.

Finta Zoltán (Nagyajta, 1893. ápr. 7. – Bp., 1947. okt. 6.): költõ, újságíró. Középiskolai tanulmányait Erzsébetvároson végezte, majd orvosi tanulmányokat folytatott Kolozsváron, de ez katonai szolgálata miatt abbamaradt. 1921-tõl Kolozsváron újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság c. lapnál. 1924-25-ben a kolozsvári Népújság felelõs szerkesztõje volt. Ennek Hasznos Mulattató c. irodalmi rovatában színvonalas írásokat közölt. A 20-as évek második felében a Temesvári Hírlap, a 30-as években a Brassói Lapok munkatársa. 1940-ben Kolozsváron a Keleti Újság c. lap szerkesztõje. 1926-tól tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak, majd munkatársa az Erdélyi Helikonnak. Verseskötetei, regényei és novellái jelentek meg: Bort, búzát, békességet (versek, Temesvár, 1926); Jancsi és Juliska (elb., Kolozsvár, 1929); Kõkereszt (r., Huszár Emillel, Brassó, 1934); Minden férfi gazember (r., Brassó, 1934); Valaki ismeretlen (versek, Kolozsvár, 1942).

Polik Dezső (Alvinc, 1873. ápr. 9. – Bp., 1925. júl. 11.): filmoperatõr, a magyar film egyik úttörõje. Az 1900-as évek elejétõl 1912-ig a párizsi Pathé filmgyárnál dolgozott. 1913-ban forgatta elsõ Magyarországon készült filmjét Erdélyben (Sárga csikó). Ezután Janovics Jenõ kolozsvári mûtermében dolgozott, majd Bp.-en az Uher- és Corvin Filmgyár filmjeit fényképezte, a Radius gyár laboratóriumát vezette.

Görgényi Dániel (Szászrégen, 1898. ápr. 9. – Bp., 1978. febr. 18.): gépészmérnök, honvéd vezérõrnagy. Marosvásárhelyen érettségizett (1915). Az I. világháború kitörése után édesanyjával Ceglédre költözött, a Pesti Hazai Elsõ Takarékpénztár alkalmazottja lett. 1917 õszén besorozták; 1918–19-ben a székely hadosztályban harcolt. 1920 nyarán Bécsen át Bp.-re utazott, belépett a nemzeti hadseregbe. Egyéves utász-átképzés után a bp.-i mûegyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett (1928), majd 1928–30-ban tényleges tiszti tanfolyamot végzett. 1934-tõl a Honvédelmi Minisztériumban fõelõadó, 1937 õszétõl Szombathelyen a III. hadtestparancsnokság századosa. A frontra vitték (1942), a harcok során megmaradt zászlóalj-társaival együtt átállt a szovjet csapatokhoz (1943. jan.). Krasznogorszkban antifasiszta iskolát végzett, frontagitátorként tevékenykedett (1944. márc.-júl.). Frontkatonaként tért haza 1945. febr.-ban. Debrecenbe vezényelték, ahol a németek ellen szervezett 1. és 6. hadosztály felállításában segédkezett; zászlóaljparancsnokként részt vett Ausztria felszabadításában. 1946–52-ben a Honvédelmi Minisztériumban osztályvezetõ. 1948-tól vezérõrnagy. Signum laudis. Egy katona emlékiratai (visszaemlékezések, Bp., 1968) c. mûve jelent meg.

György Ernő (Nagyvárad, 1888. ápr. 13. – Bp., 1977. okt. 14.): jogász, szakíró, az állam- és jogtudományok doktora (1968). Jogi tanulmányait a nagyváradi jogakadémián és a kolozsvári tudományegyetemen végezte. Bp.-en lesz ügyvédjelölt, 1912-tõl Nagyváradon ügyvéd, az I. világháborúban katona (1914–18) volt. A Tanácsköztársaság idején a Közellátási Népbiztosságnál mûködött. Szervezõje (1948), majd elsõ elnöke volt a Közületi Egyeztetõ Bizottságnak (késõbb döntõbizottság). 1950-tõl bp.-i felsõbírósági (volt ítélõtábla) tanácselnök, 1951-tõl legfelsõbb bírósági bíró. 1953-tól 1957-ig, nyugállományba vonulásáig jogtanácsos. A Magyar Jogász Szövetség nemzetközi jogi osztályának vezetõségi tagja volt. Szakirodalmi munkásságában a hitel biztosítékainak, 1945 után a külkereskedelmi szerzõdések, a gazdasági verseny új jogi szabályozásának kérdéseivel foglalkozott. Fontosabb mûvei: Adózás. Az egyéni cégek és a részvénytársaságok adói (Bodroghy Józseffel, Bp., 1921); Neue Wege des Insolvenzrechtes (Bécs, 1930); A válságjog kialakulása (Bp., 1933); A hitel biztosítékai. Kezesség, zálogjog ingó dolgon, biztosítás, engedmény (Bp., 1942); A gazdaságjog szerkezeti változásai (Bp., 1948); Kereskedelmi társasági jog (Bp., 1969); A gazdasági verseny külkereskedelmi vonatkozásai (Bp., 1973); A gazdasági verseny jogi kérdései (Bp., 1976).

Viski Károly (Torda, 1883. ápr. 14. – Bp., 1945. szept. 5.): etnográfus, egyetemi tanár, az MTA levelezõ tagja (1945). 1908-tól Tordán, Nagyszalontán, Székelyudvarhelyen és Bp.-en volt gimnáziumi tanár, 1919-tõl az MNM néprajzi osztályára került, 1922-tõl múzeumõr. 1940-ben a kolozsvári egyetemen kinevezték a néprajz tanárává, 1941-tõl a Bp.-en tanított haláláig. Több jelentõs néprajzi, fõleg népmûvészeti és nyelvtudományi tanulmányt tett közzé. Öt évig a Néprajzi Intézet igazgatója (1941–45) és a Közgyûjtemények Országos Felügyelõségének vezetõje volt. Györffy Istvánnal és Bátky Zsigmonddal együtt szerkesztette (és több fejezetét írta) A magyarság néprajza c. négykötetes gyûjteményt. A tordai nyelvjárás (Bp., 1906); Székely hímzések (Bp., 1924): Székely szõnyegek (Bp., 1928); Tiszafüredi cserépedények (Bp., 1932); Hungarian peasant customs (Bp., 1932); Hungarian dances (Bp., 1937); Etnikai csoportok, vidékek (Bp., 1938) c. mûvei a legjelentõsebbek.

Juhász István (Nagyenyed, 1913. ápr. 16. – Kolozsvár, 1984. szept. 13.): református teológiai tanár. Teológiát Kolozsvárt tanult 1933–36-ban, de hallgató volt a bukaresti és nagyszebeni ortodox teológián is. 1936–37-ben Bukarestben segédlelkész, 1937-tõl szenior a kolozsvári teológiai akadémián, 1939-tõl a bukaresti református diákotthon igazgatója, 1940-ben Debrecenben teológiai doktor, 1940-tõl referens a kolozsvári református kollégiumi igazgató tanácsnál. 1941–1944 között az Erdélyi Tudományos Intézet (ETI) munkatársa. 1944-tõl a kolozsvári teológiai fakultáson, majd a Protestáns Teológiai Intézetben oktatott, 1960-tól 1966-ig rektora, az egyháztörténetnek elõbb helyettes, 1948-tól rendes tanára volt nyugdíjazásáig (1983). Egy évig (1947) Debrecenben teológiai magántanár. 1972. szept. 17-én a debreceni református teológiai akadémia tiszteletbeli doktorává avatta. Számos cikke, tanulmánya hazai és külföldi egyházi és tudományos folyóiratban jelent meg. Közzétette Fogarasi Sámuel önéletírását (Bukarest, 1974). Fontosabb munkái: Az erdélyi román egyház története (Az Út, 1936); A legújabb Mélius-tanulmányok (Az Út, 1937); A reformáció az erdélyi románok között (Kolozsvár, 1940); Középkori nyugati misszió és a románság (Kolozsvár, 1942); Nyugati missziós törekvések a románoknál (Magyarok és románok II. Bp., 1944); Bethlen Miklós politikai pere (Kolozsvár, 1945); A székelyföldi református egyházmegyék (Kolozsvár, 1947); Nagyenyedi diákok 1662–1848 (Jakó Zsigmonddal, Bukarest, 1979); Az erdélyi egyházak 17. századi együttélésének kérdései a fogarasi vártartományban (A Ráday Gyûjtemény Évkönyve IV-V. 1984-85. Bp., 1986) c. mûvei.

Csiszér János (Héjjasfalva, 1883. ápr. 18. – Bp., 1953. ápr. 30.): szobrász. A székelyudvarhelyi kõ- és agyagipari szakiskola elvégzése után a bp.-i Iparmûvészeti Iskolában tanult, majd a párizsi Grande Chaumiére növendéke lett. Rodinnél tanult. Itthon Zala Györgynél, majd önállóan dolgozott. Hõsi emlékmûveket, portrékat, zsáner- és egyházi témájú szobrokat, plaketteket, épület-dombormûveket, síremlékeket, emléktáblákat készített. Õ mintázta Görgey Artúr visegrádi emlékmûvét (1933) és a városligeti hajdani Mûvészsétányra Jedlik Ányos szobrát (1951-52). Nyolc mûvét õrzi az MNG.

Tőkés Lajos (Nagyvárad, 1873. ápr. 24. – Bp., 1951. szept. 13.): piarista tanár. Természetrajz–földrajz szakos oklevelét 1898-ban Kolozsvárott nyerte. Rendjének több gimnáziumában tanított; 1907-ben a selmecbányai erdészeti fõiskolán a növénytan adjunktusa is volt. Temesvárott megindította és szerkesztette a Természettudományi Füzeteket. Több tankönyvet is írt. Fontosabb mûvei: Vác és környékének edényes növényzete (Vác, 1899); Ásványhatározó (Bp., 1900); Az elterjedés növénybiológiai alapjelenségei (Temesvár, 1901); Temesvár környékének edényes növényzete (Temesvár, 1905); Levélkulcs a fák és cserjések megismeréséhez (Nagykanizsa, 1909).

Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. ápr. 24. – Bp., 1982. márc. 19.): költõ, író, mûfordító, Baumgarten-díjas (1939), József Attila-díjas (1970, 1979). Áprily Lajos fia. Nagyenyeden és Kolozsvárott kezdte iskoláit, 1929-ben családjával Bp.-en telepedett le. Az Eötvös Kollégium tagjaként magyar–francia–mûvészettörténet szakon folytatta tanulmányait, 1935-ben bölcsészdoktor lett. Az OSZK-nál helyezkedett el. Korán sikereket aratott verseivel, ezeket a Nyugatban, a Válaszban és az Erdélyi Helikonban közölte. 1936-ban adta közre Éjszakák c. verseskötetét, ezt követte az Új évezred felé (Bp., 1939) és a Mérföldek, esztendõk (Bp., 1943). Verseiben a „nyugatos”, illetve az erdélyi magyar költészet hagyományait követte, költészetében a zenei hatásoknak van nagy szerepük. Kincskeresõk (Bp., 1937), Medardus (Bp., 1939) és Zugliget (Bp., 1940) c. regényeiben nosztalgikus személyességgel idézte fel a gyermek- és ifjúkor erdélyi, illetve budai emlékeit. 1941-ben Erdély egy részének visszacsatolása után Kolozsvárra költözött, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, emellett részt vett a Termés c. negyedéves folyóirat szerkesztésében. Kolozsvárott jelent meg A házsongárdi föld (1943) c. elbeszéléskötete. Az 1944. õszi újabb politikai fordulat után a kolozsvári Világosság c. napilap irodalmi rovatának vezetõje lett, majd 1946-ban visszatért Bp.-re, és ismét az OSZK munkatársaként dolgozott. 1948-ban betiltották és bezúzták Álom c. kötetét, s kizárták az Írószövetségbõl. Hallgatásra kényszerült. Csak 1956-ban térhetett vissza az irodalmi életbe A csodálatos utazás c. mesefeldolgozással. Abban az évben állították vissza írószövetségi tagságát is. 1957-ben jelent meg a Tilalmas kert c. kötete válogatott és új verseivel. 1959-ben mûfordításait jelentette meg (Keresztút). Ezután egymást követték verseskönyvei. Nosztalgikus hangon idézte fel a múltat, elsõsorban elveszített szülõföldjét, amelynek tragikus sorsa mindinkább megrendítette. Prózai írásait, tanulmányait, esszéit, megemlékezéseit, kritikáit A bárány vére (1981) címmel rendezte sajtó alá. A kötetben jelent meg Széchenyi Istvánról rajzolt több arcképe, ezek Széchenyi Naplójának fordítása közben születtek (Széchenyi István: Napló (1791–1860) (ford. Gyõrffy Miklóssal; szerk., jegyzetekkel, utószóval ellátta Oltványi Ambrus, az elõszót Sõtér István írta, Bp., 1978, 1982). Kiváló mûfordító volt, olasz, német, francia, angol, román írók mûveit tolmácsolta magyarul. Az õ nevéhez fûzõdik Dante Vita nuova c. mûvének fordítása magyarra. Mûvei: A fekete vitorlás (r., Bp., 1957); Bécsi bolondjárás (r. 1963); Csillagtoronyban (összegyûjtött versek, Bp., 1969); Isten madara (elb., Bp., 1973); Az idõsárkányhoz (versek, Bp., 1975); J. Z. Válogatott versei (Bp., 1977); Csodamalom a Küküllõn (verses mesék, Bp., 1978); Angyalfia (novellák, 1978); Õszvégi intelem (versek, Bp., 1979); Évtizedek hatalma (versek, Bp., 1979); Édes teher (kisr., elb., Bp., 1982); Oroszlánok Aquincumban (színmûvek, verses játékok, szerk., utószó Ablonczy László, Bp., 1984); Összegyûjtött versei (Gyõri János szerk., utószavával, Bp., 1985); Összegyûjtött novellái (sajtó alá rend., utószó Gyõri János, Bp., 1986); Sorsvállalás (tanulmányok, vál. Gyõri János, Bp., 1986); Elefánt-szerelem (vál. versek, vál., szerk., utószó Lengyel Balázs, Bp., 1988); Kirepül a madárka (négy reg., sajtó alá rendezte, utószó Gyõri János, Bp., 1989).

Kanitz Ágoston (Lugos, 1843. ápr. 25. – Kolozsvár, 1896. júl. 12.): flórakutató, egyetemi tanár, az MTA levelezõ tagja (1880). 1861-tõl a bécsi egyetem orvosi karán botanikát hallgatott. Neilreich botanikus professzor hatására kezdett a magyar botanika történetének megírásához. Külföldi tanulmányutak után 1869-ben a magyaróvári Gazdasági Akadémia tanára lett. Õ tanított itt elõször magyar nyelven természetrajzot. 1870–72-ben állami ösztöndíjjal Olaszországban, Németországban, Hollandiában és Angliában folytatta botanikai és biológiai tanulmányait. 1872-ben az akkor felállított kolozsvári egyetem növénytani tanszékének tanára. Érdeklõdése késõbb az általános botanika és az egzotikus flóra felé fordult. 1877–92-ben szerkeszti az általa indított elsõ magyar botanikai folyóiratot, a Magyar Növénytani Lapokat. Kitaibel Pál hátrahagyott kézirataiból (Reliquiae Kitaibelianae, Wien, 1883; Additamenta ad floram hungaricam, Halle, 1863) jelentõs adatokat közölt. Fontosabb munkái: Sertum florae territorii Nagy-Kõrösiensis (Verh. d. Zool. – Bot. Ges. Wien, 1862); Geschichte der Botanik in Ungarn (Hannover és Pest, 1863); Versuch einer Geschichte der ungarischen Botanik (Halle, 1865); A természetes növényrendszer áttekintése (Kolozsvár, 1874); Plantae Romaniae (Kolozsvár, 1879–81); A növénytannak magyar nyelven való mûvelésérõl (Kolozsvár, 1887).

Gyurmán Adolf (Szászváros, 1813. ápr. 26. – Pest, 1869. szept. 15.): újságíró. Gyulafehérváron és Kolozsvárott tanult, késõbb a pesti egyetemen és a pozsonyi akadémián jogot hallgatott. A szabadságharc elõtt a Hazai és Külföldi Tudósításoknál, a Jelenkornál, késõbb Kossuth Pesti Hírlapjánál dolgozott, majd a szabadságharc idején a kormány Közlöny c. hivatalos lapjának szerkesztõje. A szabadságharc után Törökországba menekült. 1851-tõl New Yorkban, majd 1854-tõl Londonban élt. 1863-ban hazatért, a Pesti Napló, majd a Budapesti Közlöny szerkesztõségében dolgozott. Egy tragédiát is írt (Negyedik László. Pest, 1840).

Endre Károly (Temesvár, 1893. ápr. 27. – Temesvár, 1988. febr. 7.): költõ. A temesvári Felsõ Kereskedelmi Iskola elvégzése után Bp.-en textilgyári tisztviselõ, 1914-tõl Temesvárt banktisztviselõ volt. Az I. világháborúban katona. 1919-tõl 1957-ig temesvári gyárakban és kereskedelmi vállalatoknál tisztviselõként dolgozott. 1910-ben a Temesvári Hírlap közölte elsõ verseit. Elsõ verseskötete Bp.-en jelent meg 1922-ben (Az ember, aki járva jár). Versei jelentek meg a Korunkban, a Napkeletben. Temesvárt 1919-ben két idõszaki kiadvány társszerkesztõje (Ébredj!; Szemle). 1924–25-ben Andreas álnéven élclapot szerkesztett (Fajankó). Verseit az Igaz Szó közölte, A Hétben jelent meg nemzedéki emlékiratának egy részlete: Írók a vihar elõtt (1978. 18. sz.). 1919-tõl több irodalmi társaság tagja, ill. fõtitkára volt (temesvári Arany János Társ.; Erdélyi Helikon; Kemény Zsigmond Társaság). Mûvei: Válogatott versek (Bukarest, 1957): Legszebb versei (Majtényi Erik elõszavával, Bukarest, 1964); Versek (Méliusz József bevezetõjével, Bukarest, 1965); Õszutóm versei (Temesvár, 1972); Görzi elégiák (versek, Bukarest, 1978). 

Simon Jukundián (Csíkszentkirály, 1813. ápr. 29. – Nagyszeben, 1894. ápr. 22.): Ferenc-rendi paptanár, zenei író. Csíksomlyón és Bécsben tanult. Volt hitszónok, tanító, tanár, tanítóképzõ intézeti igazgató Csíksomlyón, tartományfõnök is. 1893-tól haláláig Nagyszebenben tevékenykedett. Az erdélyi modern tanítóképzés egyik megalapozója. 1869-ben adta ki elõször énekeskönyvét, melynek a Kájoni János-féle Csíki Cantionale volt az alapja. Ebben 97, a nép ajkáról gyûjtött éneket közölt. Legfontosabb a Katolikus egyházi énekeskönyv (Kolozsvár, 1869) c. kiadványa.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008