magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Judit: Tóth Guttman Emese


Tóth Guttman Emese. Még ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor Guttman Mihály, a Kolozsvári Rádióban beharangozta a 2001-es tordaszentlászlói kórustalálkozó meglepetését: azt, hogy egy „csecsemõkórus” is bemutatkozik, a magyarfenesi vegyes kar. A „csecsemõk” természetesen csak dalosokként voltak „kicsik”, valójában komoly felnõtt társaság mutatkozott be nagy sikerrel, és énekel azóta is együtt.

Az újdonsült együttes irányítására nem véletlenül kérték fel Tóth Guttman Emese karnagyot. Hiszen õ akkor már tíz éve részt vállalt a tordaszentlászlói énekkar tevékenységébõl is, így belülrõl, egyszerû dalosként is megismerhette a kalotaszegi települések életét, énekkarait, kultúrájukat, igényeiket. Tapasztalhatta azt is, melyek a kihívások, mi az, amit tenni kell azért, hogy szívesen énekeljenek a dalosok és lehetõleg minél több helyen megforduljanak, s ekként a magyar kóruskultúra általuk más vidékre is eljusson.

Amúgy az énekkar gyermekkorától része volt életének: a kolozsvári zeneiskola kitûnõ leánykarában, édesapja, Guttman Mihály keze alatt, de énekelt ifjúsági kórusban, a zeneakadémián, tanárként a kolozsvári szakszervezeti énekkarban, az Euterpé régizene-kórusban, édesanyja keze alatt a piarista kórusban. Ezek voltak azok a gyökerek, amelyek arra késztették, hogy bár nagy feladatnak érezte, eleget tegyen a felkérésnek és elvállalja a magyarfenesi vegyes kar vezetését és segítsen újraindítani a kóruséneklést egy olyan helységben, amelyben egykor nagy hagyománya volt a dalos mozgalomnak. A „csecsemõk” idõközben felnõttek, az énekkar az évek során valódi közösséggé kovácsolódott. S hogy ezt mibõl lehet érezni? Mindenekelõtt abból, hogy tudatosították a próbákon való részvétel fontosságát, azt, hogy ha egyetlen tag is hiányzik, azt az egész énekkar megérzi, meg azt is, hogy a családhoz hasonlóan, örömben, gyászban is összetartoztak: a kórus házasságkötésekre, keresztelõkre is hivatalos volt, de a családtagok vagy azok rokonai elvesztésekor, az énekkar is dalosai mellett állott. A kórus a legtevékenyebbek közé tartozik: rendszeres közremûködõje nemzeti ünnepeinknek, de az évek során énekelve felfedezték a világot is, sokfelé sikerült eljutniuk: magyar szórványvidékekre, Szabadkára, Nagybecskerekre, Felvidékre, Magyarországon több helységgel is sikerült testvérkapcsolatokat kialakítani (Szomolya, Nagyatád, Vésztõ, Nagylózs), s jogosan lehetnek büszkék arra, hogy Belgiumba is eljutottak.

A magyarfenesi kórus vezetésével párhuzamosan hatodik éve a Kolozsvári Magyar Pedagógusok kórusának is tagja, itt – egy dalostársát idézve – „tenorina”, mivel pillanatnyilag ebben a szólamban van szükség az erõsítésre.

A kórusvezetés mellett a Romániai Magyar Dalosszövetség sok éve életformát diktál számára: hiszen 2002-ben õt választották a szövetség elnökévé. Ezt a feladatot családi örökségként kapta és folytatja: a családban a lehetõségekhez mérten a közügyet is mindig felvállalták, ma is ezt teszik. A dalosszövetség vezetése sokrétû munka, amelyben szinte soha nincs megállás. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az elnökség inkább szolgálatot jelent, hiszen ez a munka állandó szervezéssel jár, mindig ki kell találni valamit, elõ kell készíteni, fel kell térképezni, hol mûködnek jól a kórusok, hol kell vagy lehet újraéleszteni a dalos tevékenységet, vagy hol van szükség a biztatásra. Örömmel támogatják azokat az együtteseket, amelyek tudnak lelkesedni, de azokat sem mellõzik, amelyeknek éppen bátorításra van szükségük. Ebben a folyamatban nincs megállás, és jószerével nem elég az összes hétvége ezekre a tevékenységekre: az egyik még jóformán véget sem ér, már meg kell kezdeni a következõ esemény szervezését. Ezek közül megkülönböztetett fontosságot tulajdonítanak a Magyar Kultúra Napja megünneplésének Kolozsváron, újabban a szórványban is, valamint az Ifjúsági Énekkarok Kodály Zoltán szellemét idézõ hangversenyének.

Tóth Guttman Emese ma már ebben a munkában is veterán, legfõbb segítsége pedig elsõsorban édesapja, a szövetség tiszteletbeli elnöke, Guttman Mihály, aki szerényen, háttérbõl mutat irányt a dalos tevékenységnek. Ez a munka a tudás mellett szeretetteljes hozzáállást is feltételez, s bár a szabadidejében végzi, nem érzi fárasztónak, sem lemondásnak, hanem inkább szükséglet ez számára, élvezet, szórakozással egybekötött hobbi, ami nélkül talán már nem is tudna élni.

2001 novemberében, Brassóban Jagamas János-díjjal tüntették ki.

S bár elsõsorban dalos ténykedésrõl szóltam, az ének mellett Tóth Guttman Emese életének gyermekkora óta a hangszer, pontosabban a hangszerek is részét jelentették. Zongoratanári pályája kezdettõl nyugdíjaztatásáig a Horea úti, a jelenlegi Augustin Bena, vagy ahogyan mondani szoktuk, a „kicsi” zeneiskolához kapcsolódott. A Gheorghe Dima Zeneakadémiát, az akkori konzit 1976-ban végezte: abban az évben, évfolyamelsõként, ahogyan az akkoriban szokásos volt, kihelyezéssel foglalta el itt a zongoratanári állást. Ez még nem lezárt fejezet, hiszen, bár az elmúlt év õszétõl hivatalosan nyugdíjas, még vannak végzõs növendékei, s óraadó tanárként még dolgozik.

A zongora azonban nem az egyedüli hangszer, amellyel foglalatoskodott: bár nem volt kötelezõ, ötödikes korában a brácsa is a kezébe került, a hangszerrel a híres Lebeda Gyula irányításával ismerkedett, így utóbb brácsázott a szakszervezeti zenekarban, a zeneiskolában sok éven át éppen a brácsaosztályt korrepetálta, s pár évig az iskola zenekarát is vezette, s a kamarazene-oktatásból is részt vállalt.

A brácsa mellett fontos volt számára az orgona is, amelynek hangzása mindig elbûvölte, s mindig álma volt, hogy megszólaltassa. Ez egyetemista korában valósult meg Benedek Kálmán irányításával. Magánúton tanult, hiszen a hetvenes években egyházi hangszernek minõsítették, így a konzervatóriumban nem mûködhetett orgona szak. 1983-ban jelentkezett a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi orgonaversenyre, s ez tanári pályája folyamán végig meghatározó volt, hiszen csak az tudja, mit jelent egy-egy gyermeket versenyre küldeni, aki maga is végigjárta ezt az utat.

S bár a „kicsi” zeneiskola elsõsorban zeneszeretetre nevel, mégis a tanár mindenkori büszkesége, ha egy-egy tehetségesebb diákja versenyekre nevez be, vagy a Sigismund Toduþã Zeneközépiskolában folytatja tanulmányait. Hangszertudását a Babeº–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképzõ Karán is hasznosítja, ahol óraadó tanárként orgonát és zongorát tanít, részt vett továbbá az Instrumentor egyesület alapításában (2010), amelynek elnöke.

Az egyre erõteljesebben virtuális elemekre épülõ világunkban, amelyben másodpercek töredéke alatt osztjuk meg százakban számolható ismeretlen ismerõseinkkel életünk történéseit, nemegyszer szinte megfeledkezünk arról, hogy személyes kapcsolatainkra is idõt kell szánnunk, ezeket is ápolni, óvni kell. A Romániai Magyar Dalosszövetség nem egyszeri, grandiózus eseményekben gondolkodik, hanem a folyamatos munkában, találkozásokban, kapcsolatok alakításában, ünnepeinken való részvételben, s természetesen a magyar kórusirodalom megszólaltatásában. Ezekért próbál tenni nap mint nap Tóth Guttman Emese is.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
EMKE-LAUDÁCIÓK rovat összes cikke

© Művelődés 2008