Művelődés

Rekita Rozália és Jancsó Miklós. A minap vetítették Kolozsvárt a Griff, a Dámvad és a Varjú címû dokumentumfilmet, amely Bánffy Miklós, Kemény János  és Kós Károly személyiségét idézte meg. Milyen jegyek kapcsolták össze transzszilván kultúránk eme alkotóit, hogy egységes üzenetet hordozó film kupolája alá kerültek? Mindhárman hittek abban, hogy régiónkban az erdélyi magyar közösség külön entitást képez, rendelkezik a népcsoport megtartásához szükséges gazdasági és kulturális konszolidáció igényelte kreativitással, és képes önszervezõdõ alapon létrehozni az ezt mûködtetõ intézményrendszert, akár egy többségi hatalom tiltásai közepette is. Ezt az erõt hívták transzszilván lelkiségnek. Ez a lelkiség – az erdélyi psziché, ahogyan Kós Károly nevezte – létrehozta a maga sajátos szellemkörét s a mûködtetéséhez nélkülözhetetlen intézményrendszert. Hármójuk közül Bánffy Miklós volt az önszervezõdés bajnoka. Õ alkotta meg azt az önszervezõdõ, öneltartó kisebbségi mintát, amely megéltetett egy kultúrát, s amelynek történelmi kisugárzása és átvétele ma is a talpon maradás próbaköve. Mi sem természetesebb tehát, hogy egy egyesület, amely ezt az örökséget próbálja továbbéltetni, egyik díját Bánffy Miklósról nevezte el. Azok részérõl viszont, akik ezt a transzszilván szellemiséget önkéntesen akarják megéltetni, az már hõsi vállalás. Bánffy Miklós-díjunkkal az idén egy színészházaspárt, Rekita Rozáliát és Jancsó Miklóst kívánjuk kitüntetni. Miért gondolt e két elõadómûvészre a bíráló bizottság? Mert az erdélyi magyar közösségnek tudatába kell vésni a transzszilván lét parancsolatait, s gondolom, nincs senki a teremben ülõk közül, akik ne vettek volna részt olyan rendezvényen, ahol ne találkoztak volna a díjra javasolt mûvészekkel, amint meggyõzõ hévvel, tehetségükbõl fakadó szuggesztivitással, az elõadott mû minden szépségét érzékeltetve vésték a jelenlevõk tudatába az erdélyi költészet nagy prófétáinak létértelmezõ gondolatait, a közösségi talpon maradás etikai és gyakorlati útmutatásait. Engedjenek meg egy személyes vallomást. Tudtam, hogy a kisebbségi közérzetet csodálatos módon önti versbe Áprily Lajos: Az irisórai szarvas címû versében. De valahogy nem vált személyessé bennem a költemény. Aztán hallottam megszólalni az itt megjelent mûvészek egyikétõl. Ahogyan érzékeltette a rabságban sínylõdõ nemes vad képét, a méltatlan sorsba került nemes vad közérzetét, amíg büszke származására ébred s levetkõzi a „borjúnak nõtt fel borjak között” magatartást, s a vers befejezõ szakaszaiban úgy adott elõ egy természeti képet, hogy az a szabadság himnuszává vált:

„De nyárutón, mikor a kék havasról

omlott a köd s leszállt az õsz vele,

beláthatatlan ködruhás magasból

szarvasbõgés búgott a völgybe le.

S akkor párát zihált remegve szája,

idegen lett palánkos otthona,

idegen lett testvére, mostohája –

s ködbe hördült, mint az orgona.”

Azóta is, ha kapaszkodót kell keresnem döntéseimhez, felcsendül bennem ez a két szakasz a mellettem álló elõadó hangján. Ugyanígy kitüntetettjeinknek köszönhetem másik transzszilvanista hõskölteményünk, Áprily Tetõn címû versének személyes élménnyé válását is. A havas a jelképes értelmû erdélyi táj, amely az erdélyi humánum megtestesítõje, a költemény záró szakaszainak himnikus szavai megértették velem erdélyi identitásunk lényegét.

Az elõadómûvészeket nehéz méltatni. Sorold fel az általuk elõadott versek, mûvek címét? Mi érzékelhetõ egy ilyen listából mûvészetükbõl, közösségi sorsvállaló szándékaikból? Nem sokat. De biztos vagyok benne, a személyes élményemként felemlített történetekhez hasonló számtalan emléket hordoz a teremben ülõk mindegyike mûvészetükkel kapcsolatban. Ily módon már egy olyan hivatás gyakorlásáról szólhatunk, amely elõtt fõt kell hajtanunk. Elõadómûvészeink repertoárjának gerincét az erdélyi költészet remekei teszik ki. Ez azt jelenti, hogy teljességgel azonosultak a magyar irodalom eme sajátos fejezetének eszmeiségével és hangvételével, s ezzel összhangban sajátos elõadói stílust alakítottak ki. Elõadómûvészetük külön fejezete az a mód, ahogy minden költeményhez megfelelõ légkört teremtenek, ahogy a szüneteket tartják, és ritmusváltásokkal színezik, ahogyan a crescendók lépcsõfokait végigjárják – mindezek valamennyi alkalommal kiváltják a közvetlenül ható élményt. Méltó folytatói az erdélyi magyar versmondó mûvészek sorának, György Dénes, Tessitori Nóra, Kovács György, Balogh Éva, Illyés Kinga, Varga Vilmos, Boér Ferenc neve merül fel emlékeimbõl, s legújabb élményem Bogdán Zsolt.

Gondolom, a fentiekbõl egyértelmûen kiderül: méltó kezekbe kerül 2013-ban a Bánffy-díj.