magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kötő József: In memoriam Csép Sándor


MI, BETHLEN GÁBOR

 

In memoriam Csép Sándor

A múlt század hetvenes–nyolcvanas éveinek fordulóján kettõs minõségemben – mint barátot és a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkárát – keresett meg Csép Sándor. Nagy idõk voltak azok az évek a gondolkodó értelmiségiek számára. Tetõzött a kulturális genocídium: falanszter világba kényszerítették az alkotó szellemet. Mi, kisebbségiek, kettõs teher alatt nyögtünk: alattvalóvá züllesztésünk mellett meg akartak fosztani identitásunktól is, ellehetetlenítve minden sajátos jegyét létünknek. A bibliai igazságokon, a szabad gondolkodó filozófiai tanokon nevelkedett Csép Sándor a totalitarista béklyóban vergõdõ erdélyi magyar nemzeti közösség talpon maradását szolgáló modus vivendi, a „felemelt fõ”, a „sajátosság méltósága” ideológiájának feltétlen hívévé vált. Az õ esetében a benne munkáló ideológia cselekvési kényszerré változott. Média szakemberként a cselekvés számára a nyilvánosság megszólítása volt. A cenzúra figyelõ tekintete alatt mûködõ írott és elektronikus média nem rendelkezett olyan eszközökkel, amelyek révén kitörhetett volna a hatalom szócsöve szerepkörébõl, s közösségi üzeneteket közvetíthetett volna. Virtuális kitörési pontként a színház kínálkozott.

Csép a mûvelõdéstörténet kiváló ismerõjeként felismerte azt a tényt, hogy azok a népcsoportok, amelyek nem rendelkeznek független területtel és önálló közigazgatási intézményekkel, hiányukat kulturális intézményekkel pótolták, így a színházépület olyan helyszín is, ahol kõbe vésve nyilvánul meg egy adott nemzet identitása, egy virtuális nemzet valósággá alakítható. A totalitarizmus éveiben ily módon a színház a nemzeti túlélés jelképévé, a múlt jelenné formálható és jövõbe vetíthetõ terévé változott. Ezért keresett Csép Sándor: szeretné a közösséghez szóló üzenetét színpadra fogalmazni. Szándéka találkozott a kolozsvári színház törekvéseivel. Ekkor már színre került a Sütõ-tetralógia, amely a sajátosság méltósága vezéreszméje körül a második világháború után elõször fogalmazott meg egy kisebbségi ideológiát. Ez egyenes folytatása volt a két világháború közötti transzszilvanizmusunk Imre Lajos és Tavaszy Sándor kisebbségi ethoszának. Az eszme népszerûsítésére a színházban elindult a kisebbségi talpon maradást segítõ népszínházi vonulata az Erdély történetét feldolgozó daraboknak. Így kerültek színre Jókai–Mikes: A nagyenyedi két fûzfa, Kemény–Csávossy: Özvegy és leánya, Páskándi: Tornyot választok, Gvadányi–Gaál–Méhes: Peleskei nótárius címû eredeti drámák, illetve átdolgozások. Felvetõdött egy dokumentumdráma színrevitele, amely Csép Sándor elévülhetetlen értékû és „kiáltó szó”-ként ható egykérõl szóló riportjaiból, filmjeibõl készült volna, mintegy kanonizálásaként a mûvelõdéstörténeti értékû Csép-opusoknak. De a sajátosság méltósága bûvkörében élõ színház olyan transzszilván darabot keresett, amely élõ és eszméltetõ példát nyújthatott, segíthette a megmaradást és a közjót. A transzszilván eszme atyjának, Kós Károlynak a példaképe Bethlen Gábor volt, „visszavárt nagy fejedelem”-ként aposztrofálta õt. A színház elvárása és Csép Sándor Bethlen Gábor-imádata találkozott. Elkezdõdött a közös munka a Bethlen-dráma színpadi útjának elõkészítésére. Az elsõ megoldandó kérdés a mûfaj megválasztása volt. Talán ez volt a legkézenfekvõbb, hisz élõ és ható volt a Bánffy Miklós (Martinovics), Kós Károly (Budai Nagy Antal, Az országépítõ), Szántó György (Havasok balladája) által kimunkált erdélyi történelmi drámamodell, amely a historizmus nevében nem csupán tablósorozatokat elevenített meg, hanem aktualizáló mûfajként a kor falára vésett üzeneteket közvetített. Ezt a hagyományt folytatta a kortárs történelmi dráma is, Sombori Sándor Gábor Áronja, Szabó Lajos Mentsége, Veress Dániel Mikese és Wesselényije, természetes tehát, hogy a nagy fejedelem ma is élõ, eszméltetõ portréját megrajzoló, Bethlen Gáborról szóló drámának a korok üzenetét közvetítõ drámamodellt kellett követnie. Ez a szándék materializálódott is a színpadi szövegben. Részben jól ismert történelmi események és személyiségek vonásainak újszerû értelmezésével, eddig kevesebb figyelemre méltatott elemek, motívumok elõtérbe állításával, új hangsúlyok és árnyalatok kidomborításával, részben a dolgoknak a lehetõség és valószínûség szellemében történt kikerekítésével és továbbgondolásával sikerült a mába emelni a témát. Erre bizonyíték Páll Árpádnak az elõadásról írt krónikája is: „Az új dráma Bethlen Gábora elõbb menekül a hatalomtól, õ azt nem birtokolni, hanem szolgálni akarja, meggyõzõdése szerint ugyanis a kormányrúd mellé az való, aki az adott, konkrét körülmények között súlyánál, lehetõségeinél fogva a megmaradás és a közjó érdekében legtöbbet tehet. Amikor mégiscsak vállalnia kell a legfõbb felelõsséget, akkor a reménnyel kecsegtetõ lehetõségek felkutatása és okos kihasználása válik gondjává, még a lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is. Ez szabja meg magatartását, viselkedését a török birodalom és a császári udvar képviselõivel szemben csakúgy, mint kézfogásait a szövetségesekkel, sõt még szerelmi választásait is ez határozza meg. Ennek köszönhetõk az ész csillogó fegyvertényei, de az emberi magány gyötrelmei is. Kétségtelenül érdekes, újszerû, sok lehetõséget magában rejtõ elképzelés.”

Csép Sándor életútjáról szóló minden adalék elhangzott, leíródott elmúlásáról szóló híradásokban, búcsúbeszédekben. Pályafutásának színpadi mozzanatáról azonban kevés szó esett, illetve egyáltalán nem szóltak. Pedig Csép Sándor személyiségét, gondolkodásmódját, elkötelezettségét, közéleti bátorságát talán ez a mûve fejezi ki leginkább. A reménnyel kecsegtetõ lehetõségek felkutatása és okos kihasználása lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is – ezekkel a fogalmakkal rajzolható meg leginkább Csép Sándor szellemi robot-képe. Ezekkel a jellemtulajdonságokkal magyarázható életének még egy szintén kevésbé emlegetett mozzanata: a rendszerváltás megvalósítására és felvállalására buzdító Hívó Szó 15 kolozsvári értelmiségi aláírója között volt. A dráma címe eredetileg csak Bethlen Gábor volt. A színházi mûhelyünkben született meg a végleges cím: Mi, Bethlen Gábor. Érzékeltetni akartuk a hatalomtól menekülni akaró fõúr fejlõdési ívét, amíg vállalja a legfõbb felelõsséget.

Csép Sándor életmûvének lezáródásakor elmondhatjuk, hogy Csép Sándor ráfont páncélként viselte a népe iránti felelõsséget, fejfájára felvéshetõ: Mi, Csép Sándor.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
EMKE-LAUDÁCIÓK rovat összes cikke

© Művelődés 2008