magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Májusi évfordulók


Óváry-Óss József (Dés, 1913. máj. 2. – Bp., 1981. jan. 30.): újságíró, kiadói szerkesztõ. A kolozsvári református kollégium elvégzése után 3 évet végzett a Kolozsvári Tudományegyetem természettudományi karán. Miután megnyert egy irodalmi pályázatot, a kolozsvári Ellenzék c. napilap munkatársa lett. 1938-1939-ben az Aradi Hírlap szerkesztõje. Baloldali-liberális újságírói tevékenysége miatt a jobboldali román körök hevesen támadták. 1939-ben Magyarországra szökött. Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után a kolozsvári Ellenzék szerkesztõje. 1944-ben behívták katonai szolgálatra, haditudósító lett. 1945-tõl 1949-ig hadifogoly volt a Szovjetunióban. Hazatérése után évekig segédmunkából élt. Késõbb az Akadémiai Kiadó külsõ munkatársaként angol, francia és latin nyelvû kiadványok lektorálását végezte. 1959-tõl nyugdíjazásáig (1973) a Medicina Könyvkiadó felelõs szerkesztõje. Cikkei különbözõ lapokban jelentek meg, sokat foglalkozott a magyar orvosi szaknyelv kérdéseivel. Fordításai jelentek meg román nyelvbõl. Tagja volt az MTA Szaknyelvi Bizottságának.

Treiber János (Debrecen, 1913. máj. 4. – Kolozsvár, 1975. nov. 7.): geológus. A kolozsvári egyetemen 1937-ben tanári oklevelet szerzett, 1941-tõl ugyanott az ásvány- és földtani tanszéken gyakornok, tanársegéd, majd docens. Fõként a szerkezeti kõzettannal foglalkozott. Több munkája jelent meg a Kelemen-havasok, a Görgényi-hegység és a Hargita földtani szerkezetérõl, vulkanológiájáról, kõzettanáról. Ásvány-kõzettani és kémiai vizsgálatok alapján különítette el a vulkáni kitörések egyes fázisait. Vizsgálta e hegységek agyagásványos zónáit, ásványosodását, az Erdélyi-medence agyagos üledékeit, talajait. 1949–1973 között 51 cikke, könyve, jegyzete jelent meg, nagyobb részben román nyelven. Fontos munkái: Marosfõ környékének geológiája (1958); Petrografia rocilor eruptive ºi metamorfice (Bucureºti, 1963).

Asztalos Sándor (Máramarossziget, 1823. máj. 5. – Genf, 1857. febr. 17.): honvéd ezredes. Az 1849. febr. 8-i aradi csatában tûnt ki. A 29. zászlóalj zászlajával kezében visszavezette Aradra a menekülésre kész sereget, és elûzte a vár felmentésére jött temesvári õrséget. 1849-ben Hamburgba, majd Londonba került. 1851-ben részt vett az emigránsok ülésén, melyen elhatározták Kossuth ünnepélyes fogadtatását. Utána Brüsszelbe, majd Genfbe ment. Itt párbajt vívott Strezeleczky Ágost lengyel emigránssal, volt magyar honvéd ezredessel, aki a párbajban megölte.

Lengyel Endre (Szamosújvár, 1893. máj. 8. – Bp., 1981. márc. 16.): geológus, fõiskolai és egyetemi nyilvános rendkívüli tanár (1940), a föld- és ásványtani tudományok kandidátusa (1956). A Kolozsvári Tudományegyetemen elõbb tanári oklevelet szerzett (1921), majd geológiá doktorált (1922). Ugyanitt gyakornok, 1918-tól tanársegéd. Az elsõ világháborúból hadirokkantként tért haza. A szegedi tudományegyetemen adjunktus (1924), majd magántanár (1928). Olaszországban a recens vulkanizmust tanulmányozta, a cataniai egyetemen meghívott elõadóként a harmadidõszaki magyar és olasz vulkanizmus párhuzamosításáról tartott elõadást (1930). A bp.-i Tanárképzõ Fõiskola tanára (1939), a következõ évben egyetemi nyilvános rendkívüli tanár. A Földtani Intézet állományába 1949-ben került, ahol nyugdíjazásáig (1959) tudományos fõmunkatársként, majd még hat évig a Bányászati Kutató Intézetnél dolgozott. Felsõfokú oktatómunkáját a Mûszaki és Gazdaságtudományi Akadémián fejezte be (1949–1952). Ásványtannal és kõzettannal foglalkozott. Kutatómunkája az ország csaknem valamennyi vulkáni területére kiterjedt, legbehatóbban a Tokaj-hegységet, a Börzsönyt és a Dunazug-hegységet tanulmányozta. A vulkanitok zárványainak kutatásával értékes adatokat szolgáltatott a medencealjzat kõzettani kifejlõdéséhez. Úttörõ munkát végzett az alföldi homokok ásványtani összetételének elemzésével és régészeti értékû cseréptárgyak kõzettani vizsgálatával. Tudományos közleményeinek száma meghaladja a százat. A Magyarhoni Földtani Társulatnak több évig fõtitkára, 1978-ban tiszteletbeli tagja.

Rozsnyay Mátyás (Szabadszállás, 1833. máj. 14. – Arad, 1895. aug. 5.): gyógyszerész. Egyetemi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte. 1861-tõl 1874-ig Zombán, majd Aradon volt gyógyszerész. Kinin gyógyszerkészítményt (Chininum tannicum insipidum) talált fel, melynek nincs keserû íze, s ezért elsõsorban a gyermekgyógyászatban alkalmazzák. Találmányával, melyet nem szabadalmaztatott, elnyerte a magyar orvosok és természetvizsgálók fiumei nagygyûlésének pályadíját. Mint sakkszakértõ is nevet szerzett.

Láday István (Kecskemét, 1873. máj. 14. – Kolozsvár, 1936. ápr. 15.): jogi író, kodifikátor, igazságügyi népbiztos-helyettes. Jogi tanulmányok után bírósági szolgálatba lépett, 1902–19 között az igazságügy-minisztériumban teljesített szolgálatot (börtönügy, fiatalkorúak büntetõjoga) miniszteri tanácsosként. A Tanácsköztársaság alatt 1919. ápr. 5-ig népbiztos-helyettes, 1919. jún. 24-ig igazságügyi népbiztos; a Tanácsköztársaság bukása után Romániába költözött, ahol elõbb Kolozsvárott, majd Bukarestben a Törvényelõkészítõ Tanácsban mûködött. Kolozsvárott adta ki román nyelven a telekkönyvi jog, az osztrák polgári törvénykönyv szövegét magyarázatokkal és bírói gyakorlattal, jogi folyóiratot is szerkesztett.

Vajkai Aurél, Wagenhuber (Kolozsvár, 1903. máj. 14. – Bp., 1987. nov. 29.): etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa (1959). A Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán szerzett oklevelet (1927). Figyelme a népi mûvelõdés, a paraszti kultúra felé fordult. Elõbb Veszprémben, majd Keszthelyen volt múzeumi gyakornok, életmódkutatással foglalkozott. 1939-ben a bp.-i Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1942-ben rövid ideig Kolozsvárott az Erdélyi Tudományos Intézetben Szabó T. Attila munkatársa volt. 1942–45-ben a Magyarságtudományi Intézetben, 1945-tõl 1949-ig a Néptudományi Intézetben tanár. 1946-tól 1948-ig a Pázmány Péter Tudományegyetem elõadója a néprajzi tanszéken. 1949-ben Veszprémbe költözött. Õ vetette meg a veszprémi Bakony Múzeum alapját (1949). A múzeum igazgatója 1955-ig, 1955-tõl 1965-ig, nyugdíjazásáig tudományos osztályvezetõ. Különösen vonzotta a népi orvoslás, a népi építkezés témája, ezekrõl számos cikke, tanulmánya jelent meg. Fõbb mûvei: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Bp., 1937); Adatok a népi orvosláshoz a Bakony-Balaton vidékén (Bp., 1939); Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); A magyar népi építkezés és lakás kutatása (Bp., 1948); A Bakony néprajza (Bp., 1959); Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Balatonmellék (Bp., 1964); Nagyvázsony (Veszprém, 1970).

Delly Szabó Géza (Somogycsurgó, 1883. máj. 19. – Kolozsvár, 1961. nov. 1.): zeneszerzõ, karnagy. Zenei tanulmányait a csurgói tanítóképzõben kezdte, majd 1904-ben, Münchenben Max Regernél folytatta, onnan Kolozsvárra tért vissza. 1947-ig a lutheránus elemi iskolában tanított. Zenei tudását 1908–1910 között a kolozsvári Konzervatóriumban Farkas Ödönnél tökéletesítette, akinek magán konzervatóriumában 1910-11-ben tanított. Több munkáskórus mellett a nyomdászok Gutenberg Kórusát és Zenekarát vezette. Kamara- és kórusmûveket, zenepedagógiai munkákat írt. Bartók egyik elsõ méltatója volt. Ifjúkori kísérletek után negyedhangos részleteket is találhatunk Sappho c. operájában (1917, Franz Grillparzer szövegére), majd visszatért az utóromantika zenei nyelvéhez. – Mûvei: B-A-B-A (szvit, 1922); Eredeti székely-csángó és kalotaszegi népdalok (Kolozsvár, 1925); Missa solemnis (1931); A solfége-tanítás új módszere (1933); Gradus ad Parnassum (hegedûiskola, 1939); A kortárs (zenés történelmi játék, 1952).

Tomcsik József (Aranyosgyéres, 1898. máj. 19. – Bázel, 1964. dec. 30.): orvos, mikrobiológus és szerológus, egyetemi tanár. Tanulmányait a kolozsvári és a bp.-i egyetemen végezte, ahol 1922-ben avatták orvosdoktorrá. Elõbb Preisz Hugó bakteriológiai intézetében dolgozott, majd 1925-ig a Rockefeller-alapítvány támogatásával az USA-ban folytatott tanulmányokat. 1926-ben Pekingben a Rockefeller-egyetem kórbonctani intézetének bakteriológiai osztályát vezette. 1927-ben az akkor megnyílt Országos Közegészségügyi Intézet szerológiai osztályának vezetésével bízták meg. 1932-ben a szegedi egyetemen a közegészségtan tanára. 1936-tól az Országos Közegészségügyi Intézet igazgatója, 1943-tól a bázeli egyetemen a közegészségtan és bakteriológia tanára. Kutatásokat végzett a baktériumok finomabb szerkezetének tisztázására, valamint a diftéria aktív immunizálását illetõen. Az általa kidolgozott immuncitológiai módszeréért Robert Koch Emlékéremmel tüntették ki 1960-ban. – Fõ mûve a Pasteur und die generatio spontanea (Basel, 1964).  

Szél Kálmán (Báránd, 1838. máj. 22. – Debrecen, 1928. ápr. 1.): református lelkész, Arany János veje. Debrecenben, Bécsben, Göttingenben, Genfben tanult teológiát. 1859-tõl segédlelkész, majd lelkész volt Nagyszalontán, ahol 1913-ig élt. 1861-tõl a nagyszalontai református egyházmegye levéltárosa, 1875-tõl fõjegyzõje, 1874-tõl a lelkészegyesület elnöke. 1863-ban feleségül vette Arany János leányát, Juliskát, aki 1865. dec. 28-án meghalt. Szél Kálmán vetette fel a nagyszalontai Arany Múzeum alapításának gondolatát, elsõ elnöke volt az Arany Emlékegyesületnek. 1913-ban Debrecenbe költözött. Irodalmi munkássága egyházi vonatkozású volt.

Maizner János (Vác, 1828. máj. 24. – Kolozsvár, 1902. jún. 30.): orvos, szülész, egyetemi tanár. Orvosi oklevelét a pesti egyetemen 1852-ben nyerte el. Balassa János, majd Semmelweis tanítványa. 1859-tõl a kolozsvári orvos-sebészi tanintézetben volt a szülészet tanára, majd amikor az egyetemmé alakult át, ugyanott (1872) a szülészet nyilvános rendes tanára. Orvostörténeti munkássága is jelentõs. – Mûvei: A magyar orvostudomány irodalma 1770-ig (Kolozsvár, 1885); A kolozsvári orvos-sebészi tanintézet történeti vázlata (Kolozsvár, 1890).

Szász Domokos (Nagyenyed, 1838. máj. 25. – Kolozsvár, 1899. jan. 8.): erdélyi református püspök, egyházi szónok. Teológiát végzett Kolozsvárott. 1859-tõl ugyanott lelkészként részt vett Erdély egyházi életében, 1885-tõl püspök. Õ alapította a kolozsvári teológiai akadémiát, amelynek saját könyvtárát is odaajándékozta. Az Erdélyi Múzeum-Egylet alelnöke. Munkatársa, 1876–84 között szerkesztõje volt az Erdélyi Protestáns Közlönynek. Több halotti beszéde és egyháztörténeti dolgozata jelent meg. Sokat fordított magyarra. Megjelent Szász Domokos hátrahagyott negyven egyházi beszéde (I–II., Kiadta Szász Károly és Molnár Lõrinc, Bp., 1901–03).

Gyarmathy Zsigmondné Hóry Etelka (Magyargyerõmonostor, 1843. máj. 28. – Kolozsvár, 1910. ápr. 9.): író, néprajzi gyûjtõ. 1861-ben népköltészeti anyagot gyûjtött szülõfalujában Gyulai Pál számára. 1862-tõl Bánffyhunyadon élt. Az 1885. évi országos kiállításon kalotaszegi parasztszobát mutatott be. A népi díszítõmûvészet iránt ébredõ érdeklõdés hatására néprajzi gyûjtést végzett e témakörben, felélesztette s bel- és külföldi piaclehetõségek megteremtésével jövedelmezõ háziiparrá fejlesztette Kalotaszegen a korábban már elhagyott, ún. varrottas hímzéstechnikát. Elbeszéléseit és néprajzi cikkeit 1874-tõl közölték a folyóiratok. Számos – fõként Kalotaszeg életét ábrázoló – regénye és novelláskötete jelent meg. Tagja volt a Petõfi Társaságnak. – Fontosabb mûvei: A regényes feleség (r., Bp., 1885); Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából (Bp., 1896); Régi urak, új parasztok (elb., Bp., 1896); Három leány regénye (Bp., 1898); Az új hajtások (r., Bp., 1902).

Gidófalvy Istvánné Pataky Etelka (Dicsõszentmárton, 1898. máj. 28. – Marosvásárhely, 1984. ápr. 11.): festõ. Dobokán, Kolozs megyében élt és alkotott. Elsõ mestere 1912-ben Romek Árpád volt. Tanulmányait 1914-1915 között Münchenben, Fritz Bergner de Latournál folytatta, majd a bp.-i Képzõmûvészeti Fõiskolán Romek Árpád, Tatz László és Deák-Ébner Lajos irányítása mellett, 1917–1919 között. 1923 nyarán részt vett a Thorma János irányításával mûködõ nagybányai szabadiskola munkájában, majd tagságukhoz is tartozott. Önálló kiállításait a kolozsvári Mûvészeti Szalonban rendezték meg (1925, 1928, 1930). Fontosabb kiállításai Marosvásárhelyen (1927, 1930), Brassóban, Sepsiszentgyörgyön (1929) voltak. Részt vett a bukaresti Salonul Oficial csoportkiállításon. Tagja volt a Romániai Képzõmûvészek Egyesületének. Szívesen festett falusi tornácos házakat, hangulatos plein air felfogású tájképeket. Jellegzetes mûvei: Torockói udvar, Faluvége télen (olajképek). Munkáinak egy része a Kolozsvári Néprajzi és a Székely Nemzeti Múzeumba került.

Szentiváni Mihály (Nyárádgálfalva, 1813. máj. 30. – Kolozsvár, 1842. dec. 10.): költõ, író, publicista. Kolozsvárott tanult, 1833-ban ügyvédi oklevelet szerzett. Az 1834-i erdélyi országgyûlésrõl kéziratos tudósításokat készített. Az 1841-i erdélyi országgyûlésen az ellenzék politikája mellett szállt síkra, ellenfelei emiatt meghiúsították követté választását. Versei (köztük számos dala), elbeszélései, cikkei és erdélyi úti jegyzetei a korabeli erdélyi folyóiratokban jelentek meg. Egyik legjelentékenyebb harcosa volt az uniónak, a demokrata elveknek. – Mûvei: Szentiváni Mihály munkái (kiadták Kemény Zsigmond és Kriza János, Kolozsvár, 1843); Szentiváni Mihály összes költeményei (Bp., 1930).



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008