magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Orbán István: Balázs Ernő kolozsvári sétái


Balázs Ernõ nemrég felkért, hogy nyissam meg a Györkös Mányi Emlékházban rendezett kiállítását. Bevallom, kissé meglepett a kérés, hiszen nem ismertük egymást, majdhogynem semmit sem tudtam róla, illetve vele kapcsolatosan. A média nem sokat foglalkozott vele, a lexikonokban nem szerepel a neve. Így hát leültünk, s faggatni kezdtem életérõl, múltjáról, alkotó szenvedélyérõl. Lassan, szinte mozaikkockákból kezdett összeállni a kép, s az elektronika is besegített munkái bõvebb megismerésében. Majd meglepõdve fedeztem fel, hogy milyen kitûnõen tudja menedzselni is magát. (Csak zárójelben jelzem, hogy tudvalevõleg a történelem során az amúgy különc mûvészlelkekre nem volt jellemzõ a jó üzleti, szervezési készség.) Aztán az is kiderült, hogy azokat a Kolozsvár utcáit ábrázoló pasztellképeket, amiket sokan közülünk többször láttunk a Phoenix könyvesboltban (ahol egyébként dolgozik is), õ festette. Számomra ekkor esett le a tantusz, és eszembe jutott, hogy láttam egy kolozsvári képét a Quadro Galériában is, az augusztusi Kolozsvári Magyar Napok kiállításán.

Bevezetõül hadd osszam meg mindazt, amit elárult magáról. Balázs Ernõ Péter 1959-ben született Kolozsvárt. Pedagógus édesapja annak idején a Báthory Gimnázium aligazgatója volt. Ernõ testnevelést végzett Marosvásárhelyt, majd 1990-tõl Magyarországon tanult vizuális kultúrát. Ezek után, mint mesélte, sok mindent tanított szatmári kis falvakban, testnevelést, rajzot, miegyebet. 2005-ben jött haza Kolozsvárra, azóta fest komolyabban, fõleg városi tájképeket. De mint ezen a kiállításon is látható, újabb utakon is kísérletezik. Hogy mióta fest? Számolgat. Körülbelül 35 éve, mondja. Kérdésemre, hogy voltak-e tanítómesterei, Szederjesi András, Benczédi Sándor szobrászok nevét említi. Kedvencei: Salvador Dali, Auguste Renoir, Szinyei Merse Pál – a színek és a kompozíció nagymesterei. Az évek során készített faszobrokat, kisebb méretû fametszeteket, dolgozott olajfestékkel, akrillal, akvarellel, de a pasztell a kedvence. Saját, humoros megfogalmazásában, mûterme egy takaróval beterített konyhaasztal. Fõ témája a város, elsõsorban Kolozsvár, de sorozatai készültek olaszországi városokról, Velencérõl, Milánóról, Rómáról. Nem titkolja, hogy saját készítésû kitûnõ fényképei felhasználásával festi képeit.

És mostanra már az is kiderült, hogy Balázs Ernõ autodidakta festõ, jó értelemben vett igen tehetséges amatõr. És akkor már azt se felejtsük el, hogy ebben a Majális utcai patinás épületben egy szelet mûvészettörténetnek voltunk és vagyunk tanúi, ugyanis a zenei végzettségû Györkös Mányi Albert is amatõrként kezdte, és küzdötte fel magát a legnagyobb erdélyi képzõmûvészek sorába. De említhetem a reklámfestõ Fekete Laci bácsit, akinek képeit rendszeresen bevették a rangos megyei tárlatokra, több országos festészeti elsõ díjat nyert, és akinek hagyatékát ma is csodálattal ápolom. De akár világviszonylatban is példálózhatunk, ha a tragikus sorsú Maurice Utrillo nevét említjük, aki párizsi képeslapok után készítette remekmûveit, világhírû városi tájképeit.

S akkor most szóljunk röviden Balázs Ernõ képeirõl. Nagyjából kis és közepes méretûek. Többnyire minõségi, durva, rücskös textúrás, sötét vagy fekete papírra dolgozik, hisz ezt kéri a pasztell technika is. Újra ki kell hangsúlyozzuk, hogy a város festõje, tõsgyökeres urbánus mûvész, munkáin a város arcai, mûemlékei, patinás, történelmi házai, utcái jelennek meg, többször nosztalgikus hangulatot idézve. Komponáló-, szerkesztõkészségérõl tanúskodnak képeinek gyakori mértani felépítései. Sokszor ugyanannak a témának több változatával találkozunk – ugyanaz a téma különbözõ napszakokban, évszakokban, idõjárásokban, hangulatokban. Ezt is jól ismerjük az impresszionistáknak köszönhetõen, lásd a roueni katedrális harmincvalahány változatát Claude Monet híres képein.

Balázs Ernõ eljutott oda, hogy a valóságot nem másolja, hanem újrateremti, átfogalmazza, átszûri saját gondolati, lelkivilágán. Képein nagy, nyugodt foltok ritmikusan váltakoznak az apró részletekkel, a finom tónusos átmenetek a hirtelen zökkenõ, kontrasztos ellentétekkel. Foltok, vonalak váltják egymást, de ezek nem teljesen befejezettek, csak jelzésértékûek, a többit a nézõre bízza, hogy fantáziája egészítse ki a szüneteket. Realizmusa nem szájbarágós. Sokszor a drámaiság elérésére erõs kontrasztokat alkalmaz, de nem alapszíneket, hanem kevert árnyalatokat, finom tónusokat, vagy fekete-fehéret és néhány színes szürkét, így tud visszafogott is lenni. Erõs fény-árnyékok töltik ki a teret. De itt vannak újabb munkái is. Szinte groteszk kompozíciói egy szürrealisztikus, másik világ képei. Erõs, energikus ecseteléssel készültek. Textúrájuk, anyagszerûségük durvább, szaggatott, expresszionista drámaisággal is bõven átitatva. Lám-lám, a csendes, szerénynek tûnõ ember, képeiben egészen vulkanikus is tud lenni. Balázs Ernõ megtalálta felénk áradó kommunikációs nyelvezetét.

Utolsó kérdésemre, hogy kinél, hol vannak képei, ez volt a válasza: „Vásároltak tõlem falusi családok, magyarországi milliomos, Las Vegas-i táncosnõ, sanghaji kínai üzletember, NASA-szakértõ, színházigazgató, német belgyógyász, Mihály román király veje, esperesek, Kolozsvárról elszármazottak és sokan mások”.

Sok országban vannak képei. Egyetlen eddig megrendezett egyéni tárlata Nagykanizsán volt, ez a mostani a második. Remélem, hogy ezután további sikeres kiállítások is követik ezt a kettõt.

Befejezésül, hadd kívánjam, hogy szívós, kitartó munkával õ is minél magasabbra küzdje fel magát az alkotás egyáltalán nem könnyû, rögös szerpentinjén.

 

 

 

 

(Elhangzott 2013. március 7-én, a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban, Balázs Ernõ kiállításának megnyitóján.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008