magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Judit: A polihisztor és a barátságos zenei élet


Zene és barátság? Talán szokatlannak tûnik e társítás. Pedig jólesõ érzéseket, pozitív asszociációk sorát ébreszti bennünk, hiszen jó esetben a barátság életünk egyik legtartalmasabb kapcsolata lehet. Zenei események kapcsán azonban hajlamosak vagyunk inkább azok mûvészi színvonalára, semmint bensõséges, barátságos jellegére figyelni. A társítást Brassai Sámuel sokrétû zenei tevékenysége kapcsán Lakatos István zenetörténész fogalmazta meg, megállapítva, hogy az utolsó erdélyi polihisztor barátságos zenei életet kívánt megteremteni Kolozsváron.

A zenéhez fûzõdõ kapcsolat akkoriban sokkal aktívabb volt: még természetes dolognak számított Kolozsváron (is) az, hogy a zenélési vágy, zenélési kedv és nem utolsósorban a közönség elõtti megmutatkozás bátorsága nem volt a szakmabeliek kizárólagos elõjoga.

Egykor a polgári otthonok valamelyik szobájában szinte biztosan jutott hely a zongorának is, amelyrõl a háziak nemcsak a port törölgették le, hanem rendszeresen meg is szólaltatták: gyakoroltak rajta, esetleg nemcsak családi, hanem, szûkebb-tágabb baráti-rokoni körben is, házi összejöveteleken, az úgynevezett estélyeken, amelyek jellegüknél fogva eleve családias, barátságos hangulatot, egyszersmind elegáns keretet biztosítottak a kamarazenélésnek.

Brassai Sámuel nemcsak otthonában, önmaga kedvére muzsikált, hanem kamarazenészként, szervezõként, illetve zeneíróként is tevékenyen kivette részét a város zenei életének alakításából. Õ vezette be Kolozsváron a hetenkénti, elõre meghatározott napon való rendszeres kamarazenélést, és õ maga is rendezett otthonában estélyeket, amelyeken Lakatos szerint „ott lehetett találni minden érdemes kolozsvárit, aki a zene iránt érdeklõdött.”

 

A gordonkázó klavírmester

Életmûve kapcsán gyakran hivatkoznak tanítványa és barátja, Kõváry László történetíró, lapszerkesztõ tízesekben viszonyító, elhíresült mondására a tíz nyelvet beszélõ, tíz tudományágat mûvelõ és tíz évtizedet élt polihisztorról. Mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogyan férhetett ebbe bele a zenélés, zenei élet szervezése és alakítása, a rendszeres zenehallgatás, illetve a hallott zenék kritikája? E sokarcú, rendkívül sokoldalú, kivételesen nagy tudású egyéniség, aki a szanszkrit nyelvtõl mondjuk a bankismeretekig, vagy a botanikától a nap állásának rendszeres figyeléséig, illetve a naptárkészítésig rengeteget tudott a világ dolgairól, nagyon idõs korában is figyelemmel követte az újdonságokat.

A zene gyakorlatilag egész hosszú életét végigkísérte. Gyermekéveinek gyakran idézett életrajzi mozzanata a sajátos hangszertanulás a torockószentgyörgyi otthonban, ahol az asztalra rajzolt billentyûzeten gyakorolt: „Ekként tanultam zenét, zene nélkül” – így emlékezett utóbb tanulmányai kezdetére, amelyeket utóbb szakszerûen a Kolozsvári Zenekonzervatórium igazgatójánál, Ruzitska Györgynél folytatott, és fiatal éveiben fõúri családoknál (a Makrai családnál, illetve Hunyad megyében Bethlen Károlynál) nevelõként, klavírmesterként kamatoztatott. A klavírmester címke utóbb nemegyszer negatív kicsengéssel tért vissza pályáján: tanárrá választásakor például gondjai adódtak abból, hogy akadtak, akik úgy vélték, hogy a klavírmesterség sehogyan sem férhet össze egy tudós tanár méltóságával.

Kortársaktól tudjuk, hogy nappali szobájának dísze volt Bösendorfer zongorája, s kiváló hangszerén késõ öregkoráig játszott is, bár nyilvánosan csak ritkán. Úgy tudták, hogy a Beethoven-szonátákat mind ismerte és kotta nélkül játszotta.

Csellójáról eredeti címkéje alapján pontosan tudjuk, hogy 1835-ben készült Budán, ám hogy pontosan mikor jutott Brassai tulajdonába, és biztosan ez volt-e az a hangszer, amelyen egykor Brassai kamaraegyüttesekben gordonkázott – e kérdésekre egyelõre nincsenek egyértelmû válaszaink. Az sem kizárt, hogy a hangszer Brassai rendelésére készült, hiszen tudjuk, ha zenérõl volt szó, a legjobbat igényelte és nem takarékoskodott sem pénzzel, sem idõvel.

A restaurátor véleményezése szerint „Különösen értékelendõ zeneeszközrõl van szó… egy mai viszonylatban is teljes értékû és hivatásos zenész számára készült hangszer, minden jel és minden nyom – értem ez alatt a kopási nyomokat – kizárólag profi használatra vall: és nem több, hanem egyetlen muzsikus használatára.” Ennek a megállapításnak ellentmond azonban Guttman Mihály írása, amelyben a szerzõ beszámol arról, hogy létesülése után az elsõ években a kolozsvári Zeneközépiskola cselló szakos bentlakó diákjai is gyakoroltak a hangszeren.

 

Barátságos indulatú hallgatókat gyönyörködtetni

Zenélés és zenehallgatási vágy egyaránt erõsen élhetett Brassaiban: aktív tagja volt a Muzsikai Egyesületnek, vagyis a Zenekonzervatóriumnak, egy ideig nemcsak tagja, hanem elnöke is volt a Házi Zenekörnek, 1887-ben pedig megalapítója a Kolozsvári Zenetársaságnak.

E kolozsvári kamarazene érdekû „szövetkezések” tevékenysége is „barátságos” alaphangulatot sejtet: ez jellemezhette az 1841 tavaszán a „házi zene fejlesztésére és gyakorlására” megalakult Házi Zenekört, amelyben a tagok célja az volt, hogy „maguknak ártatlan csinos idõtöltést szerezzenek”. Muzsikáltak, szaklapokat olvastak, zenei könyvekrõl vitáztak, ekként tehát a zenekör nemcsak az aktív muzsikálásra, hanem a zenei mûveltség bõvítésére, hasznos és kellemes idõtöltésre is lehetõséget nyújtott.

A Házi Zenekör 15 taggal indult, Lakatos István tanulmányából pontosan ismerjük az alapító tagok névsorát, Brassai ekkor még nincs közöttük. A célkitûzések megfogalmazása a Zenekörben folyó tevékenység közvetlen hangulatát, barátságos jellegét is sejteti. „Azon rég érzett hiány, hogy Beethoven, Haydn, Onslow, Spohr és több más hangszerzõk remek quartettjeiket‚ s azoknak nagyobb, kisebb hangmûveiket, némelyek igen ritkán, mások éppen nem hallhatták, több mûkedvelõt arra indított, hogy Házi Zenekör czím alatt egy állandó társaságot, a külföldön sok városokban létezõhöz hasonlót alakítson, kitûzvén czélul általánosan: a muzsikai s éneklõi mûveltség szívet s lelket képezõ varázs erejének terjesztését...”

A Házi Zenekör 1865-ös újjászervezése Bodor Pál elnökletével történt, akinek lemondását követõen Brassait választották elnöknek. Õ kis kamarazenekart is szervezett. Lakatos István tanulmányából (a Kolozsvári Közlöny 1866. nov. 24. 139. száma alapján) az együttes tagjainak nevét is ismerhetjük: Mátéfi Károly és Hintz György – elsõ hegedû, Boér Gergely és Stretzinger – második hegedû, Böhm János és Koncz Dániel – brácsa, Bodor Pál – gordonka, Geltsch – nagybõgõ, Dietrich Amadé – klarinét, Bröhlich Vilmos – fuvola és zongora.

A kamaraegyüttes 1865. márc. 15-én Weber Oberon-nyitányával mutatkozott be.

A Házi Zenekör tevékenységével, távlati céljaival rokon koncepciót mutat a Kolozsvári Zenetársaság: 1887-ben, alapításakor Brassai maga szövegezte felhívással fordult a város zeneszeretõ közönségéhez:

„A kamarazene kedvelése és gyakorlása hovatovább örvendetesebb haladást nyervén városunkban, alkalmat kívántunk szerezni a szépmûvészet gyakorlóinak és tisztelõinek, hogy munkájuk eredményeit élvezhessük. Feltettük a zenében elõrehaladottakról, hogy nem kívánják gyertyájukat véka alá rejteni és örvendenek, hogy a háznép (család) és közelebbi ismerõsök körén kívül gyönyörködtethetnek szakértõ és barátságos indulatú hallgatókat is.”

A mintegy 150 taggal mûködõ Zenetársaság keretében általában kéthetente rendezett zenei estélyeket, amelyek számos érdeklõdõt vonzottak. Az estélyeket Brassai szervezte, õ kérte fel a mûvészeket a közremûködésre, s õ állította össze a mûsort is.

 

Egyetlen nap se legyen zene nélkül

A kortársak emlékezéseibõl, közléseibõl arra következtethetünk, hogy az utolsó erdélyi polihisztort különösen erõs, már-már fanatikus zeneszeretet mozgathatta. Ma, amikor elég egy kattintás és a világhálón gyakorlatilag bármilyen zene megszólalhat, hozzáférhetõvé válik s a válogatási lehetõség szinte határtalan, már azt sem igen tudja elképzelni az ember, hogy egy jó koncert kedvéért mondjuk, vonatra száll és pár órát utazik. Pedig, közhelynek tûnhet, de az élõ elõadást a legpazarabb óriásképernyõ vagy HD minõség sem tudja pótolni.

Brassai egykor nem órákat, hanem napokat zötyögött postakocsin azért, hogy kora egy-egy hírességét Pesten vagy Bécsben meghallgassa. Adelina Patti kedvéért például gondolkodás nélkül felutazott Pestre.

A zene napi programjának is része volt. Lakatos István ír arról, hogy zenével ébredt, és azzal is zárta a napot: hajnalban kelt, elsõ útja, papucsban, házikabátban a zongorához vezetett, esténként pedig olyan helyekre ment, ahol zenét lehetett hallgatni.

A zenehallgatás igénye egész életén át kísérte. Idõs korában, még akkor is rendszeresen eljárt az estélyekre, amikor hallása már gyengült. Kopogás, köszönés nélkül lépett be, leült egy karosszékbe, behunyta szemét, aztán, ha elunta, ugyanolyan észrevétlenül távozott, mint ahogy érkezett.

Még a kórházban, a halálos ágyán is igényelte a zenét: a Vöröskereszt Kórházban az õt meglátogató Hubay Jenõ világhírû hegedûmûvészt arra kérte, hegedüljön, utoljára a Bach Chaconne-t kívánta hallani. Hubay utóbb így emlékezett vissza a látogatásra: „ott feküdt az agg próféta elõttem, hol csukott, hol nyitott, mélázó, könnyes szemmel, s éreztem, hogy ennek a nemes nagy embernek, akit a legzsengébb koromtól ismertem és szerettem, én játszottam el az utolsó akkordot az életében.”

 

 A közvélemény költője

A zenei életet, eseményeket Kolozsváron jóval túlmutató perspektívákban látta, illetve láttatta: zenei élményeit ugyanis másokkal is megosztotta. Zenekritikáinak fontos jellemzõje a nevelõ szándékú egyenesség és a kifejezõerõ, sajátos hangulat. Gondoljunk csak például Liszt kolozsvári fellépését köszöntõ emlékezetes megfogalmazására: „Nálunk a zongora bájos hatalmú királya”.

Lakatos István a „korszerû zenebírálat egyik elsõ komoly egyéniségének” tartotta õt, azok közé sorolva, akik „a kritikában legelõször merték õszintén megmondani a véleményüket”.

Pándi Marianne Brassai írásainak egyéni hangulatát hangsúlyozza, megállapítva, hogy kritikái a „hogyan” révén fogadtatják el a „mi” állásfoglalását. Nála a stílus, az e mûfajban szokatlanul könnyed, gyakran frivol csevegés, szatirikus élesnyelvûség és pletykázó szóbõség teremti meg azt az atmoszférát, amelyben kritikai nézeteit kifejti, mint a zsonglõr, aki eleve tudja már, hogy a közönség odaadóan figyeli és megtapsolja majd mutatványait.

Írásait böngészve szinte látni véljük Haydn „kedélyes” arcát, mely „nem vakít el elsõ pillanatra, de minél tovább nézzük, annál vonzóbbá válik. (…) Kedves mosolya legfeljebb halk nevetéssé fokozódik, soha hangos kacajjá nem fajul”, Mendelssohnt, aki „furcsa bagoly vala (…), s amit zenéjével akart mondani, úgy beletette a kottáiba, hogy aki mûveit szabatosan játssza árnyalatokkal és helyes hangsúllyal, az többnyire a bennük rejlõ értéket is világosságra hozza, mélyebb kutatásra ritkán van nála szükség”. Bachot, amint „fugáinak contrapunctikus szövevényén a lipcsei kántor parókás, humánus képe mosolyog”, vagy mondjuk Bellini Alvajáróját, amelyrõl úgy vélte, hogy „eleitõl végig cukor és édesség, de émelygõsség nélkül való”.

Nem volt elnézõ, szigorúan figyelmeztetett a hibákra, ám hitte, hogy a kritikusnak semmiképpen sem lehet feladata az elriasztás: „Kritikáim silányak, rosszak lehetnek, néha szigorúak is, de sohasem ijesztettek el senkit a muzsika élvezésétõl. (...) Jó bíráló az, aki megrepedne bele, ha nem mondhatná meg bármi okból azt, amit egy mûalkotásnál, vagy elõadásnál kifogásol (...) A bíráló közvetítõ a mûvész és a közönség között. (...) Mint a szépmûvek múzeumában a vezetõ, úgy kell mutassa a jó bíráló a közönségnek a helyes utat.”

A különc, magányos tudós számára tehát egy életen át sokféle más tevékenysége közepette is létfontosságú volt a zene: szerette, hallgatta, mûvelte a zenét, és a zenei élet szervezésébõl is részt vállalt. E tekintetben sokatmondó a 93 esztendõs Brassai vallomása: „Még szegény agyunk is elfárad néha, és akkor egy-egy kis Chopin vagy Meyerbeer rendet teremt az összekavarodott agymolekulák között. A zenének köszönhetõen nem lett belõlem rideg kabinet-tudós, a zenének köszönhetõen szeretem ma is az embereket, az életemet, a környezetemet.”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008