magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Vincze Zoltán: Üzenet egy másik fekete kolostorból


Igen, a cím második felében olvasható utalás nyilvánvaló. Kuncz Aladár franciaországi internáltságban készített feljegyzéseinek drámai erejû irodalmi lecsapódására, a Fekete kolostor címû regényére, illetve annak helyszínére céloz (Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1996). Viszont a más, bár hasonló helyszínrõl küldött üzenet – a vélhetõen kevesek számára ismert Simándi Tamás levele – hihetõleg kérdéseket vet fel, magyarázatra szorul.

Néhány éve, mikor az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egykori levéltárának kincsei között a levél kezembe került, a párhuzam nyomban kézenfekvõnek tûnt. (Az irat lelõhelye: az Erdélyi Múzeum-Egyesület Levéltára – a továbbiakban EMELvt – az Országos Levéltárak Kolozs megyei Szolgálatának megõrzésében. Fond: EME Levéltára, 285–1915. sz. csomó, 67–90. l.) A magam ellenõrzésére, de a hallgatóság irodalmi mûveltségének, honismereti szintjének felmérése végett is, egy véndiák-találkozón, a meghívás viszonzásaképp, egy-két gondolatnyi tájékoztatás elõrebocsátásával, felolvastam. Történt pedig az ellenõrzés a regényíró elsõ irodalmi próbálkozásai színhelyén, egykori iskolájában, a ma Báthory István nevét viselõ kolozsvári középiskolában. (Amely egyébként hajdani diákjai között egy Pázmány Pétert, Mikes Kelement is számon tart.) A levél harmadánál tartottam, amikor, a hideg–meleg–forró társasjáték módjára, jött is a biztos válasz.

A hallgatóság számára az elsõ biztos támpontot a keltezés elemei szolgáltatták. A levelet Franciaországból, a déli Aveyron közigazgatási egységbe kebelezett Rouergue történelmi táj egyik helységébõl küldték, 1915 nyarán, az elsõ világháború elsõ esztendejének végén. A levél elsõ mondata máris pontosít: „fogságomból [...] a mi édes anyanyelvünkön”. Tehát a levélíró francia fogságban szenvedõ magyar ember volt, aki levelezésében hihetõleg csak bizonyos korlátok között használhatta anyanyelvét. Hadifogoly volt-e, avagy polgári személy? A választ a következõ közlésekbõl tudjuk meg. Nõkkel, gyerekekkel, idõsekkel együtt tartották fogságban, akiket novembertõl rendre hazaengedtek. (A regény figyelmes olvasója emlékszik ezekre a részletekre.) Az elégtelen koszt bármely rabtartó hely sajátja, ezért részletes taglalása valószínûleg nem segített a tájékozódásban. Egy mondatnál – „Lakásunkat egy kolostori iskolának az internátusi helyiségei képezik” – viszont már kórusban érkezett az elõbb még csak sejtett válasz.

A rejtvény megoldatott: a levelet nem olvastam végig. Pedig az életfeltételekkel kapcsolatos újabb adatok sorjáznak benne: elsõ hónapokban földre szórt szalmán feküdtek, aztán szalmazsákon, utóbb egyesek összetákolt ágyhoz jutottak, bolhák, tetvek társaságában; a koszt hetente kétszer húsételbõl állt, ám egy idõszakban messze a tûrhetõség szintje alá zuhant; heti egy levél küldését engedélyezték. Csupa olyan adalék, amely Kuncz internáltságának helyszínein is több-kevesebb eltéréssel elõfordult, ezért a regényben visszaköszön.      

Ennyiben talán jogosult a regény és a levél párhuzamba állítása. A levél mintegy megerõsíti Babitsnak a Kuncz-mû hiteles dokumentumregény jellegére utaló megállapítását: „átélt és visszaélt valóság” (Babits Mihály: Fekete kolostor. Erdélyi Helikon 1931/6. 419–421.) A költõtárs kimutatja a regény azon értékeit (elmélyült lélekrajz, regényszerû feszültség stb.), amelyek a Fekete kolostort „a legmélyebb értelemben vett regényirodalomhoz” csatolják, amelyek „a nagy regényekre” emlékeztetik. Pedig nem annak indult. Maga Kuncz írta a világháború irodalombénító utóhatásáról: „A háború igazi élményei még csak áloméletünknek kísértõ víziói közé tartoznak. A távlat még nem elég nagy ahhoz, hogy ébrenlétünk óráiban hozzá merjünk nyúlni. A háború igazi megélõi némán jöttek vissza, s egyelõre némák is maradnak. A háborút követõ általános fölfordulás cseppet sem kedvezõ ahhoz, hogy a mély hatást tett élmények mûvészetté érlelõdjenek. Egyelõre általános elkedvetlenedés, általános letargia mutatkozik.” (Kuncz Aladár: Az irodalom és a háború. Ellenzék 1923. augusztus 12. Újraközlése: Uõ: Tanulmányok, kritikák. Összeállította, utószóval ellátta Pomogáts Béla. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973. 175–178.) Internáltságában papírra vetett benyomásai, gondolatai ugyan már a szabadulását követõ esztendõben nyomdafestéket láttak (1920), ám „az élmény aránytalanul nagy hatóereje” miatt formailag kifejlett epikus átrendezésük további évtizednyi idõt igényelt.

Simándi Tamás levele mindössze a közlés, nem a mikesi irodalmi levél igényével íródott, botorság volna elvárni tõle az irodalmi értéket. És mégis csírájában feltalálható benne néhány olyan elem (jellem, emberi kapcsolat), melynek párja Kuncz tollán jelképpé, mûvészi értékûvé magasztosult. A részletezés érthetõ igénye nélkül említi azt a hatósági személyt („csak egy ember”), aki lelketlenül megvágta a foglyok amúgy is szegényes kosztját, aki miatt a viszonylag rövid három hónap „életemben örök nyomokat fog hagyni” – sejtette a visszaélések elszenvedõje. Külsõ, belsõ jellemvonásainak remek rajzát kapjuk Kuncznál a noirmoutier-i polgármester vagy az Ile d’Yeu-i adminisztrátor alakjában. A nemzetek feletti emberi összetartás gondolata a regényen végigvonuló következetes alkotói üzenet, példái foglyoknál és rabtartóknál egyaránt kimutathatók (Az elsõ temetés, Guillaume õrmester). Párjai a levélben is fellelhetõk: „A minket õrizõ katonák általában nagyon jól és emberségesen kezelnek bennünket”; a magyar joghallgatónak bosnyák (Ausztria–Magyarország csatolta Boszniát!) fogolytársa átengedte egy magyar szakkönyv német fordítását. A levélíró jövõjét céltudatosan építõ ember: a fogságban nyelveket tanul, kényszerûségbõl megszakított jogi tanulmányait önszorgalomból igyekszik pótolni. Akárcsak Kuncz Aladár, aki internáltságában szerzett rengeteg keserû és kevés felemelõ élményét azért jegyzi fel, hogy emberformáló üzenetüket átadja a jövõnek.

Ki volt a levélíró Simándi Tamás? Tõle magától és a leveléhez csatolt kísérõszöveget jegyzõ Kelemen Lajostól tudjuk meg, hogy csegezi többgyermekes szegény „földmíves ember gyermeke” volt. Egyéb források adatai az arcképvázlatot tartalommal telítik.

Aranyosszék legkeletibb fekvésû, egyben legkisebb faluja a Székelykõ enyhén lejtõ keleti oldalán települt, olyan földön, ahol a füvek és fák jóformán magából az anyakõzetbõl, a mészkõbõl sarjadnak. A sovány talajra szorult falu maga sem bõvelkedett földi javakban, kemény munka árán kényszerítette a szûkmarkú természetet rejtett tartalékai átengedésére, és teremtette elõ a mindennapit. A szerény jövedelmû, szegényesen élõ családok között a Simándiakat a legrászorultabbak között tartották számon. Kiskorú tagjainak „nyomorgós” gyermekkor jutott, amelyben „csak az élet terheit és nehéz oldalát” ismerték meg. Ám az anyagiakban való szûkölködés nem lehetett akadálya annak, hogy a nagycsalád Mózes nevû tagját beválasszák az unitárius egyházközség gondjainak intézését fölvállaló presbiterek testületébe, Lõrinc, Mihály, idõsebb és ifjabb Tamás pedig az évi közgyûléseknek már-már elmaradhatatlan résztvevõje volt. (A Magyar Unitárius Egyház Levéltára, Kolozsvár, a csegezi unitárius egyházköz-ség levéltára, a kebli tanács és a közgyûlések jegyzõkönyve, 1907 és 1919 közötti bejegyzések. Áttekintésük lehetõségéért, de egyéb információkért is köszönetemet fejezem ki Molnár B. Lehel levéltárosnak.) Utóbbi hihetõleg azonos a levélíróval, aki öccsével, Zsigmonddal együtt a nélkülözés, egyben a kitartó munka, a közös gondok felelõs vállalásának leckéjét jól megtanulta. Tanulságait az iskolába, az életbe is magával vitte. 

A helybéli elemi iskola elvégzése után Tamás a kitûnõ tanári karral büszkélkedõ tordai négy osztályú unitárius gimnáziumban – az 1908/1909-es tanévtõl magyar királyi állami fõgimnáziumban – folytatta tanulmányait. A rászoruló tanulók támogatására létesített különféle alapítványoknak köszönhetõen – a Koncz János alapból fizetett pénzsegély, a Berde Mózes hagyaték cipóösztöndíja stb. – sikerült eljutnia az érettségiig. Utolsó tanévben maga volt a segítõegyesület elnöke, s e minõségé-ben irányította a karácsonyi gyûjtést, a gyógyszerek beszerzését, egy-egy tanuló felruházását, illetve tanulmányúti segélyezését. Végig színjeles tanuló volt, és hasonló eredménnyel látogatta a rendkívüli tantárgyak (gyorsírás, francia nyelv, mûének, egészségtan) óráit. A Pap Domokos történelem- és nyelvtanár – késõbb Gyallay Domokos néven népszerû író – vezette, a szóbeli elõadás gyakorlására alakult önképzõkörön prózából jutalomban részesült. Az évzáró vizsgák alkalmával minden tanévben jutalomban részesült: „jeles elõmeneteléért és példás magaviseletéért”, „a latin nyelvet a legjobb eredménnyel tanulta”, „a magyar nyelvbõl legjobb elõmenetelt tanúsítja”, vallásból jó elõmenetelt tanúsít, „a rajzoló-geometriából tanúsított kiváló szorgalmáért”. A felsorolt jutalmakat bizonyos pénzösszegben nyújtották, de több alkalommal könyvjutalomban is részesült. Franciatanára, az irodalomkritikusként, mûfordítóként is ismert Kemény Gábor francia nyelvû könyvvel díjazta tudását, ösztönözte érdeklõdését. 1912-ben, a tiszavirág-életû fõgimnázium elsõ érettségizõ osztályával, középiskolai tanulmányai végére ért. Másodmagával a kolozsvári egyetem Állam- és Jogtudományi Karára iratkozott. (Az adatok forrása: A tordai négy osztályu unitárius gimnázium – 1908/1909-tõl m. kir. állami fõgimnázium – Értesítõje 1904/1905–1911/1912.)

Az egyetemi tanulmányok hátteréül szolgáló anyagi alap teljes hiányában a Mensa Academica (Egyetemi Diákasztal), a kolozsvári köznyelvben Menza néven ismert diákjóléti intézményhez fordult támogatásért. A két évtizedes múltra visszatekintõ diákegyesület alakulásakor egyik fõ célját így fogalmazta meg: „szegény sorsú egyetemi hallgatóknak egészen vagy félig ingyen ad eledelt”. Az elsõ tíz év bukdácsolását követõen, miután a felügyelõ bizottság elnöki tisztébe Pósta Béla, a régészeti tanszék újító szellemû tanára került, a diákság étkeztetése gyökeresen megjavult, és felépült az egyesület tulajdonát képezõ, kolozsvári viszonylatban elsõ egyetemi bennlakás. Hasonlóan több rászoruló társához, Simándi számára biztosított volt a mindennapi kenyér és a családi tûzhely melegét idézõ diákotthon. A Menza levette válláról a megélhetés gondját, minden idejét a tanulásnak, a megálmodott pálya egyengetésének szentelhette.  

A hallgatók ösztönzése céljából a Szamos-parti város egyetemén is rendszeresen pályázatokat hirdettek, ám az önálló munkára szoktatásnak ez a rendszere a diákság körében nem örvendett népszerûségnek. A vasszorgalmú, kemény munkához szokott, az egyetemen is jeles diákként számon tartott Simándi Tamás ezúttal is kitûnt a hallgatóság tömegébõl. Elsõévesen benyújtott pályamunkája jeligéjébõl – „Nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem jogi intézményeiben is” – a nemzete jelene és jövõje iránti felelõsség tudata sugárzik. Az 1912/1913-as tanévre jogtörténetbõl kiírt pályatételre (A magyar királyi tanács története) benyújtott négy dolgozattal a bíráló egyetemi tanárok (Óvári Kelemen és Balogh Artúr) ugyan nem voltak megelégedve, jutalmazásuk elõl azonban nem zárkóztak el. A három jutalmazott pályamunka közül a Simándiénak a második díj (80 korona) jutott (Acta universitatis litterarum regiae Hungaricae Francisco-Josephinae Kolozsváriensis anni 1912–1913. Beszédek... Fasciculus II. 57–60. o., a továbbiakban: Acta…) Az elsõéves hallgatónak a pályázaton és a vizsgákon bizonyított szorgalma és eredményei alapján az Egyetemi Tanács a következõ tanévben neki ítélte a keresztesi Papp Miklós-féle alapítványból kiadandó 86 koronás ösztöndíj egyikét (Acta… 1913–1914. Fasciculus II. 51–53.)

Az elismerés elérte ösztönzõ rendeltetését: az 1913/1914-es tanévben a másodéves hallgató újabb pályamunkával jelentkezett. A római jogból kiírt pályatételre (Malafides, Culpa, Dolus a római jogban) benyújtott dolgozatának a „Nullus videtur dolo facere, qui jure suo utitur” jeligét választotta. A beérkezett hat pályamunka közül a bíráló bizottság (Farkas Lajos és Kiss Mór) Simándi dolgozatát harmadik, szorgalmi díjra (100 korona) tartotta érdemesnek. A döntés indoklásából: tartalmilag „elõadása, gondolatmenete elég világos, szabatos és következetes”, és tévedései ellenére „egészében véve a dolgozat nagy szorgalommal és odaadó kedvvel van megírva”; „habár nem egyéb a vonatkozó tanelméletek ismertetésénél; a megértés és reproductio tekintetébõl írójától az önállóbb szemlélést elvitatni nem lehet”; az alapfogalmak elemzését elmulasztotta, pedig az általános megjegyzésekbõl „kivehetõ, hogy pályázónak tehetsége ezekkel is megbirkózhatott volna” (Acta… 1913–1914, 57–63.)

A nyelvérzék egyéniségének egyik meghatározó elemét képezte, sorsának alakulását pedig döntõen befolyásolta. Otthonosan mozgott a választott pályáján olyannyira fontos klasszikus latinban, és anyanyelvén túl négy élõ nyelven beszélt. Vegyes lakosságú szülõfaluja a román népnyelv ismeretével bocsátotta a világba. Az angliai testvéregyházzal fenntartott különleges kapcsolatoknak köszönhetõen a magyarországi unitárius iskolák tantervében az angol nyelvoktatás kiemelt helyet foglalt el, érthetõ tehát, hogy egyetemi beiratkozása idején a fiatalember Shakespeare anyanyelvét is beszélte. Az elsõévesen elnyert pálya- és ösztöndíjakkal a nyári szünidõben Németországba utazott, és „megtanult teljesen németül” – értesülünk az unitáriusok közlönyébõl. Lelkében a középiskolai tanárától kapott indítás, ösztönzés dolgozott, amikor – zsebében a másodévben elnyert díjakkal – nyelvtudása tökéletesítésére Franciaországba utazott. Történt ez 1914. július elején, pár nappal a szarajevói merénylet (június 28.) után, amikor a világ közvéleménye nem sejtette, mekkora hullámokat fognak verni a Balkánon eldördült pisztolylövések. A világháború kitörése (július 28.) francia földön érte, és ellenséges ország állampolgáraként internálták. Elhagyta-e szerencsecsillaga? Rabkenyérre kárhoztatták, ártatlanul, de megmenekült a front testet-lelket pusztító poklától. 

Az ellenséges államok polgárainak internálása ártatlan emberek meghurcolásának, megalázásának, gyötrésének országonként és egyénenként eltérõ széles skáláját mutatta. Kiss Elek unitárius lelkész sorsa a kivételesnek számító emberséges eljárás ritka példája: angol barátai közbenjárása nyomán másfél hónap után szabadon engedték, és a kissolymosi szószéken elkezdhette püspöki székig ívelõ szolgálatát. Az irodalmi levél mûfajába sorolható naplója áttekintésének lehetõségét Kovács Sándor teológiai tanárnak köszönöm. A másik végleten Kuncz Aladár közismert esete áll: francia börtönökben elszenvedett ötévi gyötrelem után jutott haza. És mégis szerencsésnek mondhatta magát, hiszen sok fogolytársának nem adatott meg a lelki megnyugvás, a szeretteivel való viszontlátás öröme: megkínzott testük idegen földben kapott nyughelyet.

Az internáltak testi-lelki gyötrelmeit növelte elzártságuk, a kapcsolattartásnak a francia táborok esetében fokozott korlátozása. Ausztria–Magyarország és Franciaország illetékes hatóságai nem kötöttek az internáltak postai kiszolgálását megnyugtató módon rendezõ, más Antant-államok viszonylatában érvényes megállapodásokhoz hasonló szerzõdést. A francia posta csakis francia vagy német nyelven írt, közönséges leveleket és levelezõlapokat közvetített, az ajánlott küldeményeket nem vette át; a postai utalványok továbbítása nehézkesen, a cs. és kir. külügyminisztérium és az USA bécsi, illetve párizsi nagykövetsége közvetítésével történt; az értéklevelek, csomagok, táviratok küldése elképzelhetetlen volt. (A Magyar Unitárius Egyház Levéltára, Kolozsvár, a csegezi unitárius egyházközség levéltára, 1915. évi csomó, a Posta- és távirda vezérigazgatóság 773/1915. sz. Hirdetménye.) 

Élve a törvény adta lehetõséggel, Simándi Tamás minden bizonnyal értesítette hozzátartozóit, barátait, ismerõseit sorsa nem várt drámai fordulatáról. 1915. március idusán keltezett – a levélírás hihetõleg nem véletlenszerûen esett erre a napra, bár érthetõ okokból a szövegben erre nincs utalás –  képes levelezõlapon tudatta helyzetét kolozsvári mentoraival, és fogalmazta meg háláját a tanulmányait lehetõvé tevõ támogatásért. Az Egyetemi Diákasztal felügyelõ bizottsági titkárának, Buday Árpád magántanárnak címzett francia nyelvû üzenet magyar fordítását közölte az unitáriusok havi közlönye: „Titkár úr, Simándi Tamás kolozsvári joghallgató, jelenleg internált Franciaország Villefranche de Rouergue (Aveyron départm.) nevû városában, fogságából ki akarván fejezni mély tiszteletét azon intézet vezetõségével szemben, mely két éven át jóakarattal támogatta õt, – kéri titkár urat, fogadja tiszteletteljes üdvözletét, és tolmácsolni szíveskedjék dr. Pósta Béla és dr. Apáthy István professzor uraknak, a »Mensa Academica« vezetõinek, a humanizmus zászlóvivõinek. 1915. márc. 15.” (Unitárius Közlöny XXVIII. 6. szám, 1915. július, 117. l. Az adatot ifj. Vincze Zoltánnak köszönöm.)

A korlátlan kapcsolattartás érdekében a foglyok a cenzúra megkerülésével, magánszemélyekre bízott levelekkel próbálták áttörni a korlátozás, a tiltás falát. Simándi Tamás nyolc hónap alatt három kimerítõ, magyar nyelvû levélben tájékoztatta szeretteit helyzetérõl. Kettõ meg is találta a címzetteket. A levélíró egyúttal a család írás-olvasásban leginkább jártas tagjával, Zsiga öccsével tudatta a hazai hírekrõl tudósító levelek küldésének rendjét. Nem várt sok levelet, hiszen erõsen hitte, hogy a háború rövidesen véget ér, és õ szabadul: „legkésõbb október v. novemberben kiszabadulok, mert egy második téli háború fizikai lehetetlenség volna.”   

Zsiga, míg tehette, minden bizonnyal eleget tett bátyja kérésének, utasításának. Nevelõi, iskolatársai megbízható, lelkiismeretes diákként ismerték. A szülõfalujában kijárt elemi osztályok után szülei, mintegy a bátyja szárnyai alá, õt is a tordai fõgimnáziumba íratták (1909), a IV. gimnáziumi osztálytól pedig, mikor Tamás beiratkozott az egyetemre, a kolozsvári Unitárius Kollégium bennlakó diákja lett. Mint szegény sorsú, bátyjához hasonlóan jeles, jó magaviseletû diák, egyidejûleg több kedvezményben, ösztöndíjban és jutalomban részesült: a megszûnt tordai egyházi iskolából átirányított alapokból és vagyonból származó juttatások kiosztása alkalmával minden évben teljes kedvezményben részesült, továbbá az iskolai díjból évente 40 korona összeget elengedtek; egy-egy évben elnyerte a Mikó Imre Alapítvány kamatát, illetve erdélyi kincstári ösztöndíjat kapott; tanévzáráskor rendszeresen könyv- vagy pénzjutalomban részesült. (A kolozsvári Unitárius Kollégium Értesítõje XXXIV. (1912–1913). 130, 182, 185, 189, 190.; uo. XXXV. (1913–1914). 138, 178, 180, 182, 187.; uo. XXXVI. (1914–1915). 145, 164, 167, 169, 170. l.) A boldog diákévek folyásába beleszólt a háború. A hetedik osztályt – 1916 tavaszán tett elõrehozott vizsgákkal – katonaként zárta, néhány héttel késõbb pedig, a berukkolt diákok részére sebtében szervezett elõkészítõ tanfolyam után, a nyolcadikos anyagból is levizsgázott. Egyetlen tanévben két osztályt végzett, természetesen távol a korábbi években megszokott színvonaltól. (A kolozsvári Unitárius Kollégium Értesítõje XXXVII., 1915–1916. 75, 132, 136, 148, 150, 157. l.) A Magyar Unitárius Egyház székházának folyosói faláról letekintõ tabló – „hadbavonult ifjak Baráti Emléke” – tanúsága szerint júniusban tizennyolcadmagával le is érettségizett. Az idõ sürgetett. Sietni kellett a hõsi pózban, egyenruhásan feszítõ, kardjuk markolatán nyugvó kézzel megörökített gyerekemberek idõ elõtti éretté nyilvánításával. A galíciai fronton épp ezekben a napokban indult meg a mindkét részrõl hatalmas vérveszteséggel járó Bruszilov-offenzíva: a lövészárkok várták a pusztulásra érett újabb áldozatokat.

A csegezi Simándi porta elárvult: egyik fiú rabkenyéren, internáltságban morzsolgatta, immár két esztendeje, napjait, a másik pedig nap mint nap várta a frontra, a csaknem biztos pusztulásba küldõ parancsot. Nem volt, aki francia kolostorbörtönben szenvedõ bátyjának beszámoljon a megfogyatkozott család csegezi mindennapjairól. A kilátástalanság ürességébe zuhant, megtört „öregek” két idegen országból várták a remény szikráját hozó üzeneteket. Amíg élt a remény, hogy van kitõl.

A Simándi Tamás internáltságának körülményeirõl beszámoló levél – apró adalék az elsõ világháború civil történetéhez – szövegének megmaradását Kelemen Lajosnak köszönhetjük. Az elmúlt évszázad immár legendává magasztosult termékeny történetírója, Erdély történelmi emlékeinek fáradhatatlan mentõje, akkoriban a Kolozsvári Unitárius Kollégium történelemtanára, egyben az egyházi levéltár õre és az EME titkára volt. Frontra került egykori egyetemi diáktársától, barátjától, késõbb tordai tanárkollégától, Pap Domokostól 1915-ben tábori leveleket kapott ajándékba. Így született meg e kordokumentumok összegyûjtésének gondolata, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület révén szervezett mozgalommá szélesedett, és megteremtette az egyesület sok ezer darabból álló hadilevél-gyûjteményét. (Az EME választmányi üléseinek jegyzõkönyve, 1915. június 30., november 17., EMELvt 285/1915. sz. csomó, 58, 62. l.; Kelemen Lajos: Háborús levéltár Kolozsvárt. Székely Ellenzék 1918. 90. sz. Néhány éve egyetemi dolgozat vállalkozott a gyûjtemény feldolgozására. Az információt Pál Juditnak köszönöm.) Tanára felkérésére Zsiga azon nyomban elkészítette bátyja levelének másolatát, de a dicséretes gyorsaság azzal a hátránnyal járt, hogy valamiképp kifelejtõdött a csak ezután szervezõdõ gyûjteménybõl. Íme a levél, a mai helyesíráshoz igazítva.

 

 

 

Villefranche de Rouergue (Aveyron, France)

1915. július 23-án.

 

Drága Jó Szüleim és Testvéreim!

 

Ez ideig két ízben volt alkalmam, hogy fogságomból Kedves Szüleimnek és Testvéreimnek a mi édes anyanyelvünkön írhassak. Elsõ levelemet egy jólelkû, rendkívül mûvelt úriasszony, – kinek atyja 41 évig volt a budapesti egyetemen orvos-tanár, – amint a hazulról kapott sorokból kivettem, volt szíves hazavinni és tintával leírva Önöknek, Kedves Szeretteimnek elküldeni. Ezáltal megtudhatták címemet és nagyjában itteni helyzetemet is. A múlt év novemberében hazaküldött elsõ nõi és gyermekcsoportot, melyben az említett öreg úrnõ is volt, folyó év január 4-én követte a második. Akkor egy nagyon részletes magyar nyelven írott levelemet küldöttem volt egyik magyar nõtõl, ki Budapestre utazott. Sajnos – Kedves Zsiga Öcsém írja –, ez a levél nem jutott haza. Lehet, hogy az illetõ nõ restellte egy postaszekrénybe bedobni, avagy talán elvették tõle útközben. Itt ugyanis a hazamenõs nõket, gyermekeket és öregeket igen alaposan kikutatják és minden levelet, vagy egyéb írást elvesznek tõlük, ami érthetõ is. Ez alkalommal még egyszer szerencsét próbálok, remélve, hogy talán ezek a sorok Kedves Szüleim és Testvéreim kezeibe kerülnek. Most ugyanis olyan férfiakat engednek haza, akik valami testi hiba, gyöngeség vagy betegség következtében katonai szolgálatra szigorú orvosi vizsgálat alapján alkalmatlanoknak találtatnak. Közöttük megy egy budapesti illetõségû Kolos Géza nevû fiatalember is, kivel fogságom kezdetétõl fogva együtt vagyok s ki szíves lesz eme sorokat hazaérkezése után postára adni, ha esetleg kutatás alkalmával nála meg nem fogják találni. Minthogy eme levél esetleg francia hatóságok kezébe juthat, nem merek mindent a maga valóságában megírni s kerülöm minden olyan körülménynek megemlítését, amivel magamnak bajt okozhatnék. Hála Istennek, most már túl vagyok azon az idõn, melyben igazán lett volna miért panaszkodnom és méltatlankodnom. Ez az idõszak fogságom 2., 3. és 4. hónapja volt. Bár soha életemben nem volt részem úri kényelemben, bár úgy otthon, mint földmíves ember gyermeke, valamint középiskolában és egyetemen is mint nyomorgós, de mindig jeles diák, csak az élet terheit és nehéz oldalát éreztem, mégis ez a három hónap félig sem volt tréfa s életemben örök nyomokat fog hagyni. Hanem az csak egy embernek és nem a francia kormánynak vagy éppen népnek volt a hibája. Az õ zsebére ment mindaz, amit az illetõ tõlünk lelketlenül megvont. Az ötödik hónapban már minden lényegesen megjavult. Tisztességes lakásba kerültünk és jóllehet a világért sem rendes idõbeli és megfelelõ, de a mai szomorú állapotok között teljesen tûrhetõ koszthoz jutottunk.  Reggelre elég híg és keserû feketekávét, estére állandóan burgonya- vagy káposztalevet (úgynevezett erõleves: Kraftsuppe) kapunk. Ebédre hetenkint 4-szer húst adnak. Tekintetbe véve azt, hogy az embernek módjában áll úgy a gyenge reggelit és vacsorát, mint a hétfõi és szerdai silány ebédeket (a többiek kielégítõek) valami más, itt helyben vásárolt élelmiszerrel pótolni, a jelenlegi koszt miatt a helyzet éppenséggel nem nevezhetõ tûrhetetlennek. Lakásunkat egy kolostori iskolának az internátusi helyiségei képezik. Az intézetben tanító pap-tanároknak kitûnõ konyhájuk van, amelyben minden mondhatni elég olcsón kapható. 10 centimes (= 10 fillér)-ért vehetni reggel, délben, este egyaránt tejet, zöldbabot, szemes babot, rántott burgonyát, makarónit, sültet, sajtot, apró süteményeket, különféle lekvárokat. Különös szerencse ránk nézve, hogy minden reggel és este bõven van forralt tej, mibõl 10 c.-ért szinte egy fél liter kapható. Szóval az ember elég tisztességesen táplálkozhatik, csak pénze legyen. A magyar kormány, valamint az osztrák is, azokat az alattvalókat, akik még hazulról pénzt nem kaptak, s ami pénzük volt, az a hosszú fogság alatt teljesen elfogyott, havonként 5 frank (5 K) segélyben részesíti. Szerencsére én is ezek között vagyok. Éppen a tegnap (július 22-én) vettem fel már a 3-ik havi segélyt. El nem képzelik, Kedves Szüleim és Testvéreim, hogy mit jelent ez a kis összeg úgy nekem, mint sok más hasonlóan szegény és nyomorúságos honfitársnak. Mivel igényeim a lehetõ legszerényebbek, a magammal hozott régi összegnek még meglevõ csekély részébõl költögetve, szinte be is érem fenti összeggel. Az elsõ négy hónapban puszta szalmán aludtunk, november végén végre szalmazsákot kaptunk. Egy hónap óta ágyban alszom, ami itt rendkívül ritka dolog, mert a mi termünkben lakó 70 ember közül csak 7-nek van ágya.  A többinek szalmazsákja a poros padlón hever s emiatt a bolhákkal szemben a legelkeseredettebb harcban állanak. Nekem is volt elég bajom velük s miattuk is készíttettem egynéhány szomszédommal rozoga 2 frankos deszkaágyat. De még így is zavarják eleget az ember nyugalmát, mely szerepet a télen át a tetûk vitték igen könyörtelen módon. Fehérnemûmet ittlétem elejétõl fogva mindig magam mosom, hogy lehetõleg kíméljem az elrongyolódástól, ami ugyan minden vigyázatosság mellett is már kezd bekövetkezni, s a tû használatát minden szárítás után 4-5 óra hosszat szükségessé teszi. Türelmemet eme két körülmény (apró állatkák és rongyok mosása-varrása) már is nagyon próbára tette. De hát, ha megunom, majd újból kezdem s így lassan csak vége is lesz talán õsz utoljára ennek az igazságtalan raboskodásnak. A minket õrizõ katonák általában nagyon jól és emberségesen kezelnek bennünket. – Minden 2 hétben meglehet fürödni a városban (a lakásul szolgáló iskola ugyanis a városon kívül áll) 60 f[illér]ért. Csakis a fürdõbe menéskor van alkalmunk arra, hogy egy kissé megjárjuk magunkat katonák kísérete mellett, meg amikor mosni megyünk. Máskor az udvarról senki sem teheti ki lábát. Tehát úgy õriznek, mint a rabokat, avagy az igazi hadifoglyokat, sõt még szigorúbban, mert még dolgozni sem visznek. Csakis a csehek és lengyelek, meg a tiroli olaszok: szóval a franciák barátaihoz közelebb álló egyének mentek el tartózkodási engedéllyel ellátva munkába, kiknek jól is van dolguk. A többiek csak kevesen és kivételesen részesülnek ebben a kegyben. Én lehetõleg tanulok egész napon át, hogy az idõm ne vesszen kárba. Mind a négy, már otthon megkezdett nyelvben nagy haladást tettem. Jelenleg abban a szerencsében van részem, hogy a magyar kereskedelmi törvényt tanulmányozhatom, melynek német fordítását egy magyarul még nehezen beszélõ budapesti keleti akadémiai hallgató bosnyák születésû fogolytársam adott át használatra. Haza minden szombaton írok, mert a levelek bélyeg nélkül mennek. Egy héten csak egyszer lehet írni. Zsigának június 29-én írott levelét (valamint 24-iki lapját is) megkaptam. Ez mutatja, hogy ha Zsiga megfogadja utasításomat és anélkül, hogy bélyeget tenne a levélre egyszerûen e címfelirattal küldi: Franchise postale des internés civils. Simándi Tamás interné civil, Villefranche de Rouergue, Aveyron, France – feltétlenül eljut ide minden levél. Természetesen csak németül vagy franciául írva. Más nyelvû leveleket nem adnak ki. Minthogy nagyobb örömöt el sem tudnék képzelni, mint azt, hogy hazulról, Kedves Szüleim és Testvéreimrõl valami hírt halljak és mivel ez rám nézve mindig megnyugtató hatással van, nagyon kérem Zsigát, hogy legalább minden 2-ik héten írjon egy levelet a fent említett módon. Én nagyon remélem, hogy legkésõbb október v. novemberben kiszabadulok, mert egy második téli háború fizikai lehetetlenség volna. Addig még nagyon sokszor, minden héten fogok írni, csak Zsiga válaszai ne késsenek. Ezerszer csókolja mindegyiküket,

Tamás.

 

[Feljegyzés a levél hátlapján: Simándi Tamás joghallgató, Torda-aranyos megyei, csegezi szegény unitárius fiú levelének másolata, ki a francia nyelv teljes elsajátítása céljából ösztöndíjjal ment ki Franciaországba s oda rekedt.

A levelet öccse, Simándi Zsigmond unitárius koll. tanuló másolta le és adta át nekem.

Kelemen Lajos]

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008