magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Júniusi évfordulók


Péterfi László (Sóvárad, 1788. jún. 3. – Borosbocsárd, 1848. okt.): pedagógus. Marosvásárhelyen tanult, ahol a Teleki-könyvtár könyvtárosa lett. 1810-ben Degenfeld Miksa gróf fiainak nevelõjeként németországi egyetemeken matematikát és fizikát hallgatott. 1826-ban Sárospatakon, 1829-ben Nagyenyeden tanított. 1848 októberében, amikor átment Borosbocsárdra, a felkelõ románok megölték. – Fontosabb mûvei: Otatio de politica regnantium populorumque magistra… (Sárospatak, 1825); A polgári társaságnak megújítása és tökéletesítése… (Nagyenyed, 1831).

Senn Irén (Ruszkabánya, 1883. jún. 7. – Bp., 1957. jan. 20.): zongoramûvész és zongorapedagógus. Kolozsvárott Farkas Ödön, Budapesten Szendy Árpád tanítványa volt. 1903–1921 közt a Fodor Zeneiskola, 1920-tól 1937-ig a Zenemûvészeti Fõiskola tanára és a tanárképzõ tanfolyam gyakorló iskolájának zenei vezetõje, 1951-tõl zeneiskolai munkaközösségben tanított. 1952-tõl Pedagógiai problémák címmel két, nyolchónapos tanfolyamot tartott a Zenemûvészeti Fõiskolán pedagógusok számára. –

Szántó György (Vágújhely, 1893. jún. 7. – Bp., 1961. szept. 11.): író, József Attila-díjas (1959). Diákéveit Lugoson töltötte, majd beiratkozott a budapesti mûegyetem építészeti karára. Tanulmányait a háború félbeszakította, a frontra került, ott homloksebet kapott, s jobb szemére megvakult. Hazatérése után festészettel foglalkozott. 1920-ban a kolozsvári román operaház díszlet- és jelmeztervezõje, majd Bécsbe költözött orvosi gyógykezelésre, de hamarosan bal szemére is megvakult. 1924-ben Aradon telepedett le, 1942–44 között Budapesten élt, 1947-ben végleg odaköltözött. Fõként történelmi és ifjúsági regényeket írt. Regényeiben merész szerkesztésmóddal gazdag festõiség párosul. Mûvei: Sebastianus útja elvégeztetett (r., Arad, 1924); Schumannal a karneválban (versek, Arad, 1925); A kék lovas (novellák, Arad, 1925); Bábel tornya (r., Brassó, 1926); Mata Hari (r., Kolozsvár, 1927); A földgömb (r., Kolozsvár, 1929); A bölcsõ (Kolozsvár, 1929); Stradivari (Kolozsvár, 1933): Aranyágacska (Kolozsvár, 1935); Fekete éveim (önéletrajz, Kolozsvár, 1935); Sátoros király (tört. dráma, bemutatta a budapesti Nemzeti Színház, 1936); A boszorkány (Bp., 1950); Esze Tamás talpasai (Bp., 1951); Majtény után (Bp., 1953); A kastély (Bp., 1955); Csõd (r., Bp., 1955); Mozart kutyája (Bp., 1956).

I. Rákóczi György  (Szerencs, 1593. jún. 8. – Gyulafehérvár, 1648. okt. 11.): erdélyi fejedelem (1630–1648). Rákóczi Zsigmond fejedelem és Gerendi Anna fia. Felsõ-Magyarország leggazdagabb protestáns fõura. Elõbb ónodi kapitány, majd 1615-tõl Borsod vármegye fõispánja. Bethlen Gábor hadjárataiban elõbb kassai generális, késõbb az egyik hadtest parancsnoka. 1630. nov. 26-án a segesvári országgyûlés fejedelemmé választotta. Visszavette a magánkézre került kincstári birtokokat, s megtörte a nagybirtokos fõrendek hatalmát, birtokaikat elkobozta, nagy részükkel a Rákóczi család vagyonát gyarapította. A fejedelmi birtokokra alapozta keménykezû uralmát. Szövetségben a svédekkel és a franciákkal bekapcsolódott a harmincéves háborúba, s a magyarországi rendi jogok és a vallásszabadság védelmére 1644-ben hadat viselt III. Ferdinánd ellen. Elfoglalta az egész Felvidéket, s csatlakozott a Brünnt ostromló svéd hadsereghez, hogy együtt vonuljanak Bécs ellen. A szultán azonban letiltotta hadjáratát. 1645. szept. 16-án a linzi békében a király a hét tiszai vármegyét engedte át neki élete végéig. Uralma alatt Erdély békében fejlõdött. Buzgó református volt, feleségével, Lorántffy Zsuzsannával együtt sokat tett egyháza és az iskoláztatás felvirágoztatására. A protestáns ortodoxia szellemében szemben állt a haladóbb puritán irányzattal, s ellensége volt az unitáriusoknak és fõleg a szombatosoknak.

Geréb Péter (? – ? , 1503. jún. 10. elõtt): nádor. Apja Geréb János, anyja Szilágyi Zsófia révén Mátyás király unokatestvére, felesége Kanizsai Dorottya. 1447-ben tûnt fel elõször, 1476-tól Felsõ-Szilézia kapitánya, 1478-79-ben erdélyi vajda, 1486-tól 1494-ig ajtónállómester, 1495-97-ben országbíró, 1499-tõl 1503-ig nádor. Részt vett Mátyás ausztriai hadjárataiban, Mátyás halála után Ulászlóhoz csatlakozott, 1501-ben a király csehországi útja idején annak helytartója volt. 1481-ben Mátyástól Valpó és Atya várát kapta, Valpón temették el.

Fischer Miklós (Temesvár, 1893. jún. 11. – Temesvár, 1977. márc. 21.): közíró. Középiskolai tanulmányait Temesváron végezte, majd katona volt az I. világháborúban. 1919-ben a temesvári városházán kezdett dolgozni hivatalnokként. Célja a cselédek életkörülményeinek és mûvelõdési lehetõségeinek javítása volt. Létrehozta Temesváron az elsõ cselédotthont. Ennek mintájára más városokban is létrejöttek hasonló intézmények a 30-as években. Több cikkben és kiadványban hívta fel a figyelmet a cselédség problémáira. 1945 után részt vett a fogyasztási szövetkezetek megszervezésében; késõbb a temesvári nyugdíjegyesület elnöke lett. Fontos munkája: Cselédek a válaszúton (Temesvár, 1933).

Vásárhelyi János (Maroscsúcs, 1888. jún. 12. – Kolozsvár, 1960. dec. 11.): református püspök. Teológiát 1910-ig Kolozsvárt tanult. Elõbb Kolozsvárt segédlelkész, majd 1912-ben Besztercére hívták meg lelkipásztornak. Innen ment külföldi tanulmányútra: Berlin, Jena, Weimar, Strassburg, Basel, Genf. 1918-tól dési, 1921-tõl kolozsvár-alsóvárosi lelkész. 1936-ban választották az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé. Tagja volt a román Nagy Nemzetgyûlésnek, ahol magyarul szólalt fel. Fõbb mûvei: Hittem, azért szólottam (Kolozsvár, 1923); Bizonyságtétel (Torda, 1925); „Megvigasztaltatva vigasztalni” (Torda, 1926); „Tudom, kinek hittem” (Kolozsvár, 1927); Egymás között (Kolozsvár, 1927); Az életbõl az életnek (Kolozsvár, 1929); Református élet (Kolozsvár, 1931); A család élete (Kolozsvár, 1932); Vasárnapról vasárnapra (Kolozsvár, 1937); A református keresztyén imádságos könyve (Kolozsvár, 1938).

Rotarides Mihály (Gyulafehérvár, 1893. jún. 13. – Bp., 1950. júl. 19.): zoológus, a csigák kutatója (conchyológus). A kolozsvári egyetem természettudományi karán 1920-ban doktorált. Tanári oklevelét a szegedi egyetemen 1923-ban szerezte meg, ahol 1922–29-ben az állattani intézet tanársegédje volt; Apáthy István, majd Gelei József mellett dolgozott. 1929-tõl a tihanyi Biológiai Kutatóintézetben volt adjunktus. 1932-ben a szegedi egyetemen magántanárrá képesítették. 1935-ben a Természettudományi Múzeum Állattárában lett múzeumi õr, majd a nápolyi zoológiai állomáson dolgozott, utóbb Frankfurt am Mainban a Senckenberg-múzeumban. Fõleg a csigák és halak rendszer-, szövet- és környezettanulmányával valamint a fosszilis csigák meghatározásával foglalkozott. Tudományos cikkei bel- és külföldi szaklapokban jelentek meg.

Vajda Emil (Kolozsvár, 1858. jún. 18. – Gyõr, 1916. okt. 8.): tanár, író, zeneíró. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, zenei képesítését is az itteni konzervatóriumban szerezte. 1880-ban tanári, 1881-ben bölcsészdoktori oklevelet nyert. 1897-tõl a gyõri állami fõreáliskola tanára. A Gyõri Ének- és Zeneegylet ig. karnagya volt, a Gyõri Torna Egylet alapítója és elnöke. Angyal Armanddal alapította és szerkesztette a Magyar Lant c. zenei folyóiratot. –Mûvei: Kossuth Lajos (Bp., 1892); A komáromi hõs (Bp., 1893); Tell Vilmos (tanulmány, Bp., 1897); A szabadságharc vértanúi (Gyõr, 1898); A hegedû története (Gyõr, 1902).

Fekete Andor (Marosvásárhely, 1883. jún. 19. – Marosvásárhely, 1951. aug. 22.): jogi szakíró. 1906-ban fejezte be jogi tanulmányait a bp.-i tudományegyetemen. Haláláig Marosvásárhelyen volt ügyvéd. 1936-ban az Országos Magyar Párt városi tagozatának alelnöke lett. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak. A Bethlen Gábor szabadkõmûves páholy egyik vezetõjeként a két világháború között támogatta az erdélyi magyarság demokratikus akcióit. A II. világháború alatt, a kommunista per során 27 vádlottat védett. 1945 után részt vett a Székely Színház alapításában.

Vékony Antal (Tiszaújlak, 1848. jún. 20. – Máramarossziget, 1903. márc. 15.): író. 1866-ig a máramarosszigeti kollégiumban tanult, ezután Pesten teológiát hallgatott. 1870-ben tanári oklevelet szerzett, s ettõl fogva haláláig gimnáziumi tanár volt Máramarosszigeten. Egy prózai és egy verses elbeszélése jelent meg: A kincskeresõk (elb., Bp., é. n.); A dongó (víg elb. hat énekben, Bp., 1886). Modern nyelvre írta át Zrínyi Szigeti veszedelem c. eposzát (Sziget ostroma, Bp., 1892).

Drugeth György, homonnai (? 1583 – Lengyelo. 1620. jún. 21.): Zemplén vármegye fõispánja, erdélyi trónkövetelõ, Drugeth Bálint unokaöccse. Fiatal korában Bocskai híve volt. 1610-ben katolizált, és a császár pártjára állt, aki kinevezte királyi fõkamarásnak. 1611-ben Forgách Zsigmond seregében részt vett a Báthori Gábor elleni hadjáratban. Ettõl kezdve a Habsburgok jelöltje az erdélyi fejedelemségre. 1616-ban császári támogatással sikertelen fegyveres kísérletet tett a fejedelemség megszerzésére. 1619-ben, miközben Bethlen serege Pozsony körül harcolt, zsoldosokkal betört Lengyelországból. Bár Rákóczi Györgyöt, Bethlen hadvezérét Homonnánál az elsõ összecsapásban megverte, hamarosan kiszorult Lengyelországba. Ott halt meg.

Bodor Péter (Erdõszentgyörgy, 1788. jún. 22. – Kolozsvár, 1849. aug. 17.): mechanikus, székely ezermester. A marosvásárhelyi kollégium alsó osztályainak elvégzése után eleinte erdélyi fõurak szolgálatában állott, késõbb kitanulta az asztalos-, órás-, kertész- és lakatosmesterséget. 1806-ban a bécsi politechnikumon tanult, utána a külföldet járta. 1815-ben hazatért, és Bethlen Lajos udvarházában építészmûszerész. 1818-ban Marosvásárhelyen telepedett le. Megépítette a városnak a tisztán fából, vasszeg nélkül készült 8 m széles, 63 m hosszú Maros-hidat. Pénzhamisítás miatt 1820-22-ben vizsgálati fogságban, 1827-ig a szamosújvári börtönben volt. Sok eredeti gépet, többek között önmûködõ guzsalyt, malmokat, vízvezetékeket, szökõkutakat szerkesztett. Legismertebbé vált a marosvásárhelyi piactéren 1820-22 között felállított (1911-ben lebontott) zenélõ kútja, melynek hû mását 1935-36-ban a Margitszigeten újból felépítették. Börtönbüntetése után búskomorságba esett, visszavonultan élt, és fõleg orgonákat készített. Utolsó alkotása – a sokcsövû orgonaágyú láncos golyókkal – a szabadságharcból ismeretes.

Kún Kocsárd, gróf (Algyógy, 1803. jún. 25. – Szászváros, 1895. jan. 11.): földbirtokos, mûvelõdéspolitikus, országgyûlési képviselõ. Tanult a szászvárosi, kolozsvári, nagyenyedi református kollégiumban, a bécsi mérnöki akadémián, 1822-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál ügyvédi vizsgát tett. 1823-tól 1833-ig Hunyad vm.-nél tisztviselõ. Az 1833-as erdélyi országgyûlésen követ, a reformok híve, a szabadelvû ellenzék tagja. 1833-tól algyógyi birtokán gazdálkodott. 1848-ban Hunyad vm. fõispánja és Szászváros-szék forradalmi kormánybiztosa lett. Részt vett az 1849-es debreceni ország-gyûlésen. 1849 õszén elfogták. 1851. okt. 7-én kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet kegyelembõl 20 évi várfogságra és teljes vagyonelkobzásra változtatták. 1856-ban szabadult komáromi várbörtönébõl. Hazament Algyógyra. 1866-ban az uniós kolozsvári és pesti országgyûlésen követ, 1867-ben Hunyad vm. fõispánja lett. 1868-ban visszavonult a politikai életbõl, s kizárólag gazdaságának, ill. mûvelõdési és ref. egyházi ügyeknek szentelte életét. 1885-ben az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület (EMKE) egyik alapítója. 1888-ban pedig teljes vagyonából Algyógyon földmívesiskolát alapított azzal a céllal, hogy a magyar falvaknak a modern belterjes gazdálkodáshoz jól értõ mintagazdákat neveljenek.

Vendrey Ferenc (Sepsiszentgyörgy, 1858. jún. 26. – Bp., 1940. júl. 4.): színész, komikus, a Vígszínház alapító gárdájának színésze. Aschermann Ferenc 1848-as honvéd ezredes fia. Kolozsvárott lépett színpadra, majd vidéki színtársulatoknál játszott. 1896-tól a Vígszínház tagja volt, 1924-ben az Unió színházaihoz szerzõdött, majd különbözõ fõvárosi színházakban szerepelt. Nyugalomba vonulva vendéglõt nyitott a Vígszínház mögött, amely sokáig az író- és mûvészvilág találkozóhelye volt. A Vígszínház elsõ együttesében jelentõs része volt a színház stílusának kialakításában. Filmszerepeket is alakított.

Tessitori Nóra (Kolozsvár, 1884. – Marosvásárhely, 1969. jún. 26.): elõadómûvész, Kõmíves Nagy Lajos rendezõ felesége. Tisztviselõként dolgozott, közben énekelni tanult. Kolozsvárott lépett föl elsõ ízben 1920-ban, attól fogva versmûsorokkal járta az erdélyi városokat. A két világháború közti idõk legjelentõsebb egyénisége volt az erdélyi szavalómûvészet területén, a mûfaj új útjait nyitotta meg. Elõadásmódját egyszerûség, zeneiség, a vers mint gondolati-hangulati egység tökéletes tolmácsolása jellemezte. Mûvészetét a kortárs költõk méltatták, alakját képzõmûvészek örökítették meg. Önálló esttel utoljára 1939 júniusában lépett föl. A negyvenes évek végétõl 1954-ig, nyugdíjazásáig a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézetben beszédtechnikát tanított.

V. Hegyi Lili (Dunaharaszti, 1883. jún. 27. – Kolozsvár, 1967. nov. 2.): színésznõ. Eredeti nevén: Tubai Amália. Bp.-en színi- és énektanulmányokat folytatott. A pályát a Népszínházban kezdte operaénekesnõként. Késõbb vidéken játszott, majd 1911-tõl nyugdíjazásáig (1952) a kolozsvári színház tagja volt. Opera-, operett- és prózai szerepeket egyaránt alakított.

Mailand Oszkár (Algyógy, 1858. jún. 29. – Déva, 1924. nov. 30.): etnográfus. Kolozsvárt végzett tanulmányai után 1884-tõl Déván a magyar nyelv és irodalom tanára. A Kisfaludy Társaság megbízásából a román folklórt, ill. a román–magyar paraszti együttélés kérdéseit vizsgálta. Fontosabb munkái: Az oláh népköltészet fõ jellemvonásai (A Kisfaludy-Társaság Évkönyve, 1890); Újabb adatok az oláh nép költészetéhez (A Kisfaludy-Társaság Évkönyve, 1891); Székelyföldi gyûjtés (Magyar Népköltési Gyûjtemény. Bp., 1905).

Bíró Béla (Nagyvárad, 1893. jún. 29. – Temesvár, 1975. márc. 18.): újságíró, szerkesztõ. Középiskolai tanulmányait szülõvárosában végezte, majd közgazdaságtant tanult. 1921-ben õ szerkesztette és adta ki Nagyváradon a Mûvészvilág c. folyóiratot. 1923 és 1925 között Máramarosszigeten a Máramaros és a Máramarosi Újság c. lapokat szerkesztette. 1926-tól 1928-ig az Újság és a Consum c. közgazdasági lap munkatársa volt Kolozsváron. 1929 és 1940 között Temesváron szerkesztett gazdasági lapokat; 1945 után a Commerz c. román és magyar nyelvû gazdasági hetilapot. 1948-tól az Agerpres temesvári tudósítója, 1949 és 1962 között a temesvári Szabad Szó belsõ munkatársa volt.

Kruppka András (Nagyvárad, 1878. jún. 30. – 1950. máj. 24): filmtechnikus, a magyar filmvilág egyik legrégibb munkatársa és a filmtechnika úttörõje. 1915-ben önálló filmlaboratóriumot alapított, amely 1949-ben az államosítás alkalmával beolvadt a Magyar Filmlaboratórium Állami Vállalatba.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008