magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sebestyén Mihály: Százhetvenöt sor Nagy Miklós Kundról


Nem is egyszerû dolog Nagy Miklós Kund laudációját úgy megszerkeszteni, hogy a pályakép teljessége – e mai ünnepélyes pillanatig – benne foglaltassék. Ugyanis a dicséretre és dicsõségre kiszemelt személy, akit az EMKE díjaz – ez a látszólag, hangsúlyozom: csupán látszólag  nyugodt, már-már egykedvû közéleti férfiú –, valójában világunk minden jelenségére nyitott, sorsunk fordulatai és a magyar közösség jövõje legalább annyira izgatja, nyugtalanítja, mint amennyire érzékeny és reaktív a szépségre.

Itt a laudátor egy percre leteszi a tollat, fenét a tollat, a billentyûkrõl felemeli megfáradt tekintetét és ujjait, elégedett: egyetlen összetett mondatba sikerült befoglalni a  kitüntetett személyiségjegyeit,  elmereng a zöld semmibe, amely ablaka mögött homálylik, dereng, és hirtelen azokra a festményekre emlékezteti a látvány, amelyeket Miklós szokott bemutatni a Bernády Alapítványnak nevezett képzõmûvészeti világegyetem falain. És ekkor azonnal szomorúság fogja el, nem is jól mondom, az elégedetlenség lesz úrrá rajta, legszívesebben kitágítaná azt a bizonyos mondatot, amit a személyiségjegyekrõl már a képernyõre pötyögtetett, de stílusérzéke ellenáll a szándéknak, nem lehet végtelenné bõvíteni azt, ami leíratott.

Tehát nekiveselkedik újból. Azzal kezdi, hogy nem hisz a lexikális adatoknak. Pedig e szerint NMK hetvenedik életévét tölti ez év december 6-án. Isten éltesse õt, mindnyájunk örömére. A wikipédia és az RMIL fukarul bánik vele, keveset mond mûveirõl, melyek évrõl évre szaporodnak. Szülõvárosában, az erdélyi Strassburgban, azaz Nagyenyeden érettségizett a Bethlen Gábor Kollégiumban. Marosvásárhelyre jött szerencsét próbálni és a szerencse mondhatni egy életre a szolgálatába szegõdött: elvégezte a Peda, ahogyan akkoriban Vásárhely becézte elsõ humán fõiskoláját, a Szorbonn magyar–román szakát, tanári oklevelet szerzett, amivel valószínûleg akkor volt utoljára megelégedve, amikor Lapohos rektor a kezébe nyomta, mert 1973-ig diplomázott  a kolozsvári BB magyar–francia szakán.

Közben tanított Szentgericén (1965–1968), amely nem is akármilyen község, hiszen egykor híres embereket (Jakab Elek, Tiboldi) adott a világnak, de legalább ennyire jó bort is. Aztán következett az a szerencsés fordulat, amely meghatározta további világostrom-stratégiáját: a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportere lett. Mindent csinált, mindenkivel szóba elegyedett, elvégezte éppen úgy a musz-feladatokat, amelyeket az akkori média megkövetelt szolgálóitól, miként szép és nemes vállalkozásokra is  jutott ereje, ideje, érzéke, és munkája közben ismerkedett meg az erdélyi valósággal, a romániai magyar képzõmûvészeti kisvilággal, festõkkel, szobrászokkal, grafikusokkal, textilesekkel, formatervezõkkel. Felkereste mûtermeikben, elkapta õket otthonukban, egy-egy tárlatnyitón, hegyen és hullámvölgyben zaklatta, faggatózott, kérdezett, válaszokat csikart ki, hitvallásokat rögzített magnójával, mûhelytitkokra bukkant, hiszen az ecsettel, irónnal, vésõvel, szövõszékkel barátkozók között sok a szûkszavú mester.

Õk lettek utóbb könyveinek hõsei akár monografikus feldolgozásban, akár gyûjteményes riportkötetben. A csíkszeredai Pallas–Akadémia  által indított Mûterem sorozatban jelentek meg: Simon Endre (2002), Maszelka János (2004), Gyarmathy János (2004), Hunyadi Mária (2005), Kiss Levente (2006), Bocskay Vince (2008), Bandi Kati (2010), Kuti Dénes (2012).

A tavaly hagyta el a nyomdát Bálint Károlyról szóló tanulmánya (Élet-jelek sorozat.)  A Mentor kiadó kérte fel Kedei Zoltán (2004) és Gyarmathy János (2007) élet- és mûvészpályájának könyvbe foglalására. Áttörve az erdélyiség közléshatárait, a budapesti Közdoknál jelent meg 2004-ben a Hunyadi László mûvészete c. képes kötete.

Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar mûvészet históriáját a hatvanas évektõl a huszonegyedik század elsõ harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg.

Egyéb köteteirõl se feledkezzünk meg. A teljesség igénye nélkül vannak közöttük mûvészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók – látni, szerzõnk sok mûfajú íróember: Helikoni arcképcsarnok I-II. (Hunyadi László plakettjeivel) – 1997, 1998 Impress; Örökifjú Ariel – 1998; MÛterem 1, 2, 3 – 1998, 1999, 2003 – interjúk 21+21+22 képzõmûvésszel; Bábel Amerikában – 2000; Múzsák fellegvára: Marosvásárhely, 2002 – Budapest; Míg a magnó összekapcsolt – 2006, Pallas–Akadémia; Szabó Duci – 2007, Polis; Farkas Ibolya – 2011, Polis.

Az önálló kötetek mellett gyûjteményes kiadványoknak is munkatársa: pl.  Szól a rádió, Volt jövõkbe nézve (Múzsa-antológia), A Mecénás (Kemény János), A tér úttörõje (Bolyai János), Bernády György emlékezete, Aki a könyveknek szolgál, Megtartó másság (Romániai kisebbségek fotókban) stb.

A rádió alkalmat nyújtott számára, hogy megismerje azt a világot, ami bennünket szûkebb és tágabb értelemben körülvesz, meghatároz, idegesít vagy olykor jókedvvel tölt el. És ezért a jókedvért Miklós tett is. A kilencvenben beköszöntõ rendszerváltó idõktõl humora felszabadult, nyilvános teret nyert, nem szorult a négy fal közé vagy maradt a baráti társaság kedvelt mûkincse. Csujogatói, humoros versei, rigmusai, kabarétréfái idézhetõk, idõszerûek, alkalomhoz illõek voltak, jót derült rajtuk a közönség, a hallgatóság, az újságolvasó.

Amikor a rádió megszûnt (1985-ben pártunk bölcs döntése nyomán), Miklós kollégánk volt rövid ideig a megyei könyvtárban: a hatalom könyvek közé küldte pompás-példás büntetésként, majd innen a megyei laphoz került. Nem borította el szemét a vörös vérharag, akarom mondani a zászló. Minap kezembe került több riportja, cikke is az 1986–1988-as újságokból, láttam, hogy sikerült megõriznie személyiségét, viszonylagos függetlenségét ebben az ideológiailag veszélyes térben, a mûvelõdési rovatban azt folytatta, amit a rádiónál már elindított, feltérképezte a romániai magyar és román szellemi élet jeleseit, jelenségeit, a megmaradt szellemi szabadság darabkáit.

1990-ben természetesen visszahívta õt a Teleki utcai Dandea-villa – micsoda képtelenség összehozni e két fogalmat, pedig a Rádió helytörténeti adatai összevegyítve ilyen blikkfangos képletet adnak ki –, tehát visszahívta a rádió, ám úgy érezhette,  az újságírás inkább a mûfaja, több kibontakozásra ad lehetõséget, és talán arra gondolt, hogy maradandóbb, ha csak fontolóra vette, hogy a rádió szalagtára mennyire ki van téve a politika morchelyzeteinek. Szerkesztette és még szerkeszti a Népújság Múzsa irodalmi-mûvészeti mellékletét, mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok mai politikum-központú gyakorlatában. Teret ad a mindenrendû és rangú tehetségeknek.

Tudása, szerkesztõi és írói tálentuma, éles szeme, helyzetismerete, megfontoltsága, döntései szinte predesztinálták arra, hogy a lap fõszerkesztõ-helyettese, majd fõszerkesztõje legyen. És arányérzéke arra is rávezette, mikor kell abbahagyni: sikerei teljében egy jól mûködõ szerkesztõséget hátrahagyva, kilépjen a fõszerkesztõi nehéz gúnyából és újra és kizárólag mûvészeti író, mûvelõdésszervezõ, véleménymondó újdondász és közszereplõ legyen...

Ugyanis ma és az elmúlt két évtizedben a Bernády ház házigazdájaként rangos mûvelõdési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott Vásárhelyre, a Házat sokakkal közremûködve a marosvásárhelyi magyar mûvelõdési élet egyik központjává tette és szinten tartja, fejleszti. Ja, és rettenthetetlen utazó, felfedezõ, türelmes ember.

Egyesek manapság a helyi kultúra válságáról fecsegnek, sopánkodnak. Saját sikerhiányos pályájukért a kulturális intézmények csõdjét és hiteltelenségét okolják. Ha Nagy Miklós Kund munkásságát áttekintjük, világosan kitetszik, hogy egy olyan ember paradigmája, aki élete java részét a kultúrateremtõk, alkotók között töltötte, maga is ennek az életformának és megnyilvánulásnak szervezõje, indítványozója, krónikása, ötletgazdája a mai napig is,  akkor az állítólagos krízis, holtpont, mozdulatlanság, szellemi posvány legmarkánsabb ellenpéldájával szembesülünk. Nem sápítozni kell, nem álvitákat szervezni, hanem alkotni, tenni, közösségben gondolkodni. Miklós így tett, így tesz. Helye és ideje van kísérletnek, munkának, helye és ideje van dicséretnek. Ez az a hely, itt van és ez az a pillanat.

Isten éltessen, élj és dolgozz tovább csupa szépség és jókedv között. Pályadíjad méltó jutalom mindazért, amit elészámláltam.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008