magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: A lehetetlen védelem. Váczy Kálmán és a szilágysági magyarok népbírósági pere


Lapunk múlt év augusztusi és szeptemberi számában közöltünk néhány adalékot az 1940 szeptemberében magyar katonák által elkövetett ippi és ördögkúti (Szilágyság) románellenes vérengzés utóéletébõl. Pontosabban az összesen több mint 250 áldozatot követelõ tömeggyilkosság okán a kolozsvári népbíróság által 1946 tavaszán súlyos börtönévekre ítélt szilágysági magyar civileknek a Váczy Kálmán töredékes hagyatékában fennmaradt tanúvallomásaiból tallóztunk. Ez a per Váczy szakmai hozzáállásának és gerincességének volt a fokmérõje. A kiváló ügyvéd ugyanis nem volt hajlandó beállni a második világháború európai befejezését követõen felállított népbíróságok bosszúszomjas, politikai leszámolástól sem mentes vonulatába, s emiatt ügyvédi-jogászi pályafutását az akkori hatóságok ketté is törték. Most újabb részleteket közlünk arról: milyen politikai környezetben jött létre és hogyan ítélkezett a népbíróság, s az adott körülmények között milyen esélye volt az igazi védelemre Váczy Kálmánnak?

Emlékeztetõül: 1940. szeptem-ber 9-én a Szilágy megyei Ördögkúton egyes források szerint 68, más források szerint 87, a 13-áról 14-ére virradó éjszaka pedig Ippon 157 román lakos, köztük gyermekek, nõk és idõsek estek magyar katonák által elkövetett megtorló mészárlás áldozatául. A vegyes lakosságú Ördögkúton a bevonuló honvédek tüzet kaptak, máig sem tisztázott, hogy hány magyar katona esett az orvlövészek áldozatául. Az Ákosi Károly alezredes által vezényelt roham és megtorlás nyomán keletkezett összevisszaságban nem csak a görögkeleti parókián talált és a helyszínen agyonlõtt románok, hanem a történtekrõl mit sem sejtõ, teljesen ártatlan személyek is életüket vesztették. Szeptember 7-én Ippon a faluba érkezõ honvédek egyik szekerén súlyos szakmai mulasztás miatt felrobbant egy, a margittai román katonai laktanyában talált lõszeres ládában egy élesre töltõdõ gránát, két honvéd halálát okozva. A szeptember 13-án a faluba érkezõ Bedõ Zsolt – a kolozsvári népbíróság adatai szerint Vasváry Zoltán – fõhadnagy almáskosárba helyezett pokolgép okozta merényletként értesült a történtekrõl, az esetet így is könyvelte el, és eszerint bosszulta meg, noha a honvédek, valamint a megtorlás során agyonlõtt 157 román civil lakos tragédiáját követõ magyar katonai kivizsgálás és újabban Illésfalvi Péter hadtörténész is tisztázta a baleset voltát. Az 1940. szeptemberi szilágysági románellenes atrocitások perét a kolozsvári népbíróság tárgyalta 1945-46-ban, és ördögkúti és ippi magyar civileket is elítélt, akiknek semmi közük nem volt a gyilkoláshoz.

Milyen politikai környezetben jöttek létre a romániai népbíróságok? Ezeket az 1944. szeptember 12-én Moszkvában aláírt szovjet (szövetséges)–román fegyverszüneti egyezmény 14. szakasza alapján hozták létre. Két ilyen bíróságot állítottak fel, egyet Bukarestben, egyet Észak-Erdélyben, Kolozsvár székhellyel, utóbbit az 1945. július 10-i 526. sz. törvény alapján. Ekkor már hatalmon volt a dr. Petru Groza vezette baloldali kormány, a közhangulatot a kommunizmus térnyerése mellett az alig befejezõdött második világháború utáni állapot is meghatározta; ebben a környezetben az igazságszolgáltatásnak álcázott bosszúvágy, illetve a (politikai) leszámolás szándéka is kitapintható. Az Erdély címû kolozsvári szociáldemokrata lap 1945. június 27-i számában a kolozsvári népbíróság megszervezésével felruházott Avram Bunaciu kommunista jogász, a bukaresti népbíróság fõügyésze (fõ közvádlója) ki is fejtette, hogy „Észak-Erdély részére a néptörvényszéknek mérhetetlen jelentõsége van. Ezen a területen a néptörvényszék kötelessége levezetni azt a tisztító politikai folyamatot, amely kiérdemli a nép bizalmát és szeretetét, mert az igazi bûnösök megbüntetésére törekszik”. Tökéletesen összecseng ezzel az ippi, ördögkúti, bánffyhunyadi stb. magyarok elleni ítélet megindokolása, miszerint „ez a per nem szokványos, hanem olyan egyedi, különleges per, amelyet mindenekelõtt a letûnt rendszer ellen, és csak másodsorban az e rendszer, valamint a huszadik század által megfertõzött eszköz-emberek ellen” kellett lefolytatni. Ennek mentén kell értelmezni a vádemelést is, miszerint a vádlottak a „Horthysta Magyarország vezetõinek morbid-fasiszta agyából született gyilkos szándék” eszközei, a gyilkosságok „morális elkövetõi” közvetlenül a horthysta vezetõk, a „végrehajtók” pedig a vádlottak. S miszerint a közvetett és akár a legtávolabbi végrehajtók „mindazok, akik Erdélyt évtizedeken át uralták és vezették, rombolva, a sovinizmus és az irredentizmus eszméjét táplálva, minden eszközzel szítva a kommunistaellenességet, azért, hogy mindezekkel a diverziókkal elfojtsák a népek szabadságért és jobblétért vívott harcát”.

A háború idején elkövetett gyilkosságok, általában bûntettek vizsgálatának a kimondottan jogi, tehát szakmai közegbõl a politikai-társadalmi szférába való átemelését támasztja alá az is, amit Avram Bunaciu az Erdély c. lap idézett számában nyilatkozott: „E bûncselekmények felderítése érdekében különösen számítunk a nép, illetve a dolgozó réteg segítségére. Ha a nép becsületes és megbízható módon tájékoztatja majd a közvádlói irodákat, akkor nagy részben megkönnyíti a néptörvényszék mûködését (…) minden állampolgárnak erkölcsi kötelessége támogatni a néptörvényszéket. (…) [1945.] Június 26-tól bárki – aláírt és lakhelyének pontos megjelölésével ellátott – feljelentéssel fordulhat a kolozsvári néptörvényszék közvádlóihoz. Még egyszer hangsúlyosom, hogy minden becsületes ember kötelessége önként beszámolni a néptörvényszék közvádlóinak azokról a gyilkosságokról, kínzásokról, rablásokról, zsarolásokról, amelyekrõl hiteles adatokkal rendelkezik” – mondta Bunaciu. Közlése szerint tagja lehetett a néptörvényszéknek, és közvádlói tisztséget vállalhatott „minden becsületes román állampolgár, akinek meggyõzõdése, hogy az igazi bûnösök el kell nyerjék méltó büntetésüket”. Ilyen körülmények között kezdte meg tehát a mûködését 1945. június 26-án Kolozsváron a Majális utcai Pszichológiai Intézet épületében helyet kapó, a bebörtönzések céljára pedig az ügyészségi fogház egész elsõ emeletével rendelkezõ észak-erdélyi népbíróság. Ennek tanácsa – a bukarestihez hasonlóan – nyolctagú bíróságból állt. Amúgy Romániában összesen közel 2700 megvizsgált esetnek a fele került az ügyészséghez, ebbõl 668 esetben emeltek vádat háborús bûnökért, az emberiség ellen elkövetett bûnökért és a béke ellen elkövetett bûnökért. A bukaresti népbíróság 187 személyt ítélt el, a kolozsvári 481-et, közülük 370 magyart, 83 németet, 26 románt és 2 zsidót. Száz személyt halálra, 163-at pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélt a kolozsvári népbíróság, utóbbi ítéletei jelentõsen súlyosabbak voltak a bukarestiénél.

Egyértelmûen kitetszik, hogy a népbíróság elsõsorban olyan politikai indíttatású leszámolás mentén ténykedett és ítélkezett, amelyben az ippi és ördögkúti gyilkosságok jogi és bûnügyi vonatkozásai, egyes részletei messze a háttérbe szorultak. Ezzel magyarázható, hogy a népbíróság úgy tekintette a vád alá helyezett ippi és ördögkúti magyar civileket, mint akik együttmûködtek a honvédekkel a román lakosok lemészárlásában.

Mit tehetett ilyen körülmények között Váczy Kálmán? Ebben a szûk és „elõre gyártott elemektõl” terhelt mozgástérben Váczy Kálmán mondhatni, a lehetetlenre vállalkozott, amikor a szilágysági magyar férfiak védelmére kelt. A hagyatékában megtalált egyik önéletrajzi, töredékes feljegyzésében tesz is erre utalást, amikor így fogalmaz: „(…) reggel kezdõdött a néptörvényszéki tárgyalás a törvényszék legnagyobb termében, amely zsúfolásig megtelt, természetesen elsõsorban is az államvédelmi emberekkel, a baloldali vagy jobboldali újságok kiküldötteivel. Egyik vádlottal sem beszélhettem, kik elõttem 5-6 méterre ültek egymás mellett, és csak nyakuk és fejük hátulját láthattam.” A tárgyalás elhalasztását kérte „(…) mert védõi kirendelõ megbízólevelemen a tinta még jól meg sem száradt, a többkilós, hatalmas peranyagot tartalmazó aktacsomóba még bele sem nézhettem, továbbá egyik védencemmel sem állt módomban beszélni, kikérdezni õket.” Miután halasztási kérelmét elutasították, hangosan kijelentette: „Terhelje ez a súlyos mulasztás az egész tanács lelkiismeretét”. Azt írja: „(…) A védelem részérõl tanúkat nem is kérhettünk, mert az ávósok megfenyegették azokat, akik mentõtanúként jöttek volna el. Ilyen körülmények között védõbeszédemben csak a vádpontok bizonyításának teljes hiányára hivatkozhattam s maguk a vádlottak is [az] utolsó szó jogán teljes felmentésüket kérték és soha sem kérték enyhítõ körülmények alkalmazását. A Néptörvényszék (azaz az Államvédelem) e vádlottakat 20-25 évi súlyos fegyházra ítélte, melyet a nagyenyedi fegyházban kellett leülniük.” Megjegyzi: „Olyan súlyos szabálytalanságok között folyt az igazság keresése, hogy magamnak szemrehányást nem tehetek”.

A bírói tanács a következõkbõl állt: elnök: dr. Nicolae Matei, ülnök: dr. Nerva Al. Hãrãguº bíró, népbírók: Pavel Bojan az Ekésfront részérõl, ªtefan Belovay a Kommunista Párt részérõl, Szatmári Alexandru a Szociáldemokrata Párt részérõl, Gheorghe Dan, a munkaszövetség (szakszervezet) részérõl, Vasile Albu a Nemzeti Liberális Párt részérõl, Vasile  Nicolae(?) a Néppárt részérõl (Partidul Naþional Popular), Augustin Meseºan az Ekésfront részérõl. Közvádlók voltak: Petre Grozdean, a bukaresti népbíróság közvádlója, Moraru Ghiran és Grigore Râpeanu, írnok volt Gavril Stanca. Váczy Kálmán feljegyezte: az elnökön (dr. Matei Nicolae) kívül – ki egyedül volt jogvégzett a tanácsban, még volt vagy 8 népi ülnök (bírói joggal felruházottak), kikrõl elsõ pillanatról meg lehetett állapítani, hogy dühöng bennük a magyargyûlölet. Mire pedig ippi és ördögkúti román lakosok tanúvallomásai segítségével sikerült a védelmet elõkészítenie és a fellebbezést követõen a 1948-ban a perújrafelvételt elérnie, a nagyenyedi börtönben fogva tartott nyolc elítélt közül már csak ketten éltek: az egyiket hordágyon hozták be a tárgyalóterembe, már haldoklott és õ csak egész halkan tudott pár szót még közölni Váczyval: „Doktor úr, én még csak addig szeretnék élni, amíg a törvényszék kimondja teljes ártatlanságomat!” Másnap reggelre õ is meghalt. A másik elítélt teljesen meg volt zavarodva, vallási mániába esett és állandóan csak azt ismételgette: „Mindenható Atyám, hálát adok Neked, hogy e súlyos megpróbáltatások elviselésére engem is kijelöltél”!

Váczy Kálmán hagyatékából elõkerültek további feljegyzések, amelyek a védelem elõkészítése során születtek, és amelyek révén az ippi és ördögkúti vérengzések körülményeit kívánta tisztázni. Érdemes idézni ezekbõl, hiszen világosan látszik: a népbíróság eleve abból az Avram Bunaciu által megfogalmazott elõítéletbõl indult ki, hogy akinek bármilyen, a legcsekélyebb köze is volt a gyilkosságok „morális elkövetõi”-hez, vagyis az 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar (katonai) hatóságokhoz, azok a gaztetteket „végrehajtó” vádlottak. Váczy Kálmán feljegyzésében id. Bíró Imre ippi lakos, vádlott vallomásában ez áll: 1940 szeptemberében „(…) az utolsó román csapatok kivonulását megelõzõen, a román csendõrség a rendfenntartás teljesítésével megbízott népi gárdát (népõrséget) hozott létre, amelynek a községben élõ magyar és román lakosok voltak a tagjai. Feladatuk volt a rend biztosítása mindaddig, amíg a magyar hatóságok megérkeznek. (…) A [magyar] csapatok megérkezését követõen a református lelkészi lakásra hívattak engem, Fazakas D. Pált, Csepei Sándort és Újhelyit, valamennyien volt õrmesterek, és a jelen levõ alezredes azt mondta, hogy õrséget kell alakítanunk. (…) Az õrség feladata volt, hogy éjszaka járõrözve vigyázza a rendet, s ha kell, igazoltasson. (…) Ezeknek a csapatoknak egyetlen román sem volt tagja.”

Nagy hiba volt ez a magyar katonai parancsnokok részérõl! Olvassuk tovább id. Bíró Imre vallomását: „(…) Csapatommal éjszakai szolgálatot teljesítettem az 1940. szeptember 13-rõl 14-ére virradó éjszaka, a vérengzés éjszakáján. (…) A katonák este 11 óra felé érkeztek, én a csapatommal a faluban járõröztem. A tiszt 12-15 katonát választott ki [12-15 fõs csoportokat állított össze a katonák közül – B. L.], mindenikhez egy-egy civilt osztott be, és azt mondta: Kötelességed megmutatni a románok házait.”


Részlet Õsz Endre vádlott vallomásából: „(…) Bíró Imre második népõr csapatában voltam. [Éjjel] 12-kor megállított egy [magyar] katona. (…) Borzási nekem is azt mondta, hogy valami baj van. Az õrsön öt embert találtunk, és arról beszélgettünk: mi történt a faluban? Azt rebesgették, hogy valakit megvertek és meglõttek. (…) Körülbelül tíz perc múlva belépett a hadnagy, és azt kérdezte, hogy ki az õrök parancsnoka. Azt mondtam, hogy Bíró Imre. Körülbelül öt perc múlva géppisztolysorozatot hallottunk. Jött a hadnagy: Honnan jöttek a lövések? (…) Kijött: Felgyújtjuk a házakat, mert a románok orvul megtámadtak. A hadnagy Bíró Imréhez fordult, aki azt mondta, hogy a románok 80 százaléka a magyarokkal vegyesen lakik. Bíró azt mondta, hogy ne tegyen semmit, mert a rossz emberek már elmentek [Értelemszerûen: elmenekültek a faluból – B. L.]. [A hadnagy utasítást adott, hogy] mutassák meg, hol laknak a románok, a katonák már odaértek az õrsre, minden [katona]csoport mellé egy embert [állított], meg fogjátok mutatni a románok házait, a parancsot végrehajtjátok.”

Csepei Zsigmond vallomása, keltezés nélkül: „(…) a fõhadnagy azt a parancsot adta ki a katonáknak, hogy a »parancsot végre kell hajtani«! A katonák pedig azt a parancsot adták nekünk, hogy [mutassuk meg,] hol laknak románok, mert ha nem mutatjuk meg õszintén, és meg fogják majd kérdezni a lakosoktól, akkor bennünket fognak megbüntetni. (…) Mi a katonák erélyes fellépésének hatása alatt megmutattuk, melyik házban laknak románok. Ezután a katonák bennünket hazaküldtek. Nekünk semmiféle fegyverünk nem volt, mi a gyilkosságnál részt nem vettünk, azt nem is láttuk. Egyetlen lakásba be nem mentünk, az úton fegyveres katonák vigyáztak, hogy meg ne szökjünk. (…)”

A vádiratból, valamint az alapfokú ítélet megindokolásából világosan kiolvasható, hogy a népbíróság egyáltalán nem vette figyelembe ezeket a szempontokat, más szóval mellõzte azokat a kényszerítõ körülményeket, amelyek között a szilágysági magyar férfiak 1940. szeptember vészterhes éjszakáin találták magukat. Illetve amikor már figyelembe ve(he)tte volna, a vádlottak, mint láttuk, már halottak voltak, egy beszámíthatatlan. Váczy Kálmánt ma is kiváló ügyvédként tartják számon, aki szakmai és nem politikai szempontok szerint próbálta elõkészíteni a védelmet, illetve eszerint próbálta védeni ügyfeleit. Ez nem fért össze az akkori kánonnal, ezzel is magyarázható, hogy védenceit elítélték, s hogy az ügyvédi pályáját nem folytathatta.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008