magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kósa László: Könyv a Hunyad megyei református magyarságról


Amikor 1967-ben e sorok írója vállalta, hogy a készülõ Magyar Néprajzi Atlasznak a történeti Hunyad megye területén kutatópontokat keres, a terület középkortól folytonos magyar lakosságáról elõzetesen alig tucatnyi néprajzi tanulmányból és cikkbõl tájékozódhatott. Ugyanez volt a helyzet a 19-20. század fordulóján Bukovinából érkezõ székely telepesekkel kapcsolatban is. Hunyad két másik magyar népcsoportjáról, a kiegyezés korában ipari munkára a magyar nyelvterület számos vidékérõl beözönlõ népességrõl és a városokban a modern polgárosodás vonzásában letelepedõ iparosokról, kereskedõkrõl, tisztviselõkrõl szinte egyáltalán nem lehetett olvasmányt találni. Nem voltak kedvezõbbek a megye magyar történeti és egyéb szakirodalmának adottságai sem. Pedig e vidéknek a középkori és a fejedelemkori Erdély történetében játszott fontos szerepe, majd a gyorsan kibontakozó modern nagyipar éppenséggel komoly figyelmet indokolt volna. Ráadásul a hivatkozott írások csaknem mind 1920 elõtt láttak napvilágot. A néprajzi szakirodalom jelentéktelenségének legfontosabb oka valószínûleg a magyar lakosság csekély aránya és az volt, hogy a történelmi ország széthullásakor a magyar néprajzi kutatások szervezettsége még alacsony fokon állt. Különben az elsõ világháború elõtti román néprajzi vizsgálatok sem mutattak föl annyi eredményt, amennyi a nemzetiségi többség, az erdélyi románságnak a vidékhez kötõdõ jelentõs történelmi múltja és gazdag népi kultúrája okán várható lett volna. Utóbb évtizedekig alig fordult meg itt magyar néprajzkutató. Pedig Hunyad megye Trianont követõen – elsõsorban a Hunyadiak, Vajdahunyad és Déva vára, Bem 1849-i harcainak köszönhetõen – viszonylag élénkebben megmaradt a nemzeti emlékezetben, míg számos más táj iránt az érdeklõdés méltatlanul elhalványult, szemben a Székelyfölddel, Észak-Erdéllyel, a városok zömével, melyekre változatlan figyelem irányult Magyarországról.

Mindezt azért vázoltuk, hogy még inkább hangsúlyozhassuk Vass Erika munkájának* jelentõségét. Bár a fent idézett negyven évvel korábbinál kedvezõbben alakultak a szakirodalmi adottságok, szélesebb körû tudományos vizsgálatokat változatlanul nélkülözve kezdhette – bízvást mondható – úttörõ munkáját. Az indítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban létesítendõ erdélyi tájegység elõkészületei jelentették. A magyar etnikum végleges eltûnése és a hagyományos falusi kultúra fölgyorsuló bomlása szempontjából egyik leginkább veszélyeztetett tájegységként, egyben interkulturális terepként irányult a kutatás Hunyadra. Vass Erika 2006–2011 között rögzítette könyvének anyagát. Az elsõ két évben kollégákkal és egyetemi hallgatókkal együttmûködve a Skanzenben majdan fölállítandó épületek kiválasztása, fölmérése, megvásárlása és bontása volt a cél. Miután közelebbrõl megismerkedett a tájegységgel, és fölismerte a kutatási feladat egyediségét és fontosságát, Vass Erika a szórványok állapotának tervszerû és módszeres föltárásához fogott. A középkori gyökerû református lakosságot vizsgálta, de kapcsolódóan fölkereste a 19. században városi-ipari településekre beköltözõk utódait is, azaz nemcsak az eredetileg paraszti foglalkozásúakat, végül azokat a helységeket, amelyekbõl a református magyarok már kihaltak, ám emlékeik még föllelhetõk. Gyûjtõútjain 42 településen fordult meg. Eredményeit a könyv gerincét képezõ, helységenkénti alfejezet-sorozatban ismerteti. Interjúi és megfigyelései – melyeket lehetõség szerint írásos és tárgyi forrásokkal egészít ki – kiemelten a nyelv és a vallás kapcsolatát mutatják be a helyi társadalom sajátos viszonyaiba ágyazva, és mindenekelõtt az asszimilációról szólnak. A hajdan kisnemesi Lozsád és Rákosd esetét külön tanulmányokban elemzi. Míg az elõzõ a 20. század második felében – zsákfalu lévén – majdnem teljesen elnéptelenedett, az utóbbi, Vajdahunyad városnegyedeként a közelmúltig õrizte vallási-nyelvi-etnikai integritását. Eltûnõ kultúrákat kutatva gyakran beszélünk huszonnegyedik óráról. Hunyad magyar reformátusai esetében ez a kifejezés – nem túlozva el a hangulati és érzelmi elemeket – a legteljesebben találó és pontos. A századok óta voltaképp sosem szûnõ beolvadási tendencia dacára máig megmaradt állapotok tûnnek el valószínûleg végleg. Az érzékeny, apró részletekre is kiterjedõ megfigyelésekben, adatokban igen gazdag munka nemcsak néprajzi és kulturális antropológiai mûként értékes, hanem a komplex magyar szórványkutatás továbbiakban megkerülhetetlen teljesítménye is. A kitûnõ könyvet néhány térkép és szövegközti fénykép illusztrálja, a szerzõ által készített további nagyszámú fénykép CD-mellékleten tekinthetõ meg.

 

*Vass Erika: A Hunyad megyei református szórványmagyarság. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, hely és év nélkül, 297 l. Skanzen könyvek

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
KÖNYVTÁR rovat összes cikke

© Művelődés 2008