magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Péter István: Merre tovább?


A kerekasztal-beszélgetés nem titkolt célja, hogy új utat keressen a Mûvelõdés, múltjához méltó módon rajzolhassa fel a jelen és a jövõ célkitûzéseit. A lap 65 éves történelmében befejezõdött egy korszak és most új fõszerkesztõvel és megújult szerkesztõségi tanáccsal folytatva kell új értelemmel, új tartalommal megtölteni a lapot, de úgy, hogy lehetõleg ne törjön meg az a szellemiség, szakmai arcél, amelytõl Mûvelõdés a Mûvelõdés.

Nagy és neves elõdök nyomdokain is kell haladni, akik a lapot példaértékû szellemi magaslatokra emelték. Akik fáklyavivõi voltak a népmûvelésnek. Persze nem szabad elfeledkezni arról az idõszakról sem, amikor csupán mellékletté zsugorodva, de az akkori korban így is legalább anyanyelven igyekezett a lap az anyanyelvnek valamiféle õre maradni. Mindenképpen megtiszteltetés egy olyan lap szerkesztõségi tanácsában helyet kapni, amelyik 65 éve szolgálja hûséggel az erdélyi magyar közmûvelõdést.

Ma, amikor az információs társadalom exponenciális iramban termeli az újnál újabb hírt, ismeretet, tudásanyagot, kérdés és kihívás, hogy mit vállaljon fel a Mûvelõdés? Az a tény, hogy Kolozsváron van a szellemi alkotómûhely központja, egy kicsit arra kötelezné a lapot, hogy az elitista publikációk között keresse a maga helyét. Hogy a magas kultúra szócsöve legyen. Hogy a legfrissebb, legjobb, leg-izgalmasabb forma- és tartalomújító, nyitó mûvek elsõ megmutatkozási felülete lehessen.

Kérdés, hogy a Mûvelõdés akar-e, illetve kell-e versenybe szállnia más olyan lapokkal, amelyek ezt a célt tûzték zászlajukra? Kell-e konkurenciát állítani a Korunknak, a Látónak vagy más sikeres lapjainknak? Valós kérdés az is, hogy az erdélyi magyar értelmiség hány ilyen kiadványt képes, tud, akar megvásárolni, fenntartani? Tudjuk, hogy azok, akik ma még kultúrára is áldoznak, azok nem a jól fizetett személyek rétegébõl kerülnek ki... A frissen alakuló gazdagabbak, tehetõsebbek rétege egyelõre még nem mutat valós érdeklõdést a magas kultúra iránt. Ha igen, akkor is csak tõkevédelmi célokkal vásárol mûkincseket.

Merre tehát, Mûvelõdés?

Családunk apai ágán a nyolcadik nemzedék vagyok, akiknek élete valamilyen formában a népneveléshez kötõdött: elõdeim vagy kántortanítók, vagy lelkészek voltak. A szülõi házhoz tartozó hatalmas csûr értelmét vesztett – így más rendeltetést kapó – lópajtájában még ma is megtalálható a Mûvelõdés összes száma. Gyermekkorom egyik fontos és értelmes, önként vállalt vakációs programjához tartozott, hogy az esõs napokon, amikor semmi mást nem lehetett tenni, játszani, az otthon nyaraló unokatestvérekkel, szomszéd gyermekekkel olvasgattunk a pajta félhomályában. Mindent, ami a kezünkbe került: Tolnai Világlapját, Élet és Tudományt, Új Életet, Dolgozó Nõt, Székely Kalendáriumot, Mûvelõdést.

Pedagógus nagyapám nemegyszer inspirálódott a lapból, amikor a falunak ünnepélyt akartak szervezni: a lépésenként lerajzolt táncot nem valószínû, hogy leutánozták, de a koreográfiából ellesettek bizonyára segítettek abban, hogy ne csak egy bálmulatsági táncimprovizációt idézzen a mutatvány, hanem olyasmit, amit a késõbbiekben a jó táncosok virtusból is beépítettek a saját táncukba. Emellett sok eseménytelen, szürke, egyhangú estét – emlékezzünk, volt belõlük bõven az ötvenes évektõl a változásig – vidámítottak meg, emeltek ünneppé azok az elõadott színdarabok, amelyeket a lap közölt. Persze nem mindig, nem mindenik volt valóban piacképes közülük, de ezért sem minden esetben az akkori szerkesztõk okolhatók. Az viszont tény, hogy sok egyszerû földmûvest és munkásembert mozdítottak ki a hétköznapi rutinmunka síkjából és emeltek a világot jelentõ deszkák magaslatára. Olyanokat, akik elõtte esetleg csak tisztes munkájukkal szereztek nevet, most viszont a rengeteg próbának és mellette a félszakszerû, de átélt és igényes irányításnak köszönhetõen karakterszínésszé léptek elõ. Olyanokká, akiknek a családnevét is elhomályosította egy-egy sikeresen alakított szerepben szerzett mûvészneve. Így lettek szülõfalumban Dóka Jancsik, Türje Tóbiások, Rózsa Sándorok, Lúdas Matyik és más érdekes új személyiségek.

Ismerõs képzõmûvészek idõközönként jelezték, hogy a lap közvetkezõ számában nekik is megjelenhet – néha a cenzúra kegye vagy figyelmetlensége miatt – egy-két rajzuk, metszetük, vagy más alkotásról készült fotó. Nemcsak szívrepesve vártuk ezeket a lapszámokat, de ha a környéken ismert mûvészrõl volt szó – és hála Istennek az egykor falusi, késõbb Marosvásárhely vártemplomi lelkésznek, Fülöp G. Dénesnek köszönhetõen, akinek a parókiája többek között Nagy Pált, Szécsi Andrást, Kusztos Endrét, Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, és mellettük felsorolhatatlanul sok hazai és határon túli mûvészt fogadott be az akkori szigorú tiltások ellenére –, akkor nemcsak a falu akkori értelmiségijei, de ezek hatására a nagyjaikra büszke falustársaik is megvették a lapot. Sok lapszám így nemcsak a családi archívumokat, de az egyszerû embereket is szellemileg gazdagította.

Ma már falun jóformán a közösségi élet egyetlen szervezõje a lelkipásztor, a plébános maradt. Nyája sok helyen megapadt, de emellett munkája megszaporodott. Nemcsak a lelkészi hivatal teendõit kell végezze, de sok helyen mindenessé lépett elõ: pályázatíró, közösségiélet-szervezõ, szociális munkás (már-már intézet), közbeszerzõ, politikus stb.

Szerencsére ismét kialakulóban van egy olyan réteg, aki diplomát szerez, de falun keresi a jövendõt. Õk is egyre inkább bekapcsolódnának. Csak segítségre, impulzusra, inspirációra várnak.

Bár a ma embere nincsen hiányában az információnak, mégsem mondhatjuk azt, hogy a bõség kosarából mindig sikerül azt választani, ami valóban érték és tudáshordozó. Az információrobbanás nem tette a tudásanyag mértékével arányosan okosabbá, mûveltebbé is az embereket. A nagyobb gond viszont az, hogy miközben sok idõ pazarlódik arra, hogy valós érték nélküli produkciókat nézzenek, hallgassanak az emberek, miközben saját kultúránk ember- és közösségépítõ fontos elemei vesznek feledésbe, új alkotóink merülnek homályba és fiatal reménységeink induló repülését zúzza porba a nemtörõdömség, tudatlanság, félmûveltség.

Gyermekkorom zenei nevelését elsõsorban a báli muzsika határozta meg. Az évente négy-öt bált végigmuzsikáló zenekar oszlopos tagjai az összesen négyujjú tangóharmonikás, a kukoricaõrzésben unatkozó autodidakta szaxafonos, a tejcsarnokosból néha bõgõssé, néha dobossá váló tejcsarnokos volt párttitkár és az öreg cigány cimbalmos voltak. Ez utóbbinak az amatõr, de virtuóz játéka néha gyönyörûen áthallatszott a többiek hangzavarán. Azt hallgatva, értékelve, élvezve szerettem meg a zenét apró gyermekként.

Késõbb nagyapám – aki egykoron az enyedi kollégium zenekarának prímása is volt – és szüleim zene- és hangszertanulásra is beírattak. Hosszú volt az út, amíg zenei ízlésem hangversenykedvelõvé fejlõdött. De nemcsak a zenei fejlõdésem zajlott ilyen kontrasztok árnyékában. A népi ünnepélyeken pátosszal elszavalt fûzfapoéták irományaitól is hosszú volt az út Szilágyi Domokosig. Hálás is vagyok mindenkinek, aki életem folyamán bármivel hozzájárult ahhoz, hogy örökösen egy-egy fokozatot fennebb léphessek a mûélvezet, értékelés, értelmezés grádicsain. Ebben a Mûvelõdés lapnak is lényeges szerep jut.

Ezért gondolom úgy, hogy a lap ma is a közmûvelõdés szolgálatát kell hogy felvállalja. Olyan kiadvány kell hogy legyen, amely ki tud lépni Kolozsvár szellemi kötöttségébõl és Háromszéktõl Partiumig, mûértõ, mûvelt embertõl a hétköznapok egyszerû kíváncsi, érdeklõdõ emberéig mindenkihez tud szólni.

Papíron és világhálón egyaránt.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008