magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kiss László András: Jakab Ilona színvilága


Szakértõk szerint az erdélyi képzõmûvészet a 20. században élte aranykorát. A gazdasági nehézségek, valamint a politikai elnyomás és a cenzúra ellenére kialakult Erdélyben egy sajátos modernizmus. Az itt született és tevékenykedõ képzõmûvészeknek, építészeknek sikerül még a század elején létrehozni egy korszakalkotó mûvészet alapjait.

Nagybánya, Kolozsvár, Temesvár, valamint a székely iskola mind részt vettek az erdélyi mûvészet alakításában, új mûvészek tanításában, támogatásában, valamint a mûvészeti közösség kialakításában. Bár a század minden évtizede mintha más nehézségeket és más rendszer tilalmait hozta volna magával, a mûvészeknek sikerült olyan összhangot teremteni, amelyben mûvészetük volt a közös. Thorma János, Szolnay Sándor, Kós Károly, Szervátiusz Jenõ, Nagy Imre és még sokan mások megteremtették az erdélyi mûvészet legújabb korszakát. Az õket követõ nemzedék is számos rangos mûvésszel jelentkezett, mint például Bene József, Kovács Zoltán, Abodi Nagy Béla, Cseh Gusztáv, Páll Lajos.

Ilyen körülmények között és ilyen gazdag mûvészforrásban viszont gyakran elõfordulhat, hogy sok tehetséges képzõmûvész elvész az utókor számára. Ilyen volt például Jakab Ilona. Bár hírneve és festészete nem emelkedik az elõbb említett mûvészek közé, mégis érdemes számon tartani õt. Jakab Ilona Marosvásárhelyen született 1929. július 7-én, szegény családban és 1990. május 8-án halt meg Kolozsváron. Nehéz gyermekkora maradandó nyomokat hagyott mûvein. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzõmûvészeti Fõiskolán végezte 1950 és 1956 között, Miklóssy Gábor növendéke volt. 1960-tól a Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén dolgozott, ahol illusztrációkat és térképeket készített. Többek között õ készítette a térképanyagot Péntek János A kalotaszegi népi hímzés és szókincse címû kötetéhez.

Egyetemi végzettsége és ígéretes tehetsége ellenére anyagi helyzete nem javult. A fõiskola befejezése után egy pincelakásban élt, ahol alkotni aligha volt lehetõsége. Ebbe az alig pár négyzetméteres szobájába még az áram sem volt bevezetve, petróleumlámpával világított. Rosszul bánt a pénzzel. Számára egyértelmûen a tudás és a mûvészi továbbfejlõdés volt az elsõdleges, olyannyira, hogy fizetését gyakran mûvészeti albumokra, könyvekre költötte, majd szûkölködnie kellett a mindennapi kenyérért. Munkásságában ez nyomon követhetõ, hiszen változatos oeuvre-jén gyakran fellelhetõek azoknak az európai nagy mestereknek és izmusoknak a jelei, amelyeket csak a könyvein keresztül ismerhetett meg. Ugyanakkor követte az erdélyi mûvészek nagyjait is, így nála is fellelhetõ a lírai tájfestészet (Erdõrészlet I., II.), az urbánus tájak, mûemlékek (Mátyás király szülõháza, Nagyszeben, Segesvár) megfestése történelmi dokumentáció érdekében, valamint a pszichológiai portrék (Önarckép). Ezek mellett a szépirodalomból is merített (Ágnes asszony, Nevetõ ember), így meglehetõsen változatos hagyatékról beszélünk.
















1962-ben feleségül ment Györkös Mányi Alberthez, aki ekkor még klarinéttanárként tevékenykedett a kolozsvári Zenemûvészeti Középiskolában. Nem sokkal házasságkötésük után Ilona beavatta a képzõmûvészet rejtelmeibe férjét, aki az évek során hírnévben végül messze felülmúlta õt. Az együtt töltött évek végképp meghatározták mindkét mûvész festészetét. A kölcsönös hatás észlelhetõ a felületek kidolgozásában, a hátterek, illetve a természeti elemek megrajzolásában, valamint az olykor kopott lilás színek használatában. Mindezek ellenére két nagyon különbözõ festõrõl beszélünk. Míg az egyik tehetséges képviselõje a naiv festészetnek, jól kialakított mûvészi elképzeléssel, a másik rendkívül tehetséges, szakképzett festõ, aki folyton kereste önmagát.

Személyisége köré épült titokzatossága, érzékenysége, valamint félénk, introvertált egyénisége mind hozzájárult ahhoz, hogy a történelem átnézzen rajta. Az õt körülvevõ kétértelmûség tökéletesen jellemzi személyiségét. A külsõ tényezõkkel nem foglalkozott, magára nem figyelt, sokkal inkább mûvészetének értéke és erkölcse foglalkoztatta. Emiatt kerülte a szocreál témák megfestését is, amelyek az adott politikai helyzetben mûvészi öngyilkosságát jelentették volna. A mai közönség számára talán emiatt ismeretlen Jakab Ilona munkássága.

 

 

Györkös Mányi Albert árnyékában

A Györkös Mányi Alberttel kötött házassága után anyagi szempontból szilárdult a helyzete, de a külvilág számára ugyanolyan titokzatos és szûkszavú maradt. A házasságban kezdettõl látszólag harmonikus volt a kapcsolat és nem sokkal késõbb, Ilona bátorítására Györkös Mányi Albert is elkezdett festeni.

Férje ösztönös tehetsége és sajátos világképe azonnal megmutatkozott, még a korai munkáin is. Györkös Magyarországon, Németországban, Franciaországban, Luxemburgban és Hollandiában folytatott festészeti tanulmányokat. Életében 28 csoportos kiállításon vett részt, valamint 18 egyéni kiállítást szervezett. 1982-ben felvették a Képzõmûvészeti Alap tagjai közé, míg a tizenöt képbõl álló Kalevala-sorozatáért külön érmet kapott a finnországi Kalevala Társaságtól. Ezzel szemben Jakab Ilona egy sokkal kevésbé ismert és elismert alkotómûvész maradt. Életében csupán 5 egyéni kiállítása volt (1954, 1958, 1964, 1965, 1974), halála után pedig munkái egyedül 2000-ben, a Miklóssy Gábor és növendékei c. kiállításon voltak megtekinthetõk.

Az adatokat elemezve felmerül tehát a kérdés: honnan ered ez a különbség, ami a két mûvész elismertségét illeti? A válasz a két mûvész személyiségében, alkotásaikban keresendõ. Amint azt már említettem, Ilona visszahúzódó, félénk személy volt, ezek a tulajdonságok márpedig nagymértékben akadályozhatnak bárkit, aki elismerést és felismerést vár a körülötte lévõ környezettõl, a társadalomtól. Ezzel ellentétben férje törekvõ személy volt, aki mindig kapott a lehetõségen, hogy megmutassa új munkáit, hogy véleményt kérjen róluk, valamint kiállítsa azokat. Így a becsvágy és a céltudatosság lehetett az egyik oka annak, hogy Györkös felülmúlta feleségét.

Györkös Mányi Albert életmûvében a teremtett világ sokak számára megnyerõ. A szakszerû képzés hiánya ellenére egységes és egyedi életmûrõl beszélünk, ahol a minimalista, naiv módon megfestett elemek jól állnak össze, hogy megalkossák a Györkös-világot. Jakab Ilona életmûvének nagyon kis százalékát sikerült eddig feltárni. Tíz olajfestményét, valamint 50 grafikáját a Györkös Mányi Albert Emlékház õrzi, a magántulajdonban lévõ festmények feltérképezése pedig folyamatban van; emellett a datálások hiánya miatt nagyon nehéz festészetét korszakokra bontani. Összességében megállapíthatjuk, hogy nem találta meg saját hangját, saját világát. Olvasottsága, valamint az európai és erdélyi irányzatok ismerete ellenére nem beszélhetünk egy Jakab Ilona-univerzumról. Minden kép egy önmagát igazolni próbáló egyedülálló alkotás. Bár egyenként szép mûvészeti alkotások, feltalálhatóak bennük a mûvésznõ bizonyos sajátos elemei, együtt mégsem alkotnak egységes mûvészeti világképet.

Talán ezzel magyarázható, hogy az 1985-tõl a kolozsvári Majális utca 5. szám alatti mûteremlakásban együtt alkotó házaspár közül az egyik felülmúlta a másikat.

 

Az alkotásokról

Jakab Ilona festészetének egyik legjellegzetesebb vonása a zöld, illetve a lila szín túlzó használata. Az utóbbi talán az egyedüli elem, ami az eddig feltárt összes képen elõfordul. Miért pont ezt a színt választotta? A lila már az õskor óta jelen van a mûvészetekben, pontosabban a neolitikumi Pech Merle barlang falaira festett képeken bukkan fel legelõször s ott van a történelem során elõforduló összes civilizáció kultúrájában. Európában a középkorig csak egyháztagok és uralkodók viselhettek lilát, majd a 20. és 21. században a nõi egyenjogúsági mozgalmaknak lett a szimbóluma, valamint számos festõ használta elõszeretettel. Ilyen mûvész volt Gustav Klimt, akinek számos nõi portréján jelenik meg a domináló lila szín. Ez a szín a mértékletesség, valamint a bölcsesség és az érzelmek közti egyensúlyt jelképezi, ugyanakkor még jelenthet tudást, vallási áhítatot, bûnbánatot, nosztalgiát. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek nagymértékben meghatározták Jakab Ilona személyiségét is, így hát nagy a valószínûsége, hogy a mûvésznõ tudatosan választotta ezt a színt.

A feltárt festmények közül a lila szolgál alapul a Gyász, Tanulmány, Nevetõ ember, A holló meséje, Lila hold, Ágnes asszony, valamint a Moulin Rouge címû alkotásoknak. Majdnem minden más festményén szintén jelen van, de ezeken dominál, sõt legtöbbnél majdnem monokróm hatást kelt.

Festészetének másik jellegzetessége a változatosság a megfestett témákban és a stílusban. Portréi majdnem a Kokoschka-féle pszichológiai portrékra emlékeztetnek (Ágnes asszony, Tanulmány, Gyász), mivel ezekben a mûvésznõ nem ragaszkodik a valósághoz. Alanyainak sokkal inkább a személyiségét, lelkiállapotát próbálja megfesteni. Ugyanakkor az 1974-ben a Korunk Galériában kiállított önarcképét a híres portréfestõ, Amadeo Modigliani stílusában festette. Hosszú vonalakkal és megnagyított vonásokkal ábrázolta magát, de innen sem hiányzik ugyanaz a szigorú tekintet, ami a lelkiállapotát szerette volna tükrözni. Egy másik önarcképe stílusban teljesen eltér mindattól, amit Jakab Ilonának képzeltünk. Ez a kép a realizmus, naturalizmus jegyében készült. A fény-árnyék hatás, az egyszerû kompozíció, a megszokottnál sokkal simábban kidolgozott háttér jelentõs rajztudásról árulkodik. A szigorú, megviselt tekintetet itt is magára veszi.

Témáinak számos forrását lelhetjük fel. Merít mitológiából, szépirodalomból, népi motívumokból, saját tapasztalatokból. Ezekhez pedig mintha mindig más-más, általa ismert irányzatnak a stílusjegyeit pászította. Tökéletes példa erre a Moulin Rouge, valamint a Téli táj c. festmények közti különbség. Az utóbbi egy falusi tájkép, ahol olyan falut fest meg, amilyent sokat láthatott életében. Szürkés, posztnagybányai hatásokkal telített kép, ahonnan nem véletlenül majdnem teljesen hiányzik a lila. Ezzel szemben a Moulin Rouge-t, amit valószínû az 1988-ban tett európai körutazása után alkotott, újra monokrómszerûen, domináló lila színnel fest meg. Sokkal precízebb ecsetkezeléssel és elsötétített háttérrel a nézõ számára nagyon idegen képet tár fel. Ez a kép inkább a mese világába illik, ellentétben a Téli táj valóságával.

Alakjai is mintha mind mesebeli, akár rajzfilmfigurák lennének. Ez a majdnem naiv emberábrázolásnak vélhetõ ragaszkodás, a mûvésznõnek egy másik valóságba vagy akár mesébe való menekülésvágyának lehet a jele, mivel saját életében oly sok szerencsétlenség érte.

Nagyon szerette a nagy ecsetmozdulatokat. Felületei mindig nagyon vaskosak és zavarosak voltak, az ecsetvonásokat soha nem leplezte. A háttereket mindig összemaszatolta, ezzel a vásznat nagyon dinamikussá és mozgalmassá téve. Alanyai, figurái pedig szinte beleolvadnak környezetükbe, mintha félnének feltûnést kelteni.

Összegzésként: a Györkös Mányi Albert Emlékház, Kolozsvár egyik ismert festõjének viseli a nevét, de több éven keresztül két kimagasló mûvésznek jelentett otthont illetve mûtermet. Talán ezért is váltott ki olyan nagy érdeklõdést a kincses város mûértõ közönsége körében az idén augusztusban a Kolozsvári Magyar Napok keretében az emlékházban megrendezett Jakab Ilona-kiállítás.




vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008