magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Amiről a levéltári iratkilométerek nem beszélnek. Sára Sándor Magyar nők a Gulágon című filmjéről


Sára Sándor 80 éves. Sok más elismerés mellett a Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatõr és filmrendezõ mindenekelõtt a Duna Televízió alapító elnökeként, no és az 1993-ban indult tévében vetített filmjei révén vált ismertté/ismertebbé az erdélyiek számára. Sára Sándor 1933. november 28-án Turán született. Pályája kezdeti szakaszában rövid dokumentumfilmeket forgatott, és sajátos látásmódja tette õt elismertté. De mert ezek a filmjei kényes társadalmi kérdéseket boncolgattak, és a nemzetközi elismertség dacára nehezen lehetett azokat végsõ formába öntve a nagyközönség elõtt is ismertté tenni, Sára játékfilmeket kezdett forgatni. A dokumentumfilmek készítéséhez az 1989-es rendszerváltás elõtti években tért vissza, de a Második Magyar Hadsereg doni katasztrófáját feldolgozó Krónika (1982) címû sorozata, illetve az ebbõl készült Pergõtûz (1982) címû moziváltozat vetítését csak a szovjet csapatok magyarországi kivonása (1991 júniusa) után engedélyezték.

A Magyar nõk a Gulágon címû dokumentumfilm 1992-ben készült. A három részbõl álló alkotásban olyan nõk elevenítik fel kálváriájukat, akiket fiatal lányokként hurcoltak meg és el szibériai kényszermunka-táborokba 1944-45-ben a szovjetek. Az alábbi írás egy készülõ Sára-emlékkönyv része.

Hány száz, netán ezer kilométernyi film/magnószalag kell ahhoz, hogy valóságosabban megismerjük közelmúltunk történetét? És hány túlélõt, szemtanút kell szóra és írásra bírni ahhoz, hogy 20. századi történelmünk tabutémaként kezelt részleteit közelebbrõl is megismerjük? Márpedig nincs az a szalagmennyiség, nincs az az óra- és oldalszám, nincs az a fáradságos munka, amelyet ne lenne érdemes a hogyan történt, ami történt kérdésre adható válasz keresésére fordítani.

Régi és örökzöld vita, hogy a történetírás és -kutatás forrásai közül melyik a hitelesebb, melyik adja vissza hihetõbben és a valóságot leginkább megközelítõn a történteket: a levéltári irat, vagy az élõ emlékezet? Johan Huizingát idézve aligha tévedek túl nagyot, ha azt mondom: a hivatalos iratok valóban a legfontosabb irányadó források, mégsem tárják elénk a teljes képet. Éppen ezért, ha kizárólag levéltári iratok alapján és fõleg forráskritika nélkül tanulmányozzuk a történelmet, az így alkotott kép bizonyosan hiányos lesz, kimarad belõle a szóban forgó forrásokban rögzítettek hátországa, esetenként következménye, egyszóval az a hatás, élménysorozat, amelyet az érintetteknek az okiratokban rögzítettek okán át kellett élniük. Másfelõl: igaz ugyan, hogy a megélt és – papíron vagy élõszóban – elmesélt történelem, az oral history a mesélõ énjén átszûrt szubjektív információk sorozata, de a mûfaj védelmében annyit feltétlenül hozzá kell tennem, hogy a levéltári okiratokat, forrásokat is ugyanolyan szubjektív, érzelemviláguk által motivált emberek alkották és rögzítették, esetenként válogatták. És a Huizinga által a legfontosabbaknak és irányadóknak vélt hivatalos okiratok is tartalmaz(hat)nak annyi szubjektivitást, amelynek következtében torzulhat a történtekrõl alkotott-alkotható valós kép. Volt, van és lesz rá példa, sajnos. Következésképpen mind a történetkutató, mind az olvasó-nézõ számára alighanem az a legjárhatóbb út, ha a forrásokat nem vagylagosan, kizárólagosan, hanem a valósághoz inkább közelítõ, érthetõbb és teljesebb kép megalkotása – de akár a forráskritika – érdekében is egymás mellett, egymás kiegészítéseként használja. Ennek érzékeltetésére hadd említsem például azt, hogy az 1944. augusztus 26-án a Keleti-Kárpátok védõvonalát átszakító és az Úz völgyében Magyarország területére lépõ Vörös Hadsereg katonáinak – a háború 1945. május 9-i befejezése után is! – bekövetkezett túlkapásait csak szórványosan rögzítik, és a nõkön, sõt, kislányokon elkövetett, olykor sorozatos nemi erõszakról meglehetõsen mélyen hallgatnak a levéltári források. És arról is a túlélõknek kell(ett) beszámolniuk, hogy az akkori Magyarország egész területén hogyan és milyen hazugságokkal gyûjtötték össze magyar és német nemzetiségûek tíz- és százezreit 1944 õszétõl kezdõdõen, illetve hogy Sztálin 1944. december 16-i parancsa nyomán Erdélyben hogyan szakították el kicsi gyermekeiktõl a 1945 januárjának derekán a szovjetunióbeli kényszermunka-táborokba irányított szász édesanyákat. Sára Sándornak a magyarság második világháborús sorsát firtató alkotásait, ezen belül a Magyar nõk a Gulágon címû háromrészes dokumentumfilmjét ilyen megközelítésbõl kell nézni és értelmezni, s a fenti szempontok teszik a mai történetkutatás egyik alapvetõen fontos forrásanyagává. Mint ahogyan a történetkutatás fontos forrásává váltak és válnak az 1989 utáni rendszerváltozásokat követõen folyamatosan megjelenõ, filmeken és kötetekben egyaránt rögzített visszaemlékezések is.

Közismert, hogy a második világháború befejezõ szakaszában, illetve a közvetlen utána lágerekbe hurcolt magyarok, illetve az akkori Magyarország német nemzetiségû azonos sorsú lakosaival foglalkozó munkák nem feltétlenül térnek ki a férfiaknál hatványozottabban meghurcolt, fájdalmasan sok esetben meggyalázott nõk kálváriájára. Ez alighanem azzal magyarázható, hogy bár a második világégésben sok nõ dolgozott a hadiiparban, illetve vett részt harcokban és a Vöröskereszt életmentõ munkájában, a katonáskodás, ezzel együtt a hadviselés férfiaknak és férfiakról szóló mûfaj. Sára Sándor dokumentumfilmjébõl viszont egyértelmûen kiderül, hogy a rabság és az emberfeletti munka keserû kenyerébõl a nõknek is alaposan kijutott.

Ismert, hogy a magyar történetírás közel 700 000-re becsüli a második világháború során-nyomán fogságba esett, illetve hurcolt magyarok számát. A kérdés kiváló kutatói és szakértõi, Stark Tamás, illetve Bognár Zalán a katonaként fogságba esettek, tehát valódi hadifoglyok számát félmillióra, a lágerekbe hurcolt magyar polgári személyek számát pedig közel 200 000-re teszik. Stark szerint a fogságból hazatérõk részarányából kiindulva az elhurcolt civilek 5-6 százaléka, számszerûen 10-12 000 volt nõ. A Magyar nõk a Gulágon címû filmben megszólalók ahhoz a százezer magyar elhurcolthoz tartoznak, akiket a Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij lengyel származású bolsevik forradalmár, a szovjet politikai rendõrség egykori vezetõje nevével fémjelzett büntetõ törvénykönyv hírhedt 58-as paragrafusa értelmében ítéltek el. A megszólaló túlélõk között van, aki polgári családból származik, van, akinek az édesapja földmûves, takarékpénztári, illetve járásbírósági alkalmazott, üzletvezetõ, napszámos. Sorsuk közös vonása, hogy kálváriájuk a szovjet-kommunista hatóságok magyarországi megjelenésekor kezdõdött, de az 1950-es esztendõk derekán-második felében bekövetkezett hazaengedésüket követõen sem fejezõdött be. Nem mellékes szempont, hogy olyan elhurcoltak számolnak be a velük megtörténtekrõl, akiknek semmilyen közük nem volt a háborús eseményekhez, azok alakulásához, és akiket mondvacsinált vádakkal illettek. Mert az akkori Magyarországon berendezkedõ magyar és szovjet kommunista hatóságoknak a Dzerdzsinszkij-féle Btk. 58/6-os paragrafusa – a kémkedés gyanúja, a feltételezett kémkedés – bõven elég volt, hogy emberek tíz- és százezreit a nép ellenségévé nyilvánítva el- és meghurcoljon.

A filmben magyarországi, lettországi, oroszországi és németországi nõk emlékeznek és emlékeztetnek. Tõlük tudjuk meg: elég volt egy svájci postacím ahhoz, hogy kémkedéssel vádolják és Szibériába vigyék az embert. De egyetlen betû is elég volt ahhoz, hogy a „kémszeretõ” Ibi helyett Ilit hurcolják el a Szovjetunióba. Dr. Kaszpirovics lengyel orvosnõ azért került a Gulágra, mert Lengyelország németek általi lerohanása után nem a Szovjetunióba, hanem Magyarországra menekült. Az egyik túlélõ elmondja, hogy 13 éves korában a németek Ukrajnából elhurcolták Németországba, s amikor hazajött, a szovjetek nyolcévi kényszermunkára ítélték. Egy másik oroszországi túlélõ édesanyját a nácik a megszállás idején agyonlõtték, édesapja a fronton harcolt, õt pedig 1945-ben Németországba hurcolták a visszavonuló németek. Amikor szülõhazájába hazatért, nem kapott lakást és állást, senki nem állt szóba vele, mert Németországból repatriált. Igen, ismerõs ez a jelenség, hiszen Szolzsenyicintõl is tudjuk, hogy a nyugati, egyáltalán külföldi elhurcolásból, illetve menekülésbõl hazatérõ szovjet állampolgárokat, mint megbízhatatlanokat tömegesen internálták a szovjet hatóságok. S miközben a megszállt Ausztriában, Grazban magyarokat lõttek agyon a szovjetek, eközben Bianka Rubin brünni zsidó orvostanhallgatót – akinek családját a nácik már korábban deportálták – azért tartóztatták le a vörös hatóságok, mert egy svájci orvostanhallgató fiúval megszerették egymást. Egy fiatal magyar nõt harminchárom szovjet katona erõszakolt meg, egy fiatal lányt pedig az édesanyja ölében lõttek agyon a „felszabadítók”, midõn a nemi erõszak elõl szülõjéhez menekült. Fiatal lányokat, olykor tizenhat éves kislányokat erõszakoltak meg szovjet katonák; részegen kiválogatták a szebbeket, kivitték õket, majd félholtan hozták vissza. A szûkebb hazámban történtekrõl szólva hadd említsem meg, hogy 1944 késõ õszén-telén kimutatások készültek Erdélyben a szovjet katonák által elkövetett túlkapásokról. A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság elé terjesztendõ, a csendõrség utasítása szerint õrsönként, helységenként írták össze, hogy a szovjetek milyen károkat okoztak javakban, jószágban, honnan, mit vittek el. E jelentések el is készültek, de a megerõszakolt nõk száma rubrikában következetesen nincs bejegyzés. Ugye, sötét folt esne a „felszabadítók” hõstettein?

Milyen hatalom és erõ kellett ahhoz, hogy a teljesen védtelen és kiszolgáltatott „ellenséges” – magyar és német ajkú – lakosságon a megszálló szovjet, szerb/román katonák – esetenként félkatonai civil alakulatok – úgy töltsék ki vélt vagy valós sérelmekért bosszújukat, ahogy éppen akarták? „Én egyedül vagyok, egy gyenge nõ vagyok, maguk egy hadsereg. Ha nem szégyelli magát, akkor megüthet” – mondja a filmben az egyik túlélõ, s szavait mennyire hiábavalón keressük a levéltári forrásokban. De olyan hivatalos iratot is hiába keresünk, amelyben a magyar ávós ráförmed a végeérhetetlen kínvallatások egyikén saját vérére, egy a fiatal magyar nõre: „Ha nem vallasz, te szemét, mész az oroszokhoz jóvátételbe!”. Mindamellett, hogy nem volt mit vallania, milyen választás elõtt állhatott a szerencsétlen, vajon melyik lett volna az elfogadhatóbb megoldás: Vorkuta, Magadán, Vlagyivosztok, Donbász, Angara vagy Kistarcsa, Tiszalök, Recsk, Barcaföldvár, Foksány, Tigyina? Hiszen a végkifejlet minden esetben ugyanaz volt. „Soha nem hittem volna, hogy az emberrel ilyent tudnak csinálni”, „Hogy jött a magyar hatóság ahhoz, hogy engem, magyar állampolgárt átadjon a szovjeteknek, fõleg mint kiskorút?”, „Én azért soha nem mertem volna gondolni, hogy a magyarok kiadják a magyart az orosznak” – mondogatják a filmben a túlélõk, és e tömör mondatok egyértelmûen érzékeltetik azt a kétszeres megaláztatást, amelyben csak annak van része, akit a sajátjai adnak idegenek kezére. Egy túlélõ, Mária azt mondja: „Szabad ember Szibériában nincs… – vagy ült, vagy ülni fog, vagy ül éppen. Szóval… ez a három meghatározó variációja van az életnek. De szabad ember Szibériában nincs. Mindezek dacára állítom Magának, hogy kultúra szempontjából egyike a legkulturáltabb résznek, mert a cárok óta oda visznek ki az akadémikusoktól kezdve mindenkit.” Karig Sára hozzáteszi: „A kis nemzetek közül majdnem minden intelligenciát elhoztak. Mert az volt az összetartó erõ. Tanárt, tanítót, lelkészt, mindenkit elhoztak.” Ott, a szovjet lágerekben sínylõdött Mara Jarkisch berlini koloratúr szopránénekes, ott volt Elisabeth Weikert, a híres hegedûmûvésznõ… Ez is ismerõs, az 1944. augusztus 23-i átállást követõ napokon az akkori román hatóságok is az erdélyi magyar és a német lakosság elöljáróival kezdték. Hasznos Ilona azt mondja a filmben: „Gyermeket vártam. És meg is szültem a gyerekemet. Elõször úgy nézett ki, hogy halva született, de a végén mégiscsak megmaradt. Igaz, hogy sárgasága volt, de… egészséges gyerek volt… Szerencsére rengeteg tejem volt, körülbelül  két és fél, három liter naponta. Úgyhogy nemcsak a saját gyerekemet etettem, hanem a… még egy gyereket vállaltam hivatalosan. És ezért hivatalosan mint dada voltam elkönyvelve. Összesen két dada volt a lágerban, pedig volt vagy 500 gyerek. És ezért nem kellett dolgoznom, a saját gyerekemet gondozhattam egész nap… és még jutott egy harmadikra is, és mire ezt véghezvittem, addigra már nem sok szabadidõm maradt. Javított kosztot kaptam, olyan értelemben, hogy a pótlékot megkaptam a saját gyerekem után és a másik gyerek után. És ugye, nem kellett nehéz munkán dolgozni, mert õk úgy tekintették, az oroszok, hogy mi foglyok vagyunk, de a gyerekek, azok… szabadok. Szóval õk nem voltak foglyok, a gyerekek, azok szabad orosz állampolgárok voltak, csak az anyák voltak foglyok (…)”. Egy másik fogoly nõ, Anja Gaskova hiányzott a névsorolvasásnál. A hajtóvadászat során egy szenes vagonba bújva találták meg õt. Az õrök szitává lõtték a fegyvertelen nõt, a kutyák pedig szétmarcangolták az áldozat kezét. Semmilyen törvény nem létezett, amit az õrök akartak, azt meg is tették. Volt, aki huszonnégy kilósra fogyott, a fal mentén, annak támaszkodva tanult meg újra járni – már ha túlélte a pusztító járványbetegségek valamelyikét. Hajazatlan zabot adtak a foglyoknak, mint a lovaknak, csupán annyi volt a különbség, hogy az emberek megfõzve kapták azt. Télen csonttá fagyott rajtuk a ruha, nyáron moszkitók milliói csípték és szívták a vérüket. Irene Schuster foglyot az õr agyonlõtte, majd a földön fekvõ nõbe még kétszer belelõtt. Nem sokkal késõbb ez a katona az õrtoronyban agyonlõtte magát. Vajon a lelkiismerete vagy az Irene Schuster szellemétõl való félelme kergette az öngyilkosságba? A fogságban született gyermekeket elvették az édesanyáktól, a kicsik közül – megfelelõ egészségügyi ellátás híján – nagyon sokan meghaltak. A foglyok évekig nem levelezhettek otthon maradt szeretteikkel, csomagot nem kaphattak, az élet és a halál mezsgyéjén lényegében mindkettõ megváltásnak számított. Olyan idõk voltak azok, amikor a közönséges gyilkos két évet kapott, aki pedig éhében a kolhoz földjébõl kihúzott egy sárgarépát, tizenötöt. A túlélõk olyan részletességgel számolnak be a betegségekrõl, olyasmikre is kiterjed a figyelmük, ahogyan az csak rájuk, nõkre, édesanyákra jellemzõ. Az ilyen és ehhez hasonló adalékokat is hiába keressük a hivatalos okiratokban. Azt is elmondják, hogy Sztálin halálakor, 1953 márciusában a szögesdrótkerítés egy része egyszerûen kidõlt. Égi jel volt ez bizonyosan, ennek is csak az élõ emlékezetben van nyoma.

Aztán következett a lassú olvadás, a hazatérés, és itthon az újabb megaláztatás: míg a cigányok étellel és zenével kedveskedtek a hazatérõknek, az állomáson kutyás ávósok és rabszállító kocsik várták õket. Mire a kísérõ szovjetek kénytelenek voltak odaszólni: „Mi nem rabokat hoztunk, hanem szabad embereket”. És addig nem adták át a magyar hatóságoknak a hazatérõket, amíg a kutyás katonákat vissza nem parancsolták. Major Anna egyetlen, de elgondolkodtató mondatban foglalja össze a hazatérés keserû csalódását: „A magyarok még csúnyábban fogadtak bennünket, mint akkor az oroszok, ahogy átadtak…” Kell-e ennél nagyobb arculcsapás? Kell-e ennél tömörebb és sokatmondóbb összefoglalata annak, hogy mivé lett az édesnek hitt anyaország a „felszabadulás” után?

Egyik túlélõ, talán Gerencsér Irén, a kommunista propagandafilmek sokaságában a magyarok jótevõjeként feltüntetett baráti Szovjetunió, illetve a fogsága idején ott megéltek kapcsán jegyzi meg: „Életben kellett maradjak, hogy valamikor elmondjam a magyarságnak, hogy milyen jó barátok voltak”. Merthogy évtizedekkel korábban, az ötvenes évek derekán egy magyar orvos így kiáltott fel a fogságából hazatérõ magyar beteg láttán: „Minek kellett az ilyent hazahozni?” Hát azért, hogy beszéljenek! Beleznay Rozália, Gerencsér Irén, Hasznos Ilona, Hódi Rezsõ, Hódi Viktória, Ihász Amália, Karig Sára, Karli Margit, Kiss Mária, Koncz Júlia, Koncz Mária, Major Anna, Marczin Borbála, Marton Erika, Mészáros Magdolna, Nagy Klára, Pintér Gyula, Rohr Magdolna, Schlemmer Zsófia, Somogyvári Mária, Szikszai Edit, Anja Nigala (Lettország), Elisabeth Stein (Németország), Jelena Mihajlovna (Oroszország), Lihovidova Jevgenyija Ivanovna (Oroszország), Milda Grinfeld (Lettország), Raissza Pervina (Oroszország), Szlisenkova Vera Ljudvigova (Oroszország) errõl beszélnek. A történelemnek arról a részérõl, amelyrõl a levéltári iratkilométerek hallgatnak. De amelyik a mai történetkutatás egyik alapvetõen fontos forrásanyaga dokumentumfilmek kockáin és a kötetek lapjain.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008