magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Novemberi évfordulók


Szacsvay Imre (Sályi, 1818. nov. 1. – Pest, 1849. okt. 24.): ügyvéd, politikus. Jogi tanulmányait Nagyváradon végezte. 1839–40-ben országgyûlési jurátus, majd Nagyváradon ügyvéd, a Bihar vármegyei liberális reformellenzék tagja. 1848-ban képviselõ Pesten, 1849-ben Debrecenben Kossuth híve. A radikális párthoz csatlakozott. A képviselõház jegyzõjeként a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója. A szabadságharc bukása után bujdosott, Talpason (Arad vm.) elfogták, halálra ítélték és kivégezték. – Mûve a Népkívánatok (Nagyvárad, 1848).

Lengyel Gizi (Nagyvárad, 1903. nov. 1. – Bp., 1984. júl. 3.): színésznõ, Dénes György színész felesége. Pályáját a nagyváradi színháznál kezdte, és onnan szerzõdtették a bp.-i Vígszínházhoz. Innen férjével együtt a Belvárosi Színházhoz szerzõdött, majd Salamon Béla tanácsára a Terézkörúti Színpad tagja lett. Rendkívül népszerû komikának ismerték, esténként 4-5 mûsorban is fellépett. Salamon híres Lepsénynél még megvolt címû kabaréjelenetében õ volt az elvesztett motorkerékpár-utas. Nyugdíjas éveit a Jászai Mari Színészotthonban töltötte.

Weisz Julián (Temesvár, 1858. nov. 2. – Bp., 1944. ápr. 22.): újságíró, író. 1880-tól szülõvárosában kezdte újságírói pályáját, majd Bp.-en a Wiener Allgemei-ne Zeitung levelezõje. 1881-tõl 1907-ig szerkeszti a Budapester Tageblattot, az elsõ német nyelvû ellenzéki napilapot. 1907-tõl egy cikluson át képviselõ volt, 1910-tõl a Pester Lloyd fõmunkatársa és szépirodalmi szerkesztõje. Németül írott humoros elbeszélései különbözõ hazai, bécsi, berlini lapokban és önálló kötetekben jelentek meg. – Fontosabb mûvei: Halbseide (elb., Bp., 1881); Aus den Memoiren eines Wickelkindes (Bp., 1887; Egy pólyásbaba emlékiratai, ford. Gyalui Farkas, Bp., 1896).

Bethlen Béla, gr. (Aranyosrákos, 1888. nov. 2. – Kolozsvár, 1979. nov. 16.): politikus. 1905–08-ban Pozsonyban, 1908-10-ben Kolozsvárott jogot, 1908-11-ben Kolozsvárott mezõgazdasági akadémiát végzett. 1913-tól a kolozsvári törvényhatósági bizottság tagja. Az I. világháborúban önkéntes hadnagy volt. A trianoni békekötés (1920) után Erdélyben maradt. 1916-tól az Erdélyi Gazdasági Egylet alelnöke, 1931-36-ban elnöke, 1924-tõl az erdélyi Országos Magyar Párt alelnöke, 1926-tól föloszlatásáig (1938) elnöke volt. 1928-tól az erdélyi ref. egyházkerület fõgondnoka. 1926–1937 között a székelyudvarhelyi kerület képviselõje a bukaresti parlamentben. 1944 végétõl kormánybiztos. 1945-tõl 1954-ig romániai börtönök foglya. 1959-ben rehabilitálták. A két világháború között mezõgazdasági, politikai és agrárpolitikai cikkei az erdélyi lapokban jelentek meg. – Fontosabb mûve: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam (sajtó alá rend., bev. Romsics Ignác, Bp., 1989).

Fábián Ferenc (Galócás, 1933. nov. 2. – Nagyvárad, 1979. márc. 9.): színész. 1956-ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézetben, attól fogva haláláig a Temesvári Állami Magyar Színház tagja volt. A háború utáni elsõ színészgeneráció egyik legjelentõsebb egyénisége, kitûnõ jellemszínészként a realista hagyományok folytatója. Rendezett is, számos magyar és román filmben játszott. Székely János lrgalmas hazugság c. drámájának fõszereplõjeként a fõpróbán szívroham végzett vele. – Fontosabb szerepei: Pietro Gralla (Petrescu: Velencei történet); Volpone (Jonson: címszerep); Káplán (Shaw: Szent Johanna); Aston (Pinter: A gondnok); Bolyai (Kocsis: Bolyai János estéje). – Filmek: A ménesgazda 1978); Minden kényszer nélkül (1973); A trombitás (1978).

Kornis Zsigmond (? , 1578 k. – Radnót, 1648. nov. 3.): erdélyi fõnemes, Kornis Boldizsár öccse. 1603-ban Basta seregében harcolt. 1610-ben részes lévén a Báthori Gábor elleni összeesküvésben, Magyarországra menekült. Távollétében fõ- és jószágvesztésre ítélték. 1611-ben Forgách Zsigmond seregében részt vett az erdélyi hadjáratban. 1614-ben az ellene hozott ítéletet az országgyûlés megsemmisítette. Késõbb Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György alatt fejedelmi tanácsos, bihari és zarándi fõispán, erdélyi fõgenerális, 1636-ban a török elleni szatai csatában az erdélyi csapatok parancsnoka.

Szolnay Sándor (Kolozsvár, 1893. nov. 4. – Kolozsvár, 1950. júl. 9.): festõmûvész. Kolozsvárott érettségizett 1911-ben, majd a bp.-i mûegyetemen folytatta tanulmányait, ahol építészetet tanult. Az I. világháborúban olasz hadifogságba került, és csak 1919-ben térhetett haza. 1921-ben Nagybányára ment, és az ottani mûvésztelepen Thorma János és Réti István tanítványaként festészeti tanulmányokat folytatott. A harmincas években több egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Képeinek témája fõként az erdélyi táj és az emberek. Technikája a kezdeti vastagon kezelt olajfelületektõl mindinkább a fényekkel átitatott, szinte vízfestményszerû festékfölrakás felé fordult.

Venczel József (Csíkszereda, 1913. nov. 4. – Kolozsvár, 1972. márc. 16.): szociológus, egyetemi tanár. Kolozsvárott jogot végzett. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet statisztikai osztályának vezetõje (1937–41), az Erdélyi Tudományos Intézet tanára (1941–46), a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem jogi és közgazdasági karán a szociológia és statisztika tanára (1946–48), az Erdélyi Múzeum levéltárának fõlevéltárosa (1948–49). 1949-ben állását elvesztette. Halála elõtt néhány évvel ismét visszatért a tudományos életbe, tanulmányokat tett közzé; a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem tudományos kutatója (1969–72) volt. Egyetemi hallgatóként kapcsolódott az Erdélyi Fiatalok falukutató mozgalmához, a Faluszeminárium s az Erdélyi Fia-talok szerkesztõségi tagja (1931–32), a kassai Új Élet erdélyi szerkesztõje (1932–37), a Hitel c. folyóirat (1936–44) egyik szerkesztõje. Az erdélyi földkérdéssel, demográfiával, a szociológia módszertanával foglalkozott. Dimitrie Gusti és az amerikai agrárszociológia eredményeit alapul véve kidolgozta az erdélyi magyar falukutatás gyakorlati módszereit. Vezette a bálványosváraljai szociológiai vizsgálatokat (1942). Cikkei és tanulmányai elsõsorban a Hitelben és a Korunkban jelentek meg. – Fontosabb mûvei: A falumunka és az erdélyi falumunka-mozgalom (Kolozsvár, 1935); Öt Olt menti székely község népmozgalma (Kolozsvár, 1937); A falukutatás módszertanának vázlata (Kolozsvár, 1941).

Abt Antal (Rézbánya, 1828. nov. 4. v. 6. – Kolozsvár, 1902. ápr. 2.): fizikus, egyetemi tanár, a földmágnesesség kutatója. 1850–56 között mérnöki tanulmányokat folytatott, majd fizikát hallgatott Bécsben. 1871–72-ben az ungvári gimnáziumban, ill. a budai fõgimnáziumban tanított. 1871–72-ben a pesti tudományegyetem kísérleti fizika tanszékén magántanár, 1872-tõl a kolozsvári egyetemen a kísérleti fizika elsõ professzora, 1883–84-ben rektora. Több kísérleti fizikai tankönyvet írt. Cikkei az Annalen der Physikben (1900) jelentek meg. Kísérleti természettan (Kunzek nyomán, Pest, 1863); A föld delejességének meghatározása (Bp., 1878) c. mûvei fontosak.

Daday Loránd, írói nevén Székely Mózes (Beszterce, 1893. nov. 6. – Dés, 1954. júl. 23.): író. Református teológiát végzett Kolozsvárt. 1924-ben a bp.-i egyetem bölcsészeti karán doktori oklevelet szerzett. Semesnyei birtokán gazdálkodott 1940-ig, 1944-ben Dés polgármestere, 1945 után az Utunk c. lap munkatársa Kovács Bálint álnéven. 1946-ban Désen középiskolai tanár volt. – Mûvei: Zátony (r., 1930); A térkép (színjáték, bem. Belvárosi Színház, Bp., 1933); Csütörtök (r., 1935); Malomszeg (elb., 1954).

Apor István, gróf (Altorja, 1638 – Nagyszeben, 1704. nov. 10.): erdélyi nagybirtokos fõúr. A Béldi-mozgalom idején Apafi fejedelem mellé állt, és ezzel megalapozta érvényesülését. 1679-ben I. Apafi Mihály követe a Portánál. 1685-ben Csík-, Gyergyó- és Kászonszék fõkirálybírája, 1690-ben Thökölyvel szemben a császári pártot támogatta, ezért I. Lipóttól 1693-ban bárói, 1696-ban grófi rangot kapott. 1693–1703 között erdélyi kincstartó, 1697-ben Torda vármegye fõispánja. 1703-tól generális, Erdély fõvezére. A Rákóczi-szabadságharcban a császár oldalán maradt. Nagy vagyont gyûjtött, az erdélyi ellenreformáció egyik fõ támasza volt. Jelentõs alapítványokat tett iskolák felvirágoztatására, a moldvai missziót is támogatta. Szerepe volt az erdélyi görög katolikus egyház életre hívásában is. 1697–98-i bécsi útjáról írt naplóját kiadta Bíró Vencel (Erdélyi Múz., 1930).

Balla Károly, Blau (Ratosnya, 1913. nov. 10. – Kolozsvár, 1959. nov. 14.): író, újságíró. Elemi iskoláinak elvégzése után Bánffyhunyadon volt cipész-inas, majd vándormuzsikus. Két osztályt végzett a kolozsvári Tarbut zsidó gimnáziumban. A 30-as években gyári munkás volt. Részt vett az illegális kommunista mozgalomban. 1944-ben deportálták, hazatérése után, 1945-ben a Világosság, 1946-tól az Igazság szerkesztõségében dolgozott. 1951-tõl a Mûvelõdési Útmutató, 1957-tõl az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztõje volt. Regényeket, novellákat, szín-mûveket publikált: Kényszerhaladás (Kolozsvár, 1934); Széles ösvényen (elb., Bukarest, 1949); Fény a hegyekben (elb., Bukarest, 1950.); Drága föld (elb., Bukarest, 1951); A testvériség jegyében (riport, Bukarest, 1952); A jel (elb., Bukarest, 1955); Vádolom magam (színmû, Bukarest, 1957); Mesterhegedû (elb., Bukarest, 1958); Miska (kisr., Bukarest, 1959); A legszebb emlék (válogatott írások, bev. Majtényi Erik, Bukarest, 1961). 

Friedreich István, írói nevén Görcsöni Dénes (Gernyeszeg, 1878. nov. 11. – Bp., 1915. márc. 1.): újságíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári és a bp.-i egyetem bölcsészkarán végezte, majd Bp.-en községi reáliskolai tanár, 1904-tõl az Alkotmány munkatársa és a Katolikus Szemle rendszeres cikkírója. A század eleji klerikális sajtó és társadalmi mozgalmak egyik ismert alakja. Történelmi tanulmányokat, bírálatokat írt, társadalmi kérdésekkel foglalkozott. – Mûve: Gr. Széchenyi István életrajza (Bp., 1914).

Bartha Miklós (Rugonfalva, 1848. nov. 14. – Bp:, 1905. okt. 19.): függetlenségi párti politikus, publicista. Bp.-en végezte jogi tanulmányait. 1872-tõl vármegyei aljegyzõ Udvarhely vm.-ben, 1873-tól – megszakításokkal – haláláig függetlenségi párti országgyûlési képviselõ. A szabadelvû párti kormányok konzervatív ellenzékének vezére. 1880-ban megindította Kolozsvárt az Ellenzék c. napilapot, amelynek 1895-ig felelõs, attól kezdve fõszerkesztõje. Különösen élesen támadta a kormányt az egyházpolitikai javaslatok parlamenti tárgyalása idején. 1891-tõl a Magyar Hírlap, 1893-tól a Magyarország állandó vezércikkírója. 1893-ban õ indította meg a mozgalmat az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közmûvelõdési Egyesület) megalapítására. 1901-ben lemondott az Ugron-pártban viselt elnöki tisztérõl, és kilépve a pártból, Szederkényi csoportjához csatlakozott, majd 1904. nov.-ben belépett a Függetlenségi és 48-as pártba. 1898-ban a Petõfi Társaság tagjává választotta. 1925-ben nevét viselõ, baloldali értelmiségiekbõl álló, eszmeileg és politikailag nem egységes irodalmi-politikai társaságot szerveztek. Összegyûjtött munkái (I–VII., életrajzzal, Bp.,) 1908–13-ban jelentek meg.

Grósz Frigyes (Nagyvárad, 1798. nov. 16. – Nagyvárad, 1858. jan. 3.): orvos. 1816-ban a pesti tudományegyetem hallgatója. 1819-ben a filozófia doktorává avatták. Ezután orvosi tanulmányokat folytatott Bécs-ben. 1825-ben orvos- és sebészdoktorrá avatták. Utána Morvaországban, Teltschben mûködött 1829-ig, ugyanitt kórházat is létesített. 1830-ban saját költségén szemkórházat alapított Nagyváradon szegény vakok számára, ahol ingyenes kezelésben részesültek a betegek. Jelentékeny sikerrel mûvelte a szemészet tudományát. Az 1846-i kassai vándorgyûlésen indítványozta szemészeti osztályok felállítását. – Mûve: Die Augenkrankheiten der grossen Ebenen Ungarns (Nagyvárad, 1857).

Sándor József (Bukarest, 1853. nov. 16. – Kolozsvár, 1945): politikus, író, szerkesztõ. Apja Sándor Dénes háromszéki székely volt, aki Bem hadseregé-ben harcolt és Havasalföldön élt emigrációban. Bukarestben tanult. 1874-tõl 1884-ig orvostudományokat és bölcsészetet hallgatott Bp.-en, Bukarestben és Kolozsvárt. 1884-tõl újságíró és politikus. 1885-ben egyik alapítója az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesületnek (EMKE). Ebbõl sarjadt ki az Erdélyrészi Kárpát Egyesület 1891-ben, mely az erdélyi magyar turista- és honismereti mozgalmat szervezte meg. Szorgalmazta a Székely Szövetség létrehozását 1892-ben, mely a Székelyföld gazdasági és kulturális felemelését volt hivatva elõmozdítani. 1895-tõl 1905-ig szabadelvû párti programmal képviselõ. 1921-ben az Erdélyi Néppárt egyik megalapítója, 1922-tõl a román kamara, majd a szenátus tagja. Becsülte a román irodalmat és egyik elsõ fordítója Mihai Eminescunak. Sokat fáradozott a magyar és román nép barátságának elõbbrevitelén is. – Fontosabb mûvei: Erdélyi útikalauz (Merza Lajossal, Kolozsvár, 1891); Kossuth Lajos történelmi küldetése (Kolozsvár, 1892); Valótlanságok (Kolozsvár, 1899).

Kenderesi Mihály (Felsõszálláspatak, 1758. nov. 17. – Kolozsvár, 1824. ápr. 26.): táblabíró, író. Nagyenyeden tanult, utána Marosvásárhelyt pronotárius lett. 1786-ban vármegyei levéltárnok, 1787-ben fõjegyzõ. Az erdélyi országgyûlésen több ízben képviselte Hunyad vm.-t, 1793-ban kormányszéki titkárrá nevezték ki. Lelkes pártfogója volt a magyar irodalomnak és színmûvészetnek, levelezett Kazinczy Ferenccel, Virág Benedekkel; Wesselényi Miklóssal együtt õ rakta le a kolozsvári Nemzeti Színház alapkövét. Maga is foglalkozott irodalommal: írt verseket, részt vett az irodalmi vitákban. – Fontosabb mûvei: Egy nemes vetélkedés… (Kolozsvár, 1803); A tudomány és virágzó nemzeti nyelv hazánk boldogságának talpkövei (Kolozsvár, 1805).

Köleséri Sámuel (Szendrõ, 1663. nov. 18. – Nagyszeben, 1732. dec. 24.): orvos, természettudós. A debreceni kollégiumban tanult, majd a franekeri egyetemen filozófiából, a leidenin orvostudományokból doktori diplomát szerzett. Angliai tanulmányút után 1688-ban Teleki Mihály kancellár, 1693-ban az erdélyi gubernium, majd az erdélyi császári katonai parancsnokság orvosa. Emellett 1699-ben az erdélyi bányaügy inspektora, 1705-ben az aranybeváltás és a pénzverés felügyelõje. A Rákóczi-szabadságharc idején a császár pártján maradt és Szebenben tartózkodott. Kiterjedt tudományos tevékenységét egyre jobban alárendelte közéleti érvényesülésének és vagyongyûjtõ törekvéseinek. 1713-ban megvált bányaügyi állásától, és kinevezték a gubernium referendáriusává. 1727-tõl helyettes, 1729-tõl rendes tanácsos. Politikai ellenfeleinek aknamunkájára elsõ feleségétõl még 1715-ben történt elválását 1731-ben semmisnek nyilvánították, mire a harmadik házasságban élõ Kölesérit a gubernium 1731-ben letartóztatta. Fogságban halt meg. A 18. sz. eleji Erdély tudományos és közéletének központi alakja, a karteziánus filozófia és természettudomány képviselõje, a korai német felvilágosodás egyik legnagyobb hatású közvetítõje volt. Levelezésben állt számos külföldi tudóssal. 1718-ban a császári természettudományi akadémia, 1729-ben a londoni Royal Society tagjául választotta. – Fontosabb mûvei: Disputatio Mathematiko Physica De Lumine… (Lugduni Batavorum, 1681); Tractatus brevis de Mediis… (Solnae, 1693); Auraria Romano-Dacica (Nagyszeben, 1717); Tibullus Corvinianus (Kolozsvár, 1727).

Ortvay Tivadar, 1875-ig Ortmayr (Csíklovabánya, 1843. nov. 19. – Bp., 1916. júl. 8.): apát, történész, régész, az MTA tagja (l. 1875, r. 1905). Teológiai tanulmányait Temesvárt végezte. Elõbb több helyen lelkész, majd a lugosi gimnázium tanára. Közben egyetemi magántanári képesítést is nyert. 1873-tól az MNM régiségtárának segédõre, 1875-ben a pozsonyi jogakadémia rendes tanára, 1892-ben pápai kamarás, 1900-ban csanádi apát lett. Széles körû, eredeti kutatásokon alapuló történelmi és archeológiai munkásságot fejtett ki. – Mûvei: Magyarország régi vízrajza a XIII-dik század végéig (I–II., Bp., 1882); Összehasonlító vizsgálatok a hazai és észak-európai prehistorikus kõeszközök eredete és régisége körül (I–II., Bp., 1885); Magyarország egyházi földleírása a XIV. sz. elején (I–III., Bp., 1891–92); Pozsony város története (I–IV., Pozsony, 1892–1913); Temes vármegye és Temesvár város története (Bp., 1896–1914). Mária, II. Lajos magyar király neje (Bp., 1914. Az MTA 1916-ban a Marczibányi-mellékjutalommal tüntette ki.)

Wenckheim József, báró (Nagyszeben, 1778. nov. 22. – Pest, 1830. márc. 1.): gazdasági szakember, lótenyésztõ, Wenckheim Béla miniszterelnök és Wenckheim László apja. Katonai pályára lépett, 1809-ben a nemesi felkelés alezredese, ill. ezredese a felkelés feloszlásáig. 1823-tól Arad vármegye fõispáni helytartója, egyben Nógrád vármegye királyi biztosa, 1825-tõl Arad vármegye fõispánja. Tevékenységet fejtett ki Békés vármegyében a vizek és mocsarak lecsapolása és szabályozása, a lótenyésztés és a gazdasági egyesülés elõmozdítása terén. – Gondolatok a Magyar Országi hanyatló lótenyésztésnek helyreállításáról… (Pest, 1815) c. mûve jelentõs.

Báthory Románcsik Mihály (Nagyvárad, 1853. nov. 27. – Léva, 1888. jan. 19.): színházi szakíró. 1875–1879 között a Népszínház súgója. 1885-ben Temesvárott színházi titkár, 1886-ban színigazgató volt vidéken. Számos cikket írt a vidéki színészet színvonalának emelése érdekében, több színmûvet és elbeszélést adott ki. 1871-ben szerkeszti a Színi Lapok c. hetilapot és 1878–1887 között a Színészeti Közlönyt. – Mûve: a Magyar színészek és színésznõk életrajzai (Kassa, 1883).

Dengi János (Nagybánya, 1853. nov. 28. – Lugos, 1903. dec. 20.): tanár, író. Az egyetemet Bp.-en végezte. 1876-tól debreceni, 1880-tól soproni, 1881-tõl lugosi gimnáziumi tanár, majd 1892–1901 között Krassó-Szörény vármegye tanfelügyelõje. Több verseskötete, irodalomtörténeti és nyelvészeti tárgyú tanulmánya, valamint számos verstani és stilisztikai tankönyve jelent meg. Fõ mûvei: Költemények (Bp., 1877); A csók könyve (Debrecen, 1878); Páholydalok (Sopron, 1881); Magyar verstan (Bp., 1884); Tanügyi dolgozatok a középiskolai nevelés és oktatás körébõl (Bp., 1890); Újabb költemények 1872–92 (Bp., 1892).

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008