magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: „A közösségéért tevő embernek akarok szobrot állítani”. Interjú Gergely Zoltán szobrászművésszel


– Úgy tudom, hogy csíki vagy. Miért szobrászat és miért nem jégkorong?

– Alcsíkban nem volt olyan nagy hagyománya a jégkorongnak, mint Felcsíkban, legalábbis úgy tudom, valószínûleg ezért. Csíkkozmáson születtem 1973. december 13-án, az 1-4. osztályt ott végeztem. Kozmáson a halottas menet mindig a mi osztályunk ablaka alatt ment el, s bármilyen óra volt, félbeszakadt, egyféle tiszteletadásként megálltunk az ablaknál, és végignéztük a menetet. Egy ilyen halottas menet után az osztály és a tanító néni arra eszmélt, hogy míg õk az ablakban nézelõdtek, én az egészet felrajzoltam a táblára, halottaskocsival, lovakkal, baldachinnal, angyalokkal. Gondolom, hogy tetszett a tanító néninek, mert szólt a szüleimnek, hogy adjanak képzõmûvészeti iskolába. Tehát Csíkszeredában végeztem el az 5-8. osztályt a mûvészeti gimnáziumban, 1985-tõl 1988-ig, és nagybátyámtól, Gergely István szobrászmûvésztõl vártuk, hogy na, most akkor õ támogat satöbbi. És érdekes módon nagybátyám azt mondta, hogy: háát… inkább ne ezt a pályát… Nagyon gerinces és nagyon egyenes ember volt, nem köntörfalazott. Miért mondta ezt? Azért, mert ez az 1980-as évek legsötétebb korszakában volt, képzõmûvészeti szempontból zsákutcában. Saját alkotás nem lehetett, mindenbe beleszólt a pártpolitika, állami támogatás nem létezett, szóval meglehetõsen sötét idõszaka volt ez általában a kultúrának és ezen belül a képzõmûvészetnek. Ennek ellenére Csíkszeredából hárman a marosvásárhelyi képzõmûvészeti középiskolába felvételiztünk, sikeresen. Tehát Marosvásárhelyen tanultam tovább a mûvészeti iskolában a szobrászat szakon. Sokan megkérdezték tõlem, hogy azért lettem szobrász, mert nagybátyám is az volt? Számomra ez nem egyértelmû. Egyszerûen így alakult. Marosvásárhelyen Kiss Levente volt a tanárom, majd 1992-ben felvételivel bejutottam Kolozsváron a Ion Andreescu Képzõmûvészeti Akadémiára. És nagybátyám 2008-ban bekövetkezett haláláig támogatott.

– Mi volt az elsõ alkotásod?

– 1998-ban végeztem Kolozsváron. Kibéreltem egy lakást, plaketteket, ilyesmiket rendeltek tõlem, elvoltunk. Aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal 2003-ig Magyarországon dolgoztam, Osgyáni Vilmos restaurátor mûhelyében sokat tanultam. Budapesten egy felújítás alatt álló belvárosi épületre készítettem hat szobrot, tulajdonképpen a megsemmisült eredetieknek a mását, ezt nem nevezném alkotásnak. A szatmárnémeti Árpád-házi Szent Erzsébet szobrot tartom legelsõ köztéri szobromnak.

– Gyönyörû alkotás. Egyértelmûen az a törékeny édesanya áll elõttünk, aki nagyon fiatalon, húsz-huszonegy évesen özvegy maradt, de egész életét a gyermekek, a betegek, az elesettek istápolására áldozta…

– Köszönöm, ha így látod. Az õ élete az én legyõzésérõl, a másokról való gondoskodásról, az önzetlenségrõl szól.

– A nemrég Sztánán felavatott mellszobron nem azt az idõs Kós Károlyt mintáztad meg, aki ezerráncú, öreg, bölcs arcával maradt meg az emberek emlékezetében, hanem a fiatal, az életerõs, tettre kész alkotót. Miért?

– Szándékosan választottam így. Én azt vallom, és ezután is e szándék szerint szeretnék dolgozni, hogy a tartalomnak kell hordoznia a formát. Tehát azért döntöttem a fiatalabb Kós mellett, mert elõször is õ fiatalon jött Sztánára. És talán ennél is fontosabb, hogy milyen üzenetet lehet megfogalmazni vagy közvetíteni egy kis mellszoborral. Annak a Kós Károlynak szerettem volna emléket állítani, aki úgy döntött, hogy harmincegynéhány évesen hazajön Erdélybe, otthagyja a már beinduló fényes építészi pályát, ismertséget, egyetemi állást, tehát a biztos és fényes megélhetést, s hazajön. És az itthoni megélhetése annál is nehezebb, mert nyilvánvaló, hogy – fõleg az elsõ világháború utáni Erdélyben – távolról sincs annyi lehetõsége építészi tehetségének kibontakoztatására, mint lett volna Magyarországon. Én a hazatérõ, itthon tenni akaró, a közösségéért itthon felelõsséget vállaló fiatal, lendületes embert szerettem volna megörökíteni, a mai tenni akaró fiataloknak is üzenve.

– Ráadásul Sztána igen kedvelt és látogatott hellyé vált fõleg azt követõen, hogy egy másik hazatérõ ember, a mostani szoborállítást gyülekezetével kezdeményezõ Papp Hunor református lelkész felélesztette a Kós Károly által 1914-ben szervezett és Móricz Zsigmond részvételével lezajlott emlékezetes farsangolást, s ennek köszönhetõen két-háromszázával érkeznek vendégek az alig száz lelket számláló kicsi faluba…

– Így van, Sztánára télen-nyáron nagyon sok fiatal ellátogat, nekik sem mindegy, hogy milyen szoborral néznek szembe. Úgy érzem, hogy már rég túl kellett volna tennünk magunkat a búsuló, búskomor, kocsmában okoskodó erdélyi magyarságtudatunkon, az effajta hozzáálláson, és tisztán kell látnunk: ha valaki ide született, itt él, akkor tegyen valamit, építsen közösséget, házat, családi fészket, de építsen. Mindez nem azt jelenti, hogy én az idõs Kós Károlyt nem tisztelném és nem szeretném, csakhogy e mellett a gondolati irány mellett döntöttem. Nagyon sokan mondták és mondják, Kós Károly öregkori bölcs s ráncos arca tulajdonképpen az erdélyi magyar sors tükörképe, s hogy az milyen szép és grafikus. Ez mind igaz, de egy fiatalkori Kós arcra, az abból sugárzó erõre, biztatásra és önbizalomra is szükségünk van.

– Erdélyben nem csak a gondoktól barázdált arcú emberek vannak, hanem gyermekek és fiatalok is…

– …tehát elõre kell nézni és építkezni kell!

– Amikor ilyen gondolatok mentén tervezed a munkádat, egyes-egyedül döntesz vagy a külsõ jelzésekre is adsz? Magyarabbul: a megrendelõ-felkérõ beleszól, hogy milyen legyen az alkotás vagy teljesen rád bízza?

– Eddig sem a szakmabeliek, sem a laikusok részérõl nem kerültem olyan helyzetbe, hogy másként kelljen megformálnom az elképzelésemet. Például, amikor a szatmári római katolikus püspökségtõl kaptam megbízást Szent Erzsébet egészalakos szobrának az elkészítésére, megalkottam a makettet és mellékeltem hozzá egy egyoldalas magyarázó leírást. Elfogadták. Elkészült. Ez 2008-ban volt. Utána Erdõdi Bakócz Tamás mellszobrának az elkészítésére kaptam megbízást, 2009-ben. Eddig õ volt az egyetlen magyar, aki közel állt ahhoz, hogy pápává válasszák, csak pár szavazaton múlt, hogy 1513-ban õ legyen a pápa. Egyszerû családban született, mégis sokra vitte. A sikeres kor emberét akartam megmutatni, ezért a reneszánszos alakját igyekeztem megmintázni. Az esztergomi székesegyház Bakócz-kápolnájának egy része tardosi vörös márványból épült – nem is vörös márvány az tulajdonképpen, hanem vörös mészkõ –, és arra gondoltam, hogy az erdõdi Bakócz-mellszobor talapzata is ugyanabból a kõbõl készüljön. A szatmári püspökségen ezzel az ötletemmel is nyitott kapukat döngettem, az avatón Erdõ Péter bíboros meg is jegyezte: „Külön öröm számunkra, hogy a talapzat ugyanabból a kõbõl készült, mint a kápolna”…

– És utána következett a Márton Áron-szobor Gyulafehérváron…

– Pontosan egy évvel ezelõtt, december közepére kellett leadni a pályamunkát, karácsony elõtt volt az eredményhirdetés. Nagyon szép karácsonyi ajándékot kaptam…

– És adtál is a római katolikus székesegyház udvarán álló, pontosabban ülõ szoborral…

– Hát… remélem. Kritikus vagyok önmagammal szemben. Úgy érzem, hogy az ügyintézés bonyodalmaiból származó idõszûke miatt, a rendelkezésemre álló két hónap alatt nem tudtam úgy kidolgozni annak minden részletét, ahogyan szerettem volna. Hajrás volt a munka, nem tudtam a gondolataimban, az elképzeléseimben megpihenni, szünetet tartani, egyet kirándulni, újragondolni és kivitelezni bizonyos dolgokat.

– Ehhez képest, vagy ennek ellenére jó elidõzni a szobor társaságában. És jó leülni Márton Áron püspök úr mellé a kõpadra. Jó eltöprengeni mellette és jó erõt meríteni tõle. Elnézést, hogy ennyire kisarkítom, de hosszú és nehéz évtizedeken át Márton Áron volt az egyetlen gerinc a magyar történelemben…

– Bizony, így van! Õ volt a lámpás. Azért ábrázoltam õt így, ülve is egyenes gerinccel, mert õ tiszta volt, és ráadásul nem elérhetetlen magasságban, hanem az övéi között élõ emberrõl van szó, aki mint minden házigazda, hellyel kínálja a hozzá betérõt. Azt akartam érzékeltetni, hogy õ itt volt és itt van közöttünk, õ közülünk való. A lényeg, hogy nem egy közönséges turistapadra ülhetünk, hanem ugyanolyanra, mint õ, leül mellénk, mi pedig odaülhetünk melléje, közösséget vállalva vele, az õ szellemi örökségébõl részesedve.

– Látom, hogy az elvontabb, absztrakt szobrászattal is kísérletezel…

– Igen, ezek ötletek. De arra kell gondolni, hogy a klasszikus, úgynevezett historizáló szobrászat mégiscsak rendelkezik olyan hagyományokkal, amelyekbõl érdemes átvenni a pozitív részleteket és üzeneteket. Érthetõ az Erdélyben 1990 óta tapasztalható szoborállítási törekvés, de ezzel együtt a klasszikus és igényesen megmunkált alkotásokban hiány van. Lehet ugyan bátrabban hozzányúlni a témákhoz, van helye a kísérletezésnek, de a mércét a nagy klasszikusokhoz, a Fadruszokhoz, a Zalákhoz és a közösség iránti tisztelethez kell igazítani.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008