Művelődés

„Mészkőre úgy érkeztünk meg, mint egy álom-országba. A rozzant teherautó kevés cókmókunkkal annyiszor lépett kőbe, tüskébe, annyiszor kellett megállnunk keréktömlőt föladni, gépet javítani, hogy sötét éjfél lett, amire megérkeztünk. Úgy került a menyasszonyom az új világ közepébe, hogy sohasem közeledett hozzá, nem látta távolról, nem tette magáévá részenként, darabonként. Egyszerre öntötte el másnap, mint felkeltekor a napfényes reggel. Szép volt a falu, tündérkert volt a falu (…) Lent a kanyargó folyó, az Aranyos; távolabb, az előszögellő dombhát fokáról jól láthatók az Érc-hegység egymásra zsúfolt ormai. A paplak hosszú tornáca s a boldog arcok mindenfelé.”
Idilli kép egy erdélyi faluba megérkező pap és idegenből hozott fiatal felesége számára – meseszerű és megfoghatatlan „új világ”. Idilli, még a világot járt fiatalember számára is, aki egyébként tenyerénél is jobban ismeri a székely falvakat (hisz nemrég még a Homoródmentét, a Keresztúr környéki vidéket járták-kutatták a faluért és népéért nagy-nagy terveket szövögető társaival); idilli, ámde e gyönyörű tablókép részleteiben benne rejtekeznek a veszélyek, az éles kő, a tüske és más egyebek, melyek aztán – mint lenni szokott – sorra elkomorítják az új lelkipásztort fogadó „boldog arcokat” is…
Mit tudhattak vajon a zsoltárok fölött elbóbiskoló, vagy az újonnan népfőiskolát látogató mészkői és az időnként odasereglő aranyosszéki magyarok Balázs Ferencről, az épp most érkező, folyton lázban égő papról? A tordai vásárról megtérők újságot, folyóiratot, könyvet hozhattak haza a szekérderékban… A Keleti Újság egyik-másik meséje alatt az ő nevét már olvashatták, a Pásztortűz vállalkozott időnként írásainak a közlésére, meg aztán ott van az induló, bontakozó erdélyi irodalom Trianon utáni első gyűjteményes kiadványa, a Tizenegyek című antológia, és benne a tiszteletes úr becses neve… és ha csak ennyi volna! Ámde kit érdekelt? Legfönnebb talán a tordai lapok pletykáit hozhatták haza magukkal Mészkő lakói, mely szerint az új unitárius pap bizony-bizony a maga módján értelmezi a Szentírást, és hogy amerikai meg dán és holland mintára szeretné átfesteni ama „idilli kép(let)et”, miszerint magyarságunk gerincét az érintetlen falu képezné, de mert a világ mozgása felgyorsult, erkölcsi kötelességünk beavatkozni – vagyis hát tenni, és nem csupán szemlélni a falut – a falu érdekében, épp a magyarságért… Ha kell cséplőgépvásárlással, Hurkalyuk-szövetkezéssel, tejbegyűjtő szövetkezettel, a gazdasági talpra állás már bevált dán és finn mintáinak az itteni alkalmazásával, gazdakörrel, vándormozival,  színielőadásokkal, a mindennapi gondokról szóló istentiszteletekkel. Templom- és iskolaépítéssel, de a templomból és iskolából a cselekvő népfőiskolákba kihozott anyanyelvi kultúra megőrzésével és magasabb szintre emelésével is! Azoknak az álmoknak a megvalósításával, amelyek mind a polgári, mind pedig a nemzetiségi élet európaibbá tételéhez elengedhetetlenül szükségesek, s amelyekről Rög alatt (Torda, 1936) című munkájában ezt olvashatjuk: jövendőnk, az erdélyi magyarság jövője csakis mitőlünk függ – úgy is, mint „Istenország”, úgy is mint földi teendő. „Istenország a végső cél, de a mostani nemzedék feladata – írta 1935 tájékán –  Isten faluja, Isten völgye.” „Álmok szalmája, de csépelem!”
Németh László fogalmazta meg – de akár Szabó Dezső is mondhatta volna –, hogy az anyaországtól elszakított nemzetrészek „földön-járó papok és írók nélkül” aligha találtak volna önmagukra Trianon után.
Balázs Ferenc lelkészként is, íróként is az erdélyi szellem önmagára találásának egyik legavatottabb sürgetője, szolgája volt. Szolgája és messze mutató vátesze, akinek élete és nemzetépítő szellemisége – mégha titkon is – például szolgált vidékünkön, Aranyosszéken, a román kommunista-nacionalista diktatúra idején. És mintául szolgálhat korunkban is, amikor a többségi hatalmi formák lebontásának az időszakában az erdélyi magyarság autonómiájában látjuk (akárcsak Balázs Ferencék) az önmegvalósítás egyetlen biztos módozatát.  
Könnyű lehetett annak idején Balázs Ferencéknek! – mondották sokan az 1960-as évek tájékán, hiszen a nemzeti egység képzete – a vasgárda itteni megjelenése ellenére is – még a zsigerekben élt, kulturális fórumaink, alakulataink (magyar dalárdáink, iparegyesületeink, egyházi intézményeink, nyomdáink) még éltek; de emlékeztető szobraink is álltak még, volt Aranyosszéknek magyar nyelvű lapja, kettő is, melyeknek köszönhetően nem csupán az ifjú lelkész gondolatai juthattak el Torockó, Kercsed, Bágyon, Kövend, Várfalva, Sinfalva, Szentmihályfalva, Harasztos, Egerbegy, vagy éppenséggel a mezőség peremén kialakult telepes falvakban –  például Detrehemtelepen – lakó magyarság asztalára-lelkébe vagy imáiba, de e sajtótermékeknek köszönhetően az önállósuló erdélyi irodalomról, a maga szervezettségét a román érába is átmentett erdélyi magyar tudományos életről és annak közművelődési csatornáiról is értesülhettek. (Az Erdélyi Múzeum Egylet, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tevékenységére gondolok.) Ez a néprajzi régió – épp szellemi talpraesettségének, élő kulturális igényének és egészséges ösztöneinek köszönhetően – megőrizte önszervező képességét akkor is, amikor például Maniu, vasgárdistái kíséretében a Torda melletti Szinden ennek a megtartó erőnek a szétzilálásáról szövegelt. De megőrizte akkor is, amikor a magyarellenes hangulat – magyarverések, magyarölések, a „Bem sânge de ungur!”-felvonulások és házgyújtogatások – lábra kaptak környező falvainkban, 1934 nyarán vagy 1944 őszén (Keszeg Vilmos: A kisebbségi sors narratív megjelenítése, Kisebbségkutatás 10. évf. 2001/1. számában a szentmihályi, sinfalvi, mészkői, illetve harasztosi vonatkozású narratívumokat dolgozta fel).
Ha folytatnám e sort, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évekre figyelmeztetnék, amikor is, bár a politikai csomagolás megváltozott, de latens módon ugyanúgy (igaz, már központi irányításra) folytatódott a magyarság megfélemlítése, mellőzése és intézményeinek, kulturális javainak a felszámolása, mint 1918-tól minden időben.
Amikor a mi nemzedékünk éledni, és széttekinteni kezdett szerte e tájon: már romokban hevert mindaz, ami az előttünk járó generációknak felemelő látvány, tudat- és magatartásformáló erő, ösztöke lehetett. Nem célom a meggyengített, akkor épp idegen hatalmak szolgálatába álló Anyaországra hárítani a felelősséget mai erdélyi állapotunkért – mi főztük, mi együk! –, de ezen a ponton bátorkodom kimondani, hogy Trianon óta szinte egyetlen román tiltás, törvénykezés, dekrétum sem ártott annyit az erdélyi magyar közszellem (hagyományőrzés, tudományosság, közművelődés) továbbélésének, mint a Magyar Szocialista Munkás Párt Kádár János vezette delegációjának (melynek tagjai közt itt Kállai Gyula KB-titkár is) 1958. február. 22–27-i erdélyi és bukaresti látogatása. Emlékezzünk: marosvásárhelyi és bukaresti beszédeikben elismerő szavakkal illették Románia „nemzetiségi politikáját”, miáltal nyíltan a román kommunistákra bízták az erdélyi magyarok – mint romániai lakosok – ügyes-bajos dolgait, kiszolgáltatva a román nacionalizmus kényének, kedvének. E nélkül aligha folyamodhattak volna a román pártvezetők az erdélyi ötvenhatosok tömeges letartóztatásához, hogy röviddel utána iskoláink, egyetemeink és más kulturális intézményeink tervszerű felszámolásához kezdjenek.
Arról, hogy városunknak és vidékének két magyar nyelvű lapja is volt egy román és egy jiddis nyelvű mellett, már csak az emlékezők beszéltek. (Aranyosvidék 1891–1940 decembere – munkatársai közt: Kövendi Weress Sándor, Boross Elek 29–36 közt főszerkesztő, Gál Miklós, majd Balázs Ferenc, Gyallay Papp Domokos, Rass Károly, Pálfy Miklós; Aranyosszék 1932–1940 – Várfalvi Mór, Dávid György 1937–38 – felkarolta a Balázs Ferenc-féle vidékfejlesztést.) A hatvanas évek végén Tordának már nem volt önálló magyar középiskolája. A Petőfi-ház közvetlen közelében, a volt református leányiskola épületében 1955 őszén indult be az oktatás az újonnan létrejött 3-as számú Magyar Tannyelvű Középiskolában. (E sorok írója az iskolakezdő évfolyam tanulója volt, mi több, első irodalomköri vezetője is, első – kézzel írott – iskolalapjának az egyik szerkesztője is – sajnos, iskolakezdő osztályunkat iskolazáró évfolyammá alakította a mostoha idő, hiszen mögöttünk már – az 1959–60-as iskolai évvel kezdődően – az intézmény kapui bezárultak! Oda lett az 1956-ban tervezett névadás – Petőfi nevét szántuk iskolánk homlokzatára, és oda lettek a szebbnél szebb álmok!) Ezekben az években szüntették be a helyi, vezetékes rádiózás magyar adásait, számolták fel a Nagy Jenő tanár úr vezette, 100 éves múltra visszatekintő magyar dalárdát, majd az ugyancsak Nagy Jenő irányította amatőr színházi mozgalmat; a hajdani magyar ipartestület anyagi és szellemi vagyonát beépítették az ipari szövetkezet „kulturális mozgalmába”, amely aztán egynyelvűsödött… Arról már egy-két ember ha tudott, hogy 2-3 évtizeddel ezelőtt Torda az Erdélyi Múzeum Egylet, illetve az EMKE kihelyezett vándortanácskozásainak is helyet adott a Vigadó (ma román nemzeti színház) épületében, arról pedig majdhogynem senki, hogy eme vándorülések anyagai külön kiadványokban jelentek meg.
Szellemi értékeink, teljesítményeink hagyományozása, átörökítése, továbbéltetése esetlegessé vált a kommunista időkre: csak e vidékről elszármazottak tudták időnként behozni az általánosabb erdélyi tudatba Aranyosszék képét. Kolozsvárnak, kezdetben tartományi, majd megyei központnak a vadászterülete lettünk.
Az információáramlás aranyosszéki esetlegességére (engedelmükkel) álljon itt egy példa. Tordai középiskolásként nagybácsimnál, az Aranyosszék-szerte Kicsi Pistaként ismert Szabó István csizmadiamesternél voltam kovártélyban. Aki mestersége és régi céhes tudatának köszönhetően tagja volt a helyi magyar ipartestületnek, jó hangjának köszönhetően pedig a híres tordai magyar dalárdának. Kinek újságolja el mindezt a nagybácsi, ha nem unokaöccsének? Emlékszem, ő kopogott be 1956 januárja egyik délutánján a közelünkben élő Boross Elekhez, az Aranyosvidék egykori mindeneséhez, hogy ébredező írói hajlamaimmal előhozakodjon a már halálos beteg költő-szerkesztőnek. E látogatásom emlékét egy ajándékba kapott könyv, Balázs Ferenc A rög alatt (1928–1935) című, az Aranyosszéki Vidékfejlesztő kiadásában 1936-ban megjelent kötete őrzi – az első lapon a tulajdonos és a kiadásban részt vállaló Boross Elek keze írásával. Emlékszem bátorító tekintetére, figyelmeztető szavaira. Néhány hónap múlva kísértük ki abba a temetőhegybe, amelyet tízegynéhány évvel annak előtte hős magyar honvédek és hős aranyosszéki tizenéves legénykék védtek az Egerbegy–Bágyon vonalat már elfoglalt szovjet és román hadseregtől. Mondják, a hajdani főszerkesztő és városi főjegyző feje alá, túlvilági párnaként, egykori lapjának utolsó évfolyamát helyezték…
Valószínű, ezt a történelmi „esetlegességet” nehezteltük, ezt a központilag mind intézményeiben, mind emberanyagában helyenként már leépített, szinte nemzetiségi kultúr-nyomorba süllyesztett állapotot véltük méltánytalannak, amit e régióban tapasztalnunk kellett. Ennek megszüntetéséért álmodoztunk akkor, amikor a 60-as évek vége felé, az új megyésítés előkészületeivel új (vélt) lehetőségek csillantak fel előttünk. E sorok írója épp egyéves fizetés nélküli szabadságát élte, Tordáról Harasztosra ingázó tanárként, hiszen házasságomat megmentendő: a Nagysármáson lévő magyarkatedrámat ott kellett hagynom – a Harasztoson felajánlott helyettesítést elfogadva. (Megjegyzem: román osztályokban oktattam matematikára, biológiára és kórust vezetve a nebulókat; a karnagyi funkciót énelőttem az a Tamás Gábor töltötte be, aki Erdély dalait ma Svédországban szórja szerte… Magyar nyelvet, tanult szakomat nem taníthattam, azt a katedrát a költő Kiss Jenő Zoltán nevezetű fia birtokolta, aki manapság úgyszintén a svéd partokon próbálgatja szerencséjét.) Visszakanyarodva a témámhoz: ingázó tanárként is hetente bejártam Kolozsvárra, az Utunk vagy a Korunk szerkesztőségébe; egy ilyen felruccanásom alkalmával a szintén tordai Lászlóffy Aladárral arról tanakodtunk, miként lehetne ismét visszaadni Aranyosszéknek a magát megillető helyet erdélyi nemzetiségi kultúránkban, hogyan lehetne felrázni a rendeletekhez szoktatott, önállóságától megfosztott aranyosszéki falut, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az elszivárgott tudás és érték, igazság és szépség valamiképpen visszaáramoljon az itt lakó magyarság tudatába, lelkébe.
És most lép be a képbe egy irodalmi kör alakításának a gondolata, hiszen – okoskodtunk – elsősorban az írás emberei hagyták el e vidéket, őket kellene vagy helyettesíteni, vagy időnként visszacsalogatni egy-egy estére. A listára került nevek sora hosszú: Anavi Ádám, Létay Lajos, Székely János, a két Lászlóffy – költők; Ábrahám János, Köntös-Szabó Zoltán, Sigmond István – prózaírók; Ruha István, Demény Piroska és mások – úgy is, mint előadóművészek vagy népzenekutatók, de szóba került Páll Árpád színikritikus, Simonffy Katalin tévériporter neve, nem különben az erdélyi magyar tudományosság olyan nagyjai, mint Csetri Elek történész, Kötő József színháztörténész. A színész Miske László, a szobrászművész Tőrös Gábor, az iparművész Egri László és felesége, Nagy Enikő. És sokan mások. Mindezek mellé a még Tordán élő és alkotó kollégák, barátok nevét kell hozzásorolnom, hogy hazai értékeinkről sem feledkezzünk meg: verskötete volt már az azokban az években Kövendre került körorvosnak, Vásárhelyi Gézának, alakulófélben volt e sorok írójának is a Forrás-kötete, de már tudtunk Kónya Sándor, Nyulas Sándor és Szabó (Cserés) Ferenc írásairól,  és biztosak voltunk abban, hogy – a Mihai Viteazul Gimnáziumban Imreh Lajos tanár úrnak van egy-két szárnyait bontogató diákja, akikre számítani lehet. Nem tévedtünk!
Amikor Vásárhelyi Gézával összeismerkedtünk, már tudtuk, mit akarunk: irodalmi kört alakítunk Tordán itteni és hazajáró költő-írótársak közreműködésével.
És álmodoztunk: a megyésítési viták épp zajlottak, s persze azt reméltük, hogy Aranyosszék – Torda központtal – külön megye lesz, és lesz újra magyar lapja e régiónak, lesz önálló magyar iskolája, a kolozsvári magyar színháznak egy tordai leányvállalkozása, úgymond „téli színi-rezidencia…”
Magam ekkor már az ifjúsági turisztikai hivatal alkalmazottja voltam, s azzal a szándékkal, hogy újságírói képzettséggel rendelkezzünk egy eljövendő aranyosszéki magyar lapalapítás érdekében, újságírói tanfolyamra iratkoztam be.
Aranyosszékből azonban nem lett megye, Torda és környéke maradt a közelmúltban tapasztalt kiszolgáltatottsági állapotában.
De lett – a Balázs Ferenc-i szellemi hagyatékot és magatartást vállaló (kezdetben irodalmi, majd) művelődési kör, a Jósika Miklós nevét viselő, melyhez az alkotó irodalmárok mellé Torda és a vidék magyar falvaiban oktató tanárok, mérnökök, lelkészek és közemberek társultak – ki előadóként, ki hallgatóként. (És, valljuk meg, ki hírszerzőként is – hiszen a szellemes hatalmat ugyan ki lehet játszani, de a szellem fölött hatalmaskodókat aligha!)
Hogy is történt. Egyik, jó 10 évvel ezelőtt a budapesti Unióban közölt, Balázs Ferencet ébresztgető írásomban így vallottam erről:
„1970 tavaszán költő barátommal, az akkor már Kövenden körzeti orvoskodó Vásárhelyi Gézával föltrabantoztunk Balázs Ferenc mészkői sírhantjáig, felkerestük a Kopta-kert fölötti szalmatetős kisházat is, ahova barátait várta hosszú estéken, s amelyben dolgozgatni szokott, ha a betegsége épp nem kötötte ágyhoz. Emlékszem, némán hagytuk ott a sírkerti kopjafát, és csöndben közelítettünk a hegytetőn árválkodó kis ház Aranyosszékre nyíló, szokatlanul nagy ablakaihoz, pedig tanácsadásért, fejbólintásért kutyagoltunk oda fel, azért, hogy a mészkövek alatt pihenő tanítómester beleegyezését adja mindabba, amire akkorra mi a diktatúra árnyékában is, csöndben már felkészültünk: egy irodalmi-közművelődési kör megszervezését készítettük volt elő – Tordán.
Tavaszi zápor zavart le a hegyről, isteni áldás, mondottuk, s szótlanul is beleéreztük az üzenetet. Így történt aztán, hogy Balázs Ferenc neve bár elmaradt a művelődési kör névadásakor – Jósika Miklós Kör lett –, háládatlan munkánkban mégis az ő szelleme kísértett. És kísért azóta is. Akárha őt fogalmaztuk volna tovább; s bár a tettvágy minket is magával ragadott, valahogyan úgy éreztük: ő egy tökéletlenre sikeredett Isteni Opust próbált tökéletessé vagy tökéletesebbé tenni, mi pedig a Balázs Ferenc-i mű kihívására válaszolván (még ha bújtatottan is:) őt akarjuk visszaadni az őt értőknek, az őrá szorulóknak, hogy tovább nyugtalanítsa a belefásultakat…”
A múlt nagyszerűségei, a múltunkat meghatározó nagyságok kötelezik a jövendőnkért álmodozókat is. A Jósika Kör programja szinte magától adódott: a magyartalanítások korában a helyi nemzetiségi értékek, hagyomány és anyanyelv megőrzése, ápolása; a történelmi momentumaink felelevenítése (a tordai országgyűlésektől a helyi iparosok mozgalmaiig, akár a munkásmozgalmakig), a testvéri Pavel Dan körrel közösen; tartalmas és erős szálat kialakítani a tömbmagyarságtól elszakított régió és az európai szintű Kolozsvár még létező magyar intézményei között; új művelődési körök létesítése és támogatása a vidékünkön; időnként hazahívni majd megszervezni a Tordáról és vidékéről elszármazott tudósok, művészek tordai találkozóját; állandó, lehetőleg bérletes színházlátogatás megszervezése;  kapcsolatot teremteni más erdélyi irodalmi-közművelődési körrel – egy majdani erdélyi köri összejövetel megszervezése érdekében; az önálló magyar középiskola nélkül maradt tanulók megnyerése; helyi és vidéki lelkipásztorok bevonása tevékenységünkbe; irodalmi antológia kiadása a köri alkotók munkáiból; kezdeményezni az önálló, autonómiával rendelkező aranyosszéki magyar oktatás visszaállítását; biztosítani tagjaink érdekvédelmét állami és más szervekkel szemben – egy majdani, jogilag és pénzügyileg is bejegyzett Jósika Múzeum Egyesület megalakítása révén.
Magam hét éven át irányítottam a Jósika Kör tevékenységét. Nincs szándékomban ezúttal teljes képet festeni tevékenységünkről, terveim ellenére még az időközben fel-felmerült belső ellentétekről (a hatalom közibénk épített embereiről) sem óhajtok most beszélni. Pár észrevételemre azonban ki kell térnem: nem kis erőbevetéssel biztosítottuk köri üléseink állandóságát, bár székhelyünk nem volt; Kövenden, Torockón és a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban művelődési, illetve irodalmi kört alakítottunk, kezdeményeztünk; valamennyi fontos erdélyi kulturális rendezvényen jelen voltunk – a Bethlen-kollégium 350. fordulóján, a farkaslaki Tamási Áron-emlékmű felavatásán, a székelykeresztúri Petőfi Sándor-szobor leleplezésén stb.; megszerveztük (igaz, csak 2 évig tartott) az állandó színházlátogatást – a helyi Vigadóban; a megyei napilapon, az Igazságon kívül 4-5 országos lap számolt be rendszeresen munkánkról; 1973 májusában – a kolozsvári rádió magyar adásának és a bukaresti tévé magyar adásának a reánk figyelésében – megszerveztük a vidékünkről elszármazott szellemi nagyságok első tordai találkozóját; a bukaresti tévé közvetítette a céhes városok – Torda, Keresztúr és Kézdivásárhely – általunk kezdeményezett kalákáját –, később aztán a néhány kiadást megért humorfesztiválnak is a Jósika Kör volt a gazdája.
Kénytelen vagyok ezen a ponton kölcsön kérni Boross György 1938-as beszédének egyik félmondatát, mely beszédben Brassaiban és az Erdélyi Museumban a spiritus Transsylvanicus megnyilvánulását látja, a tudóst, aki „megvívá a diadal koszorúzta harcot a centralizálás, a germanizálás és a bürokrácia háromfejű sárkányával”.
Történelmi párhuzamok ide vagy oda, e mondás 1970-ben is érvényes volt – kis változtatásokkal. Nos azoknak, akik megpróbáltuk-megpróbálták a lehetetlent, akár egy vidéki irodalmi kör tető alá hozatalával, azoknak a centralizálás, az elmagyartalanítás – más szavakkal: az erőszakos románosítás, illetve a kommunista bürokrácia háromfejű sárkányával kellett szembe nézniük.
A Jósika Miklós Kör életképessé válhatott, mert programja hiánypótló volt, elképzelései egy elfojtott hagyomány életképessé tételét szolgálták, irányításában és a témák kiválasztásában a közösségi elvekből indult ki, de messzemenően az egyénileg felépített – mondhatni: az egyén és egyéniség jogait szem előtt tartó – értékeket, a minőségi alkotó munkát vallotta mindenek felett valónak. A nemzetiségi sérelmek tudatában, de a híres-neves tordai tolerancia jegyében tevékenykedett a többségi kultúra szomszédságában-szorításában.
Tudjuk, megtűrt – de állandóan megfigyelt – köröcskeként kezelt a román kommunista hatalom, hivatalos román fórumok művelődési beszámolóiban azonban nevünket soha le nem írták. A hatalom akkor szüntette meg a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amikor a megyei propagandatitkárság tudtára jutott, miszerint a tordai magyar kör tagjai nem hajlandók átiratkozni a Pavel Dan nevét viselő román körbe, mi több, már a Mihai Viteazul középiskola magyar diákjai is külön „körösködnek” – és épp Balázs Ferenc nevében –, s nem utolsósorban akkor, amikor megtudták: Magyarországon próbálkozik letelepedni a kör első elnöke, e sorok írója.
Amikor 1989 júniusában érettségi találkozóra sereglettünk össze az egykori iskolám vasrácsos kapuja előtt, a megfélemlített igazgatósága nem nyitott kaput sem előttem, sem tanítványaim előtt.
Napok múlva azzal a keserű élménnyel ültem (az utolsó) vonatra családommal, hogy sem Tordán, sem a megyei lapban hajdani műhelyünk, a Jósika Miklós Kör nevét le sem szabad írni.
És jött 1989 decembere.
És bebizonyosodott, hogy érdemes álmokat kergetni ezen az elcsángósodott vidéken is, beigazolódott annak igazsága, miszerint a kisebbségbe szorított nemzetrész csak akkor képes naggyá válni, ha a minőségi munkába kapaszkodik, konokul és következetesen – lett légyen az akár Álom is az álmatlan időben. A magyar szellemi értékmentésen túl, amit 35 évvel ennek előtte célul tűztünk ki, a Jósika Körnek ilyen értelemben lett nem csupán tudat-, hanem társadalomformáló szerepe Erdélyben. És ha arra gondolunk, hogy tagjaink sorából többen már a rendszerváltás első pillanatában közszerepet tudtak vállalni, mi több, az erdélyi magyar szellemi önépítkezés részesei mind a mai napig – bizony más szemmel nézzük mindenkori jövendőnk áloműzőit.