magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lőrincz Ildikó: Kolozsvár – a jövő művészetének városa. Beszélgetés Szakáts Istvánnal


Az angliai The Huffington Post szeptemberben ismertette az Art Cities of the Future címû albumot, amely a Phaidon kiadónál jelent meg. Ez az album 12 helységet jelölt ki a jövõ mûvészetének városaiként, amelyek a 21. században felrázzák a világ mûvészetét. Kolozsvár egyike e 12 városnak, a kincses város mûvészetét a brit Jane Neal kurátor elemzi. A teljes lista: Delhi, Bogota, Kolozsvár, Isztambul, Johannesburg, Szingapúr, Lagos, Bejrút, Szöul, San Juan, Sao Paulo, Vancouver. Hogy Kolozsvár ezen a listán lehet, abban elvitathatatlan érdeme van az Ecsetgyár kortárs összmûvészeti központnak, amelyben kísérletezõ alkotók képzõmûvészeti és elõadómûvészeti programokkal vívták ki maguknak a helyi és nemzetközi közönség érdeklõdését és elismerését. Az egykori kolozsvári ipartelepen, egy gyár épületében mûködõ kortárs mûvészeti létesítmény-együttes alkotómûhelyek, képzõmûvészeti galériák, valamint a kortárs táncmûvészet, zene és színház világához tartozó kulturális programoknak biztosít teret. Az itt alkotó és bemutatkozó mûvészek az Ecsetgyár programjain keresztül kapnak lehetõséget a nemzetközi mûvészeti piacra való kijutásra. Mindezekrõl Szakáts Istvánnal, az AltArt Alapítvány egyik vezetõjével, az Ecsetgyár vezetõségi tanácsának tagjával beszélgettem.

– A The Huffington Post cikke szerint meglepõ, hogy Kolozsvár is felkerült erre a listára. Innen nézve is meglepõ, vagy várható volt?

– Ez egy hosszú folyamat, és nem egydimenziós. Meg kell nézni, hogy ki írta az Art Cities of the Future címû könyvet, és hogy milyen perspektívából írta. Ez a perspektíva inkább a mûvészet piacának a perspektívája. Itt emiatt nem annyira hozzáadott társadalmi értékrõl beszélünk, mint inkább hozzáadott piaci értékrõl, ami gyûjtõket, galériákat és befektetõket jelent. Nyilván a mûvészetnek megvan a maga társadalmi hozadéka is, de nem kell elfelejteni, hogy ezt a könyvet olyan emberek írták, akik a mûvészet piacán dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy Kolozsváron létezik egy nagyon erõs kortárs mûvészeti vonulat, amelynek egyre jobb a piaca. Azok a mûvészek, akik feltûntek az utóbbi hét-nyolc évben: Victor Man, Adrian Ghenie, ªerban Savu, Marius Bercea, Ciprian Mureºan és társaik, nagyon jó piaci növekedési vektorral rendelkeznek. Azok szerint pedig, akik ezt a könyvet írták, ezek a mûvészek piaci trendsetterként is jelentkeznek – azaz körülöttük még meg tudnak jelenni más mûvészek is, akik egy piaci vonulatot fognak megjeleníteni. Lehet, hogy ez így túlságosan merkantilista és cinikus, nem is mondom, hogy az igazságnak nincs sok más dimenziója is, de akkor is: ezt a könyvet nem azok írták, akik a mûvészet társadalmi emancipációs szerepét próbálják elsõsorban górcsõ alá venni. 

– Idõben másfél évet visszakanyarodnék. Tavaly áprilisban a budapesti Mûcsarnokban megnyílt egy kiállítás Európai Utasok címmel, kortárs kolozsvári képzõmûvészeket vonultatott fel. Angel Judit, a budapesti kiállítás kurátora akkor jelentette ki, hogy az ezredforduló utáni kolozsvári képzõmûvészet nemzetközi szintû színvonalat képvisel. Hogy Kolozsvár jelentõs kortárs mûvészeti centrum, már korábban is megfogalmazódott. Mi a véleményed, mégis miért csak most ébredt fel a nemzetközi érdeklõdés Kolozsvár iránt?

– Azt hiszem, nem egy széles átfogású jelenséget kell abban feltételezni, hogy most észrevettek, hanem egyszerûen csak kritikus tömegek megjelenését. Mihai Pop annak idején a Képzõmûvészeti Egyetem Ataº nevû galériájának a kurátoraként kezdett mûködni. Késõbb megalapította Adrian Gheniével együtt a Plan B-t, nagyon tartalmas és következetes mûvészetpolitikával próbáltak saját értékeket nevelni. Nálunk sohasem az volt a divat, hogy most hívjunk meg külföldi nagy neveket, akiket kirakjunk, hanem hogy helyi értékeket próbáljanak létrehozni, amelyek utóbb, egy nagyobb kontextusban is értéknek bizonyulnak. Ahogy Mihai Pop galériájának a pályája felfelé ívelt, egyre rangosabb kiállításokon tudott részt venni, egyre rangosabb gyûjtõk tudták megvenni az általa bemutatott munkákat. És ahogy õ láthatóvá vált, a környezete is kezdett láthatóvá válni. Emellett meg létezett egy valamivel tágabb kontextus, az ún. „kolozsvári iskola”, amit Victor Man és társai kezdtek el 12-13 évvel ezelõtt, amely enyhén posztmodern, színeiben lepusztított realizmust képvisel, egy olykor szinte fájdalmasan részletekbe menõ látvány- és kifejezésvilágot. Ehhez még hozzátevõdik az is, hogy a mûvészet piaca tolódik el nyugatról kelet felé. A nyugaton futó allegorikus esztetizmus kezdett kifulladni mint piaci érték, és a gyûjtõk, vagy a trendspotterek egyre inkább kelet felé kezdtek kacsingatni. Nem véletlen tehát, hogy meglátták Mihai Popot és társait. Emellett persze léteznek más galériák, például a Sabot vagy a Bázis, amelyek a maguk hálózatában szintén hozzájárultak ahhoz, hogy láthatóvá váljanak a kolozsvári mûvészeti törekvések, a kolozsvári trendek, melyeket most Kolozsvár dicsfényének tartunk.

– Az Ecsetgyár kortárs mûvészeti központ 2009 októberében nyílt meg, azóta is teret biztosít a kolozsvári alkotóknak a munkára és a bemutatkozásra. Az induláskor Mihai Pop, a Plan-B galéria kurátora azt a tervet vázolta fel, hogy a közönség egy helyen találkozhasson az alkotók egész nemzedékével, amely képes megváltoztatni Kolozsvár kulturális arculatát. Változott az elmúlt négy évben ennek a tervnek megfelelõen Kolozsvár kulturális arculata?

– Igen, nagyon sok szinten változott. Amikor ezt elkezdtük, több mint negyvenen voltunk, akik végeérhetetlen beszélgetések során próbáltuk kitalálni, hogy mit is akarunk. Ami nagyon változott, s ami az én szívemnek a legkedvesebb változás: a közönségek átjárhatósága. Induláskor a Plan B galériának volt egy nagyon szûk, többnyire mûvészekbõl álló, endogén mûértõ közönsége, amely jelen volt minden kiállításukon. Nekünk, azaz az AltArtnak volt egy másik sajátos közönségünk. Miki Braniºtéék a Temps D’Images-zsal egy harmadik közeget szólítottak meg, Mihaela Panainte a színházával megint másokat. Ezek a közönségek lassan elkezdtek tudni összejátszani, egymásra hatni, ezáltal pedig bõvíthették a horizontjukat. Képesekké váltak többet megismerni, mint amennyire a megszabott közösségi kereteikben hivatottak voltak. Azt hiszem, hogy az Ecsetgyár egyik legnagyobb érdeme most a kultúrafogyasztó mikroközösségek jobb átjárhatóságának megteremtése. Ez persze megnyilvánul abban is, hogy kb. másfél éve az Ecsetgyárban végre elkezdtek tényleges, interdiszciplináris együttmûködésen alapuló projektek születni, például festõk és színházasok között.

– Kicsit még elidõznék a 2009-es évi indulásnál. Akkoriban öt galéria, hét kulturális civil szervezet és tizennyolc egyéni vagy közös mûterem kapott helyet az Ecsetgyárban. Hogyan mûködtek együtt a közös térben az alapító szervezetek, milyen szélesebb érdeklõdésre számot tartó egyéni projektek váltak be, sikerült-e jól kihasználni a rendelkezésre álló tereket? Megmaradtak-e mindazok a kezdeményezések, amelyek az induláskor jelen voltak?

– Ez egy nagyon érdekes, napról napra építkezõ, napról-napra változó viszony volt az épületbe beköltözõk között. Amikor bekerültünk, akkor például fel kellett újítani a kibérelt teret. Mi felvállaltuk a belsõ felújítást, a tulajdonos pedig az épület külsõ felét újította fel. Amíg eldöntöttük, hogy mi hol lesz, hol mi lesz, és ehhez mit és mennyit kell befektetni – ez már önmagában egy nagyon erõs közösségformáló folyamat volt. Persze, azért nem maradt meg mindenki. Elsõként Miklós Szilárd és Miklósi Dénes váltak ki, aztán még mentek el mások is, például Mihaela Panainte, és ki kellett találnunk, hogy azok helyett, akik elmentek, kiket lehet verbuválni. Létrehoztunk egy föderációt, közgyûléssel és igazgatótanáccsal – feltaláltuk magunkat mint közösség. Most hetente tartjuk az igazgatótanácsi gyûléseket, minden évben bemutatjuk az évi jelentést, vannak pályázataink, van menedzserünk, adminisztrátorunk, kezdjük ténylegesen leosztani a szerepeket. Ma az Ecsetgyár egy nagyon komplex mikropolitikai ökoszisztéma, amelyet érdekek, barátságok, ellenségeskedések, taktikai koalíciók mûködtetnek.

– Mit gondolsz errõl „a jövõ mûvészetrõl”? Milyen trendek képviselhetik ezt, és melyek lehetnek a megjelenített témák, milyen kérdéseket tárnak fel, egyáltalán mi lehet az, ami kolozsvári kortárs alkotásként a világ bármely pontján, nemzetközi viszonylatban is mérvadó?

– Ha erre tételesen válaszolnék, akkor nagyon nagy imposztor lennék. Egyszerûen nem tudom, és nem tudhatom követni sem a mûvészetnek egy nagyon nagy részét, hát még, hogy trendeket tudjak elõrevetíteni. Amit tudok, ami a saját területem, és amiben merek elõrevetíteni: létezik ugye az európai politikai identitás válsága. Számolnunk kell azokkal a tényezõkkel, amelyek ezt elõidézték, és ezek között azokkal is, akik a válságra megoldást keresnek. Az establishment politikai divatja újabban a kultúrát tartja a megoldást nyújtó fõ szervezõerõnek, és ez a következõ 5-10 évben még egy erõs, politikailag támogatott társadalomszervezõ erõt fog jelenteni. Emiatt azok a mûvészeti és kulturális kezdeményezések, amelyek társadalmi hozzáadott értékkel bírnak, és amelyek egyre inkább elmozdulnak a humanista kultúra irányából az antropológiai értelemben vett kultúra felé, amelyek egyre inkább a társadalom szövetére festenek és nem csupán egy dolog reprezentációját, hanem magát a „Dolgot” hozzák létre, azoknak egyre több terük lesz. Magam is ezen a területen mozgok, úgy érzem, hogy itt még van, amit mondjunk, új kutatási és megnyilvánulási területek vannak kiaknázatlanul. Ezekben egyrészt eredményt mutatunk fel ma is, és új eredmények felmutatására törekszünk a következõ években is.

– Jane Neal kurátor a kolozsvári mûvészek munkáiban a kommunizmus tapasztalatait, a múlt személyes megélését és feldolgozását emeli ki. Név szerint is megemlít néhány mûvészt: Victor Man, Adrian Ghenie, ªerban Savu, Marius Bercea, Mihai Pop. Azt mondja róluk, hogy e mûvészek tisztában vannak azzal, hogy tenniük kell itt és most valamit, fel kell dolgozniuk azt, amihez személyesen kötõdnek, de ugyanakkor, amit létrehoznak, annak nemzetközi szinten is érvényesnek kell lennie...

– A Ceauºescu-rezsim bukása utáni nagy felszabadultságban megjelent a romániai kortárs mûvészetekben egy nagyon erõs politikai töltetû, társadalmi kritikát produkáló dimenzió. A festészet akkori állásfoglalásában a társadalomkritika kevésbé jelent meg, viszont sokkal erõsebbé vált a más, a festészet inherens esztétikai vonásait mellõzõ mûvészetek hangja. Akkor indult újra az új performansz, a flashmobok, a stencilek stb. A romániai–erdélyi–kolozsvári mûvészeti világ egy nagyon erõs vonulatában jelentkezett a taktikai kritika, a humorérzék, a frivolitás, a hecc. Ha megnézed például Vlad Nanca vagy Mircea Nicolae munkáit, ezek az emberek olyan hangot hoznak, ami nyugaton már-már kiveszõfélben van, amióta ugye agyonnyomta õket a posztmodernitás mindent és mindeneket elrelativizáló súlya. Mi még merünk elkötelezettek lenni, talán azért is, mert a posztmodernitás csak késõbb jött a nyakunkra.

– Úgy tûnik, pár törekvõ mûvésznek és néhány civil kezdeményezésnek köszönhetõen a világ szeme felfigyel arra, hogy mi történik Kolozsváron a kortárs mûvészetek terén. Számomra kétséges azonban, hogy a kolozsváriak viszonyulása a mûvészeti kezdeményezésekhez problémamentes lenne. Egy alkalommal azt nyilatkoztad, hogy jobb hírnévnek örvendenek külföldön az Ecsetgyár-projektek, mint itthon. A helyi befogadók vizuális nevelése további hosszabb tervezést igényel, talán több közösségi kezdeményezésre lenne szükség. Az AltArt Alapítvány több lépést is tett a „látható város” elnevezésû köztéri mûvészeti projekt révén annak érdekében, hogy a kolozsvári társadalom szélesebb rétegeit megszólítsa. Van elképzelésed arról, hogyan lehetne az alkotók üzenetét eljuttatni a szélesebb rétegekhez?

– Ez nagyon bonyolult kérdés. Azt hiszem, hogy elsõsorban nem vizuális nevelésrõl van szó, hanem politikai tudatra való nevelésrõl. Az AltArt vonalán az esztétikai élmény gyakran másodlagos, az esztétikumot inkább csak afféle majonézként használjuk, hogy könnyebben csússzon a munka. A problémafelvetésünk mindig társadalmi és szinte mindig politikai. A Látható Város nagyon jó példa erre, az idén már négyszer jelentkeztünk vele. Tavaly a kiállított kilenc munkából hatot 48 óra alatt összetörtek, megrongáltak vagy elloptak. Igyekszünk minden évben változtatni a koncepción, és próbáljuk megkeresni, hogy hogyan másképp. A válaszunk sohasem az, hogy a közönségünk barbár, paraszt, analfabéta vagy bunkó, hanem az, hogy a köztér az elvitathatóság tere. Amikor a mûvészet szuverenitását felhozva kiállítok valamit a köztéren, akkor kénytelen vagyok azt is elismerni, hogy a polgár esetleg azzal nem ért egyet, elutasítja, meg akarja szüntetni. Emiatt az idei év témája az adoptálás. Megpróbálunk olyan munkákat létrehozni, amelyeket a közönség adoptálhat. Amit megpróbálunk elérni ezzel: hogy a polgár megtanuljon viszonyulni a munkához. Nem azt próbáljuk elmondani, hogy hogyan viszonyuljon, hanem hogy dolgozza ki a saját viszonyulási taktikáit, stratégiáit.

– Kolozsvár képzõmûvészetének ez a mostani kisugárzása, úgy gondolom, egyfajta elõrelépést jelenthet a 2021-es terv, azaz a kulturális fõváros irányába. Ugyanakkor azt tapasztalhatjuk, rosszul állunk még a képzõmûvészeti alkotások archiválása, az itt alkotók életmûvének feldolgozása, bemutatása és megõrzése tekintetében. Mire tevõdne a hangsúly egy ilyen kulturális fõvárosi projekt megnyerésekor, megoldódik esetleg néhány régóta égetõ probléma is?

– Az archiválás nagyon komoly kérdés. Nekem ez nem szakterületem, ezelõtt kb. egy évvel azonban részt vettem Bukarestben egy nemzetközi konferencián, amelynek témája pontosan a megõrzés volt. Az én szempontomból ott az volt a legfontosabb, hogy a megõrzést mint értékmegõrzést és értékteremtést határozták meg, vagyis mint politikai gesztust. Én pedig, aki alkatomnál fogva sans-culotte vagyok, hajlamos vagyok elvitatni a megõrzést eldöntõ közpolitikai szereplõk létjogosultságát. Amikor ezek a közpolitikai szereplõk elõállnak, hogy valamit meg kell õrizni, ezáltal értéket teremteni és azt a politikai státusukat továbbörökíteni, amelyet én épp megváltoztatni akarok – akkor az én alapállásom, hogy ne õrizzük meg. De nem azért, mert nem látok benne potenciális értéket, hanem azért, mert nem támogatom csak úgy valamely politikai státus továbbörökítését. Számomra emiatt a kérdés inkább úgy tevõdik fel, hogy mit nevezünk élõ hagyatéknak. Valamit megõrizni csak azért, mert érték volt, de már nincs értéke – azaz a jelen társadalomformáló diskurzusnak már nem része, számomra értelmetlen. Azt hiszem, el kell fogadjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem õrzünk meg. Amikor az ember nagytakarít, bizonyos dolgokat igenis kidob. Tudom, hogy ez brutálisan hangzik, és tudom, hogy több olvasó, aki értékmegõrzéssel, hagyományõrzéssel foglalkozik, erre majd felhördül. Lelkük joga, és én ezt is politikai gesztusként fogom olvasni. Én akkor is azt a politikai álláspontot képviselem, hogy a mûvészet élõ és releváns kell hogy legyen. Emiatt, amikor valaminek a megõrzését eldöntjük, akkor azokat a dolgokat õrizzük meg és archiváljuk, mutatjuk fel értékként és hozunk létre múzeumot számára, amelyeknek létezik kapcsolata, vagy legalábbis egy lehetséges kapcsolata az élõ jelennel.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008