magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kuti Márta: Híres erdélyi magyarok (1000–1990). Decemberi évfordulók


Ignácz László (Dés, 1868. dec. 1. – Fogaras, 1927. okt. 17.): tanár, református lelkész. Nagyenyeden református teológiát végzett, majd nyelvtanári oklevelet szerzett. Tanári pályáját Szászvároson kezdte, utána Kovásznán elsõ lelkész, az orbai egyházmegye esperese, iskolaszéki elnök, egyházkerületi számvevõ. Kovásznán kórházat és mûvelõdési egyletet alapított, az erdélyi református papok nyugdíjintézetének felállítását kezdeményezte. 1918-ban Fogarasra került, itt magyar középiskolát alapított. 1925-tõl haláláig a román parlament tagja. A magyar nyelvû közmûvelõdés és a békés román–magyar egymás mellett élés harcosa volt.

Csiki Endre (Kolozsvár, 1888. dec. 1. – Kolozsvár, 1949. jan. 11.): zeneszerzõ. Tanulmányait Kolozsváron és Bp.-en végezte, Bp.-en 1912-tõl Weiner Leó tanítványa volt. 1914–1915-ben Bp.-en és különbözõ vidéki színházaknál karmesterként mûködött. 1919-tõl Désen volt zenetanár. Zeneelméleti, hallásfiziológiai és lélektani kérdések kutatásával foglalkozott. Harsányi Zsolt, Kosztolányi Dezsõ és más költõk verseit zenésítette meg. Versei, novellái, cikkei jelentek meg a Haladás, az Erdélyi Szemle és a Napkelet c. lapban. – Fontosabb mûvei: A cigány (kísérõzene Szigligeti Ede népszínmûvéhez, 1935); Idahegyi pásztorok (kísérõzene Áprily Lajos verses drámájához, 1938; ennek zenei anyagából zenekari szvitet is írt 1939-ben). – Irod. Lakatos István: Cs. E. zeneszerzõ halálára (Világosság, 1949. jan. 12.).

Tompa László (Betfalva, 1883. dec. 4. – Székelyudvarhely, 1964. máj. 13.): költõ, szerkesztõ. A kolozsvári egyetemen végzett jogot, ott szerezte 1907-ben doktori oklevelét is. 1918-ban Udvarhely vármegye fõlevéltárosa lett. Az impériumváltozás után otthagyta állását, és ezután csak irodalommal és újságírással foglalkozott. 1920-tól a székelyudvarhelyi Székely Közélet c. lapot szerkeszti. A vásárhelyi Zord Idõ, a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortûz és az Erdélyi Helikon munkatársa volt. 1945 után is szerepet vállalt a romániai magyar irodalmi életben. Költészetét a puritán egyszerûség és elmélyedõ természet- és emberszeretet jellemzi. 1941-ben Baumgarten-díjat kapott. Mûfordítói munkássága is jelentõs. – Fõ mûvei: Erdély hegyei között (Kolozsvár, 1921); Éjszaki szél (Székelyudvarhely, 1923); Ne félj! (Kolozsvár, 1929); Hol vagy, ember? (Kolozsvár, 1940); Régebbi és újabb versek (Bukarest, 1955); Versek (Bukarest, 1963).

Józsa Béla (Hodgya, 1898. dec. 4. – Szamosfalva, 1943. nov. 29.): székely építõmunkás, faszobrász, költõ. A Tanácsköztársaság idején vöröskatonaként a tiszai fronton harcolt. A proletárdiktatúra bukása után bekapcsolódott a kolozsvári munkásmozgalomba. Megszervezte a Vörös Segélyt. 1940-ben illegalitásba kényszerült. Mint a KMP tagja 1941-tõl az Erdélyi Területi Bizottságban dolgozott, majd a Békepárt É-erdélyi szervezõje volt, 1943-ban letartóztatták, a börtönben meggyilkolták. – Mûve a Petõfi és az 1848/49-es magyar szabadságharc (Kolozsvár, 1939).

Berkeszi István (Berkesz, 1853, dec. 6. – Temesvár, 1922. ápr. 3.): tanár, történész. Az egyetemet Bp.-en végezte. Ezután 5 évig br. Radvánszky Béla magántitkára volt. 1884-tõl fehértemplomi, 1885-tõl bp.-i gimnáziumi tanár. 1888-tól a temesvári állami fõreáliskola tanára, majd 1911-tõl igazgatója. Vezetõje volt a városi múzeumnak. 1892-tõl a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat titkára. A szakfolyóiratokban és önállóan számos történelmi – Temes megye, valamint Temesvár múltjával foglalkozó helytörténeti – tanulmánya jelent meg. Fontosabb mûvei:  A gróf Haller fiúk iskoláztatása a XVIII. sz.-ban (Bp., 1883); Gróf Hoffmannsegg utazása Magyarországon 1793-94-ben (Németbõl fordította és bevezette, Bp., 1887); A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története (Temesvár, 1900).

Bogáti Fazekas Miklós (1548. dec. 14. – Kolozsvár 1598 és 1607 között): unitárius lelkész, költõ. 1575 õszéig Désen tartózkodott, majd néhány évig Tordán tanított, 1578-ban v. legkésõbb 1579 elején Kolozsváron iskolaigazgató lett. 1580-ban Gerenden tanított, majd – az egyházi vezetõséggel támadt nézeteltérése miatt – visszament Tordára tanítani. 1584 végén v. 1585 elsõ felében Homoródszentpálon lett lelkész. 1598-ban még élt, az sem lehetetlen, hogy még 1607-ben is életben volt, és valószínûleg akkor Székelyszenterzsébeten tartózkodott. Fontosabb mûvei: Három jeles fõhadnagyoknak vetélkedések (Kolozsvár, 1576); Az ötödik része Mátyás király dolgainak (Kolozsvár, 1577); Szép história az tökéletes asszonyállatokról (Kolozsvár, 1577); Ez világi nagy sok zûrzavarról való ének (Kolozsvár, 1591); Aspasia asszony dolga... (Kolozsvár, 1591); Az nagy Castriot Györgynek... historiája... (Kolozsvár, 1592).

Schönwisner István; Schönwiesner, Schoenvisner (Eperjes, 1738. dec. 15. – Nagyvárad, 1818. szept. 26.): régész, egyetemi tanár, nagyváradi kanonok. 1756-ban belépett a jezsuita rendbe, s miután Nagyszombatban elvégezte teológiai tanulmányait, a bécsi Teresianum prefektusa lett. A rend feloszlatása (1773) után filozófiai stúdiumokat folytatott. 1777-tõl a budai egyetemi könyvtár másodõre, 1780-tól az egyetemen a régészet tanára, 1794-tõl a könyvtár igazgatója, 1802-tõl termovai apát és nagyváradi kanonok volt. Latin és német nyelvû munkái máig a mo.-i tudományos régészet alapvetésének tekinthetõk; mo.-i érem- és pénzkatalógusai forrásértékûek. Õ végeztette Mo.-on az elsõ tudományos ásatásokat, amelyek során többek között felfedezte Aquincumot. – Fõ mûvei: De ruderibus Laconici Caldarii que Romani. . . (Budae, 1778); Commentarius geographicus In Romanorum iter per Pannoniae… (Budae, 1780); Antiquitatum et historiae Sabariensis…libri novem (Pestini, 1791); Notitia Hungaricae rei numariae… (Budae, 1801); Catalogus numorum Hungariae ac Transilvaniae Instituti Nationali Széchenyiani (I – III., Pestini, 1810).

Kós Károly (Temesvár, 1883. dec. 16. – Kolozsvár, 1977. aug. 25.): építész, író, politikus, könyvkiadó, grafikus. 1902-ben kezdte tanulmányait a bp.-i mûegyetem általános mérnöki szakán, két év múlva átiratkozott az építészetre. 1907-ben szerzett diplomát, s megkezdte építészi tevékenységét: ref. parókia és imaház épülete Óbudán, Zrumeczky Dezsõvel, (1908–09); római katolikus templom Zebegényben (1908–09); a bp.-i állatkert épületei (Zrumeczky Dezsõvel, 1909–10); bp.-i Városmajor utcai iskolakomplexum (Györgyi Dénessel, 1910); Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön (1911–12); kispesti munkás- és tisztviselõtelep központja (1912–13); református templom Kolozsvárt (1912-13); vármegyei közkórház Sepsiszentgyörgyön (1914) stb. Tervezõ munkájában az erdélyi népmûvészet (elsõsorban a kalotaszegi népi építészet) és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. Erdélyi építészeti kutató-vándorlásainak eredménye Erdély népének építõmûvészete c. mûve. Maga illusztrálta az Atila királról ének c. balladás, históriás éneket (1909). A Magyar Mérnök és Építész Egylet Czigler-érmével tüntették ki Régi Kalotaszeg (1912) c. illusztrált építészeti tanulmányát. 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított. 1916 végén megbízást kapott Károly király koronázása egy útszakasza díszleteinek tervezésére és kivitelezésére. Ezután állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra (1917–18). Hazatérte után a bp.-i Iparmûvészeti Iskola építészeti tanszékére hívták, mégis inkább visszaköltözött Erdélybe, Sztánára. Alkalmi grafikai-nyomdai munkákkal és sztánai birtoka mûvelésével kereste kenyerét. Elsõ elbeszélését Sebesi Kiss Ádám álnéven a Kalotaszegben közölte Emberek a havas alatt címmel, a kolozsvári Keleti Újságban A Gálok címû történeti elbeszélésével díjat nyert. Az erdélyi magyar politikai élet megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó szó c. röpiratával (1920), amit Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen írt. Szerepe volt az Erdélyi (késõbbi nevén Magyar) Néppárt megalakításában. Megindította és szerkesztette a párt lapját, a Vasárnap c. képes politikai újságot (1921). 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszûnéséig (1944) igazgatója volt. 1928-tól az Erdélyi Helikon mûvészeti szerkesztõje. Szolnay Sándor festõmûvésszel együtt megalakította és igazgatta megszûnéséig (1931–44) a romániai magyar képzõmûvészek szervezetét, a Barabás Miklós Céhet. Regényei és elbeszélései tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette. Varju nemzetség (1925) c. regénye a 17. sz.-i Erdély krónikája. Legjelentõsebb regénye I. István királyról szól Az országépítõ címmel (1934). Színpadi változatát elõször a bp.-i Nemzeti Színház adta elõ (1942). Budai Nagy Antal c. színmûvét (1936) 1937-ben bemutatta a bp.-i Vígszínház. 1940-tõl a kolozsvári Mezõgazdasági Fõiskola tanáraként mûködött, mezõgazdasági építészetet tanított. Továbbra is foglalkozott építészeti tevékenységgel, tervezett templomokat, lakóházakat és nyaralókat, restaurált középkori épületeket. Tervei szerint kezdték meg Kolozsvárt Mátyás király szülõházának restaurálását (1944). 1944 õszén Kolozsvárra menekült, sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították. Újra politikai szerepet vállalt, a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöke (1945-46) és nemzetgyûlési képviselõ (1946–48). Ugyanekkor az újjáalakult Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnök-igazgatója. A Világosság c. kolozsvári lap belsõ munkatársa volt (1948–49). Nyugdíjba vonulása után (1953) fõleg irodalommal foglalkozott. A 14. sz.-i mûvész testvérpárról, Kolozsvári Mártonról és Györgyrõl tervezett regényét (részlete megjelent a kolozsvári Utunkban, 1954. 20. sz.) nem fejezte be. Utolsó évtizedeiben kiterjedt levelezést folytatott. Építészként, grafikusként és íróként is maradandót alkotott. Grafikáit, sõt irodalmi mûveit is az építészeti szemlélet, szigorú architektonikus szerkesztés jellemzi. Kitüntették a román Augusztus 23. Érdemrend elsõ fokozatával (1974), és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének elsõ fokozatával (1974). – Fontos mûvei: Erdély (kultúrtörténeti vázlat, Kolozsvár, 1929); Kalotaszeg (Kolozsvár, 1932); Mezõgazdasági építészet (Kolozsvár, 1957); Hármaskönyv (szépírás, publicisztika, grafika, Bukarest, 1969); Kalotaszegi krónika (r.-ek, színmûvek, Bukarest, 1973).

Incze Gábor (Nagybánya, 1898. dec. 17. – Bp., 1966. szept. 23.): református lelkész. Az I. világháborúban katona (1916–18). A bp.-i Református Teológiai Akadémia hallgatója (1918–21) s a bp.-i tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett, majd a skóciai Aberdeenben ösztöndíjas volt (1921–23). 1923-tól vallásoktató lelkész Bp.-en. Közben helyettes lelkész Tahitótfaluban (1926), ösztöndíjas Strassburgban (1928). A debreceni tudományegyetemen teológiából doktorált (1931). Bp.-i vallásoktatási igazgató (1936–43), lelkipásztor Nagyváradon (1943–44), Bp.-en segédlelkész (1945), majd nyugdíjba vonulásáig lelkész Óbudán (1945–56). A reformáció és ellenreformáció korának evangéliumi keresztyén egyházi írói c. sorozat szerkesztõje (1935–48), amelyben számos 16–17. sz.-i hungaricát adott ki újra. Több prédikációs kötetet is szerkesztett és adott ki. – Fontosabb mûvei: Keresztyénség és jobbágyság (Bp., 1929); A munkás jutalma (Nagybánya, 1932); Keresztyén egyháztörténet (Bp., 1938); Nagybánya (Bp., 1943); A nagyváros uniformizáló és morális hatása (Nagybánya, 1945).

Faluvégi Dénes (Székelyszentistván, 1888. dec. 17. – Buchenwald, 1945. ápr.): szerkesztõ. Tanítói oklevelet szerzett, majd újságíró és szerkesztõ lett. 1922–24-ben õ szerk. az Aranykorszak c. folyóiratot. 1926-tól Kolozsváron az Igazság c. képes társadalmi folyóirat és ennek folytatása, az Erdélyi Képeslap is az õ szerkesztésében jelent meg. Háborúellenes magatartása és írásai miatt letartóztatták. 1942-ben a haditörvényszék életfogytiglani fegyházra ítélte. 1944-ben a németek elhurcolták, munkatáborban halt meg. – Mûve: Új kor küszöbén (Kolozsvár, 1941).

Feleky Miklós (Nagygalambfalva, 1818. dec. 18. – Bp., 1902. márc. 16.): színész, rendezõ. A székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult. Szülei papnak szánták, akaratuk ellenére lett színész 1838-ban. 1841-ben Pályi Elek társulatához szegõdött, 1846-ban maga szervezett társulatot; ezzel Kolozsvárott, Nagyváradon, Aradon, Temesvárott és Toron-tál vármegyében szerepelt. 1848-ban honvédnek állt. 1852-ben a Nemzeti Színház kötelékébe lépett, melynek nemsokára vezetõ tagja, 1867-ben rendezõje lett. 1858-ban feleségül vette Munkácsi Flórát, aki fõképp francia szalondarabokban volt partnere. 1888-ban vonult nyugalomba. Legnagyobb sikereit Feuillet, Sardou, ifj. Dumas drámáiban aratta mint a szellemes és cinikus szalongavallérok alakítója. Sokat tett a színészek társadalmi és anyagi emelkedéséért. – Eredeti drámái hatástalanul tûntek el. Számos külföldi, fõleg francia színdarabot fordított magyarra. – Mûve: Játékszíni zsebkönyv (Kolozsvár, 1838).

Debreczeni László (Marosvásárhely, 1903. dec. 18. – Kolozsvár, 1986. szept. 20.): grafikus, építészettörténész, mûemlékvédelmi szakember. 1923-ban végezte el a mûszaki technikumot. Az Erdélyi Fiataloknak alakulásától megszûnéséig (1930–1940) munkatársa. Kós Károly, Thoroczkay Wigand Ede, Kozma Lajos hatására a grafikai munka felé fordult. 1925-ben ismerkedett meg Kelemen Lajossal, az õ javaslatára kezdte rajzolni Erdély középkori mûemlékeit. Makkai Sándor ref. püspök megbízása alapján feltérképezett 512 erdélyi református egyházi emléket, ebbõl ízelítõt 1929-ben adott közre  Erdélyi református templomok és tornyok címû albumában. 1928-29-ben jelent meg Fatornyos hazámból c. cikksorozata, melyben fából készült templomokat, tornyokat, temetõi emlékeket, házakat, berendezéseket mutatott be. A mi mûvészetünk c. munkája 1940-ben jelent meg Kolozsvárott. Lajstromba vette a kolozsvári mûemlékeket, s ezt a 272 mûemléket a Kelemen Lajos Emlékkönyvben közzétette (1957. Bukarest). Számos mûemléktemplomot restaurált, egészített ki.

Monay Ferenc (Nagybánya, 1878. dec. 22. – Róma–Vatikánváros, 1964. máj. 5.): minorita pap, tanár, vatikáni magyar gyóntató, történetíró, író. Tanult Egerben és a római Gergely-egyetemen. 1901-ben tanár Szilágysomlyón, 1902-ben aradi segédlelkész, 1903-tól marosvásárhelyi tanár, 1909-tõl aradi plébános, 1918-tól tartományfõnök, 1922-tõl a római rendi központban asszisztens, 1924-tõl tartományfõnök, 1925-tõl aradi plébános, 1927-tõl a római Szent Péter-templom magyar gyóntatója, 1958-ban nyugalomba vonult. Szerkeszti az Egyetértés c. napilapot Marosvásárhelyt 1903 – 1904-ben, a Katholikus Egyházi Tudósítót Aradon 1918-ban. Munkatársa volt a Katolikus Lexikonnak. Lefordította Assisi Szent Ferenc összes mûveit (Marosvásárhely 1907). – Fõ mûvei: Római levelek (Arad, 1927); A lateráni béke: 1929. febr. 11. (Arad, 1929); Adatok a magyarországi és erdélyi minoriták irodalmi munkásságáról (Róma, 1953); De provincia Hungarica ordinis fratrum minorum conventualium memoriae historicae (Róma, 1953); A római magyar gyóntatók (Róma, 1956); P. Kelemen Didák, a Felsõ-Tiszavidék apostola (Róma, 1957).

Tompa Sándor (Kézdivásárhely, 1903. dec. 22. – Bp., 1969. dec. 18.): színész, Kossuth-díjas (1956), érdemes mûvész (1953). Kolozsvárott a tudományegyetem orvosi karán tanult, ezzel egy idõben Izsó Miklós színiiskoláját is elvégezte. Janovics Jenõ szerzõdtette a Kolozsvári Magyar Színház társulatába (1923), ahol huszonegy évig játszott karakterszerepeket: Öreg legény (Tamási Á.: Énekes madár); Samu bácsi (Tamási Á.: Csalóka szivárvány); Bese Tamás (Kós K.: Budai Nagy Antal); Sírásó (Shakespeare: Hamlet). 1945-ben lett a bp.-i Nemzeti Színház tagja. Alakításaiból humor és drámai erõ áradt. A Magyar Rádióban is gyakran foglalkoztatták, a Kincses Kalendárium c. mûsorsorozat állandó szereplõje volt. 1938-tól filmezett. – Fontosabb szerepei: Csörgheõ Csuli (Móricz Zs.: Úri muri); Böffen Tóbiás (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok); Tóth Mihály (Mikszáth K.–Benedek A.: A Noszthy fiú esete Tóth Marival); Bobcsinszkij (Gogol: Revizor); Strázsamester (Illyés Gy.: Az ozorai példa). – I. f. Uz Bence (1938); Semmelweis (1939); Fûszer és csemege (1940); A beszélõ köntös (1941); Fráter Loránd (1942); Kerek Ferkó (1943); A színház szerelmese (1944); Hazugság nélkül (1945); Forró mezõk (1948); Úri muri (1949); Dalolva szép az élet (1950); Különös házasság (1951); Képzelt beteg (1952, rövid játékfilm); Föltámadott a tenger (I–II., 1953); Fel a fejjel (1954); Rokonok (1954); Gábor diák (1955); Dollár papa (1956); Csigalépcsõ (1957); Razzia (1958); Pár lépés a határ (1959); Próbaút (1960); Háry János (1964); Aranysárkány (1966); Imposztorok (1969).

Molnár Ádám (Jákfalva, 1713. dec. 23. – Brassó, 1780. nov. 8.): orvos, természettudós. Jogi tanulmányokat folytatott a hallei egyetemen. 1738-tól ügyvéd volt Kolozsvárt. 1740-tõl botanikát, orvostant hallgatott a hallei egyetemen, ahol 1747-ben orvosdoktorrá avatták. 1748-ban rövid ideig Kolozsvárt, majd Brassóban folytatott orvosi tevékenységet, 1748 végétõl 1768-ig Bukarestben udvari orvos, majd Havasalföld fõorvosa. Ottani mûködése a román egészségügy és botanika történetében nagyon jelentõs. Az 1768-ban kitört orosz–török háború miatt Bukarestet hirtelen el kellett hagynia, s ezután haláláig Brassóban mûködött. Munkájában a latin és magyar elnevezések mellett a növények román nevét is közölte. – Mûve: Nomina vegetabilium (Magy. Könyvház, Pozsony, 1783. II. rész).

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008