magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gaal György: Ahogyan őseink örököltek


Napjainkban országos törvények szabályozzák az örökösödést, az árvák jogait, a vagyonelosztást. Többnyire közjegyzõi vagy éppen törvényszéki tárgyalás dönt a javak sorsáról. Nem így volt ez tájainkon az újkor hajnalán. Akkoriban a városi hatóságoknak kellett gondoskodniuk az örökség méltányos elosztásáról, az árvák jogainak érvényesítésérõl. Mindegyik város maga teremtette meg az ezekre vonatkozó törvényeket s választotta a végrehajtói testületet. Az azonban természetesnek tekinthetõ, hogy figyelemmel voltak a más városokban érvényes hasonló törvényekre valamint a középkori szokásjogot összegzõ, országossá tevõ Werbõczy-féle Hármaskönyvre.

Kolozsvár 1405. július 2-án kapta meg a szabad királyi városi rangot Zsigmond királytól. Ettõl fogva önálló törvénykezéssel rendelkezett. A kolozsvári bíró ítéletét Beszterce bírájánál lehetett megfellebbezni, majd pedig Szeben bírájához fordulhatott a panaszos. Mátyás király 1481-ben kiiktatta Besztercét, úgyhogy egyenesen a szebeni bíró ítéletét lehetett kérni felülbírálatként. Ami arra is utal, hogy a városnak többé-kevésbé a szász városok jogrendszeréhez kellett igazodnia. A szász városok közül Szebenben és Brassóban már az 1570-es években szabályozták az örökösödést, a vagyon elosztását. Évente választottak osztóbírákat, akik a vagyonelosztást végezték, sõt munkálataikról jegyzõkönyvet is vezettek. Kolozsvárt az 1580-as évekig a szokásjog alapján történt az örökösödés, de ebbõl sok elégedetlenség, perpatvar fakadt. Úgyhogy ismételten felmerült az egységes rendszabály iránti igény. Végül 1603. január 24-én a városi nagytanács, a százférfiak gyülekezete intézkedik, hogy a tekintélyes férfiak közül nyolc osztóbírót válasszanak, akik az örökség elosztásával foglalkozzanak. Valószínûleg rövidesen elkészült a városi szokásjogra épülõ, de a szász városok törvényeibõl is merítõ, két részbõl és tizenkét fejezetbõl álló kolozsvári örökösödési szabályzat. A két rész arra vonatkozik, hogy az örökösödés lehet törvény szerinti vagy végrendeletre alapozott.

A szabályzat néhány érdekesebb kitételét érdemes szemügyre venni. A házastársak vagyona eggyé lett, de egyikük meghalása esetén a férjet kétharmad, a nõt egyharmad illette meg. Illetve ilyen arányban részesültek az örökösök. Gyermektelen házastársaknál a férfi, illetve nõi ágon lévõ rokonok örökölhettek. A végrendelet csak az egyénileg szerzett vagyonra vonatkozhat, az õsöktõl származóra nem. Így próbálták megakadályozni, hogy a városon kívüli tulajdonosok kezébe kerüljön a vagyon. Az örökösök nélküli vagyon a városra szállt. Az apai ház mindenkor a legkisebb fiút, vagy ennek hiányában a legkisebb leányt illette meg. Ez a törvény intézkedett az árvák és örökrészük feletti gyámkodásról is.

A vagyonelosztás és örökösödés szabályszerû végrehajtására a százférfiak tanácsa 1603-tól kezdve négy szász és négy magyar osztóbírót választ, de ezeket nem cseréli évente, mint a legtöbb tisztségviselõt, hanem mindaddig funkcióban hagyja, amíg más tisztségbe választás vagy betegség/halál miatt megürül helyük. Itt ugyanis szükség volt állandó tapasztalatra, folytonosságra. A nyolc osztóbíró egyike volt a prefektus, az elöljáró.

Az elhunyt túlélõ társa, rokona rendszerint a várostól kérte osztóbírók kiküldését. A város a prefektust szólítja fel a szükséges osztóbírók kiküldésére (rendszerint kettõt jelölt ki). Ezek aztán megjelentek az illetõ háznál, megeskették az örökség birtokában lévõt, hogy minden vagyontárgyat, regestrumot elõad, semmit sem titkol el.  Aztán az asztalterítés következett, vagyis egy asztalra minden értéket kitettek, s azokról a bírák intézkedtek. Majd az ingatlan vagyont is a megfelelõ arányban elosztották. Valószínûleg nem minden osztozkodásról készült osztálylevél, de ott, ahol kiskorú örökösök is voltak, akik nem tudták átvenni az örökséget, írásba foglalták a teljes elosztandó vagyont, minden tárgy és ingatlan értékét is felbecsülve, s hogy mi kit illet. Még azelõtt számba vették az elhunyt esetleges adósságait, s azok kiegyenlítésérõl is intézkedtek. Kolozsvárt ezeket a határozatokat nem vezették be egységes nyilvántartásba. Úgyhogy csak maguk a fennmaradt adósságlevelek tanúskodnak az ez irányú tevékenységrõl. A fennmaradt ilyen – és hasonló tárgyú – leveleket valamelyik rendezéskor a városi levéltárban két csomóba gyûjtötték Régi divizionális levelek címmel. Mindkét köteg száz-száz levelet tartalmazott. Az utóbbi csomagot még késõbb elõkerült levelekkel is kiegészítették. A legrégebbi 29 osztálylevél a szabók céhéhez került jegyzõkönyvben maradt fenn együtt az örökösödési szabályzattal. Ezekben a gyûjteményekben összesen 136 tényleges osztálylevelet azonosított Kovács Kiss Gyöngy. Ezek 1603. február 5. és 1733. április 9. közötti idõszakban keletkeztek. A most megjelent kötet* 130 levél teljes szövegét közli.

Az osztályleveleknek idõvel kikristályosodott a sajátos szerkezete. A keltezést követõen az osztóbírák neve következik, akik az érdekeltek tudtára adják a levélben olvashatókat. Megnevezik, hogy kinek a hívására, hova szálltak ki, kinek a hagyatékát osztják el és kik az örökösök, különösen a kiskorúak, árvák. Ezután következik az ingó és ingatlan vagyonok felsorolása. Ez eléggé kötött sorrendben történik. Elõbb az adósságokat veszik számba, s törlesztésükrõl intézkednek. Majd következik a fennmaradt készpénz, arany- és ezüstholmi, ruházat, ágynemû, ón-, réz- és „faszerszámok” (értsd: -holmik), fegyverek, könyvek, bor, búza, végül a ház, major, kert, szõlõ és szántóföld felsorolása, ezek elosztása. Az osztálylevelet a divizorok aláírásukkal és gyûrû-pecsétjükkel hitelesítik.

Az osztálylevelek végén nemegyszer utólagos szöveg is olvasható, mert az elsõ elosztás ellen lehetett fellebbezni a prefektushoz, s végül a városi tanácshoz is. Gyakran a gyám elszámolása a vagyon átadásakor szintén rákerült a lapra.

Az osztálylevelek a városi polgárok élet- és vagyonkörülményeinek rendkívül értékes forrásai. Már eddig is néhányan felhasználták anyagát. Szabó T. Attila nyelvezetükért, Jakó Zsigmond, B. Nagy Margit tárgyi vonatkozásaikért folyamodott hozzájuk. Megtaláljuk bennük a korabeli városlakókat és rokonságuk felsorolását. Vagyoni helyzetüket. A legtöbbször lakhelyük illetve házuk pontos megjelölése (utca, annak melyik sora, s kik a szomszédok) is olvasható. Aztán következnek a vagyontárgyak, amelyek egy-egy polgári lakásban elõfordultak. Ékszerek, bútorok, ruhadarabok, képek leírása, könyvek felsorolása.  Legtöbbször az érték megjelölésével. Aztán a ház leírása, gyakran szobánként, állapotának megjelölése. A város környéki területek, dûlõk, erdõk megnevezése, ahol a birtok feküdt, utalással az ottani szomszédokra. Néha még a gazdaságban tartott állatok felsorolását is olvashatjuk.

Egy levél szövege néha egy oldal, de a gazdag embereknél több tíz oldalas is lehet. Viczei Máté vagyonának felsorolása 30, a Stenczel Imréé 18 oldalt igényel. Nyelvük alapjában magyar, de számos latin kifejezést, néha egész mondatot tartalmaz. 

A kiadvány kétségtelenül rengeteg munka eredményeként született meg. Kovács Kiss Gyöngynek bizonyára már a régi szövegek átírása is nagy gondot okozhatott. Jól tette, hogy a szöveg helyesírását, központozását a mai szabályokhoz alkalmazta, csak a család- és helynevek írásában õrizte meg az eredeti betûkombinációkat. A rövidítéseket feloldotta. Úgyhogy a nyelvtörténetben nem túl jártas személy is gond nélkül olvashatja. Minden levél elé regesztát iktat az okirat tárgyáról. A szövegben való keresgélést egy személynévmutató és egy helynévmutató is segíti. Ez utóbbi a megyék, országok, országrészek, vidékek, folyók, patakok, dûlõk, határok, városrészek, fertályok és utcák neveit tartalmazza. Az irodalom felsorolása és rövidítésjegyzék található a kötet végén.

Kovács Kiss Gyöngy bevezetõ tanulmánya három részre oszlik. Elõször a kolozsvári örökösödési szabályzat és eljárás kialakulását, forrásait mutatja be, s a fennmaradt dokumentumok típusát, õrzési helyét, eddigi vizsgálatát jellemzi. Külön tárgyalja az osztóbírói intézmény kifejlõdését és kolozsvári szabályzatát, végül az osztálylevelek szerkezeti felépítésérõl tájékoztat. Úgy tûnik, mindhárom önálló tanulmányként is megállja helyét. (Pár sorral arra is kitérhetett volna, hogy 1733 utánról miért nem maradt fenn egyetlen levél sem, esetleg hogyan változott az örökösödési gyakorlat.)A bevezetõ végén az 1603 és 1733 között mûködõ 107 osztóbíró nevét olvashatjuk mûködési éveik megjelölésével.

A hatodfélszáz lapos forrásközlés Kolozsvár történetének további kutatását segíti elõ. Bizonyára szakdolgozatok sorának nyújt majd feldolgozandó tényanyagot.

 

*A kolozsvári osztóbírói intézmény és a kibocsátott osztálylevelek. Sajtó alá rendezte, a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket írta Kovács Kiss Gyöngy. Korunk–Komp-Press. Kolozsvár, 2012. 568 l.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008