magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bartha Katalin Ágnes: Tapsos Torda. Torda 19. századi színházi életéről


Torda város művelődési életét a 19. század folyamán nem rendszerességgel jelentkező, de fel-feltűnő vidéki színtársulatok ill. jelesebb vendégelőadások színpadi produkciói tarkították. A tanulmány főként a színháztörténet által mindeddig fel nem fedett tordai színházi dokumentumok (kéziratos verses napló, színházi zsebkönyvek, hírlapi tudósítások, színlapok) bevonásával kíván Torda 19. századi színházi életéről, a vidéki közönség egyes szövegbeli reprezentációiról szólni.

Színháztörténeti adatsorok és a 19. századi tordai színházi élet
A Kolozsvár erdélyi színházi központhoz viszonylag közel, 30 kilométerre, fekvő város elvileg biztos kiszálláshelyet biztosíthat a Kolozsvárt is célba vevő vándorló színtársulatoknak ill. az egymást váltó és lassan állandósuló kolozsvári színtársulatnak is. (A vidéki színházkultúra színvonala körvonalazásának tekintetében meghatározó tényező az állandó és jól felszerelt színjátszóhely mellett a fizetőképes közönség száma, az, hogy mennyi ideig képes egy színtársulatot fenntartani, eltartani. Torda és Marosvásárhely lakosságának száma a századközépen alig különbözik, csak a század második felében kerekedik felül magyar lakosság tekintetében Vásárhely. A századközépen mindkét város lakossága 8000 körüli, kb. 6000 főnyi magyar nemzetiségűvel. Az 1890-es években Tordán kb. 9000, Marosvásárhelynek ekkor több mint 12 000 magyar lakosa van.) Mégsem marad ezen feltételezhető (térben) közeli színházkapcsolatból jelentős gazdagságú színháztörténeti szövegkorpusz. Főként, ha a színházi lexikonokra hagyatkozunk, akkor pusztán néhány adattal reprezentált tordai színházi élettel találkozhatunk, ami első látásra is feltűnést kelthet, és inkább az alapkutatások hiányával szembesít.
A Schöpflin Aladár szerkesztette színházi lexikon IV. kötetének tordai színészet címszava a maga 9 színháztörténeti adatával hivatott jelezni a hosszú 19. századi tordai színházi életet (1829, 1838, 1861, 1865, 1866, 1871, 1876, 1877, 1882-ben megforduló társulatokat megnevezve sorjázza), amelyet természetesen a magyar színháztörténet 18. századi gyökereinek homályos, tudománytörténeti szempontból nem igazolható 1696-os itteni születésű Felvinczi György nevéhez kapcsolt első tordai magyar előadás adatával nyit (1931. 363. Vö. még Ferenczi Z. 1897b. 73–85; Kerényi F. 1992. 7. „Nem valószínű, hogy társaságot toborzott és színi előadásokat tartott; nem ismerjük az engedély után írt színdarabjait.” Ferenczi Zoltán homályos hagyománynak nevezi azt is, hogy Kolozsvárt széles ereszű földszinti házfedelek széles padlásaiból énekeket mondott volna.) (Az 1696-os évszám I. Lipót császár által kiadott szabadalomlevél éve, amelyet a szócikk írója tordai előadásdátummá misztifikál, egy közös homályos eredetként egybemosva a Torda vármegyéből származó vándorlantosok módjára városról városra járó, Ferenczi szavával: „bohóc múzsa híve” által szerzett bécsi játszási engedély dátumát és a feltételezett tordai előadást.
A Székely György szerkesztette Magyar színházművészeti lexikon Torda színészete címszava (1994. 804.) sem tartalmaz ennél több 19. századi adatot (1829, 1879, 1882, 1885, 1887, 1898, 1899, 1900–01. évszámok mentén jelzett itt megforduló társulatokat nevez meg), de jóval nagyobb teret enged az 1905. március 16-án megnyílt új színházban 1937-es évig végigkísért színházi életet jelző adatoknak.
Feltűnő lehet az is, hogy az Enyedi Sándor szerkesztette Rivalda nélkül (A határon túli színjátszás lexikona. Bp. 1999), amely az erdélyi színházi életet általában megbízhatóan, forrásokat is feltüntetve híven adatolja, nem tartalmaz tordai színjátszás címszót.
A tordai színháztörténeti adatsorok kiegészítése mellett a tanulmány néhány színháztörténeti forrás mentén kíván a város 19. századi színházi életének nyomába szegődni, a vidéki közönség egyes szövegbeli reprezentációiról szólni.

Jeles előadók, jeles emlékezők
Az a tény, hogy a város csak a század utolsó évtizedétől rendelkezik helyi hírlappal, jelzi, hogy Torda színházi életéről beszámoló tudósításokkal ekkortól számíthatunk csak. Hisz a Moldován Gergely (ekkor tordai tanfelügyelő) kezdeményezte  Haladás c. hetilap (1877) egy teljes évig sem tudott tordai központtal megjelenni, és a Győrffy József szerkesztette Aranyos (1885) c. lapnak sem sikerült fennmaradnia; Csak 1891-től van a városnak – a 20. században is fennmaradó – hetilapja, az Aranyosvidék, ekkor is 70-80 előfizetővel (lásd Borbély György összeállítását a Tordai EMKE-Emlékkönyv. Torda 1894). Marad a néhány más város hírlapjából visszaköszönő időszakos tordai színi tudósítások nyomainak a felkeresése, a szórt jelzéseknek, a különböző színháztörténeti forrásoknak és gyűjtőhelyeiknek a felkutatása.
Ezzel szemben, ha a meglévő és újonnan fellelt dokumentumokat megvizsgáljuk, akkor egy hajdan volt színes és jellegzetes tordai színházvilág bontakozik ki előttünk. Jeles, harmad- és negyedrangú színtársulatok váltakozva bukkannak fel, s ezekkel a társulatokkal  voltaképpen a század számottevő színházi szereplői, nagy színészei is megfordulnak a város színpadán: Pergő Celesztin, Déryné, Feleky Miklós, Kántorné, H. Prielle Kornélia, Molnár György, Kassai Vidor, Jászai Mari,  E. Kovács Gyula, Szigligeti Ede, Rakodczay Pál valamint két kevésbé ismert színházi szereplő is  játszik itt: Zeyk Elek és János, akikre jelen tanulmány kiemelt figyelmet fordít. (Nincs kizárva, hogy Egressy Gábor is felléphetett a Casino termében valamelyik erdélyi vendégszereplése alkalmával, az viszont bizonyos, hogy volt Tordán, ő kíséri 1849-ben Petőfit Tordáról Marosvásárhelyen át Segesvár felé.)
A legelső megbízható, pontos időponttal és pontos előadásjelzéssel rendelkező tordai színi előadás dokumentuma 1829-ből való és Pergő Celesztin nevéhez fűződik. Van egy 1818-as dokumentumunk, amely szintén tordai vendégjáték alkalmat örökít meg. A kolozsvári színtársulat 1818. augusztus elseje és december 26-a közti időszakban valamikor Tordán is vendégszerepel. Vendégjátékuk időpontja és játékrendjük ismeretlen (Ferenczi Z. 1897a. 243.) Megjegyezzük, hogy Enyedi Sándor két 18. századi tordai vonatkozású színházi dokumentummal is számol. Az 1790-es években nyaranként nem volt ritka a Nagyenyeden tanuló tordai diákok által bemutatott színházi előadás. 1795 szeptemberében a kolozsvári színészek első vendégszereplő útja Tordára vezetett, Teleki Domokos beiktatása alkalmából játszottak. Műsoruk, vendégszereplésük időpontja ismeretlen (Enyedi S. 1972. 203.)
A színházi szakma már akkor is csak keresztnevén Celesztinként nevezte az általa is megtestesített síró-éneklő színészi iskola kifulladásáig nagy népszerűségnek örvendő színészt, aki nagyenyedi és kolozsvári kollégiumi tanulmányai után lépett színpadra, és a 20-as, 30-as években komoly sikereket ért el szerelmes, majd hősi és tragikus szerepekben. A Hazai s Külföldi Tudósítások szerint Jósika Sámuel Nemes Torda vármegyének főispáni székébe való beiktatása pompás szertartásának a keretébe illeszkedett egy meg nem nevezett, valószínűleg csak erre az alkalomra összejövő társaság színi előadása is: „Este a Vármegye háza ki volt világosítva, és némelly jeles ifjak, a két hazában isméretes derék Celesztin szinjátszó is meghiván közikbe, pontos tökélletességgel előadták a Helytartó Úr tiszteletére: Sászeni Juliust, vagy az Igazság-szerető Nagy Embert, szép ízlésű tablóval, és Kar-énekkel. Az egész Társaság 30 személyből áll, s közűle telik ki a testes muzsikai Kar, sat; azóta több Játékokat is derekasan adott” (1829. nov. 14. 40. sz. 314.)
A harmincas években a Keszy József kisebb, Erdély-szerte ismert vándorszíntársulata fordul meg itt 1832-ben (vö. Enyedi S. 1998. 52), 1834 telén Hubai Emánuel társulata, 1838-ban pedig a Fejér Károly igazgatása alatti színtársaság. A Hubai társulatának tordai működéséről maradt egy előadás-beszámoló is. A Honművész tordai tudósítója E. Raupauch A molnár és leánya című érzelmes darabjának a bemutatójáról számol be (1834. dec. 28.), amelyet a város szálájában tartottak. A Tordaifi álnevű színikritikusként fellépő tudósító a Hubai igazgatása alatti vándorszíntársulat egyenetlen színvonalú előadásáról ad hírt, amelyben készületlenség, figyelmetlenség és szerep-nemtudás (Kemény János színészre vonatkozik ez utóbbi megjegyzés) rontotta a hatást. Kiemeli a főszereplő Hubai Emánuel játékát, aki „a’ mívelteb közönség előtt ezen eléggé ismeretes szerepben ugy mutatkozott, mint a’ szinész nevet nem egész érdemmel viselő társai között a’ legjobb és magát alkalmasint értő színjátszó.” De megjegyzi, hogy „helytelen ábrázat vonásai és nem találó öltözete az előadás becséből sokat elvett”. Egyebek mellett Eránosz, örmény származású színész  (Konrád szerepében) „természetlen” és Eránoszné Jeremiás Karolina (Mária, a molnár leánya szerepében) „erőltetett” játékát említi, aki azonban „a haldoklási jelenetet jól eltalálta”. Eránosz játékára vonatkozóan fontosnak tarja megfogalmazni a jó színész egyik fő kötelességét is: „az előadandó játéknak valóját, és czélzását megismerni, s’ érteni, szerepéhez semmi szükségtelent toldani, ’s a’ legkisebb megkivántatókat el nem mulasztani” (Honművész 1835. jan. 29. 71.)
Az Erdélyi Hiradó szerint 1838 május havában Fejér Károly társulata tartózkodott a városban. A tudósító a társulat működését, annak hazafiúi vállalkozása és a pesti árvízkárosultak felsegélése miatt tartotta említésre méltónak. E célból a társaság május 25-én Ördög Róbert című darabot mutatta be, amely igen csekély esztétikai élvezetben részesíthette az arra vágyó közönséget. Arról, hogy az előadás menynyire volt a társaság erejéhez méretezve, mennyire elégítette ki a közönség ízlését, a tudósító hallgat és inkább „gyöngédségből egyebeket elhallgatván az igazgató úr hazafiságát, úgy inkább a’ szent czélt pártoló ’s a’ helyhez képest számos közönség buzgóságát méltánylani ref. örömének s’ kötelességének tartja” (Erdélyi Hiradó 1838. máj. 29. 43. sz.).
A negyvenes években a Kolozsváron egyesült Kilyényi és Celesztin társulatának egyik fele játszik Tordán 1842 július–augusztusában (Ferenczi Z. 1897a. 353), 1843-ban a kolozsvári színtársulat egyik jeles tagja, Pályi Elek ismert színigazgató színtársulata játszik itt (Enyedi S. 1998. 53), 1844-ből pedig három darab tordai színlapot őriz a Román Állami Levéltár Kolozsvári Fiókjának magyar színház alapja. Júliusban itt vendégszerepel egy magát a színlapon meg nem nevező társulat, de amelynek tagjai egy igazgató feltüntetése helyett is többet árulnak el. A társulat tagjai közt ott van Déryné, Albisi László, Mátéfy József (színész súgó, zsebkönyvszerkesztő, fordító) és egy alkalommal nagygalambfalvi Feleki Miklós, „a színészek pápája” is fellép. Július 13-án szombaton Bartholomeo Caramanno, tengeri rablók fejedelme vagy a Curzolai tűzmennyegző Houwald-írta szomorújátékát adják Mátéfyné jutalomjátékául és Feleki Miklós felléptével. A színlap feltünteti a széles érdeklődésre számot tartó ábrázolatokat is, amelyek az előadás látványosságára hívják fel a közönség figyelmet, és közli a jutalomjáték-adó Mátéfiné ajánlását is. Július 17-én, szerdán A Velencei nő és a Bravo vagy: Az óntömlöczök martalékja c. A. Bourgeois ötfelvonásos drámáját játszották Albisi László jutalomjátékául. Július 18-án, csütörtökön Szigligeti Ede Szökött katona c. népszínművének bemutatója volt, a „hírszárnyalta remek színmű” szövegkönyvének költséges megszerzése miatt emelt helyárakkal.
1845-ben Komáromy Alajos társulata üti fel Tordán a sátorfáját, ekkor minden valószínűség szerint Szigligeti Ede is a társulat tagjai között van. Kántornéra emlékezve, ennek tordai fellépését említi. „Én utolszor 1845-ben Tordán láttam, s azt tapasztaltam, hogy még akkor semmit sem vesztett – még büszkeségét sem. Tisztelkedni akartam nála, de ámbár szíves, nyájas volt hozzám, mindenféle mentséget hozván fel, nem fogadott el. Mint a színészek mondták, mert nagyon szegényes lakása volt” (Szigligeti E. 1878. 12).
Az ötvenes években  a Posonyi Alajos (1853), a Bács Károly (1854. június), valamint a Gyulai Ferenc igazgatása alatt álló kolozsvári társulatnak (1856. máj. 17–jún. 19. Vö. Hetilap. 1854. jún. 21. 49. sz.) itteni fellépéseiről van adatunk. Ez utóbbi társulat részletes repertóriumát is ismerjük az 1857-ben megjelent Jakab István súgó szerkesztette Nemzeti  színházi emlékkönyvnek köszönhetően. Ehhez a dráma és népszínmű társulathoz tartozott ekkor a H. Prielle Kornélia, Szerdahelyi Kálmán (m. v.), Szentpéteri Zsigmond (m. v.), Pergő Celesztin és Turcsányi Imre is. A következő darabokat játszották: május 17-én a  Bíbor és gyász; máj. 18-án a Vén bakancsos; máj. 20-án a Három ara egy helyett; máj. 21-én a Könyves Kálmán; máj. 24-én a Gauthier Margit (H. Prielle Kornélia javára); máj. 25-én Sajdár és Rurik; máj. 27-én a Ravennai viador (idő zordonsága miatt elmaradott); máj. 28-án a Dalos Pista; máj. 29-én a Ravennai viador; máj. 31-én Ügyvédek (Gyulai Ferenc javára); jún. 1-jén a Nagy apó; jún. 3-án a Tenger és szerelem hullámai; jún. 4-én a Hangverseny, és Ő nem féltékeny; jún. 5-én a Szép marqiusnő, és táncz; jún. 7-én a Márványhölgyek; jún. 8-án a Mátyás diák; jún. 10-én Medici Mária;  jún. 12-én a Huszárcsiny (színkörben); jún. 14-én Viola (színkörben); jún. 15-én Nagyidai cigányok (színkörben); jún. 17-én Lelkiisméret; jún. 18-án a Jólőrzött kis leány, és Párizsi adós (Turcsányi Ilka javára); jún. 19-én Cigány („utolsó előadás a labirinthi út munkálására”) (Jakab I. 1857. 25–26).

A tordai színházi közönség egy színházi verses naplóban
A kutyfalvi születésű Zeykfalvi Zeyk Jánosnak (1786–1860), a nagyenyedi kollégium egykori diákjának nem mindennapi életművében sajátosan kapcsolódott össze az irodalmiság mint egy életen át kísérő írói gyakorlat és a színészet mint életforma. Idős korára Zeyk János legkisebb kedvenc fia, a színész Zeyk Elek mellé szegődve vándorszínészként barangolja be Erdély jónéhány városát. Ennek az útnak egyik önéletrajzi dokumentuma, a Szinházi mottók keltette fel figyelmünket. Zeyk János Szinházi mottók című írása az általa szerzett Költészetek s egyebek c. kétkötetes kéziratos gyűjteményben olvasható (lelőhelye: Kolozsvári Egyetemi Könyvtár. Ms. A 347. 188–201). A szöveg egy vidéki színtársulat vándorútjának tizenegy színhelyét megelevenítő dokumentum, ennek a vándorútnak egyik állomása Torda városa volt.
A vidéki színjátszó körutat megörökítő, felező tizenkettesekbe öntött szövegkonstrukció önéletírásként, naplóként való olvasatát a Költészetek ’s egyebekben olvasható más szövegek is megerősítik. A verses forma valamilyen irodalmi cél jegyében ill. irodalmi értékkel ruházza fel a visszaemlékezést, ám az írásnak mint életelemnek értelmezését, valamint a többi kötetbeli szövegnek is önéletírás jellegét az írásokat kiegészítő jegyzetek paratextusai igazolják, amelyek egyértelművé teszik a szöveg által felkínált olvasási módot. A jegyzetek a szövegek megszületésének alkalmát, körülményeit dokumentálják ill. magyarázzák.
Ez a verses szöveg természetéből kifolyólag alkalmas arra, hogy a referenciára – a vidéki színházi tapasztalatra – vonatkozó többirányú kérdezésmód metszéspontjaként funkcionáljon.
Érdekes módon a Színházi mottók sem a színészek nevét, még a társulat igazgatójának nevét sem említi meg. Jellegzetes zeyki perspektívának tekinthetjük ezt, amely nem a színészeknek kíván emléket állítani, számára inkább a vidéki színházi kultúra egyéb aspektusa tűnik fontosabbnak.
 Az egyik színész nevét azonban a kötet egy másik helye beazonosíthatóvá teszi, még pedig az író fiának, Zeyk Eleknek nevét. Zeyk János: Magam mint színész című versének jegyzetében ezt olvashatjuk: „Fiatalkoromban, mint műkedvelő, Főbbrangúak köztt, még állék a’ nemzeti szinpadon, most elvitázhatatlan szini hajlamu, magasan kitüntetett legkisebb fiam – Elekem iránti elszakadhatatlan forró atyai indulat varázsolt föl újra, a különben is mindig pártolt, eredeti új darabjaimmal is ellátott színpadra. (I. köt. 233). (Zeyk Elek pályafutását nem őrzik színházi lexikonok: a Schöpflin-szerkesztette színházi lexikon (1929–31), a Székely György által szerkesztett (1990),valamint  az Enyedi Sándor által szerkesztette színházi lexikon (1999) sem említi. Ferenczi Zoltán kolozsvári színháztörténetében egy adat erejéig felbukkan a neve. E szerint Zeyk 1858. november 11-én mint vendég lépett fel a Farkas utcai színház színpadán (Ferenczi 1897a. 423). Ennek ellenére a korszak aktív, szép termetű szerelmes színészeként az erdélyi színjátszás forradalom utáni színésznemzedékében társadalmi hovatartozását illetően is, egy elszegényedett fölbirtokos irodalombarát fiaként, sajátos színt képviselt.)
A repertóriumról Zeyk János pusztán annyit árul el, hogy vígjátékot, drámát és zenével kísért darabot, feltehetőleg énekes játékot is adtak az egyes helyeken. A vándorút tényleges megtörténtét a kolozsvári Hetilap vidéki levelezőinek tudósításai és egyéb színháztörténeti források is igazolják. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy időben a  Bács Károly társulata előtt Posonyi Alajos társulata fordult meg 1853-ban Tordán; Zeykék a Posonyi-féle társaságnak voltak tagjai (a vándorút rekonstrukcióját lásd Bartha 2005. 173–182).
A Színházi mottók a vidéki színjátszói stílusról, valamint a színházi tapasztalataikat tekintve különféle típusú közönségről is szól, valamint arról, hogy ez az irodalmi szövegnek is tekinthető életrajzi ihletésű mű hogyan írja újra a lokális színházi kultúrát, és milyen mintát kínál a szövegbeli regionális színházi élet értelmezéséhez.
A Tordáról írott sorokban a tipikusan vidékien viselkedő színházi közönség elevenítődik meg:
A tapsos Tordáról – mit mondjunk – nem sok van
Megjelennek hűven a hosszu szinházban
Elől, illedelem. Öröklárma hátul.
Fizetett helyet tart örökös sajátul.
A sok csőcseléknép ott tombol rakáson;
Hever, szökdel, mászkál, padokon, egymáson;
Minden semmi szóra – bohózatra tapsol;
Főként ha szinpadon vagy egy szinész hapsol
Szarkaként csevegnek; mindig kiabálók,
A lecsüggő haju leányok-szolgálók.
A’ műveltebb, elől, pisszeget hiába;
Nem érti, nem hallgat, hátúl a sok kába.
Nem hallhatni játszót. S ez az injuria.
Hátúl lármásabban foly a comoedia.
A megfigyelő Zeyk Torda közönégét tapsosnak nevezi, minden bizonnyal találóan. Megjegyzése azonban nem feltétlenül pozítiv értékelést jelent.
A 19. század második felében Kolozsvár színpadán és a vidéki színpadokon is egyaránt szokásban volt jelenetek után és nyílt jelenéseket megtapsolni. Amikor a színész egy hatásos jelenetben a közönség felé fordult, egyetlen mondat vagy akár szó is azonnali tapsot válthatott ki. A jelenet közepén való tapsolás, pontosan a jelenetfolyamba való beletapsolás szokása elfogadott volt, a közönségnek az előadással szemben való viszonyát hivatott kifejezni hangos tetszésnyilvánítás formájában.
Pest, Kolozsvár és a vidék színházaiban is a század utolsó évtizedeiben a nyílt jelenetek megszakítása a közönség által fokozatosan már kezdett nem elfogadott viselkedésnek számítani. Azonban erre is van példa Tordán. 1899. május 30-án a Rakodczay Pál igazgatása alatti társulat a Shakespeare Lear király c. tragédiáját mutatta be, amely a vidéki színpadokon ritka alkalomnak számított. Az Aranyosvidék színi tudósítója a Leart alakító Rakodczay Pál átlényegülő alakítását értékeli és egyben a közönségből kiváltott azonnali reakciókat is fontosnak tartja feljegyezni:  „Megható jelenet volt az, a midőn az örület szélén álló király fölismeri maga mellett azt a leányát (Cordélia) a kit elűzött magától (…) Rakodczaynak e jelenete is oly szépen volt megjátszodva, hogy a közönséget méltán ragadta tapsokra” (Aranyosvidék 1899. jún. 10. 23. sz. 88.) A nyugati fővárosok színpadain Párizsban és Londonban is, ez a fajta megnyilvánulás ekkoriban már nem volt szokásban, a vidéken még dívott ott is. Műveletlen, nem értő viselkedésnek kezdték tekinteni. Ez a közönség már nem szakította félbe a színészt a jelenet közepén, hanem kivárta a végét és akkor tapsolt, nem azonnal juttatta kifejezésre, ha az előadóművész hatással volt rá (vö. Sennett R. 1998. 224).
A tordai publikum a század közepén, nem tért el viselkedését illetően egyéb vidéki közönség ekkoriban megnyilvánuló viselkedésétől. Amint Zeyk is megjegyzi „minden semmi szóra – bohózatra tapsol”. Ez a közönség előzetes színházi tapasztalatait ill. műveltségi szintjét tekintve heterogén közönség. E publikum mintegy műveltség szempontú színházi topográfiáját is megadja a szövegbeli ülésrend leírása. A vidéki kisvárosban az elől ülők a művelt, illedelmes részét, a hátul ülők pedig a lármás, műveletlen részét képviselik a közönségnek. (Amint láthattuk a harmincas-negyvenes évek fennmaradó színházi tudósításai is kitérnek a közönség ezen rétegére, amint a század második feléből ránk maradt tudósítások is mindig külön számolnak a közönség ezen rétegével.)
Zeyk János a vidéki kisebb helyek színházi viselkedésének jeleit nem csak a hangoskodó közönségben, hanem az előadást nem értő nézők klasszikusan ellentétesen reagáló jelenségében is láttatja. A tordai közönség soraiban feltűnik a műveltebbek mellett a szolgák serege és sok apró gyermek is kutyakísérettel:
Ferde szokása az a kisebb helyeknek,
Rut symptomája a művletleneknek:
Hogy ahol kellene sírni; hahotálnak,
S hol nevetni kéne, mint faszobrok állnak,
A sok apró gyermek – ebestől – kutyástól,
A háziasszonyok – gazdástól – szolgástól,
Beűlik a helyet; zugnak, virnyákolnak,
Visítnak, tapsolnak, s az ebek csaholnak.
A zeyki megoldás önként adódik: maradjanak el a színházból az oda nem valók, mindazok, akik a rendnek, csendnek nem tudnak eleget tenni, valamint értő reakciót nem képesek produkálni:
Szinház annak való, ki a művet érti.
A sok lyurkó, a jó rendet s csendet sérti:
Bár a rend s fenyiték, fönnről, valódiba
Szállna le is; s jönne mindenütt módiba!
Menjen a szinházba, aki odavaló.
Rekedjenki onnan, lármás, buta, csaló
Nyilván a vidéki közönségtől ekkoriban talán túlzás volt elvárni, hogy a nagyvárosi jelenségként számon tartott újfajta csenddel tüntessék ki a játszókat, főként, ha maguk a színészek is kiestek közben szerepükből. Egy ilyen esetet említ meg a Hetilap nagyenyedi tudósítója a Pozsonyi Alajos igazgatása alatti társulat által előadott egyik előadás kapcsán: „Május 14-kén. Ne nyulj a királynéhoz. Ebben kis szerencsétlensége volt ifj. Lendvaynak. Szavallata közben fél bajussza leesett, de ő egész zavartalanul kezébe fogá a félbajuszt s siró hangon mondá don Gáspárnak: látja ön, ijedtemben a bajuszom is leesett. Zeyk [Elek] máskor a közönséggel ugy hisszük nem fog versenyt nevetni Lendvay bohóczkodásain; komoly szerepéhez nem nagyon illett” (1854. jún. 3. 44. sz.).
A fegyelmezett közönség azonban joggal volt elvárható. Előadás közben beszélgetni és megjegyzéseket tenni ízléstelenégnek, otrombaságnak számított egy nagyvárosban, de nem úgy vidéken. A csendes közönség elfogadott s elvárt normájához még nem nőtt fel a színházi élményekhez csak hébe-hóba jutó vidéki publikum. S hogy ez volt az elvárás, azt pontosan e normának az áthágását feljegyző dokumentumok bizonyítják. Nyilván a szokatlan, a kivételes viselkedés nyomát őrzi meg a Színházi mottók is, hisz arra vonatkozóan hallgat, aminek ismeretével a potenciális címzettek, a színházba járó közönség már amúgyis rendelkezett.
A színház feladatát és funkcióját vizsgáló korabeli gyakorlati és teoretikus szövegkorpuszok sorába illeszkedik Zeyk János színházról szóló fejtegetése; ő is a nemzeti nyelv fenntartásának és a műveltség hirdetőjének egyik hathatós eszközeként tekintett a színházra: „Ők a nemzet, nyelv és kornak / Díszt adni: ez az elve a jó Direktornak”– fogalmazza Zeyk a Színházi mottók egyik helyén.
A vidéki színjátszás, s ezen belül a vándor színtársulatok tevékenysége mindig is specifikus megítélés alá esett. Másképpen beszélt róla  a kritika, a szakma, és másképpen jelent meg a szorosan a vidéki színpadok köréből kinövő színházi szövegekben, jelesen a színház nemzeti és kulturális feladatait hangsúlyozó népszerűsítő szórólapokon, egyleveles emlényeken, amelyek szintén a színház reprezentációját szolgálták. (Hadd említsem meg egy ilyen kisebb nyomtatvány egyik legnépszerűbb szövegét, melyet a társaság elköszöntekor, ill. újévkor a színlapkihordó vagy súgó a közönségnek kínál vagy házról házra járva fizetés-kiegészítésként szétosztogat: „Hon s művészet e kebelnek mindene / Ez melyért élnem s halnom kellene / Pártfogóim! Nyújtsatok hát pályabért / Hogy élhessek általatok a honért. Hálás tisztelettel a színlaposztó”. Az egyleveles emlényekről l. még Hankiss–Berczeli 1961; Egyed szerk. 2002.) A szakma köreiben egyfajta megértő, mentegetőző beszédmód jött szokásba, a pénztelenség és nélkülözések rovására írva fel a szakmai hiányokat. De emellett párhuzamosan élt a vidéki színjátszók  produkcióit, illetőleg életmódját keményen elítélő, ostorozó beszédmód is. Nyéki társulatának hetvenes évekbeli tordai működését ilyen elítélő kritika illeti (Haladás I/1. 1877. máj. 19.).

Vándortársulatok a század második felében és Torda színházi közönsége
Az Erdélyben 1821–49 között megforduló vándortársulatok száma (35-40) a század második felére jelentősen megnövekszik. A kiegyezés után főként Erdélyben több kis létszámú csoport tűnik fel.  Habár az országos színházi évkönyvek ill. a Színpad c. folyóirat az 1870-es években mintegy harminc vidéki színigazgatót tart számon, valójában ennél sokkal többel számolhatunk országszerte. A vándortársulatokra vonatkozóan lásd Enyedi S. 1998. 36–55; Kerényi F. szerk. 1990. 372–398; Császár E. 1959. A század utolsó harmadára vonatkozóan vö. Rajnai E. 2001. 220–265. Mindez, egyrészt az állandó színházi bázis kiépítésének igényét jelzi, másrészt az alacsony színvonalú produkciókat nyújtó társulatokat illetően a közvéleményt is fokozottan foglalkoztató, a vidéki színjátszás gyakorta emlegetett hitelvesztettségének problémáját is felveti.
A hatvanas években eddigi adataink alapján a következő ismert és kevésbé ismert társulatok töltenek részévadot Tordán: Nagy Mihály (1861 január), 1865 márciusában Jakab, Gerő, Bózsi egyesült társulata. Említésre méltó a Jósika Miklós halálának emlékére bemutatott díszelőadás színlapja: V. László és Ronow Ágnes Dobsa Lajos történelmi tragédiájának előadás-dokumentuma (1865. márc. 21.). Lelőhelye: Román Állami Levéltár Kolozsvári Fiókja. Magyar Színház Fondja. Színlapok) Ugyanez év szeptemberében Hubay Gusztáv, 1866 szeptemberében Albisi László, 1868-ban Fehérváry Antal társulata tart előadásokat a városban. (Vö. Schöpflin A. szerk. 1931. 363. Ferenczi Z. 1897a. 442. 1868. aug. 15-én Hamletet játsszák, E. Kovács Gyula rendezésében és a főszereplésével.) A hetvenes években a kiváló társulatok mellett a színjátszás hitelét rontó vándortársulatok is megfordulnak, amelyek ellen nem véletlenül kelt ki a tordai Haladás.
1871-ben az akkori kolozsvári színház bérlő-igazgatója, Fehérvári Antal színtársulata van itt, tagjai közt a fiatal házaspár: Kassai Vidor és Jászai Mari. Kassai Vidor Emlékezéseiben (264–266. l.) kizárólag színházon kívüli élményeit említi: a Tordán kötött barátságok, a sóstavak, a sóbányák, a híres fahíd, a Tordai hasadék, az Amirás és Biluska cégtáblák, egy szép örmény leányka, egy házi mulatság képe őrződik meg. A 3–4 hetet kitevő részidény színházi sikereiről azonban nem ír. 1873-ban Csóka Sándor és Nagy Mihály társulata, 1876-ban Nyéki János, 1877-ben ismét Csóka jól szervezett társulata, 1879-ben pedig Homokay László társasága játszik itt váltakozó sikerrel.
A hetvenes évek vidéki színtársulatainak világát, a hozzájuk kapcsolódó elvárásokat, a közönség pártolását, a vidéki társulatok áldatlan helyzetének kérdéseit boncolgatja a Haladás színi referense. Az 1877 áprilisában érkező Csóka Sándor 30 tagból álló társulatát a  vidék legjobbjai közé sorolja. „A színpadi kellékek meglehetősek, a ruhatár habár sok kivánni valót hagy fenn, mindazáltal a vidéki igényeknek megfelel, szóval a társulat valódi hivatásból dolgozik. Nálunk e társulat a közönség által nem lett érdem szerint pártfogolva, a mi csak az esős időnek s a mindegyre közbe jött akadályoknak köszönhető. Daczára ennek a társulat mégis kijöhetett. Láttuk Shakespeare és Molière alkotásait, Molnár György vendégszereplésekor; a jelesb népszinmüveket; Offenbach oprettjeit (...) Csóka társulata nálunk azonban más akadályokkal is küzdött, oly akadályokkal, melyek csak nehezen küzdhetők le. A télen t. i. egy más vidéki szintársulat müködött itt huzamos ideig – a Nyékié. E társulat, mely annak nem is nevezhető, minden kriticán aluli; valóban csodálkoznunk kellett, hogy ily társulatok müködésre a hatóságoktól, miveltebb városok tanácsaitól, engedélyt nyertek. Az az ur némileg ugy tartotta fenn magát, hogy vendégszereplőket hivott mindegyre, Kovács Gyulát, Boér Emmát, és Vidort, és így mintegy kényszerhelyzetbe hozta a közönséget, rothat társulatának pártolása végett. A Nyéki által hátrahagyott rossz nyomokat kellett Csókának eltávolitani és bebizonyitani, hogy nem mindenik vidéki szintársulat olyan megszalasztott mint a Nyékié, de midőn ezt bebizonyítná, távoznia kellett – veszteséggel.”
És íme javaslata: „Az erdélyi részeknek teljesen elég két vándortársulat, mert ezek legalább becsületesen fenn állhatnának élhetnének és a magyar szinmüvészet becsületét fenntarthatnák; a nemzeti nyelv és müveltség Apostolai gyanánt fogadtathatnának. De hát ha annyi van, s hogy bohoczok ugrándozásáig sülyednek le, arról Csóka nem tehet. És rontják a szintársulatok becsületét: a nemzeti szinmüvészetet megbecstelenítik; alásülyednek s amellett földön futó éhezők. Az ily társulatok s annak tagjai menjenek és fogjanak kapát a kezükbe és szolgálják a hazát tisztességesen (...) Nem kellene tért nyitni az ilyen társulatoknak addig, amig életképességüket nem bizonyitnák (…) Mert bizony, bizony a szinügynek és müveltség terjesztésének nem apostolai, hanem hátramozdítói” (Haladás. 1877. máj. 19. 1. sz.).

A vidéki színészet becsületének helyreállítása és helyreállíthatósága
A tordai publikum színházzal kapcsolatos viszonyának történetében megfigyelhető, hogy a változó színvonalú társulatok produkciói természetszerűen kihatnak a színházlátogatás szokásaira is; A gyengébb színtársulatok előadásai a színészet hitelét rontják, a közönség bizonyos része ennek következtében el is fordul a színháztól. Mindez a jobb színvonalú előadások látogatottságát is befolyásolja. A vidéki színtársulatok ügyének a rendezését felvállaló Országos Színészegyesület az 1878-as színikerületi rendszer bevezetésével Tordát a nagyenyedi színikerületbe sorolta be. Az 1879-es kis- és nagytársulati útvonalak szerint működő vidéki társulati rendszer nem igen kedvezett Tordának. A többé-kevésbé folyamatos színházi életet magának tudható város ezáltal csak a középméretű és kistársulatok produkcióinak élvezetéhez juthatott csak. Ezért történhetett meg, hogy a minőségi előadásokról leszoktatott, és a színházzal szemben egyfajta idegenkedő attitűdöt felvevő tordai közönség, a kultúrmissziót teljesítő, a vidéki színészet magasztos feladatát vállaló társulat Shakespeare-előadására sem lesz kíváncsi. Rakodczay Pál színtársulata a Velencei kalmárt üres ház előtt kényszerült játszani (Aranyosvidék 1899. máj. 20. 20. sz. 80).
A kilencvenes években a rapszodikusan színházba járó közönséget a tordai hetilap olyan típusú retorikával igyekezett színházba csalni, amely főként a reformkorban és az önkényuralom korában volt jellemző. Ez a beszédmód a színház patrióta és erkölcsi szerepét hangsúlyozta, és a hirdetett  hasznossági elv a minőség kérdését voltaképpen elfedte. A helyi tudósítók a színházat nem látogató tordai közönséget egyrészt egyfajta mentegetőző írásmóddal igyekeztek felmenteni. A körülményeket okolják a gyér színházi közönség miatt az időjárást, a pénztelenséget és mindenféle kedvezőtlen okot emlegetnek, amelyek mind a színházlátogatást akadályozzák, másrészt pedig a reklám eszközeivel élve a felvilágosodás- és a reformkorból hagyományozódó beszédmódnak az újraalkalmazásával élve a színház tanító, művelő és hazafias intézmény voltát  hangsúlyozzák.
1891-ben egy bizonyos réteg színházból való elmaradásáról – középosztály – és az azt illető panaszról olvashatunk a tordai hetilapban: „A város elsőrendű intelligentiája szép példakint van jelen mindig az előadásokon. Kissé csodálkozni lehet, evvel szemben, hogy a derék középosztály nem tud megbarátkozni a nemesítő színházzal. A szegénység okát ritka esetben fogadom el, inkább túlságos takarékosság az oka; pedig több érőt kamatozik a szellemi tőkébe fektetett pénz, s ez említett színdarabok egyenlően nevelő hatással vannak ifjúra, öregre, nőre és férfira, szegényre és gazdagra” (Aranyosvidék. 1891. febr. 22. 4. sz.). Olyan igyekezetről is tudomást szerezhetünk, mint a Zoltán Gyuláé, aki „a vidéki színészet megrongált becsületének helyreállításán fáradozik, a vidéki színművészet méltóságán ejtett csorbákat kiköszörülgetni igyekszik” (Aranyosvidék 1891. aug. 9. 28. sz.). És olyan direkt felhívással is találkozhatunk, amely a színházlátogatást egyértelműen hazafias cselekedetként határozza meg: „Méltóztassanak egy kissé nagyobb pártolásba venni a színtársulatot, meggondolva, hogy mig ezzel egyfelől a közönség pártolásából élő színészek létfenntartását a maguk részéről is biztositandják, másfelől hazafias cselekedetet is végeznek el ez által” (Aranyosvidék 1898. jún. 11. 24. sz.).
A különféle színtársulatok a század során a tordai színpadon főként könnyebb műfajokat preferálták. A helyi közönség az egyes korszakok népszerű színjátékait tekintheti meg, különféle daljátékokat, operetteket, népszínműveket, francia társadalmi drámákat, bohózatokat, ritkábban klasszikus műveket is. Három alkalommal mutatják itt be Az ember tragédiáját – 1887. márc. 12. (Gerőffy Andor színtársulata), 1899. jún. 11. (Rakodczay Pál színtársulata). Enyedi Sándor csak az 1887-es és 1899-es tordai előadás-adatokkal számol (Enyedi S. 2002. 39, 218). Az Aranyosvidék (1895. júl. 13. 28. sz.) szerint 1895-ben is játszotta Deák Péter színtársulata Donáthné Őrsi Aranka jutalomjátékául. Molnár György, E. Kovács Gyula és Rakodczay Pál személyében, ha ritka pillanatokra is, nagy Shakespeare-szerepekben láthatják a brit szerző darabjainak színpadra vitelét küldetésüknek tekintő utazó színészeket.

Irodalom
BARTHA Katalin Ágnes
2004 Vidéki színpadok egy XIX. századközépi verses naplóban. Symbolon. Színháztudományi Szemle. V. évf. 8. sz. 173–182.
CSÁSZÁR Edit, Mályuszné
1959 Színház és közönség az elnyomatás korában (1849–1867). Kandidátusi értekezés.
ENYEDI Sándor
1972 Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei. 1792– 1821. Bukarest
1999 A kolozsvári kőszínház első korszaka és az erdélyi vándorszínészet (1821–1849). Tegnapelőttől tegnapig. Kolozsvár
2002 Az ember tragédiája bemutatói. I. Az ősbemutatótól Trianonig (Bibliográfia). Bp.
EGYED Emese szerk.
2002 Theátrumi Könyvecske. Színházi Zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában. Kolozsvár
FERENCZI Zoltán
1897a A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár
1897b Adatok az iskolai színjáték és Felvinczi György életéhez. ItK 1897. 73–85.
HANKISS Elemér–BERCZELI A. Károlyné
1961 A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája. XVIII–XIX. század. Bp. OSZK
JAKAB István szerk.
1857 Nemzeti szinházi emlékkönyv. Kolozsvár. KASSAI Vidor
1940. Kassai Vidor emlékezései. Bp.
KERÉNYI Ferenc
1990 A színészet helyzete az önkényuralom idejében (1848–1861). Magyar Színháztörténet. 1790–1873. Főszerk. Székely György.  Bp. 372–398.
1992 Az erdélyi magyar drámairodalom kezdetei.  Kolozsvár magyar színháza 1792–1992. Kolozsvár 7–18.
2000 A magyar színikritika kezdetei. 1790–1837. Bp.
MOLNÁR György
1881 Világostól Világosig. Emlékeimből. Arad.
RAJNAI Edit
1990 Kísérletek a vidéki színészet rendezésére, 1873– 1890. Magyar színháztörténet. 1873–1920. Főszerk. Székely György. 220–265.
SENNETT, Richard
1998 A közéleti ember bukása. Ford. Boross Anna. Bp.
SCHÖPFLIN Aladár
1929–31 Színházművészeti lexikon. A színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. I–IV. k. Bp.
2001 Magyar színháztörténet. 1873–1920. Bp. SZIGLIGETI Ede
1878 Magyar színészek életrajzai. Bp.


BARTHA KATALIN ÁGNES
 


vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008