magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bereczki Ibolya: Hétköznapok és ünnepnapok


A kötet*  szerzõjének, Nyisztor Tinkának elsõ, a témához kapcsolódó tanulmánya több mint tizenöt esztendõvel ezelõtt a moldvai táplálkozáskultúra egyik meghatározó sajátosságára, a levesétel szerepére világított rá, s rögtön az Ethnographia lapjain jelent meg. Szakdolgozata (Ebéd és vacsora. A táplálkozáskultúra szerkezete egy moldvai faluban) a táplálkozási kutatások Günther Wiegelmann  kezdeményezte irányába sorolható, amely az étkezések rendszerét állítja a vizsgálat középpontjába.

A doktori értekezésként elkészült és most szerencsés csillagjárás és a Kriza Társaság szándéka nyomán megjelent, igazi hiánypótló könyve folytatja s kiteljesíti ezt a kutatási módszert egy olyan területen, Moldvában, amely ugyan régóta vonzza a néprajzi kutatókat, a táplálkozáskultúra területén azonban mégis igen kevés figyelmet kapott, mint ahogyan ezt a 2006-ban megjelent, 376 oldalas, a moldvai magyarság átfogó néprajzi bibliográfiáját közreadó munka mindössze 12 önálló tétele jelzi.

Nyisztor Tinka a kevés kutatási elõzmény birtokában tehát terra incognitán mozog, ugyanakkor disszertációja minden gondolatmenetét meghatározza kutatói mivoltának sajátos, mondhatni egyedülálló kiindulópontja. Pusztinai eredete s az, hogy maga is fiatal felnõtt koráig benne élt a helyi kultúrában, és napjainkban újra otthon van. Így jóval több mint részvevõ, megfigyelõ, esetenként jelenlétével, közremûködésével maga is alakítója a helyi közösség életének, szokásrendjének. E szubjektív megközelítés találkozik a kutató kívülrõl történõ rálátásával, Kárpát-medencén belüli és azon túli tapasztalataival. Sajátos mûfajú írásmûvet eredményez, amelyben olykor szinte szépírói ihletésû részletek, aprólékos leírások ötvözõdnek az európai párhuzamokat, kutatástörténeti elõzményeket, összefüggéseket felidézõ elemzésekkel.

A most megjelent kötet és az 1996-ban készült szakdolgozat remekül kiegészíti és értelmezi egymást, leírásaiban és értékelõ, elemzõ szövegrészeiben egyaránt. Már a  szakdolgozatban – ugyan Pusztinára vonatkozóan – olyan táplálkozási sajátosságokra hívja fel a szerzõ a figyelmet, amelyek tipikusak, s a moldvai táplálkozást mind az erdélyi, mind a Kárpát-medencén belüli táplálkozási nagytájaktól markánsan elkülönítik. E táplálkozáskultúra számos meghatározó vonásában a pusztán történeti forrásokból ismert középkori étkezési rendet õrizte meg az 1960-80-as évekig, néprajzos által dokumentálhatóan, nemcsak töredékeiben, hanem rendszerében, eljárásaiban, eszközeiben és szemléletében is. Emellett bizonyos jellemzõ elemei a Mediterráneum felé mutatnak, jelezve Közép-Európa és Dél-Európa táplálkozáskultúrájának eltérõ jellegzetességeit.

Úgy tûnik, ahogyan a szerzõ terepmunkájával kilépett Pusztina határain kívülre, s a doktori disszertációba Moldva más településein végzett gyûjtéseit is beépítette, úgy fogalmazódtak meg benne a kutató kételyei, s vált óvatosabbá az általánosító megfogalmazásban. Ez teljesen érthetõ, hiszen a moldvai táplálkozáskultúra egészérõl monografikus feldolgozás a jelenlegi forrásaink és ismereteink alapján még messze nem készíthetõ. A most bemutatott anyag alapján mégis áttekintõ képet kapunk Moldva székelyes csángóinak táplálkozási rendszerérõl, amely szorosan kapcsolódik szokásaikhoz, különösen az emberi élet fordulóihoz, a táplálkozás tárgyaihoz, a tudáshoz, a helyi társadalom elvárásaihoz.

A munka külön értéke, hogy naprakész, vagyis a legutóbbi évtizedben tapasztalt változásokat is dokumentálja, ami Moldva esetében különösen fontos, hiszen hihetetlenül felgyorsultak az életmód változásai. Ennek fényében különösen sajnálhatjuk, hogy a kötet nem tartalmaz fényképmellékleteket, hiszen az 1996-os szakdolgozatban közreadott fotókhoz képest is számos dolog megváltozott az azóta eltelt idõszakban.

A jól tagolt szerkezet három nagy egységbõl áll, amelyhez összefoglalás és kitekintés, gazdag irodalomjegyzék, tartalmas függelék – áttekintõ táblázat a táplálkozás rendjérõl, valamint egy pusztinai „fõzõné” magyarra is lefordított füzete – járul.

A kötet elsõ fejezete európai nézõpontú kutatástörténeti kitekintés, amelynek lényegre törõ megállapításai jelzik, hogy mekkora hiányok vannak a régió és a moldvai táplálkozáskultúra kutatásában. Indokoltnak látja a szerzõ egy moldvai mélyfúrás, három generációs jelenvizsgálat elvégzését a témában, amelynek súlypontja a táplálkozás szerkezetére esik, s elsõsorban az összetevõkre, a változási folyamatokra fordít figyelmet az étkezési helyzet alapján. Saját vizsgálata egy olyan idõszakban zajlott, amikor a moldvai fiatal generációk életét kettõs értékrend határozta meg: egyrészt erõs ragaszkodás a hagyományos szokásrendhez, másrészt a városi kultúra elemeinek térhódítása a mindennapokban. Összességében a rendkívül gyorsan változó lehetõségek és igények a jellemzõek, mindehhez az utazás, a nagyarányú külföldi munkavállalás lehetõségeinek megnövekedésével a külsõ minták dominanciája járult. A kötet alapjául szolgáló disszertáció elkészítése óta ez a folyamat tovább gyorsulni látszik.

A kutatással kapcsolatos módszertani kérdések között kiemelt figyelmet érdemel a kutató státusa, a „kinn is vagyok, benn is vagyok” helyzete, amelyrõl a szerzõ így ír: „El kellett jönni, távolabbra kellett menni, hogy vissza lehessen tekinteni. Elmenni és visszajönni azonban egy másik, ellentmondásokkal terhes állapotot teremtett, a saját kultúrájában kutató etnológusét.” (22. l.)

A kívülrõl érkezõ kutató talán sohasem juthat el azokhoz az árnyalatnyi finomságú részletekhez, eltérésekhez, amelyek magától értetõdõek az adott kultúrában benne élõ számára, annak csupán hozzáadott tudásának birtokában észre kell vennie ezek súlyát, és rögzítenie, majd elemeznie, értékelnie, összevetnie szükséges adatait. Nem szabad elfeledkeznie azonban e szituáció korlátairól sem: Nyisztor Tinka már szakdolgozatában lejegyezte, hogy a közösség nem tartotta még az 1990-es évek elején helyénvalónak, ha õ (aki helyi és nõ) fényképez bizonyos családi eseményeket, amelyeknek a faluközösség tagjaként – meghívottként és nem kutatóként – volt a részvevõje. Ez a helyzet bizonyára valamelyest változott az eltelt közel másfél évtizedben, ugyanakkor jelen disszertációban is számos olyan részt olvashatunk, amely a szerzõ jelenlétét és közremûködését írja le bizonyos táplálkozási helyzetekben. Különösen érdekes a saját kávéfogyasztásának megjelenése a kutatott családok életében, s azok viszonyulása a kávékészítéshez, a kávéivás gyakorlatához.

A kötet második nagy fejezete a Hétköznapok összefoglaló címet viseli, és négy további egységre tagolódik. Az elsõ rész (Egy gazdálkodó család hétköznapi táplálkozása, Külcsõrekecsin, 1999/2000 tele, 31–68. l.) több is, kevesebb is a címben foglaltnál. A szerzõ a részvevõ megfigyelés módszerét alkalmazva eleveníti fel a Benke, rövidebben a Szarka család hétköznapjait 1999–2000 telén. A család háztartásszervezésérõl, az étkezések rendjérõl – vagy éppen kevéssé rendszeres voltáról –, a használt alapanyagokról, az egyes ételek készítésének technológiai soráról alapos leírást olvashatunk. A szerzõ nem külsõ szemlélõként írja mindezt, hanem egyes szám elsõ személyben rögzít, s minden esetben tudatosítja az olvasóval a saját szerepét, közremûködését az adott szituációban.

A pusztinai, 1999 nyarán zajlott fürdõszoba-építéssel, vízbevezetéssel zajló családi munka a következõ esetleírás alapja. A szerzõ és édesanyja a modernizálási folyamatokkal kapcsolatos, markánsan eltérõ alapállása a kiindulópont, s az erdélyi származású võ mint munkavezetõ szerepe és véleménye a napszámosok étkeztetésének megszervezésében sajátos helyzetet teremtett. Az édesanya szokáshagyományból adódó elvei, amelyek a napszámosok étkeztetésére vonatkoztak, feszültséget okoztak, hiszen az erdélyi, városi rokon elképzelései ezektõl gyökeresen eltértek, különösen a tálalás és a napi étkezések menete területén. Az „öntött saláta” (zöldséges leves salátával) készítésének háromféle, három generáció által gyakorolt módját ismerjük meg: a felnõtt gyermek (a szerzõ), az anyja és a nagyanyja különféle eljárással fõzik meg a levest (1. zsiradékban párolt, rántás nélküli, 2. fövõ savóba tett zöldségek, utólag rántva, 3. a zöldségek „savanyítóval” való leforrázása).

A változási folyamatokat jó néhány mozzanat igen plasztikusan tükrözi. Ilyen a kilenc emberre történõ fõzés és tálalás is: egyfogásos helyett kétfogásossá válik az étkezés; vagy az edények mosogatásának módja és helye; az anya és leánya közötti eltérõ, a renddel kapcsolatos viszonyulás jellemzõje az édesanya mondata: „ott van a helye, ahová lerakom”.

A kávéfogyasztás újdonságát jelzõ szituáció igen érdekes a leírásban: az anya számára egzotikus, ünnepi, a leányának mindennapi; a kalákában dolgozó embereket anyja ellenére kínálja meg, majd megszerzi sógora elismerését vele, akinek ez szintén természetes. A moldvai hétköznapi táplálkozási struktúrát markánsan jellemzõ vonás, hogy az egy tálból történõ étkezés még az ezredfordulón sem távoli és különleges. A közösségre vonatkozó szigorú szabályokra utal, hogy a leány számára kötelezõ elõírás: „nyitott kapunál nem kezdhettem a terítést. Csak a halotti torban terítenek nyitott kapunál.”

Az Ételhordás a mezõn dolgozók számára címû alfejezet idõmetszete az 1970-es évek, alapja saját élmény (1973-74-bõl), illetve adatközlõi elbeszélés, még a kollektivizálás elõtti idõszakra vonatkozóan. A leírás a levesétel s a középkori kételemû étkezési rend dominanciáját jelzi.

A kötetben a 2003-ban rögzített adatok alapján ismerjük meg az úton lévõk táplálkozását. Az utazás és az ünnepi készülõdés határai itt tulajdonképpen összemosódnak. Váltás is történik: a katonának vagy katonához készülõk útravalójának készítését felváltja a búcsús zarándoklatra való készülés. Jellemzõ, hogy a palacsinta szerepe erõteljes a kenyér mint útravaló ellenében. A búcsúra utazás már tulajdonképpen ünnepi étkezésnek számít, hosszabb ideig tartó elõkészülettel, csomagolással, a búcsúban történõ étkezés sajátos szertartásrendjével, az étkezésre való meghívással jár együtt.

A rövid, a csíksomlyói búcsút is említõ áttekintést követõen egy frumószai búcsús ebéd leírását olvashatjuk.  A Csángó Kulturális Napok esetében a magukkal vitt étel már nem elsõsorban útravaló, hanem ünnepi alkalom, amelyben az identitás jelzõje a külsõ részvevõk és a vendégfogadók számára a magukkal vitt étel és ital.

A könyv harmadik nagy egysége az Ünnepnapok címet viseli, rövid összefoglalásokkal (Az ünnep ideje, az ünnep étele) kezdõdik, s különösen a moldvai ünnepek meghatározó eledelérõl, a „galuská”-ról szólva a szerzõ személyes gyermekkori élményeit eleveníti meg. Szól a galuska töltelékének megváltozásáról az 1970-es években, valamint az elõkészületek sorába tartozó galuskatöltésrõl mint közösségi alkalomról.

A III. 1. alszámú fejezet mûfaja nem esetleírás, hanem összefoglaló tanulmány, amely önállóan is megjelent korábban, mint ahogyan a szerzõ erre maga is utal. E fejezetben külön hangsúlyt kap a keresztelõ rituális szerepkörû étele, a töltött tyúk és annak elkészítése. A keresztelõi lakoma az 1990-es évek során jelentõs változásokon ment keresztül,  a fiatalok egyfajta önérvényesítésének színterévé vált, ez jelentette az újítások bevezetésének lehetõségét az idõsebb generációk által képviselt korábbi rend helyett. Figyelmet érdemelnek a szerzõ megállapításai a töltött tyúk tálalásának, szerepének változásaira, illetve az álradina és a húshagyókeddi ételfogyasztás módjára vonatkozóan, s unikális az adata a füstölt tyúkhús húsvéti fogyasztásáról.

A III. 2. fejezet a lakodalom témájáról átmenet a tanulmány és az esetleírás között, mindehhez egyedi jelenségek megemlítése (kísérlet a torta bevezetésére) kapcsolódik.

Talán e részben a legerõteljesebbek a szerzõ szubjektív megjegyzései, a bevezetésben már említett „kinn is vagyok – benn is vagyok” helyzetébõl fakadóan. Különösen izgalmas az 1997-es  pusztinai lakodalom kapcsán a városi, képzett, a hivatalos elõírásoknak megfelelni kívánó szakácsok és a  faluközösség által képviselt hagyomány szembenállása, a tányérhasználat módja (egyéni teríték vagy páronkénti tányér). A részletes leírás nemcsak az elõkészületekrõl, a fõzés, az ételkészítés menetérõl, a feladatmegosztásról, a fõzõné szerepérõl, a közösség tagjainak viselkedésérõl ad színes képet, hanem a lakodalom egészének szokásrendjérõl is.

Terjedelmében lényegesen kisebb a III. 3., a moldvai táplálkozási kultúra leginkább archaikusnak tekintett elemérõl, a halotti tor rendjérõl és étrendjérõl szóló rész. Táplálkozási témájú néprajzi irodalmunkban kevéssé ismert az ilyen, a faluközösség számához mérten óriási létszámú halotti torok tartása. A 300–600 fõ vendégül látása rendkívüli elõkészületet kíván, sajátos eszközkultúrát és tálalási, étkezési rendet alakított ki, amely meghatározó sajátosságnak tekinthetõ a területen. A végvacsora – a közeli hozzátartozók vendégül látása – sokkal inkább közel van az ismert magyarországi leírások halotti torához. Ugyancsak figyelemre érdemes a halál jeles évfordulóihoz kapcsolódó negyvennapos, illetve az egyéves tor hagyománya.

A közösség erõteljes összefogása, a segítõk nélkül lehetetlen lenne ekkora méretû étkezést lebonyolítani, amelynek jelenkori változási folyamatát a szerzõ mind az összefoglaló szövegben, mind az esetleírásban plasztikusan mutatja be.

A kötet Összegzés és kitekintés címû végsõ fejezete egységes keretbe foglalja a különbözõ mûfajok között egyensúlyozó munkát, értelmezi, súlypontozza korábbi leíró megállapításait. A szerzõ jelzi, hogy munkája tudatosan vállalt leírás, amelyet még az etnográfia kifejezés használatával is hangsúlyossá tesz. Nyisztor Tinka munkáját elsõ lépésnek tekinthetjük a moldvai falvak eddig szinte ismeretlen táplálkozáskultúrája feltárásában. Természetes, hogy ebben a szituációban a szerzõ nem törekedhet többre, minthogy Pusztina és egy kisebb falucsoport példájából kiindulva óvatos képet rajzol néprajzi gyûjtéseire, saját tapasztalatára és közvetlen megfigyeléseire alapozva, a csekély számú irodalom adatait értõ módon alkalmazva. Módszerében fontos szerepet kap a kulcspontok kiválasztása a mindennapi és az ünnepi alkalmak keretében, kiemelt figyelmet fordítva az étkezések szerkezetére, az ételkészítés leírására, valamint az ételválasztásra, az egyes ételeknek a szerepére, súlyára.

Módszerének jellegzetessége, hogy élethelyzetekben kívánta az étkezés helyét, szerepét, gondját és örömét érzékeltetni. Alkalmazza az ún. sûrû leírást, s bõségesen használja a kutatóval folytatott beszélgetések és mások diskurzusainak beemelését a szövegbe. Ez lehetõvé teszi, hogy képet kapjunk róla: adatközlõinek milyen a mindenkori elképzelése egy adott étkezési helyzet helyességérõl.

Az összegzés jelzi, hogy az 1960-70-es évek fordulója a moldvai táplálkozáskultúra egészét meghatározó változások kezdete. A gyors ütemû nyitás a munkavállaló generációk életében, a gyerekek középiskolába kerülése, az újításokat kezdeményezõ felnõttek növekvõ szerepét jelzi. Ugyanakkor  jellemzõ a területre, hogy a legfontosabb korszakváltás a jelenben, illetve a közelmúltban zajlik-zajlott le.

Az európai táplálkozási vizsgálatok szempontjából fontos megállapításokra nyújt lehetõséget a Nyisztor Tinka által Moldvából felszínre hozott anyag. Ezek közül a legfontosabbak a középkori eredetû kettõs étkezési rend fennmaradása napjainkig, a savanyú ízlésirány dominanciája, a fõtt és sült gabonaételek viszonya. A disszertáció és a kötet érdeme, hogy a szerzõ saját kutatási eredményei kapcsán jutott el e jellegzetességek meghatározásához úgy, hogy munkája során tartózkodott a Moldva egészére, a területre, illetve a magyar lakosságra vonatkozó általánosítástól. Összefoglalásában ugyanakkor jelzi a további kutatások szükségességét és lehetséges fõ irányait, utal Moldvának a Mediterráneum felé irányuló, további feltárást igénylõ kapcsolataira.  Úgy véli – nagyon reálisan –, hogy az egybevetés a román táplálkozáskultúrával késõbbi, további anyagfeltárás után elvégezhetõ feladat. 

A kötet nagyszámú tartalmas és pontos jegyzetet és irodalomjegyzéket tartalmaz. Függeléké-ben táblázatos áttekintést ad a savanyú és édes levesekrõl, a keresztelõvel kapcsolatos étkezések rendjérõl, illetve a lakodalmi étrend és a közös étkezések rendjének változásairól. Ezen túl összegzõ képet kapunk a táblázatokban a lakodalom és a halotti tor étrendjérõl. A Függelék részeként a szerzõ képformátumban közli Szõcs Margit (Gábor Margit) pusztinai „fõzõné” kéziratos jegyzetfüzetét, és közreadja ennek magyar fordítását is. A füzet külön érdekessége az alapanyagok és bizonyos eljárások rögzítése mellett a megrendelõ személyére, az eseményre, a konkrét szituációra, az eredményre vonatkozó információ.

A könyv meghatározó, a moldvai táplálkozáskultúra és ennek európai összefüggései rendszerében egyaránt fontos eredményeket mutat fel, a szerzõ korábbi munkáival összhangban van, olvasmányként is élvezetes.

 

 

* Nyisztor Tinka: Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2013.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008