magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Hints Miklós: Épült itt helyben, Tordán. Adalékok a nevezetes tordai fahíd történetéhez


A tudományok és a technika fejlődése a 18. század végén Erdélyben is érezhető lett. Elsősorban ott, ahol a leghamarabb termelődtek meg az iparosítás feltételei: a bányavidékeken és a déli részeken. A bányászat különben is régi hagyományokkal rendelkező területe volt a hazai műszaki tudományoknak. Itt érte el a század kiemelkedő eredményeit Debreczeni Márton, a csigafúvó feltalálója és Müller Ferenc, a tellúr felfedezője. Megjegyzendő, hogy a bécsi udvar, minthogy érdekelve volt a nemesfémek kitermelésében, támogatta a bányászatot.
A déli részeken: Szeben, Brassó, Szászváros környékén pedig a kézműipar teremtett kedvező feltételeket a műszaki haladáshoz. A természettudományok fejlődését bizonyítja az első múzeumi gyűjtemény létesítése Nagyenyeden, valamint a felsőfokú orvos- és állatorvosképzés megindítása Kolozsvárt. Nagyszeben és Kolozsvár könyvtáraival, tudós tanáraival; színvonalas tanintézeteivel tudományos központtá fejlődött.
Művelődési viszonyainkat azonban az új és a korszerű, a régi és az elmaradott, a külföldi egyetemjárás és az írástudatlanság együttélése jellemezte. Hiányoztak az intézményes keretek, a magányosság és az elszigeteltség következtében a korszak legkiválóbb műszaki emberei kivételes, egyéni tehetségek voltak, akiket az önképzés és az ösztönös technikai érzék emelt az átlagszínvonal fölé (Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1980). Bod Péter óhaja, a tudóstársaság létrehozása majd csak egy évszázaddal később, 1859-ben, az Erdélyi Múzeum-Egylet megalakulásával válhatott valóra. Az egész korszakot az elmélet és a gyakorlat gyér kapcsolata jellemezte. Megfelelő oktatási rendszer és szervezett keretek híján műszaki eredmények csak gyakorlati téren születtek. A szakadék Nyugat-Európa és Erdély között óriási volt. Míg ott már a differenciálszámítást alkalmazták, nálunk alig haladták túl az elemi matematikát, ott már rég használták a gőzgépet, amikor Erdélyben a technikai csúcsteljesítményt egy zenélő kút jelentette, amelynek még a csövei is fából készültek. A vázolt körülmények között még inkább kell értékelnünk minden kiemelkedő eredményt. Ilyen volt a tordai fahíd megépítése is.
Torda a 18. század végén közel hétezres lélekszámmal Erdély első tíz városa között szerepelt (vö. Az első magyarországi népszámlálás 1784–1787. Szerk. Danyi Jenő és Dávid Zoltán. Bp. 1960. 328). Fejlettségét kedvező földrajzi fekvésének (Erdély közepén, fontos utak elágazásánál helyezkedik el) és sólelőhelyeinek köszönhette. Jelentős kézműiparából megemlíthetjük a tímárokat, a fazekasokat és a csizmadiákat, ekkoriban épült sörháza is. Jelentőségét növelte, hogy megyeszékhely volt. Mindezek a feltételek elegendőnek bizonyultak egy műszaki újdonság létrejöttéhez, de segített a minden új iránt fogékony szellem is. Ez utóbbi tényező jelentősége nem lebecsülendő: a másfél évtizedig tartó költséges építkezésnek a szokványostól elütő kivitelezése sok más helyen nehézségekbe ütközött volna.
A műszaki megoldás eredetiségét Orbán Balázs így méltatja: „Követsi János... megelőzte a lánchidak elméletét, mielőtt azt még feltalálta volna Anglia egyik híres építésze” (Torda város és környéke. Bp. 1889. 321). Sajnos, tévedett Orbán Balázs, amikor lánchidat írt, ugyanis a híd ívszerkezetű volt. Egy Tordán megjelent emlékkönyv 1894-ben ezt írja róla: „láncszemek módjára összealkotott óriási faalkotmány, iszonyú teherként emeli önmagát” (Tordai EMKE Emlékkönyv. Szerk. Borbély György. Torda 1894. 214). 1909-ben, amikor az újabb híd felavatásakor a fahidat lezárják, országos és helyi lapok ismertetik: „teljesen a vasszerkezetű hidak rendszere szerint épült, de fából. Fa a szögecselése, fa ívtartója faragással van illesztve, sőt merevítő rácsozása is van. Technikai szempontból párját ritkító érdekesség” (Vasárnapi Újság 1909/27. 568). „Érdekes konstrukciója a legújabb hídépítészeti alkotások szisztémája, épp ezért a mai kor is, a műszaki világ is kalapot emel előtte” (Aranyosvidék 1909. júl. 10.). Turistakalauzbeli leírása ugyanabban az évben: „Követsi János naturalista építőmester... a hidat az emelő, feszítő és Howe féle szerkezet egyesítésével, támaszték nélkül alkotta” (Pap Domokos: Torda környéke. Torda 1909). Néhány éve Sz. Benedek István emlékezett meg ró1a: „A régi hídról a külföldi egyetemeken is megemlékeztek; mint az első hídról, mely láncrendszerben épült” (Sz. Benedek István: A tordai fahíd és a technika egyéb csodái. A Hét. 1980/3. 9).
Míg az eddig idézett ismertetések, méltatások publicisztikai, tájékoztató jellegűek, Petrik Ottó külön tanulmánya szakszerű leírását és értékelését adja: „Szerkezeti szempontból a szóban forgó hidak ugyanis valamennyien ún. vonórudas ívhidak voltak, s nyugodtan mondhatjuk, hogy alkalmazásuk abban az időben megelőzte korukat. Részint azért, mert e szerkezet statikai viselkedése nem volt ismeretes, és létesítésüknél kizárólag gyakorlati érzékre kellett támaszkodni, részint pedig, mert a fa vonórúdként való alkalmazása – számtalan toldással – még ma is nehézséget okozna” (A tordai Aranyospatak-híd emlékei. A Közlekedési Múzeum Évkönyve 1974–1975).
A hidat, mint láttuk, érdemének megfelelően jellemezték. Ez a jelentős alkotás azonban megérdemli, hogy építője személyére is több fényt vessünk. Mint annyiszor, ezúttal is Orbán Balázst ütjük fel (287. l.): „Követsi János ... egy valódi természetes lángész, ki ha kellő kiképzést és nagyobb művelődési tért nyer, talán világhírű építésszé fejlődött volna. Ő, aki csakis a szülővárosában, önszorgalma által szerzé ismereteit ... Ő építette az Aranyos hídját, a városházát, a sörházat, Tordának minden feltűnőbb köz- és magánépületét ... kit ez érdemeiért tanácsossá választásával tüntettek ki Torda polgárai.” Orbán Balázsnak a Követsi személyére vonatkozó adatai azonban tévesek. Követsinek Torda nem szülővárosa, erre több bizonyítékunk van. A család több tagjának (3 felnőtt és 2 gyerek) a neve szerepel a 19. század elején az ótordai református egyház anyakönyvében (1762– 1826. Állami Levéltár Kolozsvár), korábban azonban egy sem. Nem találjuk a család nevét a régebbi összeírásokban sem. Legelőször 1808-ban jelenik még: a Postarét felosztásánál Kövecsi Jánosné kap földet (K. Weress Sándor: Torda őscsaládai. Kolozsvár 1891. 63), bár férje még életben van. Feltehetően azért kapja csak ő, mert csak az őshonosak voltak erre jogosultak. Később, 1815-ben a krumpli- és a kukoricaföldek kiosztása alkalmából viszont a „Híd utcai fertályból” Kövecsi János és Kövecsi József kap földet (Torda Város Levéltára – továbbiakban TVLt. – Számadások 1815. 6. köteg). Az 1814-es nemesi összeírásban ugyanebben a fertályban a maguk tulajdon jószágával bíró nemesek között szerepel Kövecsi János is (TVLt Számadások. 1814. 9. köteg). A hatóságok tisztségviselőinek névjegyzékében találunk utalást születési helyére: a megye építészeként (geometra) Ioannes Követsi de Agyagfalva szerepel. Bátran állíthatjuk tehát, hogy Kövecsi Agyagfalván született, s onnan hozhatta székely kézügyességét, Tordán tevékenykedett, itt alapított családot, és valószínűleg itt is halt meg. Ezek az adatok azt is megvilágosítják, hogy nemcsak egyszerű ácsmester volt, hanem a megye mérnöke (geometra), ami bizonyos fokú ismereteket, képzettséget feltételez. Ezt bizonyítja egyébként az a hivatalos irat is, amelyben a Főkormányszék kéri 1810-ben kinevezési illetéke lefizetését (TVLt 1810/ 257).
Mérnökökre a 18. századtól kezdve – eleinte főleg mint földmérőkre és „vízépítőkre” – volt szükség. A földmérő a törvényhatóságok tisztikarához tartozott, tudása a hazai középfokú iskolai végzettségnek felelt meg. Szakmai felkészültségüket tekintve, az akkori Erdélyben működő mérnökök három kategóriába sorolhatók:
1. a budai Institutum Geometricum végzettjei (ezt a mérnökképző intézetet II. József létesítette 1782-ben, tehát mindössze néhány évtizeddel volt fiatalabb az 1747-ben alapított párizsi műszaki akadémiánál, a világ legelső ilyen jellegű főiskolájánál; kora színvonalát megközelítő képesítést nyújtott).
2. a katonai műszaki akadémia végzettjei (hadmérnöki képesítést nyújtó ilyen intézet csak Bécsben volt, ahol később Bolyai János is tanult. Pesten csak az alacsonyabb képesítést nyújtó tüzériskola működött, amelyen Gábor Áron szeretett volna tanulni; akadémiai tisztek főleg a Bánságban dolgoztak földmérőként).
3. a legtöbben az oklevél nélküliek voltak, akik segédmunkaerőként dolgozva valamelyik tényleges mérnök mellett sajátították el a gyakorlati ismereteket.
Kövecsi valószínűleg az utóbbi kategóriába tartozott, és feltehetően a megye előző földmérője, Kovács Ferenc mellett dolgozva sajátította el a szükséges ismereteket. Hogy az így szerzett műszaki jártassága nem sok elméleti tudással párosulhatott, bizonyítja egy, a hídépítés időszakában kelt malomépítési engedélye (TVLt 1813. 5. köteg), amelyben kizárólag becslésekre támaszkodik, s a távolságmérésen kívül semmilyen számítást nem végez.
Milyen szakkönyvek állhattak Kövecsi rendelkezésére? Kosáry Domokos idézett műve alapján (177– 180. l.), mint földmérőnek és vízépítőnek elsősorban matematikai ismeretekre lett volna szüksége. Ha tudott latinul, válogathatott Jánossi Miklós könyve (Trigonomeria... 1737) vagy Hell Miksa Kolozsvárt kiadott két tankönyve (Elementa matematicae... 1755, Compendia... omnium operationum aritmeticarum. 1755) között, anyanyelvén pedig rendelkezésére állt Maróthi György debreceni tanár Arithmetica, vagy a számvetésnek mestersége... (1743) című nagyon jó gyakorlati műve, valamint Dugonics András matematikus úttörő munkája az algebráról és a földmérésről (A tudákosságnak két könyvei... 1784), Hadaly Károly győri tanár vízműtani kézikönyve (Elementa hydrotechnicae ... 1783) jól áttekinthetően elemezte a folyószabályozást. Olvashatta Szathmári Paksi Mihály marosvásárhelyi tanár könyvét (Physica contracta..., 1719) és a kassai Lipsics Mihály Statica... (1740) című, a kor színvonalán álló művét. Rausch Ferenc, az Institutum Geometricum tanára gyakorlati matematikai szakmunkát adott ki a földmérésről (Practische Mathematik. 1788). A fahidak szilárdságának megállapításával foglalkozott Horváth K. János, az intézet fizikatanára, aki művében (Dissertatio de methodo futuram pontis lignei unico arcu constaturi, firmitatem investigandi. 1780) nemcsak rajzokat és táblázatokat ad, hanem differenciálszámítással egy egyszerű tartó minimális terhelését is kiszámítja. Elméletileg tehát megvoltak az európai szintű felkészülés lehetőségei Erdélyben is. A gyakorlatban viszont alig volt képzett mérnökünk.
A 18. század végén már ismert volt mind a három híd alaptípus: a hagyományos keret- és ívhidak mellett megjelentek az első vasszerkezetű függőhidak is. A hidak addig kőből vagy fából készültek, az első vashíd 1755-ben épült a Severn folyó felett. Sok fahíd épült ekkor Amerikában is ívhíd-rendszerben. A legnagyobb fesztávolságúak közé sorolható a svájci Limnat és az amerikai Shuykill híd 119, illetve 103 m fesztávolsággal. A középkori rácsos fatartókat egyre gyakrabban cserélik fel több fás ékelt gerendatartókkal. Fontos újítás volt a főként Németországban és Ausztriában alkalmazott Howe-tartó. (Párhuzamos övű, kettős rácsozású fatartó; szerkezete: IXIXIXI. A függőleges oszlopok meghúzásával elérhető, hogy a ferde rácsrudakban a külső erő hatására húzóerő ne keletkezzék.)
A hídépítés történetében külön fejezetet képviselnek az erdélyi vonórudas fa ívhidak, amelyek a 18. század végén és a 19. század első felében készültek. A három legnagyobb ilyen híd lebontását követően komoly tanulmányt tett róluk közzé Murin István 1910-ben (Régi fahidak Erdélyben. Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye. 202–212). Íme néhány híd adatai: építési ideje, lebontásának éve, nyílásai (m): fogarasi Olt-híd, 1778–1782, 1906, 50 2x28(?), tordai Aranyos-híd 1798–1815, 1909, 48, fenyőfalvi Olt-híd, 1838–1842, 1907, 8 2x45 8, segesvári Küküllő-híd, Mária Terézia kora, 1970, 43.
A Székelyföldön gyakran építettek kettős függesztőműves hidat, amelynek teherviselő eleme fordított V alakú tartókból tevődött össze. Néha egyszerűbb megoldásként csak egy V alakú tartót alkalmaztak. A Bánságban török hatást tükröző kőhidak is épültek.
A korszak híres fahídjai napjainkra szinte mind elpusztultak, Amerikában azonban többet is restauráltak.
Hol, mikor és miből készült a tordai híd? Helyének megválasztása nem okozott gondot: a folyónak azon a szakaszán épült, ahol az előző hidak álltak. Ezen a helyen már 1612-ben említés történik a hídvámról (Orbán Balázs: i.m. 321). Az 1798. évi számadásokból kiderül, hogy ekkor még létezett a régi híd, tehát mellette épülhetett az új. A város számadásaiban ebben az évben jelennek meg az első kiadások „a mostani Aranyos Vizein levő Hídnak újannában való készítéséről”.
Az építkezés idejéről a híd felirata így tudósít: „hat esztendőkig foly, verejtékek után állíttatott fel 1804-ben, óhajtott véget ért... 1815-ben”. Az előmunkálatokat is beleszámítva 1798-ban kezdődött a tulajdonképpeni építés, a váza készülhetett el 1804-ben.
A műszaki és a szállítási feltételek csak fahíd építését tették lehetővé. Erdélyben ekkor a vastermelés még javarészt a hagyományos módon, elavult berendezéssel, szűk keresztmetszetű üzemekben folyt, s a feldolgozásával is gyengén álltak (az első hengermű csak 1846-ban fog felépülni Resicán). A fő vastermelő helyek (Vajdahunyad, Bánság) messze estek Tordától.
Az előkészületek 1798-ban kezdődtek: Kövecsi János – „a város négy lovával menvén fanézés végett” – több helyen megfordul: a Kása-pataki, a szentmihályfalvi és a gróf Wass Sámuel erdeitől kezdve még Lupsára is eljutott. Ebben az évben már megrendeli a kőfaragást is (TVLt. Számadások. 1798. 4. köteg). A lupsai fákkal nem volt szerencséje, amint az egy 1801. október 21-i levélből kiderül: „akartam az urat szíves tiszteletem mellett tudósítani az iránt, hogy amely fákat Lupsán vágatott az Úr a Thordai Hídhoz, azokból a nagy víz sokat elvitt” (TVLt.  Számadások 1801/634). Ezek alapján az is lehetséges, hogy a címünkben idézett „épült itt helyben, Tordán” arra vonatkozik, hogy a híd nem a havasokban, hanem helyben kitermelt fából készült.
Kövecsi eredeti elgondolása, a közbenső pillér nélküli híd építésének terve először 1801-ben bukkan fel. Ekkor már több tétel szerepel „az Aranyos Vizein építtendő nagy Híd építtő írásai” között (favásárlás, fuvarozás, kőkitermelés), tehát már közvetlenül az építkezés előtt állhatott, amikor kéréssel fordul gróf Bethlen Józsefhez: „Midőn teljes igyekezettel azon törekednénk, hogy városunk mellett lefolyó Aranyos vizére egy állandó, és mind országunknak hírére, mind pedig a publikumnak hasznára szolgálható új Híd ... mentül hamarább felállíttanánk... egy olyan akadály jön mostan már közbe, melyben Excellenciádnak hozzájárulása nélkül magunk segíteni erőtlenek lévén... Már a híd fő lábának fundamentumául szolgáló némely erőss cövekeknek veretéséhez kezdenénk vala, melyeken építendő kő lábakra a már kifaragva készen levő fa alkotmányt” rögzítették volna; amikor „oly kemény földet” érnek, hogy s cövekek beverése lehetetlenné válik, és így „merő vas vagy réz kos nélkül minden igyekezetünk hasztalan lenne”. Ezért kölcsön kéri a gyulafehérvári hídhoz használt kosok egyikét. E hosszú bevezetés után következik a számunkra legfontosabb részlet: „és minthogy a cövekek verése nem valamely nagy mélységben vagy folyó vízben, hanem a víz partján ásandó fundamentumban folytatódik”, a kosoknak nem lehet károsodása (TVLt. Számadások 1801/521. A levelet megismétli 1801. febr. 5-én a főispánhoz címezve).
A kost valószínűleg megkapta, s az építkezés menete több éven át követhető a számadásokban. 1804-ben még a katonaság is kisegítette három katonával (TVLt. Számadások 1804/1244), 1812-ben már cserepekre is szüksége van a híd befedéséhez, végül 1815-ben a kályhást is kifizeti és elkészül a híd. A kályhákat Fekete István, a fazekasok atyamestere készítette (TVLt. 1815).
Faragott kőpilléreken nyugvó egyetlen ívvel hidalta át az Aranyost, s merevítő rácsozása is volt. Még a szegecselése is fából készült. Teljes hosszában be volt borítva, oldalán zsindellyel, tetején cseréppel. Mindkét hídfő komoly kőépítményben végződött; egyik felén a hídőr lakása állott, a másik felén egy portálé, ahol pogácsát és pálinkát árultak.
Összehasonlítva a nagyabb méretű fogarasi vagy a fenyőfalvi híd négyévnyi építési idejével, a tordai híd 17 évig tartó építése indokolatlanul hosszúnak tűnik. Ennek oka talán az anyagiak hiánya lehetett.
A híd zavartalanul használatban volt az 1870-es évekig, amikor szükségessé vált megerősítése. Ekkor egy közbeeső pillérrel is alátámasztották (a javítás költségei 10 000 forintot tettek ki, ami akkor jelentős összeg volt), majd 1900 körül újabb két alátámasztással erősítették meg. Így használták a hidat lezárásáig, 1909-ig. Sajnos, sem a javításokról, sem a bontásról nem maradt fenn írásos dokumentum. Végül 1912–13-ban bontották le teljesen. A bontási időszakból megmaradt egy fontos fénykép (Jánossy és Botár felvétele. TVLt. 1911/1812), amely a hídszerkezetről is tájékoztat, mivel az oldalborítás eltávolítása után készítették.
Ma már csak az Aranyos medréből kiálló néhány cölöp jelzi a helyet, ahol a híd állott. Emlékét őrzi néhány adoma, régi képeslapok, korabeli újsághírek, a híd 1:25 arányú makettje, a feliratos tábla másolata a budapesti Közlekedési Múzeumban és néhány, 1975-ös adatgyűjtésem idején még élő szemtanú. Közülük Gál Miklós Tordán született 1889-ben, itt tanult az unitárius iskolában, tehát személyes élményeként mesélhette a következőket 1892-ben a hídon vámot szedtek, amit az utasok ruhájára húzott krétavonással nyugtáztak. A hatalmas gerendák szövevénye, amelyek két oldalt és a fej fölött is ívet alkottak, a félhomályban nagy hatást tettek rá, mint gyermekre. Emlékezett még arra, hogy a híd szélessége akkora volt, hogy két szekér elfért egymás mellett. Hogy jelentőségével már építői is tisztában voltak, bizonyítja a híd már más helyeken is többször idézett felirata: „Ím ez híd / Erdélynek remek alkotmánya / nagy költséggel / de nagyobb gonddal, s’ / legnagyobb közhaszonra / Isten segedelme által / római sz. birodalombéli groff / Széki Teleki Domokos / nms Torda vármegye fő ispánnya / közben járásával / a felséges királyi fő kormányszék / kegyes jováhagyásával / Miklos László / Csehi Boldisár és / Ostroviczi Joseff / n. Torda várossa fő hadnagyjainak / munkas felvigyázatjak alatt varosi köz pénzel / a ív alkosok’ segéd munkájokkal / sok joltévő megyebéliektől is / megnem vontt nemes adományokból / Követsi Janosnak / hazafi fő épittő mesternek / ritka elme munkájával / hat esztendőkig folyt verejtékek után / állíttatott fel 1804ben / ohajtott véget ért / Ostroviczi Joseff / fő hadnagyi kormánnya alatt 1815ben / Csudáld itt utazó a` természet bajnokját a mesterséget / ezt a víz győző remek alkotmányt / melyen / maga a folyo-is / herculesi erő alatt mormolva / bámul”.
A híd lebontása után a feliratos táblát a város leltárba vette, és egy ideig valószínűleg meg is őrizte (TVLt Iktatókönyv 6511/1910).

HINTS MIKLÓS


 
Kövecsi János építőmester egykori hídja Tordán (1798–1912)
Jánossy és Botár felvétele bontás közben, 1912


vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008