magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sipos Dávid: Az orgonák használata az erdélyi reformátusoknál


Az orgonák használatának kérdése a 16-18. században igen ellentmondásos az erdélyi reformátusoknál. Az ellentmondásosság a reformációig nyúlik vissza, amikor az új teológiai alapvetések nemcsak a dogmatikát, hanem a hangszerek templomi használatának kérdését is újraértelmezték.

Az orgona használatának kérdése a 12-13. századtól a reformáció koráig nem volt vita tárgya (1287-ben Milánóban még vitatkoztak annak templomi létjogosultságáról, de mint egyetlen liturgiai hangszert, megengedték templomi használatát), sõt az orgonaépítészet a virágkorát élte a reneszánsz idején. Erre a virágzásra dérként hatott a reformáció. Míg a római katolikusoknál már rég nem kérdés az orgona használata, addig a reformátorok sokszor központi kérdéssé nagyítják, s nemcsak a római katolikusoktól szakadnak el e tekintetben, hanem egymástól is.

Luther Márton kedvelte a zenét, és ennek többször hangot is adott. Közismert gondolata: a nemes zene (ének) az Isten beszéde után a legnagyobb kincs a földön. 1526-ban a Deutsche Messében azt fogalmazza meg, hogy az az Isten akarata, hogy az õ igéjét az embernek szükséges olvasni, énekelni, prédikálni, írni és verselni, és ahol ezt elõsegíti és támogatja, ott hagyni kell, hogy a harang harangozzon, és minden orgona sípoljon, és minden csengõ csengessen. Ezek után nem csoda, ha a Wittenbergi Teológiai Fakultás 1597-ben kijelentette: „ami […] az orgonát illeti, az isteni iratokból meg vagyunk gyõzõdve, hogy Istent hangszerekkel is dicsérik […] A hangszeres zene […] Istennek olyan ajándéka, amely képes arra, hogy az embernek kedélyét megváltoztassa”. Ennek egyetlen feltétele volt az, hogy olyan egyházi énekeket kell az orgonán játszani, amelyeket Isten dicsõítésére írtak. Az orgona ezenfelül bizonyos liturgikus csendet kell kitöltsön, amely csend alatt a gonosz „betörhet” az istentiszteletre.

Kálvin János már ennél radikálisabb álláspontot képviselt. Szerinte a zene Isten ajándéka, s így annak öncélú felhasználása bûn. A hangszerek használata ezért tiltott az istentiszteleten, mert a hangszerek ezt az öncélúságot segítik elõ, hiszen az emberi természet olyan, hogy mindenre inkább figyel, mint Isten igéjére. Az éneklés azonban ajánlott, mert bizonyságtétel, dicséret, intõ jel a bûnnel szemben, gyógyító a kísértésekben, a megszentelõdés segítõje. A legalkalmasabb mûfaj a gyülekezeti éneklésben a zsoltáréneklés, de nem zárt ki más gyülekezeti éneket sem. Az instrumentális zene így nem talált otthonra Genfben, s a St. Pierre katedrálisban is csak 1756-ban szólalt meg elõször orgona.

A zürichi reformátor, Ulrich Zwingli még radikálisabb álláspontot képviselt. Bár a három reformátor közül õ volt zeneileg a legképzettebb, mégis az istentiszteleti rendbõl teljesen számûzte az éneket, a zenét: 1525-ben eltávolította a zürichi Grossmünsterbõl a karénekeskönyveket, 1529-ben pedig lebontatta az orgonákat. Hatása igen nagy volt, hiszen a Grossmünsterben a reformáció után csak 1876-ban építettek elõször orgonát, s azt is hasonló harcok árán, mint a római katolikus egyházban a kora középkorban.

Természetesen a magyar reformáció is magáévá tette ezeket a nézeteket, s ha nem is ennyire éles ellentétekkel, de a felfogásbeli különbségek a református egyházban is megmutatkoztak. Az 1567-es Debreceni Hitvallás Zwinglihez közeli állásponton van: „az Antikrisztus táncoltató miséjéhez alkalmazott hangszereket pedig, a képekkel együtt, kihányjuk, mivel azoknak semmi hasznok nincsen az egyházban, sõt jelei és alkalmai a bálványozásnak”. Az erdélyiek némiképp pozitívabban viszonyultak az orgonához, s bár többször nemtetszésüknek adtak hangot az orgonával kapcsolatosan, és ez gyakran helyi szinten tettlegességre is vezetett (Kolozsváron 1565-ben a Szent Mihály templomból eltávolították az orgonát), arra nincs írásos emlék, hogy teljesen kitiltották volna a hangszert a templomokból. Az biztos, hogy az egyházi vezetés nem nézte jó szemmel az orgona templomi használatát, és sok templomban le is szerelték azokat.

Az orgonával kapcsolatos ellenérzések nem lanyhultak, bár az országban igen elterjedt már más felekezeteknél az orgona, s maga Bethlen Gábor sem idegenkedett tõle. 1626 karácsonyát Lõcsén töltötte és a Szent Jakab templomban vett részt a karácsonyi istentiszteleten. Akkor csodálhatta meg az éppen elkészült új orgonát is, melyet Hans Hummel krakkói orgonaépítõ többedmagával 1624-ben fejezett be. 1628-ban levelezésbe is kezdett a lõcsei tanáccsal, hogy az ottani orgona készítõit Gyulafehérvárra hozathassa egy új orgona elkészítésére. A megállapodás végül nem jött létre, s a fehérvári orgonát 1629-ben más mesterektõl rendelte meg. Az év novemberében bekövetkezett halála miatt nem érhette meg az orgona befejezését. Egyébként ezért az „eretnekszagú mûpártolásért” többen „szimulálással”, a katolikusok felé kacsintgatással vádolták. Bethlen Gábor özvegye, Brandenburgi Katalin az orgonaellenes egyházi vezetõknek engedve 1630-ban leszereltette a gyulafehérvári székesegyház félkész orgonáját, és a szebeni lutheránusoknak ajándékozta. Geleji Katona István (1633-tól erdélyi püspök) az 1636-ban megjelent Öreg Graduál elõszavában elmarasztalóan nyilatkozik az orgonáról: „ha az újtestámentumi ecclesia hétszáz esztendõk alatt […] az orgonának bõgések […] nélkül ellehetett, most immár annál inkább ellehet. […] Jobb volna azért azokot a nagytömlõ furulyákot és sok süvöltõjû fúvókot, ahol vagynak is, a templomokból kihányni és a kovácsok mûhelyében adni” – idézi Dávid István Mûemlék orgonák Erdélyben címû könyvében (Kolozsvár, 1996).

A 18. században minden ellenzés mellett az erdélyi reformátusokat is elérte az orgonaépítés divatja, s több egyházközségben (egyelõre a tehetõsebb vagy patrónusok támogatta gyülekezetekben) a század közepe után nem sokkal már állt az új vagy vásárolt orgona (Köpec 1756, Kézdivásárhely 1757, Erdõfüle 1760). 1758-ban Borosnyai Lukács János püspök így panaszkodott: „Másszor is mondottam, élõ s építõ orgonákat, jó papokat alig tarthatnak eklézsiáink, s némellyik koldul temploma tornya reparatiojára [javítására] (mint a sepsiszentgyörgyi) s orgonát s orgonistát tart. Mit épít a sok illiteratus [írástudatlan] ember között az a zengés, mellyel az értelmes éneklésnek hallását is elölik a tudatlan községben. Ollyan hellyekre való az orgona, ahol mindenik hallgatónak könyv van a keziben, s érti s tudja az éneklésnek argumentumát” [módját]. Az 1761-es bögözi zsinaton azt fájlalják, hogy „az újságokon kapdosó emberi elme, amelynek álma sem édes, míg õ is meg nem szerzi azt, amit másoktól látott, ha szintén azzal több kárt teszen is, mint hasznot, a Háromszéki egyházi Communitasban [közösségben] az orgonával való éneklést egy eklézsia propria auctoritate introducálván [önhatalmúlag bevezetvén] más eklézsiákot is megigézett, és már mind a négy tractusokban [egyházmegyékben] az orgonák szaporodni kezdettenek”. A század folyamán úgy elterjedt az orgona használata a székelyföldi reformátusoknál, hogy a zsinat már nem tehetett egyebet, minthogy a „törvényen kívüli” állapotot szabályozta, s ha nem is tilthatta be, de legalább megnehezítette a hangszerek beszerzését. Így, ha egy egyházközség orgonát akart építeni, nem volt szabad azt az egyház kasszájából finanszíroznia, hanem arra külön gyûjtést kellett szerveznie. Nem lehetett az orgonálni nem tudó iskolamestereket állásuktól megfosztani, hanem külön orgonistát kellett alkalmazni. Azt a zsinat is tudta, hogy az orgona „igen könnyen bomló s romló muzsika”, s azt is meghatározták, hogy ha valamelyik egyházközségben elromlik az orgona, „ne corrigáltassák [javíttassák] az eklézsia közönséges pénzével, hanem akkor is magok tulajdon költségeken fogadjanak mesterembert”. A zsinat tisztában volt azzal, hogy az orgonajavítás nem olcsó (annak csak egyszeri „elhányása s egyberakása” is drága szokott lenni), s vagy az eklézsiát próbálták megmenteni a nagy költségektõl, vagy ezzel a határozattal próbálták visszaszorítani a hangszer elterjedését.

A század közepétõl kezdve szinte minden tehetõs gyülekezet orgonát vásárolt vagy készíttetett magának, de a szegényebb eklézsiáknak is lett orgonájuk, ha a patrónusuk zenekedvelõ ember volt, és áldozott a hangszerre.

Néhány orgona megjelenési sorrendje: Bögöz 1761, Felsõboldogfalva 1762, Kolozsvár 1765, Torda 1768, Szilágysomlyó 1769, Bonyha 1770, Kolozsvár-Alsóváros 1775, Rugonfalva 1776, Bágy 1777, Marosvécs 1777, Déva 1778, Dés 1780 stb.

Az idõsebb nemzedék tagjai azonban még késõbb is furcsállották a reformátusok nagy orgonaépítési kedvét. Amikor Marosvásárhelyen 1790-ben megépült az orgona, Kovásznai Tóth Sándor idõs kollégiumi professzor azt mondta, hogy Marosvásárhely csináltatott magának egy fakántort, jó volna már, ha egy fapapot is csináltatna.

Bár néhány orgonaszakértõ a 19. századot az orgonaépítészet szempontjából, némi joggal hírhedtnek nevezi, és a nyugat-európai orgonaépítés visszafejlõdésérõl beszél, addig Erdélyben virágzott az orgonaépítészet. A 19. század elején még a szász mesterek uralták az orgonaépítés területét, de a század közepén már az erdélyi magyar orgonaépítõket bízták meg a reformátusok új orgonáik megépítésére. A század közepén költözött Erdélybe, Kézdivásárhelyre a szabadkai születésû (egyesek szerint horvát származású) Kolonics István, aki több mint 200 orgonát épített szerte az országban, de külföldön is megtalálhatók munkái. A Kolonics-tanítvány Takácsy Ignác Marosvásárhelyen rendezte be mûhelyét, és itt dolgozott a magyarigeni származású Szabó János és tanítványa, Vass István is. Vásárhelyi mesternek számít Blahunka Lajos, és Bodor Péter is itt épített meg néhány orgonát. Simon László Kolozsváron rendezte be mûhelyét. A század vége felé indította temesvári mûhelyét Wegenstein Rudolf, Brassóban Cioflek és társai, s a századforduló után a pécsi Angster József, Rieger Ottó (Budapest), Országh Sándor (Újpest), Kerékgyártó István (Debrecen) és Szalay Gyula (Székesfehérvár) orgonaépítõk is betörtek az erdélyi piacra. Wegenstein 58, Angster 86, Országh 30 erdélyi orgonát tudhat magáénak. A századforduló technikai változtatást is hozott magával. A 19. század vége felé igen elterjedt a pneumatikus traktúraszerkezet (a billentyûket, a játszóasztalt a szélládával, szelepekkel, sípokkal összekötõ szerkezet), s ettõl kezdve, ahogy Friedrich Jakob orgonaszakértõ fogalmaz, minden orgonaépítõ a szabadalmi hivatal okiratával büszkélkedett, és orgonáikat teletömték kétes értékû játéktechnikai segítõkkel. Való igaz, a pneumatikus rendszer óriás orgonák megépítését tette lehetõvé, ám ezek technikailag messze alulmaradtak a klasszikus mechanikus rendszerû hangszereknél. Az idõ a mechanikus traktúrával építkezõ orgonamestereket igazolta, hiszen a pneumatikus rendszerû erdélyi orgonák szinte mindegyike kisebb-nagyobb hibákkal küzd vagy teljesen használhatatlanná vált. A pneumatikus rendszer állandó karbantartást igényel, s erre az utóbbi 60 évben nem volt lehetõség. A magyarországi mestereket a századfordulón megbízó egyházközségeknek mind pneumatikus orgonáik vannak. Különben Wegenstein is elõszeretettel használta ezt a szerkezetet.

Az elsõ világháború óriási érvágást jelentett az erdélyi orgonaépítészetnek. Egyrészt senki sem rendelt már orgonát, másrészt a meglévõ orgonák döntõ többségének fémsípjait háborús célokra rekvirálták. 1917 októberében a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium rendeletet bocsátott ki, miszerint még annak az évnek novemberében meg kell kezdeni az orgonák ón ill. ónötvözeteibõl készült sípjainak begyûjtését. A rendelet alól csak a különleges mûvészettörténeti értékû orgonák képeztek kivételt. Az 1850 után készült orgonák semmiféle módon nem kerülhettek a felmentendõ orgonák listájára. A rendelet minden törvényesen elismert vagy el nem ismert felekezetet érintett.

A begyûjtés úgy kellett történjen, hogy az orgonának használhatósága legalábbis korlátolt mértékben megmaradjon. A begyûjtés során a legtöbb esetben a homlokzati sípokat vitték el, hiszen ezek voltak a legméretesebbek, és sok orgona esetében egyedül ezek készültek fémbõl.

Az elsõ világháború után minden egyházközség igyekezett orgonája hiányzó sípjait pótolni, a hangszert megjavíttatni, de mire sok egyházközség a munkát befejezte, kitört a második világháború, és rengeteg orgona újból a rekvirálás ill. a román és orosz bevonulások, átvonulások áldozata lett.

Az 50-es évek politikai, gazdasági helyzete nem kedvezett az erdélyi orgonaépítésnek sem, és az orgonaépítések, javítások száma a nullához közelített. A hatvanas évekkel kezdõdõen a használhatatlan és alapos javításra szoruló orgonákat Mesnyi János marosvásárhelyi orgonaépítõ szûk lehetõségeit teljesen kihasználva igyekezett megjavítani. Az 1990-es évekig református berkekben szinte õ az egyetlen orgonaépítõ, aki érdemben tudott foglalkozni az orgonákkal. A ’80-as években kezdõdik Molnár József nagyváradi orgonaépítõ munkássága, s azóta egyre több orgonaépítõ dolgozik Erdélyben, ezzel az orgonaépítés, de fõleg a javítás és restaurálás a reneszánszát éli napjainkban.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008