Művelődés

Az irodalomtörténet szívesen tartja számon irodalmi személyiségek találkozásait. Sinka István patetikusan evokálta azt a „nagy percet”, amikor „tüzes szemébe nézett Toldi Miklós János Vitéznek”, Orlai Petrich Soma Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly két generáció békekötését jelentő kézfogását festette meg. Az irodalomnak nevezett virtuális konstrukció művelésén dolgozók szemében ezeknek a találkozásoknak a résztvevők érdekszféráját meghaladó a jelentőségük: irányzatok, értelmiségi pozíciók, esztétikai elvek vagy éppen „szellemóriások” útjának kereszteződését látják bennük. Hasonló helyzet értelmezésére, leírására vállalkozom akkor, amikor Kazinczy Ferenc 1816-ban Gyöngyössi Jánosnál Újtordában tett látogatását rekonstruálom. Az olvasó arányérzéke tiltakozik talán az ellen, hogy ezt a léptékében kisebb eseményt az idézett példákhoz mérje. Az elemzés célja nem is az, hogy a fentiekhez hasonló reprezentációt társítson ehhez az irodalmi kánon szempontjából jóval szerényebb eseményhez. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy az esemény két főszereplőjének levelezése, illetve az esemény körül szignált Gyöngyössi-szövegek milyen típusú kontextualizációt engednek meg, s csak ezután kérdezek rá ennek a helyi eseménynek a „nagy találkozás” ideológiai keretéhez való viszonyára.
Gyöngyössi János (1741–1818) több generációs papdinasztia sarja. Krasznán született, apja ottani lelkészkedése idején. A kolozsvári református kollégiumban végzett tanulmányok után 1767 és 1771 között a leydeni egyetem diákja. Hazatérte után 1772-től lesz az újtordai református parókia segéd-, majd 1774-től állandó lelkésze. Itt hal meg 1818-ban. Verseit 1790-ben Szacsvay Sándor publikálja Bécsben, majd 1802–1803-ban a Kilián fivérek Pesten. Gyöngyössi megítélése ellentmondásos. Leoninusai miatt Kazinczy Ferenc és Ráday Gedeon fordul ellene; irodalmi átértékelésére csak a 20. század második felében kerül sor Mezei Márta felvilágosodáskori líramonográfiájában, Bíró Ferenc korszakmonográfiájában, illetve Kovács Sándor Iván a „mesterkedő költészetet” áttekintő antológiájában (Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma.  Bp. 1994, Mezei Márta: Felvilágosodás kori líránk Csokonai előtt.  Bp. 1974). A széphalmi mester (Kazinczy) erdélyi körútján ejti útba az újtordai református parókiát és annak lelkészét, akiről két évvel későbben a Tudományos Gyűjteményben ezt a nekrológot közli: „Tordai református prédikátor Gyöngyösi [!] János úr,    leoninista verselőink vezére, meghalt ez idén 1818. március 15-én ugyanott. Született Krasznán, hol atyja prédikátor volt, 1741. novemb. 4-én. Verseinek már kijött két kötetei mellé egy harmadik fog adatni, melyben már rímtelen metrikus versei is lesznek.” (Kazinczy Ferenc, Megholt tudósok, Tudományos Gyűjtemény, 1818. 04. 140, Magyar Pantheon, 1884, 368.) A nekrológ látszólag semleges fogalmakkal dolgozik, a korszak irodalmi vitái azonban negatív értéktöltetet rendelnek a „leoninista verselőink vezére” fordulathoz, illetve a „már rímtelen metrikus versei is lesznek” jóslat a végre jó útra tért verselő kategóriájában helyezi el Gyöngyössit. Egyébként rímtelen metrikus versekről, azoknak egész kötetéről nincsenek adataink. A nekrológ tehát menteget és diszkvalifikál. Természetesen Kazinczy gesztusát az irodalmi mezőn belül elfoglalt esztétikai, poétikai funkciók is motiválják, a Kazinczy–Gyöngyössi viszony hoszszú tartamú története viszont rálátni enged egy másfajta értelmezési horizontra is.

Kontextualizációk. Az alakulóban levő Gyöngyössi-kép
Kazinczy levelezésében Gyöngyössi neve rendszeresen és nagyon eltérő kontextusokban fordul elő. Gyöngyössi Kazinczy általi megítélésének változása magyarázható Kazinczy esztétikai nézeteinek alakulásával, radikalizálódásával, de Gyöngyössi Kazinczy felkéréseire érkező reakcióival is. Itt inkább a viszony alakulására vonatkozó források egymás mellé helyezése a cél, mint valamelyik értelmezés melletti érvelés.
A levelezés legelőször 1786-ban említi Gyöngyössit, amikor Ráday Kazinczynak megírja Baróti Szabó Dáviddal közös ellenérzését „az Vers közepén és végén öszve hangzó Hexameterekkel és Pentameterekkel” (Kazinczy Ferenc levelezése 1–21. Bp. 1890-1911. – továbbiaskban KF – I. 119) szemben, és ekkor említi Gyöngyössi elleni támadó írásait, melyeket az újtordai papnak is megküldeni szándékszik. A negatív megítélés alapja egy esztétikai-poétikai nézet, s hogy a metrikus rímes versek szerzőjéről még nem alakult ki teljesen elmarasztaló vélemény, azt Molnár János 1787-es levele is igazolja: „Vettem az Alcaeus és catullus rendü Ódákat avagy Éneket. Két Gyöngyösinek és Baróti Dávidnak eszével, nyelvével és tollával birjon, a’ki azokat, a’mik ottan szépek, felségesek, dicsérettel felérje” (KF I. 150). Jóval érdekesebb azonban Horváth Ádám és Kazinczy 1789-től folytatott levelezése arról, kiket kérnek fel az Orpheusban való közreműködésre. Gyöngyössi nevét Horváth említi először 1789. január 16-án kelt levelében, melyben éppen esztétikai nézetei miatt menti az újtordai lelkészt: „Senki se vesse tehát szemére Gyöngyössi János Uramnak, ha a’ maga Leoninus verseiben a’ Magyarban néha néha az ugy nevezett caesurát meg-rövidíti, mert vagyon rá auctoritásunk” (KF I. 253). Illetve, egy hónappal későbben az Orpheus szerzői közé ajánlja: „keresd fel (…) Erdélyben Uj Tordánn Gyöngyösi Jánost (ezt én meg szóllitom és Társúl hívom) ő nem lesz utolsó Társaságunkban” (KF I. 281). 1789 októberéig Gyöngyössi neve számtalanszor tűnik fel a kettejük levélváltásában, míg Horváth meg nem küldi Kazinczynak a lelkész elutasító levelét. Horváth elismerően beszél Gyöngyössiről: „Gyöngyösinek az V. Magyar Músában p. 67. láthatod egy versét; ott ugyan a’ materia sem kivanhatta hogy nagyonn meg-vesse magát, de tsak ugyan méltó meg olvasni; egyéb aránt pedig igen jó szív tetszik ki; de még sem írok addig neki, míg válaszodat nem veszem. – irj mentűl elébb” (KF I. 291–292). Sőt, lírikusként a Földi–Horváth páros harmadik tagjaként említi: „ (…) mi pedig Földivel és Gyöngyösivel ’s ha még mások lesznek közöttünk a’ Poesis tengere’ búvárjai, el győzzük versekkel az Orfeust; több hasznos Társakat egyenessen a’ versekre ne kénszerittesünk, hanem dolgozzanak ollyant, a’ mivel legtöbb hasznot lelhetnek.” (KF I. 339). Az októberben idézett Gyöngyössi-válaszlevél előtt Horváth azt is említi, hogy Gyöngyössi a lap körüli jogviszonyokról érdeklődik, s arra is rákérdez, szerződéses állást jelent-e a közreműködés. (Ez az utalás Gyöngyössi irodalmi mezőhöz és értelmiségi szerepkörökhöz való viszonyának tisztázásában lehet jelentős.) Visszautasító levele egyértelmű, papi teendői, betegsége akadályozzák abban, hogy a szerzőkhöz társuljon: „Én tellyes szívemből szeretném magamat társúl adni azon munkára; de akármennyit gondolkozzam, mimódon tehessem annak szerét, bizony még most módját nem találom, mentűl inkább erősített ’s gyógyított az Isten; annál több kötelességek vagynak előttem, hívatalom szerént el-múlhatatlanok. A’mi kevés üres óráim vólnának; apróság vers’írás el-foglalja; mivel rész szerént sokan szoktanak a’ félékért meg kérni; rész szerént magam is olly alkalmatosságokat látok, vagy Patronusimra (Szegény Gyöngyössy!) vagy Barátimra nézve, mellyeket fontos okokért el nem múlathatok” (KF I. 484–485, a megjegyzések Horváthtól valók). De panaszol az erdélyi értelmiségi nehéz sorsára is: „Külömbözik ez a’ Haza Magyar Országtól (Ha tudnád, szegény Gyöngyösi), de a’ nagy drágaság miatt minden ember is igen öszve vonta magát, mint a’ tsiga. A’ Deákság alig él, mivel az Urak az Alumniumokat sokan el-vonták. A’ papok tsak tengenek; mert a’ népek fizetéseket adni többnyire nem is tehetősök. Ezekért nem kell a’ Tudós főknek bányájokból ki áradott drága arany, ez el-nyomorodott, vagy rész szerént meg-fösvényedett népnek.”  Horváth stílusa, őszintesége miatt dicséri Gyöngyössit. S még ha ez az esemény nem dönti el egyértelműen Gyöngyössi sorsát, az előző ingadozóan negatív megítélést felerősíti és ezt követően már kirekesztettként, a Kazinczy ízlésítéletein kívül esőként írnak róla. Földi János 1791-es ítélete egyértelmű: „Gyöngyösi a’ Monasticus, Aesthetica nélkül való verseknek béhozója s gyarapítója stb.” (KF II. 212). Ez a negatív kép mindössze annyiban módosul, hogy Kazinczy több ízben is elismeri Gyöngyössi tehetségét egy olyan versforma művelésében, mely figyelmet nem érdemel, 1790-ben Édes Gergelynek írja: „Gyöngyösi Úr ezeknek irásokban felette szerentses; de minek előtte néki csak egy poemátskáját is elolvassam, készebb vagyok akármelly barbarus gondolkodású theologus munkáját végig olvasni. Szenvedhetetlen előttem az’ a gyermeki pattogtatás, az a’ gyermeki pipere a’ Görög és Római mértékre vett versificatióban” (KF II. 222). 1803-ban, Gyöngyössi két kötetben kiadott verseinek megjelenésekor hasonlóan fogalmaz egy Kozma Gergelynek írt levélben. Nyilván, szövegről szövegre sok minden változik: a címzett (a feladó), illetve annak megítélése (Virág Benedekkel szemben, későbben Kozmával szemben Kazinczy szarkasztikus hangnemet is megenged magának) és változik az a kontextus is, melyben az irodalom, az esztétikai ízlés és érték ügyéről döntenek. 1805-re Gyöngyössi az ortológus tábor poétája, a debreceni kánon kiemelkedő alakja lesz. 1807-ben a magyar verselés nemeiről szóló levelében Kazinczy Rumynak ezt írja: „Negyedik neme az a’ korcs monstrum (Zwitter), mellyet az ostobaság századjának példája után a’ Tordai Lantos (des Leyermann zu Torda) hoza szokásba és kedvességbe az ízevesztett füleknél”. Sőt, a magyar verselés negyedik nemét – Gyöngyössi miatt – Kazinczy tordainak nevezi. Ez az alkalmi megnevezés későbben nem tér vissza. Gyöngyössi ettől kezdve már csak „tordai pap”, „tordai vén lantos”, s nem csupán verselési technikája, de verseinek bő jegyzetelése miatt is megszólják. Gyöngyössi a Kazinczy-levelezésben közel negyvenszer szerepel, Kazinczy sohasem számol le vele véglegesen, de a marginális figura szerepénél sem szán neki többet.
1816-os erdélyi körútján mégis meglátogatja. A látogatásról négy eltérő beszámoló készült: az egyiket Gyöngyössi írja Kazinczyhoz a látogatás után kelt levelében, a másik szerzője az Erdélyi levelek Kazinczyja, az utolsó kettő pedig Kazinczy két magánlevelében található meg. 1816. június vége vagy július eleje lehet, amikor Döbrentei Gábor kíséretében Kazinczy ellátogat az újtordai református paplakra. A hazaúton a szellemi vezér ismét megáll Tordán, ekkor viszont Gyöngyössit nem találja otthon. A hivatalos, Erdélyi levelekbeli beszámoló így hangzik: „Úgy tetszék déli álmából verte fel miattunk hitvese, mert későcskén is jött elő, s egészen fel nem derülhete. [Az embert látván magam előtt, alig hihetém, hogy mindnyájunktól útált verseit, de melyeken a könynyű ömlést nagy igazságtalanság nélkül nem lehet nem irigyleni, ez terjesztette legyen el.] Egy szépképű öreg, a legtisztább bőrrel, lángoló orcákkal, s egészen fehér hajjal. Bergmann jól eltalálta képét, de a tudóst akará adni nem az embert, s így a kép oly fanyar, mint az ember nagy mértékben szeretetre méltó” (Kazinczy, Erdélyi levelek 92, a tordai látogatásról a IV. illetve a XXIII. levél szól). Illetve konklúzióként Kazinczy ezt is hozzáteszi: „Oly érzésekkel jövék el a tiszteletet érdemlő embertől, mintha leoninusokat soha nem írt volna. Sokat szenvede dicsősége mellett, mert megleckézteté szegényt a szelíd Ráday is, mint gróf Teleki József, és mi sokan; s ki tudja, nem ez az ostrom vezette- szép magaelszánásra” (uo. 93). Kazinczy megcsodálja Gyöngyössi költői ambíciójú lányát, aki a neki is kedves poétákat könnyűszerrel idézi. A visszaúton a zárt ajtók miatti kiábrándulást egy unitárius istentisztelet végighallgatásával feledi, s a hívek között megcsodál egy ismeretlen lányt. Kovács Sándor Iván epésen meg is jegyzi: „…s azon a nagyon református szabású prédikáción mintha Gyöngyössi poétria kisasszonyon jártatná meg férfiszemét, oly mohó-jóleső beszámolójában egy kívánatos hölgyhívő leírása.” (Kovács Sándor Iván: Mesterkedők – Antológia.  Bp. 1999. 167–198). Torda a szép, különleges lányok városaként kerül be az Erdélyi levelekbe. A magánlevelek kontextusa azonban egészen másként értékeli az eseményt. A pittoreszk elemek elmaradnak, s Kazinczy megdöbbentő részleteket közöl az öreg lelkésznél tett látogatásáról. Az anekdotikus leírás valószínűleg a nadrágviselet változására utal. „A’ Leonínus Gyöngyösit láttam. Épen olyan, mint a rézbe metszett képe, csak hogy most nem vala fején paróka, s Tiszteletes Uramnak én felette nagy tökit (herniáját) is szerencsés valék látni, mellyet a réz nem mutat.” (Kazinczy – Gr. Dessewffy Józsefnek, Andrásfalván, Küküllő Vármegyében, Júl. 16d. 1816. KF XIV. 245). Egy hónappal későbben tartalmában hasonló levél jut el Kis Jánoshoz is: „A Leoninus Kocczantyúsit is láttam, de Döbr. meg nem neveze. Visszamenőben ismét leszek nála. Az ember olly rettenetes mint az Író. Rettenetes herniája szembe ötöl. Szolgai lélek” (KF XIV. 260). Kazinczy tehát inkognitóban látogat, s Gyöngyössi csak napok múlva értesül látogatója kilétéről. A személyes találkozásra későbben, egy Kazinczynak címzett magánlevélben reagál. „Szívem szerint sajnállottam, hogy ama’ szerentsés alkalmatossággal, mellyben a’ Mélt. Úr Döbrentei Urral együtt hozzám magokat meg-alázták vala, még-is olly szerentsétlen lettem, hogy a’ tsupa szemléléssel maradék. Mikor azután néhány napokkal mástól megértettem, kit tisztelni volt szerentsém; nem tudtam, magamat pirongassam é, eggyügyüségemen, hogy kérdést nem tettem, kihez lenne szerentsém? a’ ki tsak valami a’ Groff Urfihoz tartozó személyröl gondolkoztam: Vagy pedig Titt. Döbrentei Urra vessek, hogy nekem e’ szerentsémet ki nem jelenté. Azon igen rövid idő alatt alig-is szóllhaték keveset Döbrentei Urral, leg-ottan tsak fel-kelvén, el-siete, míg magamat eszembe vehetném. Igy tsak ugyan én ezen a’ néma játékon által esém, melly fel-vonásban láta a’ Mélt. Úr egy vén papot a’ maga egygyügyüségéban, a’ ki már a’ nyugoti ponthoz közelget, és nem tsuda, ha ügyelésében hanyatlott: de én-is szerentséltettem legalább annak bár látásával, és már képzeletembe ragadott tekintetével, kinek érdemeivel tellyes a’ két Magyar haza. És most elég ennyi-is énnékem” (KF XIV. 401– 402. Újtorda, 1816. 10. 31.). Szemrehányás, de a lelkészi attitűdhöz illő alázat is ott van Gyöngyössi levelében. Közel jár ahhoz a véleményhez is, amit a magánlevelek forgalmaznak róla. Igaz, Kazinczy személyéről hírneve miatt és nem munkáinak ismeretében beszél elismerően. A 75 éves lelkész szereplője ugyan az eseménynek, de nincs beleszólása abba. A látogatásra érkező négy hónappal későbbi reakcióját csak a Kazinczy-levelezés szövegdömpingje tartalmazza, magyarázkodásra nincsen alkalma. 1816-ban papi és lokális versszerzői feladatai még inkább lekötik, mint az 1790-es személyes kapcsolattartás pillanatában.

1816 az újtordai parókián
Az újtordai református parókia consistoriumi jegyzőkönyve (Újtordai Református Egyház Levéltára. Protocollum consistorii 1806–1827, Levélt. sz. I. 40. – 2. kötet, 44–46.) nehéz évként jegyzi az 1816-dikat. Januárban rektort cserél az egyházhoz tartozó iskola, ugyanakkor két új egyházfit iktatnak funkciójukba, az egyház tulajdonában levő kis malom árendása megtagadja a fizetést gátépítés okán, októberben lemondani készül a kurátor. Az egyház adminisztrátor-kurátorai az egyházi tulajdonok bérbe adására többször is licitációt szerveznek az év folyamán. A templom bejárata fölötti cinterem árverése egész nyáron át húzódik. Az évi terv tartalmazza a hívek ellenőrzését, a templomba nem járók felelősségre vonását is. Egy Fazakas István nevű katolikus szabólegény református vallásra tér át. Tavasszal lezajlik a szokásos évi püspöki vizitáció (Nagyenyedi Egyházmegyei Levéltár Ib. 4. Visitatiorum Protocollii, 1809–1816). Gyöngyössire továbbra sincs panasz. Hívei meglehetősen elégedettek a segédpapként fiatalon odakerült lelkésszel, aki egész papi pályáját az újtordaiakkal töltötte. Ekkorra már Gyöngyössi segédlelkésze az a Szengyörgyi Király István, aki halála után a helyére kerül hívei akarata ellenére (uo. Újtordára vonatkozó iratcsomag. 1819. 1/5-ös szekrény.) Ez az, ami az újtordai parókiát és annak lelkészét lelkészi minőségében érinti. Ezen kívül az esperesi hivatal felé is kötelezettségei vannak az újtordai papnak. Júniusban Gyöngyössi assessorként vesz részt az ótordai esperesi gyűlésen (uo. Ia. 4. Szent Zsinati Jegyzőkönyv, 1809– 1816). Hívei költőként is foglalkoztatják. Diariumában 1816-ból való az utolsó arra vonatkozó bejegyzés, hogy verséért fizetséget kapott (kézirat a Kolozsvári Református Teológia könyvtárában, jelzet nélkül 284). Az önéletírás erre az időszakra már nem terjed ki, ezért Kazinczy látogatásának lokális kontextusára vonatkozóan csak a „köznapi írásgyakorlatokból” szűrhetők le információk. A dokumentált események csak részlegesen fedik le az 1816-os esztendő történéseit. Az idős lelkész programja azonban meglehetősen zsúfolt. S ami a tordai vén lantost illeti, 1803 óta nem szívesen bocsátja irodalmi nyilvánosság elé verseit, mindössze halotti verseit publikálja a kolozsvári kollégiumi nyomdában többszerzőjű gyűjteményes kötetekben. (A Román Tudományos Akadémia kolozsvári könyvtárában levő nyomtatványok jelzete: R134319, R119624, R134350, R134437, R119645, RMK 568, R127708, U74163, U82484, F 45393, U74565, U65548, R09485, R 115673, R127698, R134346, C82380) Utolsó kötetének előszava után irodalomhoz való viszonyáról nem beszél, s Kazinczyt önéletírása is csak egyszer említi, ekkor is tartózkodóan: „Mellyek (kádenciás versei) akkor nagy kedvesseget találtak mind a két Magyar Hazában még érdemek felett-is, és akkor a’ Kadenziás vagy Leonina semmi crisis ellenem nem támadott tudtomra, melly azután sok esztendőkkel támadott nemelly ujj Magyar Tudosok altal, és ma-is folytattatik, kik között nevezetesek lettek Virág Benedek, Kazintzi Ferentz, Döbrentei Gábor, még elébb Gróff Rádai Gedeon Ur-is, ki levele által-is dehortalt az olyan Romai formára szabott Verseknek Kádentziáktól” (Gyöngyössi diariuma 110–111).
Hogy ez a tartózkodás mit jelent, annak megválaszolására az itt idézett források nem elégségesek. A 18. századi értelmiség társadalomtörténete adhat támpontokat egy kisvárosi lelkipásztornak a hivatásosodási folyamat kezdetén álló irodalomhoz való viszonya tisztázására. Arra szeretnék csupán figyelmeztetni, hogy – a részvevők kanonizációjának szempontján kívül – mekkora a különbség a kezdetben idézett példák, illetve az itt elemzett találkozás-esemény között. Kazinczy megfosztja Gyöngyössit a találkozás szellemi találkozásként való értelmezésének lehetőségétől. Találkozik ugyan vele, de megfosztja partnerét az azonos típusú részvétel lehetőségétől. Gyöngyössinek nem esemény a látogatás, illetve nem nagyobb esemény valamelyik főúri patrónusa látogatásánál. Az a lokális mikrokontextus, mely felől ő szemléli az eseményt, nem engedi Kazinczyban meglátni az irodalmi élet vezetőjét, ő másfajta, főúri vezetőkhöz szokott. S az azokhoz méltó magatartást kéri számon Kazinczytól is, amikor burkoltan felelősségre vonja identitásának eltitkolása miatt. Ő lelkészként és nem költőként találkozik vendégével, akiben a grófot és nem az irodalmárt azonosítja. Kritikus periódusa a hivatásos irodalmi értelmiség megszületésének a 18. század vége. Amíg a szerzői identitáskomponens része lehet más társadalmi státuszösszefüggésnek, irodalmár az irodalmárral nem feltétlenül irodalmárként találkozik. Kérdéses továbbá, hogy van-e a tanulmány elején idézett, mitikus értelemben vett szellemi találkozás a 19. századot megelőzően, illetve, hogy akkor, a 19. században, valamint korábban hogyan értelmeződik. A lokális források általi mikrokontextualizáció a válaszadás egyik lehetősége.