magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Erdélyi márciusok


Mind a tömbben, mind az elszórt, kisebb-nagyobb szigeteken, mind a szórványban élő magyarság helyzetét eléggé jól ismerve megállapíthatom, hogy nemzeti ünnepünk megélésében vidékenként lényeges eltérések tapasztalhatók. Egészen más a március tizenötödike Székelyföldön, ahol a magyarok tömbben, bő háromnegyedes többségben élnek, és egészen más például Kolozsváron és környékén, ahol összességében véve a magyarság száma nagyjából a háromszéki magyarokéval azonos, de a megyére, a régióra kivetítve szám­aránya az egyötöd alatt áll. Az ünnepre való felkészülés, a ráhangolódás, a hozzá való viszonyulás is változó, s ebben alighanem a negyvennyolcas-negyvenkilences események és azok utóélete, valamint a kegyeletápolás hagyománya, egyáltalán a léte a meghatározó. Székelyföldön természetes, hogy március idusán templomokba és kegyeleti helyekre vonulnak az emlékezők, másutt előfordul, hogy szólni kell: március tizenötödike van.

Az 1848–49-es nagy-nagy szorongatottságban az önvédelmi harcot vállaló Háromszéken például nem csak a nemzeti ünnepét megülő magyarság számbeli fölénye teszi mássá az eseményt, hanem az is, hogy a térségben megszámlálhatatlan a forradalom és a szabadságharc tetthelye. Ilyen például az önvédelmi harc első ágyúit adó bodvaji vaskohó, a székely fegyvergyártás másik üzemeként számon tartott erdőfülei vashámor, a székely tüzérség felfegyverzésének fellegvára: Kézdivásárhely. Aztán ott van a Gábor Áron elestének helyét jelölő kökösi kegyhely, a tüzér-őrnagy eresztevényi sírja, valamint a Székely Nemzeti Múzeumban őrzött egyetlen (?) fennmaradt, és Bukarestből immár végleg hazahozott ágyúja. Aztán ott van Agyagfalva, az egykori csatahelyek: az Epres-, illetve a Nyerges-tető, Vécer, s ott van az őrkői, illetve a postaréti vesztőhely, ahol a szabadságvágyat újraébreszteni szándékozó Makk-féle összeesküvés mártírjait a bécsi kamarilla kivégeztette. Mindez csak parányi része annak a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt nyitva álló könyvnek, amely révén a történelem a szó szoros értelmében tapintható, kézzel fogható. Ez az a tárház, amely nélkül a március tizenötödikére, a negyven-nyolcas forradalomra és szabadságharcra, annak hőseire való emlékezés és emlékeztetés foghíjas, tehát kevésbé érthető. Én például egészen bizonyos vagyok afelől: március tizenhatodikán a gyermek már alig-alig emlékszik arra (ha egyáltalán odafigyelt), hogy az első, a második, a ki tudja hányadik szónok mit mondott az emelvényről, de arra egész életében emlékezni fog, hogy megsimogatta Gábor Áron ágyúját. S ez nem csak Székelyföldön érvényes, hanem máshol is. Mindenütt. Arad, Brassó, Fehéregyháza, Kolozsvár, Koltó, Nagyszeben, Piski, Székelykeresztúr, Világos, Vízakna megannyi hely, ahol kézzel fogható a történelem. Erre kéne összpontosítani, erre kellene terelni az emberek és az újságírók figyelmét, mert én abban is biztos vagyok, ami egyébként látható és mérhető: előbbiek a sokadik szónoklat, nem kevésbé a lábon állva eltöltött második, harmadik óra után még az áldás előtt egyszerűen hazamennek; utóbbiak pedig rendszerint azt lesik, hogy melyik politikus mondott mekkorát, mert a sajtópiacon állítólag ez az eladható portéka.

Kolozsváron, de máshol is március tizenötödikén szót lehetne ejteni például arról, hogy a pesti március következményeként a kincses városban ülésező erdélyi országgyűlés hogyan szüntette meg a jobbágyságot, s hogy eme határozatnak éppen a piros-
fehér-zöld és kék-arany-kék színek láttán felhorgadók és ellentüntetők szépszülei voltak a legfőbb haszonélvezői. S hogy Bem nem csak harcolt Erdélyben, hanem intő szavakat is mondott magyarnak, románnak, szásznak egyaránt. Mert a derék lengyel a lényegről beszélt.

Talán szebb és tartalmasabb lenne az ünnep, ha visszatérnénk március tizenötödike és negyvennyolc lényegéhez; Reményik szavával élve: munkát s imát összefoglalón. Miként karácsonynak Jézus megszületéséről, s húsvétnak az Ő feltámadásáról kell(ene) szólnia, nem az eszem-iszomos napokról, március idusának sem a szónoklatok versengő tobzódásáról, hanem a lábunk előtt heverő történelemről kell(ene) szólnia. Legyenek ám lelket simogató, bátorító, a majdani napokra erőt adó szavak és verssorok, mert ott a helyük, de mértékkel csupán. Mert, szintén Reményiket idézve, szavalunk és beszélünk eleget március idusán. A sajtónak címzett tengernyi szó helyett hasznosabb a téren, a kegyhelyeken, a múzeumokban megsimogatni egy kicsi szalagot, negyvennyolcas ágyúcsövet, puskatust, kardmarkolatot, csákót, nyerget, de sírkövet és emlékjelt is. Mert ennek emléke biztosan megmarad.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008