magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Romhányi András: Kós Károly kultusza a Wekerle-telepen


A 19. század végén az ipari forradalom hatására Magyarországon hallatlan fejlődésnek indult a gyáripar, a nagyvárosok kezdtek túlzsúfoltakká válni. Különösen nyomasztó volt a helyzet Budapesten. A főváros lakásviszonyai a gyáripar fejlődése következtében a legsúlyosabb társadalmi és szociális bajok csíráit is magukban viselték. Az akkor regnáló Wekerle-kormány a nyugat-európai kertvárosi példák ismeretében hasonlóan humánus, de ugyanakkor olcsó megoldást keresett a problémára.

A telep építésének ötlete magától az első polgári magyar miniszterelnöktől (első két kormánya idején, tehát a tárgyalt időszakban a pénzügyi tárcát is vezető – sz. m.), Wekerle Sándortól származott. Az volt a szándéka, hogy az állami vállalatok munkásai, alkalmazottai számára építtet tízezer lakást, hogy megvalósítsa azt, amit Kós Károly az angol példaképtől, Morristól ekképpen idézett: „Házat, lakást: otthont kell adni az élettel tusakodó embernek”.


1908 júniusában írta alá Ferenc József azt a törvényt, amely a Wekerle-telep felépítéséről rendelkezett. „Jóváhagyatik a pénzügyminiszternek az az intézkedése, amellyel néhai Sárkány József örököseinek a Kispest község határában fekvő 472 ezer négyszögöl kiterjedésű ingatlanait négyszögölenként 6 korona 50 fillér vételár kikötése mellett a királyi kincstár részére megvásárolta. (…) Felhatalmaztatik egyúttal a pénzügyminiszter, hogy 12 millió korona erejéig egyszerű kivitelben munkáslakásokat építhessen, és azokat az állami és más üzemek munkásai, esetleg alkalmazottai részére bérbe adhassa.”

A telep megvalósítására több tervpályázatot írtak ki. Az ügy iránt közvetlenül érdeklődő pénzügyminisztert azonban egyik beérkezett pályázat sem elégítette ki, s ezért Győri Ottmár főmérnököt, miniszteri tanácsost bízta meg egy kiviteli terv elkészítésével.

Az építkezés 1909-ben kezdődött, és mintegy három év múlva elkészült a telep 90 százaléka. A Fő téren azonban még nem folyt építkezés. Oda emeletes épületeket képzeltek el.

A Fő tér megvalósítására 1912-ben tervpályázatot írtak ki. A bíráló bizottság Kós Károly pályaművét fogadta el, s a rá következő évben ott is megkezdődött az építkezés. Kós az erdélyi szász városok, különösen Nagyszeben főterének mintájára zárt teret, a térre vezető utakhoz kapukat képzelt el. Az elképzelés olyannyira tetszett a bíráló bizottságnak, hogy Kóst akarták megbízni a tér minden épületének megtervezésével. Ez lehetőséget, pénzt, hírnevet jelentett volna számára, ám Kós elegánsabb megoldást választott. Azt javasolta, rá és tervezőtársára, jó barátjára, Zrumeczky Dezsőre bízzanak két-két házat és a köztük lévő kapukat, míg a többi épületet más építészek tervezzék. Így változatosabb, izgalmasabb tér jön létre, mintha egyetlen ember tervezné azt. Az egységesség érdekében azonban meghatározta a tetőgerinc és a csatorna magasságát. A tér gyönyörű lett!

Kós pontosan tudta, hogy egy ilyen telep központi terének legfontosabb szerepe a szervező erő. Ennek megfelelő gondossággal végezte a tervezési munkálatokat. S bár eredeti elképzeléseinek egy része nem valósult meg, a tér tökéletesen betöltötte, és betölti ma is legfontosabb funkcióját. Azt, hogy a tér maga az agóra.

Sokan tévesen úgy tudják, hogy az egész Wekerle-telepet Kós Károly tervezte. Pedig ő csak a Fő tér két házának és a köztük lévő kapunak a tervét vetette papírra. No meg a tér funkcióját! Mi, wekerleiek ezt köszönjük neki.

A központi teret ma úgy hívják: Kós Károly tér. Itt tartjuk a Wekerle-telep falunapjait és legfontosabb ünnepségeit. Messzi kerületekből ide járnak a kismamák, mert az itteni játszótér csodálatos. Mert az egész tér csodálatos. Itt bújnak el a szerelmesek valamelyik padra, és itt élvezik az őszi napsütést az idősebbek.

A tér központi helyén Kós Károly szobra áll, Péterfy László nyárádselyei szobrászművész alkotása. Jól megfér Wekerle-telep centenáriumának évében a tőle nem messze felállított Wekerle Sándor szobrával. Aki odafigyel, észreveszi, hogy a szoborhoz vezető kanyargós ösvényeken faragott kövekre lép. Ezek a kövek az erdélyi polihisztor egy-egy fontos alkotását idézik. Kós bronz mutatóujja fényes, mert a gyerekek sokszor ebbe kapaszkodnak bele. 

A tér 3-as számú, Kós tervezte házának falán egy dombormű látható, ez Kós Károlynak állít emléket. Ebben a házban lakik egyébként „az öreg” egyik unokája, Kós Béla.

Ha a teret a másik oldalon, a Zrumeczky-kapu alatt hagyjuk el, az első sarkon meglátjuk a telep egyik általános iskolájának épületét. Az én gyermekkoromban még III-as iskolának hívták (ezt adták át harmadikként a telepen), mai neve Kós Károly Általános Iskola. A kerület egyik legjobb iskolája. Ha nem a legjobb! Névadójának szellemiségéhez méltón különlegessége az, hogy minden diákjának ahhoz ad fejlődési lehetőséget, amiben az illető gyermek a legtehetségesebb.

A telep Bárczi István terén egy különleges alkotás áll: A megfagyott muzsikusok. Huszonegy kopjafa, rajtuk egy-egy csőharanggal. Schlegel német filozófus szerint „az építészet megfagyott zene”, amihez Lechner Jenő magyar építész hozzátette, hogy „az építész megfagyott muzsikus”. A 21 kopjafa 21 építészt jelképez, egyikük Kós Károly.

Kós szellemiségét azonban a wekerleiek sokkal mélyebben őrzik. A szobrot, a domborművet, az iskolaépületet meg lehet mutatni bármikor, bárkinek, az kézzel fogható. De az igazi örökség, az Kós szellemisége, mely a wekerleiek lelkében él!


Nyolc esztendővel ezelőtt elindult valami a telepen. Egy kis csoport ráébredt arra, hogy micsoda érték az az épített környezet, ami körülvesz bennünket! Szellemi kibontakozás kezdődött. És egyre többen ébredtek rá: közösen erősek vagyunk! Hosszú lenne felsorolni ennek a máig vezető útnak az állomásait. Mára mintegy 4-500 önkéntes szervezi saját magának az életét a telepen minimális önkormányzati támogatással. E közösségi élethez, ünnepekhez tartozik például a Téltemetés Kiszebáb, amikor körbejárjuk a teret, zajongással, gondűző cédulákkal, és máglyán égetjük el a telet. Ebbe a sorba tartozik a madarak és a fák napja, a Kós-iskola fényképkiállítása szakmai előadással, a Föld Napja környezetépítéssel, kertápolással, a kerékpáros tekergés, a Székelykapu Napok, a tavaszi falunap, a Székelykapu Futás, az ország városi környezetben megrendezett legszebb futása, a Önkéntesek Napja, amikor önmagunkat ünnepeljük, a Szent Iván-éji tűzszobor-bemutató, a trianoni megemlékezés a Kós-szobornál. És ugyanide tartozik a Kulturális Örökség Napja, az őszi falunap, a tájékozódási futás, Wekerle Sándor és Kós Károly ünneplése születésük évfordulóin, az adventi gondolatnaptár, a Mikulás, az adománygyűjtés rászoruló wekerleiek számára, a karácsonyfa díszítése. Nyaranta, minden vasárnap térzene van a zenepavilonban, a Film-Galéria Tárlatok keretében a témához kapcsolódó filmeket vetítünk, csütörtökönként wekerlei esti meséket hallgatunk vetítéssel, rajzokkal. Kedveltek még az évi hat-nyolc alkalommal megszervezett gyalogos- és biciklitúrák, a negyedévenként esedékes bolhapiac és bababörze, wekerleiek kiállítása Kós Károly házairól, valamint a bridzs, a horgász, a Körkötő Őszikék, illetve a Zöld Hajtás klubok. Ezekben a programokban az a közös, amit Kós a tér alapfunkciójaként határozott meg: a közösségi élet. Kós Károly így vallott a szolgálatról: „az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Az, aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója”.

Wekerlei értelmiségiek egy csoportja 2007 tavaszán egy különleges alkotást hozott létre, a Wekerlei Életfát. Bonyolult szimbólumrendszere az ősi, a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza, de mégis minden jelképében a Wekerlét idézi. A Wekerlei Életfa a telep élni akarását hirdeti. Minden évben a tavaszi napfordulót követő szombaton a telep népe ezt ünnepli. A telep négy teréről fáklyás menetek indulnak a Kós Károly tér felé. A csoportokat zenészek vezetik, a térre érve egyesülnek. Sok minden történik itt, ami lélekemelő. Van itt minden, ami látható és nem látható, ami szép és misztikus. A Wekerlei Életfa: szobor, de életérzés is. Minden évben egyetlen napra, egyetlen estére a telep legszebb, legbensőbb ünnepe. Alkalmas arra, hogy az ember szembe nézzen viselt dolgaival, számvetést tegyen.

Benkő Samuval folytatott, és kötetben is megjelent beszélgetései egyikén Kós Károly azt mondta: „A mai ember furcsa betegsége, kárhozatos beidegződése, hogy engedte magán eluralkodni a céltalan gyorsaságot. Mert lehetnek az életnek válságos pillanatai, amikor maga a megmaradás múlik a gyorsaságon, de nem lehet a rohanás a lét állandó velejárója. Egyenletes ritmusra van szükség az élet minden területén.” A Wekerlei Élefa ünnepén elmondott beszédeknek van egy visszatérő gondolata, amely mintegy felel erre: ha hittel élő emberek fognak össze jó ügy érdekében, élhetővé teszik a világot!

Mi, akik teremtői vagyunk ennek a modern-kori csodának (akik nem pénzért, hanem lelkesedésből, másokért dolgozunk), látjuk munkánk eredményét. Ám azt valljuk, hogy mindazt, amit elértünk, legalább 70 százalékban az épített környezetnek, s különösen a térnek köszönhetjük. Hát ezért van kultusza a Wekerlén Kós Károlynak. „De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok.”

 

A fenti szöveg az idei sztánai
farsangon elhangzott előadás
szerkesztett változata



vissza a kiadáshoz
minden cikke
KÖZÖSSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008