magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sán­dor Bog­lár­ka Ág­nes: Közösségépítés, segítés, jó programok: Életfa


Talán nincs is már olyan magyar ember Kolozsváron, aki ne hallott volna valamilyen formában az Életfa Családsegítő Egyesületről, ne vett volna részt valamely, a szervezet által létrehozott eseményen, rendezvényen, ne lett volna kedvezményezettje valamilyen megmozdulásuknak. Azért is emeltem ki, hogy „valamilyen formában”, mert érdekes módon a nevet gyakran eltévesztik. Többször hallottuk már vissza magunkat mindenféle kacifántos megnevezésekkel, leginkább Családfa Alapítványként, ilyenkor nem győzzük hangsúlyozni, hogy bár elvileg értjük mi az összemosódás lényegét, mégiscsak jelentős a különbség az életfa és a családfa között. Sajnos, az elkövetők rendre elfelejtik elküldeni a bakikból adódó malacokat, pedig jó hasznát vennénk. Lehetne belőlük például ételcsomag a rászoruló családok számára, de akár hagyományos disznótorokat is tarthatnánk, és akkor közös munka és szórakozás közben tudnánk segíteni, jót tenni. És ezzel el is érkeztünk néhány olyan jellemzőhöz, amely fennállásának eddigi nyolc esztendeje alatt meghatározta az Életfát: segítség és szórakoztatás. Mindkettőre szükség mutatkozott.

Tekintsük át a kezdeteket, a megalakulás időszakát, mi is volt, mi is történt akkoriban Kolozsváron. 1999-et írtunk. Az országban már évtizedek óta felszámolták a védőnői szolgálatot, így a várandós vagy éppen nemrég szült asszonyoknak alig-alig volt kihez fordulniuk tanácsért, biztatásért. Szintén nem létezett nevelési tanácsadó vagy egy nyugodt hely, ahol az ember szükség esetén szóba állhat egy szakemberrel. Az állam által fenntartott szociális hálón akkora rések tátongtak (ez egyébként máig se változott sokat), hogy jobban járt mindenki, ha probléma esetén nem oda folyamodott segítségért.

Pedig segítség kellett. Egy Kolozsvár méretű városban, ahol a lakosság nem elhanyagolható hányadát a betelepült, és épp ezért a tágabb családi segítő konstrukciót nélkülöző fiatalok teszik ki, a kismamák, a családok elszigeteltsége komoly következményekkel járhat. Ezt ismerte fel érdekes módon épp egy friss apuka, és innen ered az a ma már legendának tetsző történet, amely szerint az első kolozsvári kismamaklubot egy kispapa alapította. Így is volt, és a klub rövid idő múlva hatalmas népszerűséget ért el. A jó kapcsolatokkal és ötletekkel rendelkező alapító ugyanis minden találkozóra hívott egy szakembert (rendszerint pszichológust, orvost, lelkipásztort, pedagógust stb.), aki a gyermeknevelés, a csecsemőgondozás időszerű kérdéseit érintő különféle témákról beszélgetett az anyukákkal. Közben a nagyobbacska gyermekek játszottak, a picik meg ültek édesanyjuk ölében. Az sem volt ritka, hogy zenés foglalkozást tartottak babának-mamának közösen (hol volt még akkor a Kerekítő és az ehhez hasonlók!). Ezek a találkozók többnyire a város központjában vagy ahhoz közel eső termek valamelyikében zajlottak, ám egy idő után a távolabbi lakónegyedekben élő kismamák szerveződni kezdtek, és így jöttek létre a különféle klubkezdemények. Közösségek. Ez az egyik legfontosabb fogalom, amelyet mindenképpen ki kell emelnünk, ha az Életfáról beszélünk. Közösségeket teremtett, teremt ma is folyamatosan, azokat táplálja, felügyeli, fejleszti lombkoronája alá vonva. A közösség pedig megóv, megtart, biztonságot nyújt, identitást ad, és erősít. Megerősít abban a tudatban, hogy nem vagyunk egyedül a világban, problémánk, gondunk sem egyedi, vannak társaink, sorstársaink, harcostársaink. Ne hallgassuk el a dolog másik fontos vetületét sem: nem mindegy, hogy milyen nyelvű a társaság, ahová kerülünk. Igen, lehet, hogy hosszas keresgéléssel találhatnánk Kolozsváron román csoportokat – bár tudtommal abban az időszakban alig-alig működtek ilyenek, és jóllehet azóta már tudunk megmozdulásokról, kezdeményezésekről, sőt, időnként együtt is működünk velük, kimutatható, hogy sokan vették mintául az Életfát –, de vannak olyan élethelyzetek, amelyekről sokkal szívesebben beszélgetünk magyarul, és gyermekeinket is szívesebben látjuk anyanyelvi környezetben a mélyen meghatározó első években. Mindezekből kiindulva, és látva, tapasztalva az igényt, a kismamaklub alapítója és az akkor már vele folyamatosan együtt dolgozók úgy gondolták, nem lenne haszontalan létrehozni egyfajta ernyőszervezetet, amely összefogná ezeket a kezdeményezéseket. A gondolat hamarosan megvalósult: 2005-ben be is jegyezték az Életfa Családsegítő Egyesületet, amely bevallottan azzal a nevében is vállalt céllal jött létre, hogy az értékválsággal küszködő világban egyfajta kapaszkodót nyújtson a családoknak. Hirdesse, hogy igenis érték a család, érték a hagyományos modell, amelyben a felnőtt felek (az apa és az anya) szerepüknek megfelelve, egymást kiegészítve, társként, partnerként nevelik szeretve, kötődve gyermekeiket.


Mire a szervezet megalakult, a szerveződő kismamaklubok közül már csak egy maradt. Azóta is azt emlegetjük Kismamaklubként, nagy kezdőbetűvel, mert ebből sem akármilyen hajtások sarjadtak. A világháló kínálta lehetőségeket kihasználva, a levelező lista már nem csak a város-, a megye-, de országhatárokon is átnyúlt, létrehozva a különféle, ennek nyomán megalakult területi szerveződések hálózatát. A kedvezményezettek köre is bővült, mert egy új kezdeményezés nyomán már a várandósok is közösségbe szerveződtek. Számukra igazi újdonságként magyar gyógytornászok várandóstornát kínálnak azóta is, a meghívott szakemberek pedig igyekeznek megkönnyíteni a terhesség időszakát. Ez volt az első új program, amelyet viszont rendre követett a többi. Mert csakhamar bebizonyosodott, hogy egyik jó ötlet szüli a másikat. Az Életfa az évek során olyan ernyőszervezetté nőtte ki magát, ahol mindenféle családi alakulat megtalálta a maga helyét: a nagycsaládosok is, az egyszülős családok is, az ikreket nevelők is, a babára vágyók is. Beindultak a több-kevesebb rendszerességgel működő találkozók, programok. És ha már adott az alap, akkor magát adta a rendezvények ötlete is.


És itt most megint meg kell állnunk egy gondolatnyi időre, és elmerengeni azon, mit is jelentenek Kolozsvárnak az Életfától megszokottá vált kisebb és nagyobb rendezvények. A Gyermeknap, az Adventi Sokadalom, a családi farsang, a Születés Hete, a Hordozás Hete, az Anyatejes Táplálás Hete. Ez utóbbi három olyan nemzetközi szintű mozgalmat jelöl, amely már évek óta igyekszik meghonosítani a valóban család- és gyermekbarát szemléletmódot, nem csoda hát, hogy az Életfa is beállt a sorba, és magára vállalja a kolozsvári szervezést. Ezek az események és rendezvénysorozatok most már végigvonulnak az éven, és akik valamilyen kör tagjaként érintkeznek az Életfával, azok bizton részeseivé válnak valamilyen eseménynek, hiszen előre tudják, hogy februárban farsang lesz, áprilisban húsvéti tojásírás, májusban a Születés Hete, majd jön a Gyermeknap, a nyári játszóház, augusztusban az Anyatejes Táplálás Hete, ősszel születésnap, aztán a Hordozás Hete, adventben koszorúdíszítés, Mikulás-várás, majd Adventi Fesztivál. Úgy is mondhatjuk, hogy az évnek megvan a maga életfás ritmusa, ami biztosítja a folytonosságot, az állandó színvonalat. Olyan hagyományokat teremtettünk már az Életfa fennállásnak csaknem nyolc esztendeje alatt, amelyek keretet adnak a mindennapoknak, az ünnepeknek, társakat az identitás megőrzéséhez, a segítséghez. És mindig minőséget adunk, mert mi magunk is csak a minőségben, az igényességben hiszünk. A legjobb szakemberekben, a legjobb művészekben: ők a mi állandó segítőink abban, hogy a magyar családok magukénak érezzék Kolozsvárt. A szakemberek mellett pedig legalább ilyen fontos bázisunk az a több tucatnyi önkéntes (egyetemista vagy középiskolás fiatalok, klubtagok stb.), akik ugyancsak fontosnak tartják az önzetlen segítséget.

Sokakban felvetődhet a kérdés: miért csináljuk? Mi indít arra embereket (anyákat, apákat, pszichológusokat, tanítókat, művészeket, újságírókat, a legkülönfélébb szakmák képviselőit), hogy kevéske szabadidejüket a köz szolgálatának szenteljék? Hogy rendszeresen találkozzanak, tanácskozzanak, pályázatokat írjanak, költségvetéseket számolgassanak, majd átszámolgassanak és csoportosítsanak, együtt gondolkodjanak, tervezzenek, szervezzenek, klubokat vezessenek, rendezvényeket bonyolítsanak, ha kell, széket és asztalt pakoljanak, termet rendezzenek, seperjenek, takarítsanak, jótékonysági gyűjtéseket hirdessenek, nemzetközi kapcsolatokat építsenek és ápoljanak?... A sort hosszan folytathatnám, de talán fölösleges, mert ennyiből is érzékelhető, hogy sokrétű a munkánk, a vállalásunk. A kérdésre pedig megadhatjuk a választ: ezek az emberek szeretnek hasznosan élni. Nem csak önmagukért vagy saját szűkebb családjukért, hanem tágabb környezetükért is tenni akarnak. Szeretik érezni és vállalni a felelősséget a közösségért, szeretik látni a gyarapodást, a jó példák hatását. Hihetetlen öröm látni például az ismétlődő rendezvényeinken a gyermekek fejlődését: hogy míg az első gyermeknapon esetleg részt vett egy anyuka egy totyogóval, addig az ötödikre már úgy érkezik, hogy a legnagyobb gyermek tolja a középsőt babakocsiban, Anya pedig kendőben hordozza a legkisebbet. És az is lehet, hogy következő évben már a szervezésbe is besegít ez a család. Voltak ilyen élményeink, nem is egy.


Abban is bízunk, hogy kifelé is csak jót sugárzunk magunkból. Ha nem így lenne, nyilván nem hívnának partnernek, társszervezőnek a legkülönfélébb rendezvényekhez: a Kolozsvári Magyar Napokhoz, a Bonchidai Kastélynapokhoz, az Egy korty könyv fesztiválhoz stb. Nem lennénk tagjai az Erdélyi és a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének, a Családláncnak, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének. És nem kaptunk volna magyar állami kitüntetést. De kaptunk. Tavaly, augusztus 20-án. Az indoklás szerint a külhoni magyar közösségek érdekében kifejtett munkánkat jutalmazták ilyen módon, mi pedig büszkék voltunk erre, nem feledkezve meg azokról, akiknek köszönhetjük, és akikért dolgozunk: ők a magyar családok.

Közeledik fennállásunk és működésünk nyolcadik évfordulója. Ez nem annyira kerek szám, a tizediken biztosan előállunk majd valami jó kis ünnep-ötlettel, de azért ennek a nyolcnak is örülünk, mert bizonyító erővel bír. Nyolc éve töretlen a lelkesedésünk, a hitünk, és gyarapodó a közösségünk! Ez a legtöbb, amit egy magunkfajta szervezet elmondhat magáról.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
KÖZÖSSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008