magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Laczkó Vass Róbert: Nyitott szemmel V. Egy demokrata dikta-túrái 2. rész


Hogyan lett Nagy Feróból börtönsláger Bolíviában? Miért tiltják Burmában a levél, a szabadság és a demokrácia szavakat? Mit kezd a szabadidejével egy külföldi Észak-Koreában? De legfőképpen: milyen dilemmák gyötörnek egy száguldó riportert, amikor úgy kell tudósítania hátborzongató bűnesetek szemtanúiról, tekintélyuralmi rendszerek áldozatairól, természeti csapások elszenvedőiről, hogy a történetek szereplőinek emberi méltóságán és személyi biztonságán emiatt csorba ne essék? Ilyen és hasonló fogas kérdésekre kerestük a választ a jelenkori magyar nyelvű újságírás egyik legizgalmasabb egyéniségével, a parajdi születésű Lukács Csaba publicistával, a Magyar Nemzet főmunkatársával az EMKE kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházában folytatott beszélgetésünkön.

(Folytatás előző lapszámunkból)

 

Laczkó Vass Róbert: Miről szól egy latin-amerikai szigorított börtön, és milyennek látszik európai szemmel?

Lukács Csaba: Külön világ ez, amelynek a logikáját inkább csak megtapasztalni lehet, semmint megérteni. A La Paz-inak nyolc egysége van, ebből Tóásó Előd hármat próbált ki. A legszörnyűbb hely a GRUIA, vagyis a sötétzárka, amelyben víz van, de sem felállni, sem leülni nem lehet, így térdelni kell benne. Némi készpénzért megmutatták, éppen üres volt akkor. Ha valaki bekerül a börtönbe, még nem jelenti azt, hogy lesz ágya, szállása. Jelenleg Előd is 80 dolláros celladíjat fizet a CHONCHOCORITO-ban, ám ahhoz, hogy a legjobb körülményekkel rendelkező POSTA nevű részlegbe kerülhessen, 1500 dolláros egyszeri belépőt is fizetnie kellene. Viszont olyan részlege is van a börtönnek, ahol a kisebb bűnökért elítéltek töltik a napjaikat. Velük él az egész család, a feleség bevásárol, mos, főz, takarít, a gyermekek innen járnak iskolába. Nehéz ezt európai logikával megérteni. Volt alkalom, hogy nem egyedül mentem látogatóba. Előd előre szólt, hogy idejében érkezzünk, mert a belügyminiszter meghívott bennünket ebédre. Marossy Géza barátom semmit sem értett az egészből, azt gondolta, valami szállodába hívott bennünket a belügyminiszter, ahhoz kell igazítani a börtönlátogatást. Egészen elképedt, amikor közöltem: a belügyminiszter nem tud kijönni a börtönből ebédelni, mi megyünk be hozzá, sőt: a tortát is mi visszük! Nem volt ugyan „fiesta nacional”, de nálam ez már bevett gyakorlatnak számított.

LVR: Anekdota-jellegű történeteket mesélsz, de a napi valóság minden bizonnyal nem így fest.

LCs: Egy bolíviai szigorított börtön foglyának lenni a szó szoros értelmében komoly fegyvertényt jelent nap, mint nap. Reggel 6 órakor nyílnak a cellák, és onnantól a Darwin-féle fajfennmaradás törvényei érvényesülnek: ha mondjuk, az udvaron verekedés támad a rabok között, azt az őrök a rácsokon túlról nézik végig, rendszerint szurkolnak is hozzá, majd este számba veszik, hogy ki halt, ki sérült meg. Mindenkinek lehet a börtönben kése, némelyeknek más fegyvereik is: akinek pénze van, bármit beszerezhet. Ritkán jár oda látogatni európai ember, így amikor felbukkantak a híres külföldiek, vagyis mi, a maffiafőnök rögtön eldicsekedett nekünk a cellájával. Hat helyiséget nyittatott egybe, ahonnan bőrfotelekből, pulpitus mellől, adott esetben a jacuzziból adja ki az utasításokat a beosztottainak, hogyan bonyolítsák a legközelebbi kokainüzletet, netán kit kellene eltenni láb alól.

LVR: Tóásó Előd ezeknek a nagypályás bűnözőknek semmilyen értelemben nem jelenthet konkurenciát…

LCs: Azt játssza, hogy ő a szegény erdélyi magyar. Soha nem tart magánál készpénzt, ez ugyanis Latin-Amerikában többnyire a gazdagság szinonimája, és azonnal akadna valaki, aki egy levágott hüvelykujj ígéretével váltságdíjért zaklatná az európai rokonokat. Köztudomású, hogy egyre több magyar kerül latin-amerikai börtönökbe drogfutárkodás miatt. Volt rá eset, hogy a rokkantnyugdíjas nagymama sírva riasztotta idehaza a segélyszervezeteket egy-egy Peruból érkező telefonhívás miatt, és mert nem volt honnan pénzt küldeni, megérkezett egy skatulyában az unoka hüvelykujja. Ma már jelszavas módon is lehet pénzt küldeni különböző csatornákon, senki sem tudja, hogy ki veszi föl a célállomásnál. Elődnek tehát létérdeke azt játszani, hogy nem minden európai gazdag ember, és az most mellékes, hogy ez az ő esetében messzemenően így is van. Egy La Paz-i magyar nő viszi be neki csütörtökönként mindazt, amire szüksége van. Ebből él Előd, no meg abból, hogy angolra tanítja a rabokat, gyöngyöt fűz, és szentképeket fest nekik. A saját munkájával fizet a kisebb-nagyobb költségekért.

LVR: Politikai fogolynak lenni egy bolíviai szigorított börtönben előnyt vagy inkább hátrányt jelent a köztörvényesek szemében?

LCs: Előd e pillanatban magasan jegyzett fogoly, hiszen állandóan benne van a híradókban. És mivel a volt belügyminiszter lányával került kapcsolatba, még inkább tisztelték, hiszen benne volt a pakliban, hogy a szintén fogoly politikus egyszer ismét kormányzati tisztségre jut. Közben az illető belehalt egy rosszul kezelt szívrohamba, de továbbra is nagyon sok gazdag ember és politikus van Előd mellett a börtönben, ők némi védelmet jelentenek neki. Leginkább az a kérdés, hogy a hétköznapi konfliktusokat hogyan tudja túlélni: ha mondjuk egy drogfüggő valahol, valamiért rákattan, ott a kés hamarabb eljár, mint a gondolat.











LVR: Egyszóval ott bármi megtörténhet. Látogatásaid alkalmával tapasztaltál olyasmit, amire még az ottani körülményeket figyelembe véve sem voltál felkészülve?

LCs: Van egy amerikai népdal, a House of the Rising Sun, amelyet mi leginkább az Animals nevű együttes feldolgozásából ismerünk. Amikor én ezt 4000 méter magasan, Bolívia fővárosában hallottam viszont magyarul, azt hittem, hogy megbolondultam. La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa, itt az európai embert iszonyú fejfájások gyötrik, míg meg nem szokja a tengerszint feletti magasságot. Épp egy ilyen fejfájással mentem Elődhöz a börtönbe, amikor 1000 watton megszólalt A felkelő nap háza. Azt hittem, hallucinálok: Nagy Feró koncertezik a La Paz-i börtön udvarán! Nyilván ez is Elődhöz köthető: pendrive-on juttatott be valaki magyar zenét, ám lejátszani csak egy bent raboskodó hajdani bolíviai elnöki csemete cuccain lehetett. A fickó zenebolond volt, Előd pedig beadta neki, hogy ez egy eredeti magyar népdal, csak az imperialisták lenyúlták, majd az Animals világslágert gyártott belőle. Merő nemzeti érzületből aztán az „eredeti” magyar változatot játszották le naponta negyvenszer. Előd egyébként missziót végez a börtönben: magyar kajákat főz. Legutóbb zakuszkát készített, a rabok pedig majd összeverekedtek, kinek jusson a befőttekből. Tőlem is mindig egy darabka Magyarországot kér: Boci csokit, Omnia kávét, pirospaprikát. Ilyenkor a feladat megmutatni, vagy legalább azt a látszatot kelteni, hogy a világ alapjában véve mégis rendben van. Olyasmit is viszek, amit a többi rabnak is lehet mutogatni: a magyar dicső nép, és mi nagyon okosak vagyunk, tessék csak megnézni a Rubik-kockát, a golyóstollat pedig Bíró László József találta fel... Ennek a missziónak a része volt A felkelő nap háza is.

LVR: Hogyan lehet becsempészni a börtönbe ilyesmiket?

LCs: Bármit szabadon be lehet vinni, ami élelem, hiszen a rabokat kívülről élelmezik a hozzátartozók. Az elektronikát viszont árgus szemekkel figyelik, telefonnal, fényképezőgéppel például egyáltalán nem ajánlatos próbálkozni. Ha tudják, hogy Elődhöz mész, kiemelt figyelemben van részed. Az 50 dolláros mindig segít, a Boci csokihoz pedig módszeresen hozzászoktattam az őröket is, hiszen ők is kaptak egy-egy táblát. Ennek persze külön oka, célja is volt: én pontosan tudom, hogy messziről jött ember bármit mondhat, és bár engem általában komolyan vesznek otthon, nekem is csak akkor hiszik el, hogy bent jártam Elődnél, ha képet viszek haza róla. Újságíró-dilemma: hogyan lehet megoldani, hogy a hitelesség se csorbuljon, de le se csukjanak Előd mellé pár esztendőre? Sikerült megoldani, azóta is hálás vagyok a Boci csokinak! Az okos-telefonomnak van két fő tulajdonsága: egyrészt van saját fényképezőgépe, másrészt nagyjából épp olyan vastag, mint a Boci csokoládé. Ügyesen kicsomagoltam hát a csokitáblát, belemetszettem a telefont egy zsilettpengével, majd két kartonlap közé fogtam, hogy legalább a folytonosság hiányát ne érezzék a csomagolásban, ha netán végigtapogatják.

LVR: Mi van akkor, ha megszólal a Boci csoki?

LCs: Természetesen kikapcsoltam a telefont, mert nagyon kínos lett volna, ha valaki éppen akkor kíváncsi rám. Három doboz csokoládé volt nálam, a telefonos tábla valahol középen. Látszólag találomra vettem ki egyet a szatyorból, kettétörtem, és odaadtam az őröknek. Ebből ők azt értették, hogy a többivel sem lehet baj, nagy ímmel-ámmal megtapogattak egy párat, ám a vészjelző kialudt bennük, a szatyorban pedig még sok egyéb is volt. Lefogadom, hogy falfehér lehettem, de 4000 méteren minden turista falfehér, sőt: hányinger környékezi, hát különösebben ez sem tűnt fel nekik. Odabent már egyszerűbb volt a manőverezés, hiszen be tudtuk zárni a cella ajtaját. Az összes kép, amely a cellabelsőt és benne Elődöt mutatja, ekkor készült. Kifele már nem ellenőriznek, így bármit ki lehet onnan hozni. Az egyetlen dolog, amit kifele be kell mutatni, az egy pecsét, amit belépéskor az ing alá, bőrfelületre kap a látogató. Vigyázni kell, hogy a benn tartózkodás idején le ne kopjon a pecsét, mert akkor hosszabb ideig ott ragadhat a látogató. Van háromszög vagy kör alakú pecsét, olykor ovális, attól függően cserélik őket, hogy éppen melyiket lopták el.

LVR: Köztudomású, hogy Elődöt immár évek óta jogellenesen tartják fogva, hiszen az ügyében zajló kirakat-pernek se vége, se hossza, minden mozzanata közönséges kampányérdekeket szolgál...

LCs: Gyakorlatilag a saját vonatkozó törvényeiket sem tartják be a hatóságok. Előd már kapásból fel tud sorolni legalább negyven olyan bolíviai jogszabályt, amelyet megszegtek az ő esetében. Nem volt például tolmács a kihallgatásnál, ha pedig volt, akkor nem tudott magyarul. Amikor börtönbe csukták, az előzetes fogva tartás idejét 18 hónapra korlátozták a törvények. Ezt hamarosan megváltoztatták visszamenőleges hatállyal, a fogva tartás idejét három évre hosszabbítva. Amolyan „Lex Tóásó” lett a jogszabályból. Aztán a három év is letelt, Előd pedig most is börtönben ül, ítélet nélkül. Van egy jelenet A tanú c. filmben, amikor Virág elvtársat megbízzák a vádismertetéssel, aztán bocsánatot kér, hogy véletlenül az ítéletet olvasta fel. Előd esetében is ez a helyzet: biztos vagyok benne, hogy az ítélet már meg van írva, csak éppen végig kell játszani a tárgyalást a nemzetközi nyomás miatt. Önszántukból soha nem fogják elengedni. Van egy másik megoldás is: ki kellene onnan hozni, de ahhoz mi bátortalan kis ország vagyunk. Az én feladatom annyi, hogy időnként meglátogatom, ellátom azzal, amire szüksége lehet, és nem kis leleményességgel megteremtjük a műszaki feltételeit annak, hogy kommunikálni tudjunk, amikor csak lehet. Az eszközök persze nem nála vannak, hiszen őt gyakran ellenőrzik. Egyszóval tartani kell benne a reményt, és ez a sátoros ünnepeken egyáltalán nem könnyű feladat: karácsonykor, különböző évfordulókon, a születésnapján órákon át kell vele beszélni, hogy erőt merítsen. Három és fél évig senkivel nem beszélt magyarul, csak velem. Részben megnyugvást jelent, hogy van már felesége, aki naponta látogatja, vele spanyolul beszél, ő pedig szép lassan elfelejti az anyanyelvét.

LVR: Itthoni családja hogyan viseli ezt a történetet?

LCs: Nővére, Edit anyaoroszlánként küzd az ügyében. Gyakorlatilag egyedül érte el, hogy az ENSZ elítélte Bolíviát az öccse miatt. Sikerült felszólalnia európai fórumokon, minden követ megmozgat, amit csak lehet. Éppen ezért ő nem is látogathatja meg, hiszen megüzenték neki, hogy amint beteszi a lábát Bolíviába, sajnálatos baleset fogja érni. Nem könnyű ezt anyagilag fenntartani, hiszen a személyes költségek mellett havonta kell küldenie párszáz dollárt La Pazba, hogy Előd ellátmányát finanszírozni tudják.


LVR: Mi lehet a vége ennek a történetnek?

LCs: Talán el fogják ítélni 20 vagy 30 évre.

LVR: Mi van akkor, ha közben lejár Evo Morales második mandátuma, netán megbukik valamilyen módon a rezsim? Egyszerűen ejteni fogják az ügyet?

LCs: Ha Morales megbukik, és nem lesz ideje „takarítani”, akkor Előd is kijöhet. Ha lesz ideje a tisztogatásra, annak rossz vége lehet: ebben a börtönben a rabok többsége kokainfüggő, hiszen odabent gyártják a drogot. Elég az, ha valakit három napra sötétzárkába dugnak, és megvonják tőle az adagot: a saját anyját is megöli, ha az az ára, hogy újabb adaghoz jusson. A börtön amúgy is elviselhetetlen – 2500 fogoly zsúfolódik 600 férőhelyen –, így ha valamelyik rab kellemetlenné vagy fölöslegessé válik, azt egyszerűen „baleset” éri. Odabent gyakorlatilag naponta vannak súlyos konfliktusok, hetente pedig gyilkosságok. Kegyetlen dolog így kijelenteni, de ha netán Előd is ilyesminek lesz az áldozata, nem lesz abban semmi különleges...

LVR: Részt vettél néhány tárgyaláson is, ahol Előd és társai ügyében zajlott a színjáték. Ilyenkor a sajtónak szánt emberjogi vagy politikai üzenetek olvashatók a foglyok öltözékén, például „Soy autonomista, no terrorista!”

LCs: Azt jelenti: autonomista vagyok, nem terrorista. Valamennyi fogoly ezt az üzenetet viseli. Azt hangoztatják, hogy ők autonómiát akarnak, ami nem törvénytelen. Nem is igen van más eszközük a nyilvánosság felé, hiszen ott a bíró és az ügyész egyaránt a kormány embere. Hasonló performanszokat eszelnek ki, hogy felhívják a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. Ha valami világraszóló igazságtalanság történik egy-egy tárgyaláson, akkor valamennyien felugranak, eléneklik a bolíviai himnuszt. És gyakorlatilag félóránként eléneklik. Ezek megrázó pillanatok, az egésznek nagyon erős drámaisága van: a bolíviai annyira szereti a hazáját még ilyen helyzetben is, hogy a himnuszába menekül. Gyakran fölteszem magamnak a kérdést, hogy miért nem tudunk mi ennyire hazafiak lenni? Ha bántanak, miért nem a Himnusz jut az eszünkbe?

LVR: Váltsunk is témát ezzel a költői kérdéssel. Diktátorok könyve c. sorozatindító kötetedben külön fejezetet szentelsz Burmának, amelyet az 1960-as évektől katonai junta irányít. Ez a fejezet azonban elsősorban egy természeti katasztrófa keresztmetszetét adja. Hogy is van ez?

LCs: Tervezek egy újabb kötetet, amely az általam bejárt katasztrófa-övezetekről szól, a Burmáról szóló fejezet azonban az ottani, lassan lazuló diktatúra miatt került ebbe a kötetbe. Mi azért mentünk oda 2008-ban, mert az Iravádi folyó deltájában pusztító, legalább százezer ember életét kioltó Nar­gis-ciklon súlyos humanitárius katasztrófát okozott, a kárenyhítésből pedig segélyszervezeti szinten szerettük volna kivenni a részünk. Ekkor az egyszer fordult elő, hogy missziós csapatunk beutazási engedély nélkül indult útnak. Időt szerettek volna nyerni a hatalmas távolság miatt. Segíteni azonban csak ott lehet, ahol erre engedélyt is adnak. Ha egy ország kormánya nem lát szívesen, akkor mi sem indulhatunk a saját szakállunkra. Szóbeli ígéretet persze kaptak a csapat tagjai, de Bangkokban kellett rostokolniuk 11 napig. Hatalmas költségekkel, dolguk végezetlenül kellett végül hazautazniuk. Tudni kell, hogy katasztrófa idején az áldozatok túlélési esélyeit nagyban korlátozza saját kormányuk, hatóságaik hozzáállása. Rendszerint nem tudják eredményesen kezelni a helyzetet, a külföldieket viszont nem szívesen engedik be országukba, egyszerűen azért, hogy ne lássák, mi van odabent. Az Iravádi deltájában nagyon sok kisebbségi népcsoport él. Meredek a párhuzam, de a katonai junta éppúgy el kívánta titkolni az állapotokat, mint annak idején Ceauşescu a romániai falurombolást. Másodmagammal, némi vesztegetési segédeszközökkel sikerült később vízumot szereznem a bécsi nagykövetségükön, orvosokat és mentőcsapatot azonban nem tudtunk utaztatni. Sikerült nagyobb mennyiségű készpénzt becsempészni az országba, ezzel próbáltunk segíteni a bajbajutottakon.


LVR: Gyanúsan egyszerűen hangzik…

LCs: Természetesen nem az: odabent is korrupciós logikával működik minden. Ráadásul ez a világ egyik legabszurdabb országa. Példákkal is alátámasztom ezt. A katonai diktatúra arról szól, hogy tábornokok irányítják az országot. Egyszer az egyik jósnő azt mondta nekik, hogy az ország összes baját a 10-es szám okozza. Rögtön betiltották hát a 10-es szám használatát, a pénzt pedig beváltották. Képzelhetjük, hogyan számoltak a pénztárosok 45-ös váltópénzzel. Rafinált módszer: mindenki megtakarított pénzét elvették, és csak bizonyos mennyiségű, nem túl sok devizát váltottak át, függetlenül attól, hogy mekkora volt a család tartaléka. Ugyanez a jósnő viszont a 11-es számot végtelenül szerencsésnek tartotta, így hát bonyolult számmisztika határozta meg a hatósági cselekményeket: 2005. november 11-én, 11 óra 11 perckor, 11 katonai hadosztállyal, 1111 katonai járművel kezdték átköltöztetni az állami adminisztrációt az addigi fővárosból, Yangonból egy, az őserdő közepén lévő településre, ahová turista be nem teheti a lábát.

LVR: Egy ennyire szegény országban, mint amilyen Burma, honnan van pénz az őrültségekre?

LCs: Mindig van arra kapacitás, amit egy diktatúrában kitalálnak. Emlékezzünk, hogy itt is megépítették a Duna-csatornát vagy a Casa Poporului-t (az ún. Nép Házát Bukarestben – sz. m.)! Az a tapasztalatom, hogy a diktatúrákban a repterek a legszebbek. Minden vadonatúj, csillog-villog, miközben maga a rendszer működésképtelen. Észak-Koreában például feltűnt, hogy rendkívül nagy a reptéri nyüzsgés. Kérdeztem is a tolmácstól, hogy miért van ez a hajtás? Szörnyülködött, hogy ezt alig lehet bírni, ma már elment onnan egy repülőgép. Közöltem vele, hogy vannak a világon olyan repterek, ahonnan 40 másodpercenként elmegy egy repülő, mire határozottan kijelentette, hogy olyan nem létezik, mert nem lehet megcsinálni. Burmában is ugyanez a helyzet.

LVR: Előlegezzük meg egy kérdés erejéig a következő köteted tartalmát. Több olyan katasztrófa-övezetben fordultál meg, ahol a kulturális, társadalmi vagy vallási viszonyok erősen meghatározták a helyzet kezelésének a módját. Láttad, hogyan viszonyulnak a szökőár pusztításaihoz Japánban, Indonéziában vagy Srí Lankán, miként szerveződik a mentés a Katrina-hurrikán nyomán New Orleansban, vagy éppen mit jelent az árvízi védekezés Székelyföldön. Van különbség atekintetben, ahogyan az egyes társadalmak megpróbálják feldolgozni a tragédiákat?

LCs: Egy-egy katasztrófa-helyzetben a túlélés esélyeit nagymértékben befolyásolja szocializációnk és környezetünk, amelyből jövünk. Srí Lankán például könnyen beazonosítottuk a károsultak vallási hovatartozását aszerint, hogy miként reagált a helyzetre. A buddhista emberek számára minden olyan volt, mint egy átlagos szerda délután, teljesen közömbösen viszonyultak a tragédiához, nem tudok szebben fogalmazni: gyakorlatilag kinéztek a fejükből. A musz­lim vallásúak imádkozni mentek a legközelebbi mecsetbe azzal a gondolattal, hogy Allah valami nagyon fontosat akart üzenni a történtekkel, de nekik nincs hozzá „készülékük”, hogy dekódolják az üzenetet, majd a vallási vezető megmondja, mit kell ilyenkor csinálni. Döntéseiket gyakorlatilag a papjuk hozta meg helyettük. Ennek kapcsán értettem meg, hogy a vallási fanatizmus jegyében miért olyan könnyen befolyásolhatók egyes emberek, például az öngyilkos terroristák. Nem állítom, hogy (csak) az a helyes, amit a keresztények tesznek ebben a helyzetben, de az ő esetükben nagyjából azt tapasztaltuk, ami lényegében elvárható volt: visszamentek a romok közé, elsiratták a halottaikat, és megpróbálták menteni a menthetőt.

LVR: Fukusimában viszont egyáltalán nem uralkodott el a káosz a szökőár nyomán, és bár élő egyenesben csodálkoztak az onnan tudósító riporterek, ez az ottani társadalmi viszonyok logikus következménye.

LCs: Japánban az volt a legérdekesebb tapasztalat, hogy a közösség iránti felelősség mindent felülír. Találkoztam olyan emberrel, akinek a pénteki földrengés és a rá következő cunami gyakorlatilag lerombolta az egész életét: odavesztek a családtagjai, tönkrement a háza. Tudta, hogy a térségben sehol nincs áram, semmi nem működik, de hétfőn reggel 6 órakor a barátjától kölcsönkért öltönnyel és nyakkendővel megjelent a munkahelyén. Az igazán fontos dolgok, az önként vállalt szabályok akkor is fontosak maradtak, amikor az emberek óriási bajba kerültek: a menekülttáborokban például a szemetet is szelektíven gyűjtötték. Nagyon érdekes volt ilyesmikkel szembesülni, külön hálás vagyok ezért a Magyar Baptista Szeretetszolgálatnak, immár húsz esztendeje járom velük a különböző természeti csapások és válságövezetek helyszíneit.


LVR: Milyennek látszunk ebben az összefüggésben mi, magyarok, erdélyiek, székelyek? Mennyit ér a mi szolidaritásunk?

LCs: A legutóbbi székelyföldi árvíz idején a szeretetszolgálat munkatársai továbbképzésen vettek részt, ezért rám testáltak húszezer eurót, hogy azonnal hozzak létre valamilyen segélyezési programot, hiszen ismerem a helyi viszonyokat. Tudni kell, hogy különböző természeti csapások idején a felmerülő problémákra különféle válaszokat kell adni. Földrengés esetében a mentőkutya 8-10 nap után is kiszagol egy-egy túlélőt, árvíz idején viszont nem érdemes kutyás mentőket a helyszínre vinni, hiszen a kérdés nagyon gyorsan eldől: megfullad-e valaki, vagy sem. Ilyenkor elsősorban arra kell összpontosítani, hogyan kerüljük el a fertőzéseket, mivel etessük-itassuk, és miként lássuk el a mindenüket elvesztő túlélőket. Egy-egy járvány sokkal nagyobb tragédiát okozhat, mint maga az árvíz. Székelyföldön is mindenféle dolgokat osztottunk, leginkább száraz élelmiszert és tisztítószereket. Ha jól emlékszem, Malomfalván történt a legtanulságosabb eset: házaltunk a csomagokkal, de gyakorlatilag rá kellett mindent tukmálni az emberekre. Kinyitotta a kaput egy 80 éves nénike, mi pedig mondtuk neki, hogy itt a csomag, Budapestről hoztuk, mert ő most nagy bajba került. Jaj, lelkem, én ezt nem fogadhatom el, mert soha nem tudnám visszaszolgálni, hangzott a válasz. Elmagyaráztam neki, hogy nem azért hoztuk, mert vissza kellene szolgálni az árát. Jó, mondta, de ne ő kapjon elsőnek, mert neki csak a fél házát vitte el a víz, a szomszédét viszont egészen. Makacskodtam: hatan osztunk csomagokat, oda is vitt már valaki, de félt, hogy a szájára veszi a falu, ha neki adjuk elsőnek a segélycsomagot. Ha már a másik is kapott, akkor jó, de nem engedhet el minket üres kézzel, menjünk föl a dombra, lelkem, a nővérem háza ott megmaradt, főzök maguknak egy kávét legalább, mondta. És jöttek a kegyes kis hazugságok, hogy Isten bizony visszajövünk kávét inni, csak ha én most felmegyek vele a dombra, az Alszegen nem kapják meg a csomagokat. Ugyancsak a székelyföldi árvíz idején történt az eset, amit a román hírcsatornák rögzítettek, mikor is az államelnök helyszíni szemle keretében próbálkozott a házából sarat és iszapot lapátoló falusi polgárral. Băsescu vagyok! – nyájaskodott az elnök, mire az atyafi két mozdulat között odavetette neki, hogy elhiszi, de neki éppen sár van a házában, úgyhogy nincs ideje beszélgetni, s már lapátolt is tovább a világ legtermészetesebb módján.

LVR: Ilyesmi sajnos nem fordulna elő a szomszédos régiókban, és – becsületére váljék – ezt az államelnök is szóvá tette!

LCs: Sokan kuncogtunk azon az árvízi fotón, amelyen térdig érő vízben kocsmáznak a regátiak. Olvastam is egy hasonló esetről, valahol a Duna-deltában történt: a kocsmázó kárvallott 25 euróért adta bérbe a talicskáját holland önkénteseknek, hogy a tulajdon házából kihordják az iszapot. Nálunk is megvannak tehát a kreativitás különböző fokozatai… Jó látni a Székelyföldön, hogyan működik egy igazi közösség. Volt egy kis helyi rádió Székelyudvarhelyen, ahol a szerkesztő pontosan ráérzett, hogy katasztrófa esetén mi a feladata és felelőssége a médiának. Próbálták összehangolni az igényeket a lehetőségekkel. Köztudomású, hogy hiába van, mondjuk százezer kárvallott, mindig azokat segélyezik agyon, akik a televízióban látszanak, és kamerával is volt szerencséjük találkozni a nagy felfordulásban. Az udvarhelyi rádiósok ezt úgy oldották meg, hogy utánajártak, van-e valós igény a felajánlásokra, majd oda közvetítették a javakat, ahol arra szükség volt. Betelefonált a nyugdíjas nagymama, hogy ő nem tud lapátolni menni, de van egy kiló őrölt hús a hűtőben, elővesz mellé savanyított káposztát, főz belőle 15 embernek töltelékest. A rádióban ezt közzétették, mire jelentkezett egy taxis, aki lumbágója miatt szintén „lapátképtelen” volt, de vállalta, hogy bárhová kiszállítja a káposztát. Mi ez, ha nem egy profi katasztrófa-menedzsment?

LVR: New Orleans-ban ezt bizonyára tökélyre fejlesztették…

LCs: Be sem fejeztük a segélyezést a Székelyföldön, máris jött a riasztás, hogy New Orleans-ban tombol a Katrina nevű hurrikán, így hamarosan indulni kell. Az Egyesült Államokban persze másként működik a segélyezés, mint a világ más országaiban. Az amerikai nyugdíjasok például büszkék, ha ilyen esetben elmehetnek segíteni, az észak-karolinai baptista szervezetek pedig három kamionból álló segélyező konvojt is működtetnek, amely szinte minden körülmények között bevethető. Pontos előrejelzések alapján tájékozódnak, gyakorlatilag megelőzik a helyszínen a hurrikánt, egészen addig a pontig hatolnak a válságövezetben, ahol még működtetni tudják a berendezéseket. Tízezer önkéntesük közül riasztják azt az ötven embert, aki azonnal munkába állhat. Fültanúja voltam, amint a lista végén lévők méltatlankodtak a telefonban, hogy mindig ABC-sorrendben hívogatják az embereket, így ők sosem kerülnek sorra az önkéntes munkában. Megtiszteltetésnek számít saját költségen addig maradni a válságövezet közelében, ameddig szükség van a segítségre. Nos, a három kamionból álló konvoj első kocsija az út megtisztítását végzi a legprofibb és legkülönfélébb eszközökkel. A második a nyomában halad, pár órán belül kipakolnak belőle egy mobil konyhát, amely 40 ezer adag meleg ételt képes előállítani rekordidő alatt. Saját áramfejlesztője van, szűrőberendezéseivel az iszapból is iható vizet képes nyerni. Ne feledjük: Amerikában vagyunk, a meleg étel nem egy tányér levest jelent, hanem egy komplett menüt kólával, jéggel, süteménnyel. És mivel a kárvallottak komfortérzetét növelni kell, a harmadik kamion zuhanyzó és mosoda is egyben, ahová, ha bemegy a pórul járt polgár, mire megtisztálkodik, a ruháját kimossák, megszárítják, így végül tisztán, jóllakottan, vasalt ruhában hagyhatja el a segélyezési pontot. Megpróbáltuk eltanulni a folyamatot, ha netán egyszer nekünk is lesz hasonló egységünk, legalább működtetni tudjuk. Az effajta segélyezésnek szabályai vannak, például az, hogy folyton mosolyogni kell, a mobil-konyhát pedig úgy kell fölállítani, hogy drive-through rendszerben is át lehessen hajtani rajta, ki sem kell szállnia az autójából az „éhezőnek”.

LVR: Ha összehasonlítjuk ezt a fajta szervezettséget a Székelyföldön tapasztalt önszerveződéssel, nem tűnik a dolog kissé mesterkéltnek?

LCs: Minőségbeli különbség van a két társadalom között. Ismerősek a szélsőséges jelenetek: az emberek úgy megijedtek a hurrikántól, hogy lányos zavarukban plazmatévéket lopkodtak a műszaki áruházakból, majd rálőttek a segélyszervezetekre, mert zavarták őket a lopásban. Elmesélek egy ennél egyszerűbb esetet, amiből viszont le lehet vonni a következtetéseket. A hurrikán idején nyár volt, 38 Celsius-fokos hőség. Cövekeltem az iszonyúan forró aszfalton, és jött az „éhező” egy Dodge-típusú terepjáróval, amilyen nekem soha nem lesz. Le sem húzta az ablakot, nehogy megszökjön belülről a klíma, csak úgy intette, hogy tíz adagot kér. Én pedig nem mondhattam neki, ne vicceljen, egyedül van, mert Amerika a becsületes emberek hazája, lehet, hogy otthon kilenc éhes gyerekszáj várja. Wait a moment! (pillanat) – intettem, és hoztam a tíz adagot kompakt műanyag csomagolásban, két szatyorba osztva. Intett, hogy rakjam a hátsó ülésre, miközben ő hallgatta a zenét. Le kellett tennem a csomagokat a földre, hogy kinyissam a hátsó ajtót. Akkor hátraszólt, hogy vigyázzak, össze ne zsírozzam a bőrgarnitúrát. Én pedig nagyon odafigyeltem, és becsomagoltam az autóba, utána pedig a szabályzat szerint megkérdeztem, szüksége van-e vízre, ha netán betolják a tíz adag kaját, nehogy dehidratálódjanak. Azt mondta, igen, én pedig eltrappoltam a forró aszfalton a zsugorfóliás, hat palackos ivóvíz után, azt is beraktam a kocsijába, majd ő köszönés nélkül elhajtott, mert az neki jár. Baptista segélyszervezetnél dolgozom, Istenben is hiszek, de azért elgondolkodtam azon, hogyan tudnék egy szenes lapáttal segíteni rajta, hogy máskor kicsit jobban értékelje a dolgokat…

(Folytatjuk)

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
KIBESZÉLŐ rovat összes cikke

© Művelődés 2008