Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Csetriné Lingvay Klára: Bocskai István (1557–1606)


Az 2005. évet Bocskai évnek nyilvánította a magyar kulturális minisztérium. Miért? Erre igyekszünk választ adni egy Bocskai Istvánról szóló cikkben.
Az 1976-ban kiadott Történeti kronológia így összegezi államférfiúi pályájának csúcspontját, az 1605. esztendő eseményeit: 1605. február 21. – az erdélyi rendek nyárádszeredai gyűlésükön Bocskai Istvánt Erdély fejedelmévé választják. Április 17-én a szerencsi országgyűlés Magyarország és Erdély fejedelmévé választja, szeptember 14-én az erdélyi rendek medgyesi országgyűlése beiktatja Erdély fejedelemségébe. November 10. Bocskai Istvánt Rákos mezején Magyarország királyává koronázzák.
(Ettől számítva még egy esztendeje van a cselekvésre, ország- és nemzetmentésre.) 1606. június 23. – bécsi béke Bocskai számára biztosítja az erdélyi fejedelemséget, s a Partiumon kívül Erdélyhez csatolja Ugocsa, Bereg, Szatmár megyéket és Tokaj várát. November 11. – Bocskai közvetíti a zsitvatoroki békét a császár és a szultán között. Ezzel véget vet a 15 éves háborúnak. 1606. december 29. Kassa: Bocskai halála.
Földi élete végéről jegyzi fel egy kortársa: „A kezdődő század legbiztosabb politikai érzékű magyarja... az ármányok világából kivétetett”.


A három részre szakadt ország

1526-os mohácsi csatavesztés véget vet a középkori egységes és erős magyar királyságnak. II. Lajos király is odavész a Csele-patakban. Egyszerre két trónigénylő is jelentkezik: egyik oldalon (nyugaton) Habsburg Ferdinánd családi szerződés alapján igényt tart a magyar trónra, másik oldalon a köznemesség jelöltje, Zápolya János nyújtja kezét a korona után. Versengésük az ország kettészakadásához vezet (Váradi béke, 1538). Amikor pedig 1541-ben a török csellel elfoglalja Buda várát, a Duna–Tisza köze török hódoltsági területté válik, s ezzel Magyarország három részre szakad. E a másfél századig tartó áldatlan állapot idején minden komoly magyar politikus törekvése arra irányult, hogy egyesítse a királyi Magyarországot és Erdélyt, s így közös erővel felszabadítsák a török hódoltsági területeket, visszaállítva az egységes magyar királyságot. Ebben a harcban kiemelkedő szerepet vállalt és játszott Bocskai István.
De vegyük számba Erdély és a hozzátartozó Partium (szószerint: Partium Regni Hungariae – Magyarország részei) sorsát. Mit nevezünk Partiumnak? Bihar és Szatmár vármegyéket, a lugosi és karánsebesi bánságok megmaradt részeit, melyeknek dúsan termő földje segített ellátni Erdélyt élelemmel. Az Erdélyi fejedelemség élete elképzelhetetlen lett volna a tiszántúli vidékek nélkül. S a Részek és Erdély között állott a stratégiai szempontból nagyfontosságú Várad vára, amely Erdély kulcsának számított. A hatalmas várerőd szembeállott a török előrenyomulásának.
János király (Zápolya János) korai halála (1540) után fiacskáját, János Zsigmondot a budai Rákos mezején magyar királlyá választják. Anyja, a lengyel királyi vérből származó Izabella lesz a csecsemő király gyámja (1540. szeptember 13). Az ellenpárt rövidesen ugyancsak királlyá választja Habsburg Ferdinándot (I. Ferdinánd).
Buda elfoglalása után, a szultán utasítására Izabella gyermekével s udvarával együtt Erdélybe költözött, ahol a Zápolya által kinevezett gyám, Fráter György által kormányozza az országot. György barát, ahogy Martinuzzi Fráter Györgyöt közönségesen emlegették, kitűnő politikai érzékkel, hintapolitikájával egy ideig meg tudja védeni Erdélyt a török hatalmi törekvések ellen, s ugyanakkor baráti viszonyt tart fenn I. Ferdinánddal is. A Porta éberségét kijátszva 1550-ben Ferdinánd koronája alá vezeti Erdélyt, hogy ismét megvalósítsa Magyarország egységét. Izabella, kiskorú fiával, János Zsigmonddal kénytelen Lengyelországba távozni.
Ferdinánd uralma azonban nem sok jót hozott Erdélyre. Fráter Györgyöt bécsi sugallatra megölték, az országot idegen zsoldos csapatok dúlták, királyi biztosok sanyargatták. A király erdélyi vajdának Dobó Istvánt nevezte ki, s mellette tanácsosként sógora, Bocskai György működött.
Alig telt el négy esztendő, s 1556-ban az ország keleti része fellázadt Ferdinánd király uralma ellen, visszahívták Izabellát és fiát, s fegyveres harccal kiszorították Erdélyből a császári katonaságot. Dobó István és Bocskai György, családjukkal együtt Izabella fogságába jutottak.
Itt, 1557. január 1-én, szüleinek kolozsvári fogsága idején látta meg a napvilágot Bocskai István.

Élete, ifjúkora, neveltetése

Apja, Bocskai György bihari középbirtokos volt, édesanyja lekcsei Sulyok Krisztina. István a házaspár hatodik gyermeke volt.
Bocskai György – bár nem tartozott a főrendek közé – a királyi Magyaroszágon és Erdélyben egyaránt szétágazó rokonsága (Báthoriak, Dobók, Rákócziak, Lónyayak, Barcsayak) révén nagy tekintélynek örvendett. Birtokai a legrosszabb helyen, az Erdélyi fejedelemség és a Királyi Magyarország hadainak ütköző pontján, Biharban terültek el, ezzel magyarázható, hogy Bocskai Györgyöt hol Ferdinánd, hol János király szolgálatában látjuk felbukkanni.
Bocskai György, amint kiszabadult Izabella fogságából, Bécsbe sietett. Otthonosan érezhette ott magát a Bocskai család, hisz a császárvárosban egy egész kis „magyar világ” alakult ki a királyi Magyarország főrangú családjaiból. Ide vonzotta őket a híres bécsi egyetem, a királyi udvar, az előkelő társaság. A gondos apa tízéves fiának, Istvánnak már külön tanulószobát rendezett be, ahol hónapokon át együtt tanult a legelső magyar családok gyermekeivel.
A gyermekifjú tizenegy-tizenkét évesen az udvari nemes apródok közé került. Ezek nevelését maga a király szabályozta, hogy apródjai a nemesi jó modor és erkölcs elsajátítása közben „megtanuljanak nékünk engedelmes hűséggel szolgálni”.
Közben Bocskai György nagyot fordított az életén. 1569-ben átállt az erdélyi fejedelem oldalára és Erdélybe menekült. János Zsigmond rögtön tanácsosává tette, és tekintélyes birtokot ajándékozott neki Kolozsvár közelében.
Az ifjú Bocskai Istvánról nem jegyezték fel, hogy 12–17 éves koráig hol tartózkodott. Követte-e apját Erdélybe, vagy a királyi udvarban maradt? Azonban biztos, hogy 17 éves korában az udvari nemes ifjak társaságának volt a tagja. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó körül teljesített személyes szolgálatot. Itt és ezáltal készítették elő a nemes ifjakat az udvari életre.
Ferdinánd halála után Miksa lépett trónra mint császár, magyar és cseh király. Birodalma központját áthelyezte Prágába. Így aztán Prága, Európa leghatalmasabb dinasztiájának székhelyévé, a birodalom középpontjává vált, mondhatni a kontinens szíve volt. A császár titkos tanácsosaival nem egyszer Európa sorsáról határozott itt. Európa leghíresebb diplomatái és hadvezérei is megfordultak Miksa udvarában. Kilétük, tárgyalásaik nem maradtak titokban a fiatalok előtt. Kitűnő diplomáciai iskola volt ez a nyílt eszű Bocskai István számára.
Maga a császár csak ritkán mutatkozott udvarában, de akkor teljes császári pompájában, testőrei közepette, ami lenyűgöző hatást gyakorolt a szemlélőre s kitörölhetetlen nyomot hagyott a többi nemesifjú társaságában ott tartózkodó Bocskai Istvánban. Ez a társaság rendkívül sokszínű: a hatalmas birodalom minden részéből érkeztek ide nemes ifjak: előkelő spanyol, olasz, német, osztrák, cseh és magyar családok fiai kerültek össze az udvarában. S talán azért, mert ilyen sokféle nemzet ifjúsága volt itt képviselve, teljes volt az egyetértés, összhang. Nem volt sem nemzetiségi, sem vallási torzsalkodás vagy versengés.
Miksa császár a többi Habsburg uralkodótól eltérően nemcsak eltűrte a lutheri tanok terjedését birodalmában, hanem egyenesen rokonszenvezett velük (talán titokban ő maga is az új tanok hívévé szegődött, hiszen halálos ágyán megtagadta a szentségek felvételét).
Magatartásának megfelelően az udvar légköre is szabad és toleráns lehetett a protestáns Bocskaival szemben. Ez csak erősítette benne a keresztény nemzetek öszszefogásának reményét a török veszedelemmel szemben. Meggyőződhetett, hogy csakis a Habsburg uralkodó, Európa leghatalmasabb ura lehet képes szembefordulni a törökkel, a nemzetek és kereszténység összefogása segítségével.
Sok szó esett Prágában a magyar ügyekről is. Bocskai István számára kész diplomáciai iskola lehetett a prágai udvar. Szélesebbre nyílt látóköre, amilyenre egyik magyar főúri kastélyban sem lett volna alkalma. Európa minden népét számba véve, a magyarság helyzetét nemzetközi összefüggésben is megítélhette. A felekezeti harcok enyhültek a birodalomban, s Bocskai ekkor még hitt a kereszténységnek nemzeteket és felekezeteket összetartó erejében.
Ellenben a Magyarországról érkező hírek nyugtalanítóak voltak. Prága összeesküvéseket szimatolt mindenfelé, s egyre nőtt a bizalmatlanság a magyarság iránt. Bocskai ennek ellenére a pogánytól való szabadulás kiútját, nemzete jövőjét csak a császár oltalmában és oldalán látta. Ifjúkori élményei végigkísérik életének nagy részén, és sokáig meghatározzák politikáját.

Ismét Erdélyben

1576-ban, kevéssel Miksa császár halála előtt, Bocskai István elhagyta Prágát, és Erdélybe ment a fejedelmi udvarba. A prágai császári udvar pompájához szokott ifjút itt egészen más világ fogadta. Kevesebb gazdagság és pompa, ezzel szemben nagy és súlyos gondok.
Erdély két tűz között helyezkedett el. Egyrészt „benn feküdt a török torkában” – bármely rezdülésre meg tudta rohanni a Porta, mert Drinápolyból néhány nap alatt Brassóba érhettek a török csapatok. A császári udvar, Prága viszont nagyon messze volt – onnan nem remélhettek segítséget. Ugyanakkor a Habsburg hatalom is jogot formált Erdélyre, nem egyszer meg is szerezte, de nem tudta megtartani. Meg kellett alkudni a helyzettel: két urat szolgálni, a törököt és a németet. Így a külpolitika nem véletlenül volt éles viták tárgya az erdélyi országgyűléseken.
Mikor Bocskai Erdélybe érkezett, ott Báthori István – a tiszáninneni területek leghatalmasabb főura uralkodott (1571–1586). Neki köszönhető, hogy Erdély talpra állott, megszilárdult az állam belső helyzete és külső tekintélye. Ekkor, 1576-ban Báthori már a lengyel királyi trón elfoglalására készülődött. S amikor néhány hét múlva elindult Varsóba, helyetteseként bátyját, Kristófot választtatta meg vajdának. Bocskai tehát Báthori Kristóf vajda mellett kezdte politikai pályafutását. Annak is köszönhetően, hogy a vajda felesége Bocskai lány volt, gyorsan emelkedett.
Báthori Kristóf vajda 1581-ben meghalt, s a trónra fia, Báthori Zsigmond lépett. Halálos ágyán a vajda a kiskorú fejedelem mellé három „testamentumos urat” nevezett ki az ország kormányzására. Mellettük unokaöccse Bocskai István, mint a nyolcéves fejedelem tanácsosa és nevelője működött.
A 24 éves Bocskai Istvánnak nemigen volt szava az öreg, tapasztalt tekintélyes tanácsosok között. Nem tudta érvényesíteni elképzeléseit. Pályájának ez az időszaka politikai tanulóévek korszakának tekinthető.
Magánéletében azonban jelentős változás következett be: 1583-ban megházasodott. Egy bihari nagy nemzetség sarját, Hagymásy Katát vette feleségül. Birtokaik szomszédosak voltak, s Bocskai hamarosan meg is szerezte hozományul a stratégiai fontosságú kereki várát.
Időközben Erdély politikai életében változás történt. 1585-ben Báthori István – aki lengyel királyként, a távolból is tovább irányította Erdély sorsát – Ghyczy Jánost, a váradi kapitányt nevezte ki az ország kormányzójává. Bocskai Ghyczynek is tanácsosa maradt.
1586. december 13-án azonban váratlanul meghalt Báthori István. Temetésére Bocskait küldték ki a fejedelem képviseletében. Útja alatt a lengyelek ellenszenvvel fogadták, s hamarosan rá kellett ébrednie, hogy István király halálával csorbát szenvedett a magyar–lengyel barátság is. Meggyőződhetett, hogy a török elleni küzdelemben lengyel segítségre számítani dőreség lenne. Lengyel útjának tanulságai visszatérítették prágai élményeihez, ahhoz a gondolathoz, hogy az erdélyiek csakis a császártól várhatnak segítséget a pogány ellen.
Erdélybe visszatérve újabb bajok várták. Zsigmond nagykorúsítását kérte a medgyesi országgyűléstől, s ez ahhoz a feltételhez kötötte kérése teljesítését, ha a fejedelem kitiltja Erdélyből a jezsuita rendet. Erdély lakossága ugyanis ekkor már majdnem teljes egészében protestáns volt (a magyarok kálvinisták, a szászok lutheránusok, a székelyek unitáriusok, csak Csíkszékben maradt meg egy katolikus tömb). A jezsuiták pedig mindent elkövettek, hogy visszavezessék a „tévelygőket” a katolikus egyház kebelébe.
Zsigmond heves viták után végül is engedett. Ghyczy azon érvvel győzte meg, hogy a rendek könnyebben találnak fejedelmet, mint ő országot. Az országgyűlés nagykorúsította a fejedelmet, s kezébe adta a kormányzást (1588) „Kezébe adtátok a gyeplőt, megbánjátok még” – mondta az öreg Ghyczy.
A jóslat beteljesülésére nem sokáig kellett várni, hiszen az ifjú fejedelem súlyos hibákkal volt felruházva. Beteges, akaratos, szeszélyes természetű, ingatag, megbízhatatlan jellem volt. Az őrültséggel rokon lelki bajban szenvedett. Pedig máskülönben művelt férfi számba ment. Azonban mindig a lehetetlen vonzotta: az olasz hercegi udvarok légkörét szerette volna Erdélyben meghonosítani. Gyulafehérvárt ellepték az olasz muzsikusok, színészek, bohócok. Az ifjú fejedelem világraszóló mulatságokat rendezett kedvükért. „A magyar humor megromlott benne, muzsika és egyéb haszontalanságokra fordította elméjét” – írja róla Szamosközy István, korának nagy történetírója. A kincstárat hamarosan kiürítette, a jövedelmező kincstári birtokokat elosztogatta. Nem csoda, hogy a közhangulat hamarosan ellene fordult.
Politikai vonalon valamivel jobban állt a helyzet. A Báthori család hagyományai a törökkel való összebékélés elvében gyökereztek. Így az ifjú fejedelem egyetértett a fejedelmi tanács törökpárti tagjaival. Nézőpontját Alfonzo Carillo spanyol jezsuita érkezése változtatta meg. Hónapokon át győzködte Zsigmondot arról, hogy szégyenletes a török előtt való behódolás, viszont, ha fegyvert fog a török ellen, világszerte ismertté teszi nevét. Biztosra ígérte, hogy számíthat a keresztény nemzetek segítségére.
A fejedelmi tanács s a rendek kitartottak a török barátság mellett. Csak hárman álltak ebben a kérdésben a fejedelem mellé s köztük volt Bocskai István is. Carillo eszméit rokonnak érezte a maga régen végiggondolt véleményével: ő, a kálvinista főúr, ki merte mondani az erdélyi rendek előtt, hogy segítséget Erdély csak a császártól, s a nyugati kereszténységtől várhat.
Hiába volt minden ékesszólása, a tanácstagok – három kivétellel mind ellene szavaztak. Kitartottak amellett, hogy Erdély minden alkalommal megjárta, valahányszor szembeszállt a törökkel. A fejedelem megdöbbent, hogy kisebbségben maradt, s hirtelen elhatározással az eddigi váradi kapitányt megfosztva tisztségétől, helyébe nagybátyját, Bocskai Istvánt nevezte ki (1592). Bocskai 35 éves korában az Erdélyi fejedelemség egyik legelső méltóságává emelkedett. A váradi kapitányság óriási hatalmat jelentett a maga korában: kezében volt az erdélyi haderő zöme, hatalmában a legfontosabb végvár. Nélküle nem lehetett az ország sorsáról határozni.
A heves, egyre kiújuló országgyűlési vitáknak váratlan esemény vetett véget. A Porta tatár hadat zúdított Erdélyre. Zsigmond ijedtében lemondott a fejedelemségről, és Kővárba menekült. Amint azonban Kővárban, Erdély egyik legerősebb várában biztonságban érezte magát, viszszavonta lemondását, s hogy helyrehozza elhamarkodott lépését, nagybátyjához, Bocskaihoz fordult segítségért.
Közben a rendek is követet küldtek Bocskaihoz ezen üzenettel: „Jöjjön nagyságod Tordára, s mind tanácsával, mind segítségével mutassa meg a felfordulásból kivezető utat”. Szinte egyidejűleg jutott el Váradra a két üzenet.
Bocskai egyszerre óriásivá nőtt: Erdély sorsa ebben a pillanatban az ő kezébe volt letéve. Az ő elhatározása fogja eldönteni, hogy a török vagy a császár oldalán áll majd Erdély a következő évek háborúiban.
Bocskai Várad kapitányaként napról-napra szemlélhette, hogy a török jelenlét hogyan emészti a magyarság életerejét, pusztítja-rabolja a falvakat, hurcolja rabságra az embereket. Váradon nőtte ki magát igazi politikussá. Megérlelődött benne az a gondolat, hogy csak császári segítséggel képes Magyarország az oszmán hatalomtól megszabadulni. Kapóra jött, hogy ekkor volt megalakulóban egy európai keresztény hatalmi szövetség a Török Birodalom ellen, s kirobbant a tizenöt éves háború.
Váradi kapitányságának két éve alatt érlelődött Bocskai István Erdély és Magyarország egyik legnagyobb államférfiává. Gondolkodásának kiindulópontja: magyar jövőt, egységes magyar államot nem építhet másként, csak ha a törököt kiveri az országból. „Szemét a magyarságra függesztette, a magyar állam egységének megvalósításáért indult harcba” – írják róla.
1594-ben elhatározta, hogy megvalósítja külpolitikai terveit és kezébe veszi Erdély sorsának irányítását, s annak rendjén viszszajuttatja Zsigmondot az erdélyi fejedelemségbe. Megindult Váradról, s mikor hadaival átkelt a Királyhágón, az egész országgyűlés melléje állt. Négyheti távollét után Zsigmond bevonult a váradi hadak élén Kolozsvárra. Bocskainak sikerült az országgyűlést meggyőznie, hogy a kereszténység és pogányság küzdelmében Erdély nem állhat a török mellé és magyar testvéreit nem hagyhatja cserben, hanem csatlakoznia kell a német császár hadaihoz. A rendek is úgy vélték, hogy a magyarság felszabadulásáért és az egyesüléséért kell hadbaszállni. Zsigmond a politikai fordulatot arra használta fel, hogy leszámolt ellenfeleivel: elfogatta a törökpárti tanácsosokat, halálra ítéltette és kivégeztette őket. Vagyonukat elkoboztatta, s ebből Bocskai István is bőségesen részesült. Ezáltal megszűnt az ellenzék, amely a nyugati szövetség sikerét gátolta volna.
Ettől kezdve Bocskai legfőbb tanácsadóként maga irányította Erdély külpolitikáját. Vasmarokkal vezette az ügyeket, s a fejedelem alávetette magát elgondolásainak, mert tudta, hogy a Carillo által beléoltott álmokat csak nagybátyja által tudja megvalósítani.
1595. január elején Bocskai vezetésével küldöttség ment Prágába, hogy szerződést kössön a császárral. Zsigmond megbízta: „azt cselekedje őkegyelme, az mit jobbnak és hasznosabbnak ítíl az mi dolgainknak véghezvitelére”. Bocskai híven járt el. Nemcsak a szerződést kötötte meg egyenrangú félként, hanem ezáltal elismertette Erdély függetlenségét is. Erdély kötelezte magát a harcra, a császár pedig fegyvert és pénzt, hathatós segítséget ígért.
Hogy még erősebb kötés fűzze össze a két szerződő félt, Zsigmond Habsburg hercegnőt kapott feleségül, Maria Kristiernát, s a császár rokonává fogadta. Ez a házasság nagy siker számba ment, mert általa a Báthori-ház Európa egyik leghatalmasabb dinasztiájával került rokoni kapcsolatba. Szövetségesei közé pedig odasorolhatta a római pápát és a spanyol királyt. Hívására a havaselvei és moldvai vajda is bármikor készek voltak hadbaszállni.
Bocskainak köszönhetően a kis Erdély hatalma lényegesen megnövekedett. Zsigmond igyekezett kimutatni háláját nagybátyja iránt: az augusztus 6-án megtartott lakodalmon Bocskai volt az egyetlen főúr, aki a fejedelem asztalánál ült.

Hadakozás a törökkel

Ősszel azonban Szinán pasa hadaival elindult Havasalföld felé. Bocskai jól tudta, hogy utána Erdély következik, s a támadást csak a Kárpátok gerincén lehet megállítani. Az erdélyi sereg igen kicsiny volt, s Rudolf császár segítsége egyre késett. Amikor végre befutott, kiderült, hogy mindössze párszáz fekete lovasból állt, s a firenzei herceg is csak 200 gyalogost küldött. Szorult helyzetében Zsigmond oklevélben biztosította azon közszékelyeknek a szabadságát, akik részt vesznek a törökellenes hadjáratban. Szavára 25 000 székely szállt hadba. A havasalföldi és erdélyi csapatok Zsigmond és Mihály vajda vezetésével a Duna menti Gyurgyevónál (Giurgiu), hatalmas diadalt arattak a pogányok felett, miáltal felszabadultak a Dunától északra eső területek. Erdély és Magyarország déli részén is jelentős területek kerültek Erdély joghatósága alá.
A császár ígéreteiben azonban mélységesen csalódniuk kellett. Zsigmond felment Prágába, hogy sürgesse a segítséget. Ünnepelték, dicsérték, mint törökverő hőst magasztalták, de a segítség csak ígéret maradt. Pedig itt lett volna az alkalmas pillanat, hogy egy nagy, átfogó támadással kiszorítsák a törököt Magyarországról. A császári segítség azonban ezúttal is késett. Szinán pasa pedig elindult Felső-Magyarország ellen és bevette Eger várát. Bár császári segítség nem érkezett, Zsigmond – a nemrég kötött szerződés értelmében – megindult hadaival Szinán ellen. Végül a Sajó mentén egyesült a két keresztény sereg, s a törökkel Mezőkeresztesen megvívták a döntő ütközetet. A háromnapos kemény harc során a keresztény seregek súlyos vereséget szenvedtek (1596. október 26–28). Zsigmond Prágába utazott és lemondásra készült.
Súlyos megpróbáltatások évei következtek, melyekben Bocskainak is megvan a maga szerepe és felelőssége. Míg Zsigmond a hadban járt, Bocskai ismét átvette az ország vezetését, ahol igen meggyűltek a bajok. A székelység elkeseredésében, hogy a rendek visszavonták a megígért ősi székely szabadság visszaállítását, fellázadt. A megmozdulást vérbe fojtották („véres farsang”).
Veszély fenyegette az üresen maradt fejedelmi széket is, de Bocskai megvédte Zsigmond trónját. 1598 tavaszára megtörtént a megegyezés Zsigmond és Rudolf császár között, melynek értelmében Zsigmond átadja fejedelmi székét a császárnak, cserébe pedig megkapja az oppelni és ratibori hercegségeket, rangjához illő évjáradékkal.
Az erdélyi országgyűlés kénytelen volt tudomásul venni Zsigmond lemondását. Bocskai felszólalásában biztosította a császárt a rendek hűségéről. Bocskai úgy fogta fel az eseményt, mint régi vágya beteljesedését: megszűnt a félévszázados kettészakadás, s Erdély visszatért a magyar állam keretébe. Abban bizakodott, hogy egyesült erővel megtörik a török amúgy is hanyatló erejét. Azonban rövidesen ismét csalódnia kellett. A császári biztosok, akik átvették Erdély kormányzását, mellőzték, tanácsait semmibe vették, sőt személyét is rágalmazták. Bocskai sértődötten visszavonult Görgény várába. Itt kapta a hírt, hogy a császári biztosok megfosztották a váradi kapitányságtól, s helyébe régi vetélytársát, Kornis Gáspárt nevezték ki.
Személyi sérelme, amely egybeesett az ország leromlott állapota fölötti aggodalmával, tettre serkentette. Így gondolta: „az idők állása olyan, hogyha azonnal nem támaszt reményt Erdélyben, mások késlekedése miatt végső pusztulás fenyegeti” – írta róla Szamosközy István. Azonnal cselekedett. Még aznap útnak indította lovas szolgáját és visszahívta Báthori Zsigmondot. „Ha csak harmad magaddal eljöhetsz is, elsiess – itt mindjárt jól leszen dolgod.”
Zsigmond, aki csalódott a császári ígéretekben, megelégelte a mostoha oppelni viszonyokat, vadászat ürügye alatt azonnal hazaindult. Krakkón keresztül szerencsésen meg is érkezett Kolozsvárra, ahol hívei örömmel fogadták és másnap írásban értesítették a császári biztosokat, hogy Zsigmond újra átvette a hatalmat. Bocskai, aki Szászsebes mellett várakozott, Zsigmond érkezésének hírére feleskette a tábort a fejedelem hűségére, majd Kornis Gáspárt is átállásra bírta. Ezzel biztosította a katonai hatalmat. Hátra volt még a jogi formaság. A rendek megrettenve beleegyeztek, s Bocskai vezetésével elindult az ünnepélyes küldöttség Kolozsvárra, hogy Zsigmondot visszahívják a trónra.
Közben a török kihasználva az erdélyi zavarokat megindult Várad fele és ostrom alá vette. Mivel segítséget ezúttal sem lehetett Prágától várni, Bocskai meggyőződése ellenére azt javasolta, hogy meg kell alkudni a Portával.
A pogány hiába ostromolta a várerődöt, nem sikerült bevennie s kénytelen volt elvonulni. Így látszott: sikerül békét teremteni. S ekkor Zsigmond közölte, hogy mégiscsak lemond a trónról. Ez volt harmadik lemondása.
1599 elején a fejedelem parancsára Bocskai személyesen indult Prágába, hogy a császári udvarban előkészítse Zsigmond harmadik lemondását. Az év márciusában az erdélyi rendek – megsokallva Zsigmond állhatatlanságát – Báthori András bíborost választották fejedelemnek, aki a Báthori család hagyományaihoz híven törökpárti volt. Az új fejedelem a Portához való visszatérés ügyében kezdett tárgyalásokat. Mivel Bocskai ezzel nem értett egyet, hűtlenség vádjával az országgyűlés elé idézik.
A politikai válságot kihasználva Mihály havasalföldi vajda seregével hirtelen Erdélybe nyomul, szabadságjogok ígéretével hadakat toboroztat a székelyek között Báthori András ellen. Sellembergnél legyőzi Báthori hadait (1599), a menekülő fejedelmet a székelyek megölik.
Mihály, mint Rudolf császár erdélyi helytartója bevonul Gyulafehérvárra. Közben Rudolf császár megbízza Bocskait, hogy menjen be Erdélybe és képviselje érdekeit. Bocskai azonban, miután ellentétei támadnak Mihály vajdával, visszavonul bihari birtokára. Mihály erre lefoglaltatja Bocskai erdélyi javait, uradalmait.
A következő esztendőkben Bocskai nem vesz részt a politikai-katonai küzdelmekben, melyeknek főszereplői Mihály vajda, Basta császári generális és a negyedszer is visszatért Báthori Zsigmond. A küzdelemből Basta kerül ki győztesen. 1601 augusztusában Basta meggyilkoltatja Mihályt a Torda melletti táborban, Zsigmond pedig, miután vereséget szenved Tövisnél (1602), végleg távozik Erdélyből.
Az évekig eltartó csatározások alatt pusztult az ország, fogyott a lakosság, melyet éhínség és járvány is tizedelt. A császári hadak vezére Basta generális egy időre úrrá lett az országon, de uralma csak elnyomást hozott. A fejedelemség alkotmányát felfüggesztették, nemessége ellen felségsértési pereket indított. „A föld népe szorult erdőkebelbe, havasokba, hegyekbe, rettenetes nagy hidegségben...” – írja Szamosközy. Tavaszszal a szántáshoz állat helyett a jobbágy magát fogta be az ekébe („Basta szekere”).
Bocskai ekkor már nem volt Erdélyben. Tanácskozás ürügyén Prágába csalták s ott „tisztességes fogságban” tartották két esztendeig. Nem zárták be, de minden lépését figyelték, s a várost nem hagyhatta el. Még fönn is féltek tőle. Nem szolgált előnyére, hogy magyar volt, kálvinista hite pedig csak még nagyobbra növelte ellene a rosszindulatot, a harcos, katolikus udvarban.
Prágai fogsága ideje alatt alkalma volt megismerni a Habsburg kormányzat igazi arcát. Itt és ekkor döbbent rá, hogy Magyarország és a Habsburgok érdekei nem férnek össze.
1602 telén engedték el Prágából. Visszatért bihari birtokára. Szomorú napok vártak itt rá. Felesége nemrég halt meg, gyermeket nem hagyott. A főúr magányosan, elfásultan figyelte hazája pusztulását. Basta önkényuralma, a bécsi kormányzat ellenreformációs politikája, személyi sérelmei erősen megingatták a Habsburg-barát államférfiúi meggyőződését. Férfikora teljében, ötvenévesen már nem gondolt arra, hogy kezébe vegye az ország sorsát, magába roskadva várakozott.

CSETRINÉ CSONGVAY KLÁRA

(Folytatása következő számunkban.)
 


vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008