Művelődés

A magyar archeológia nagykorúvá válásának folyamatában a százéves kolozsvári régészeti iskolát kivételes hely illeti meg. A Pósta Béla szervező munkájának eredményeként, majdhogynem előzmények nélkül megszületett kicsiny tudós kör szinte inaskorú tagjai kutatásaikkal világot gyújtottak Kelet-Magyarország jórészt homályba burkolózó, az őskőkortól a középkorig ívelő több ezer éves múltjába. Választott hivatásukat a kor tudományosságának színvonalán teljesítették: eredményeik már születésük pillanatában beépültek az európai tudományos kutatások épületébe, s máig sűrűn idézett hivatkozások. Hogy kutatásaik köre és színvonala nem rekedt meg a tájegység elzártságában és vidékiességében, hanem az egyetemes emberi történelem egésze felé irányult, annak legjobb tanúsága a Keleti Intézet terve, melyben Pósta Béla egyik legtehetségesebb tanítványának, Létay Balázsnak kulcsszerep jutott.

A Keleti Intézet terve
Pósta Béla – 1899-től a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem régészeti tanszékének vezető tanára, egyúttal az Erdélyi Múzeum Egyesület Érem- és Régiségtárának igazgatója – már pályája kezdetén felfigyelt arra a szerepre, amelyet, a Kárpát-medence, illetve a magyarság az emberiség kultúrkincseinek cseréjében, „Dél és Észak, Kelet és Nyugat kultúráinak vegyülésénél” betöltött. Felismerte, hogy az Óvilág területén előkerülő számos régészeti lelet „kezdetei a Keleten vannak, közbeeső továbbfejlődéseivel hazánk területén találkozunk, míg a Nyugat hasonló emlékei csak a végső kifejlést, az elhaló formákat mutatják.” Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a honfoglalás előtti magyarság szállásterületei a keleti műveltség hatósugarába estek, ezért „régészeti emlékeink specifikusan nemzeti elemének java részét már a legkorábbi időktől kezdve nem magyarázhatjuk és meg nem érthetjük a keleti világ emlékeinek tüzetes ismerete nélkül”. Kivételes érdeklődéssel fordult hát „az emberi művelődés legkorábbi és legfontosabb focusa”, Kelet, mindenekelőtt Mezopotámia felé. Kutatói terveinek megvalósítását egy Keleti Intézet keretében vélte elérhetőnek.
A magyar Keleti Intézet gondolata gróf Zichy Jenőtől (1837–1906) származott, aki 1895-ben, 1896-ban és 1897–1898-ban három expedíciót vezetett Oroszországba (Kelet-Európa, Kaukázusontúl, Közép-Ázsia, Szibéria), utolsó útjának végállomása pedig Kína volt. A honfoglalás ezeréves évfordulójára való készülődés lelkes hangulatában szervezett utazások a magyar őshaza kérdésének tisztázásához kívántak hozzájárulni. „Ezen utazásaimnak célja nem az volt, hogy a kérdést azonnal megoldjam s a magyarság nyomait legott összegyűjtsem, hanem csak az, hogy megismerjem a helyi állapotokat, viszonyokat, általános impressziókat gyűjtsek a Kaukázus népeiről, s kikémleljem azt a talajt, melyen a jövő rendszeres kutatásait kell majd megindítani, felépíteni” – vallotta két első útja után a gróf. E rövidtávú cél megvalósítását követte volna a hosszabb időre tervezett, több szaktudomány egyetlen intézet keretei között végzett rendszeres munkája. A gróf 100 000 forint alaptőkével kívánt hozzájárulni ennek a magyar Keleti Intézetnek a felállításához, egyedüli feltételül szabva, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter egy hasonló összeg évi kamatával biztosítsa a további zökkenőmentes működést.
Az első két utazásról hozott régészeti anyagot Pósta – akkortájt a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őre – dolgozta fel, a harmadiknak maga volt az archeológusa. Magáévá tette, egyúttal eredeti tartalommal töltötte meg a gróf elgondolásait. A Zichy-expedíciók a két kontinens, Európa és Ázsia közös határán, a különféle kultúrák vonulásának és találkozásának térségében vizsgálódtak. Pósta a létesítendő intézet működési területének központjául Dél-Mezopotámiát jelölte ki, amelyet a civilizációk szülőföldjének és kisugárzó központjának tekintett. A 19. század első felében vált ismertté az Ószövetségből csak sejtett asszír–babiloni kultúra, a század végén pedig a művelt világ tudomást szerzett e civilizáció elődeiről, a sumerekről. Pósta részvétele a II. nemzetközi archeológiai kongresszuson (Kairó, 1909), amely a régésztársadalom figyelmét az egykori nagy kultúrközpontok felé irányította, bizonyára közrejátszott a helyszín megválasztásában. Remélte, hogy az intézet révén a magyar régészet is bekapcsolódik a folyamközi kultúrák feltárásába.
A dél-mezopotámiai bázisból a keleti művelődési hatások kutatását célzó expedíciókat tervezett a környező régiók felé. Kis-Ázsiában a görög–római civilizáció kialakulásában kimutatható keleti elemek vizsgálatát tervezte. A fokozottan hagyományőrző Kaukázus-vidék az ázsiai kultúrák, de az ősmagyar műveltség szempontjából is érdekelte. Az elő-ázsiai műveltségek északi kisugárzásának irányát követve, folytatni kívánta a Zichy-expedíciók oroszországi kutatásait. A folyamközi művelődési elemek távol-keleti jelenlétével is számolt („kelet felé a határt meg nem szabhatom”). A régióközi kulturális kapcsolatok vizsgálatát nem szorította időhatárok közé: „A területen, amelyről szó van, egész műtörténelmet lehet csinálni az őskortól le egészen a középkor elejéig.”
A nagyszabású elgondolás több kutatónemzedék egymásra épülő munkáját feltételezte. A kolozsvári egyetem tanáraként Pósta elkezdte a megálmodott intézet tudományos személyzetének elméleti felkészítését. 1910-től a keleti régészetet taglaló egyetemi előadásainak tárgyát kizárólag a mezopotámiai archeológia köréből választotta (A chaldeo-assyr építészeti régiségek, Temetkezések és templomok Chaldaeában, Chaldaea és Assyria szobrászati emlékei, Chaldaea és Assyria emlékei). A diákság részére kiírt pályázatok többsége a keleti régészet, illetve annak Kárpát-medencei, mediterrán vonatkozásai felé irányította a hallgatói érdeklődést (Fejtessenek ki a Chaldaea építészeti régiségeiben megnyilatkozó főirányok, Mesopotámia iparművészetének jellemzése és hatása a Földközi-tenger medencéje körül fejlett műveltségre, A keleti kultuszok hatásának emlékei a római Dáciában, A magyarországi bronzkor emlékeinek összehasonlítása a keleti leletekkel).
Az eljövendő Keleti Intézet kutatói gárdájában Pósta mindenekelőtt maga nevelte munkatársait, diákjait szerette volna látni. Legelső tanítványa, Buday Árpád, a római Dacia kutatójának képzését eleve úgy irányította – vallotta be ő maga –, „hogy nem annyira a continentális Görögország, még kevésbé annak nyugoti kiágazása, Itália, mint inkább Kis-Ázsia csoportjait vettem különösebben figyelembe, mindig erősen kiemelve ezen csoportoknak szoros összefüggését a keleti művelődési centrumok csoportjaival.” A numizmatikus Kovács István hozzáértésére feltétlenül számíthatott, hiszen annak doktori értekezése (Etruria pénzrendszere) épp a babiloni és perzsa érmészet kivételes ismeretéről tanúskodott. Az őskorra szakosodott Roska Mártonnak az erdélyi kőkorral, bronzkorral kapcsolatos kutatásai egyenesen igényelték a délkelet felől érkezett hatások vizsgálatát. Legfiatalabb, még diákkorú tanítványát, Ferenczi Sándort az intézet oroszországi kutatásaira szemelte ki. Varga Zsigmond ígérkezett a tudományos személyzet egyik alapemberének, hiszen kolozsvári teológiai tanulmányai végeztével nyugat-európai egyetemeken az ékírás, a közel-keleti nyelvek, mindenekelőtt a sumer nyelv szakemberévé képezte ki magát. A legfontosabb feladat Létay Balázsra várt.

Létay Balázs életútja
1888. október 31-én született a Székelykő lábánál meghúzódó Aranyosrákoson, Létay Lőrinc és Pálfi Julianna harmadik gyermekeként. Szülőfaluja unitárius felekezeti iskolájában tanulta meg a betűvetést. Korosztályából az egyetlen volt, aki a tordai polgári iskolában (1899–1902), majd a kolozsvári Unitárius Kollégium főgimnáziumában (1902–1906) magasabb tanulmányokat folytathatott. Továbbtanulását különféle egyházi juttatások – a szegény sorsú tanulóknak járó tandíjkedvezmény, a Koncz János-alapból származó ösztöndíj, az úgynevezett Berde-cipó – biztosították. Kitűnő tanárok irányították lépteit, akik itthon szerzett képesítésüket Angliában tökéletesítették. Latinra Derzsi Károly, majd az irodalmi és tudományos életben is jeleskedő Pálfi Márton oktatta, a történelmet Varga Dénestől és Kovács Jánostól tanulta; utóbbi fakultatív óráin az angol nyelvvel ismerkedett.  Eredményei igazolták a szülei, tanárai, egyháza részéről előlegezett bizalmat. Kiváló nyelvérzékét kitartó munkával párosítva, már Tordán az iskola legjobb latinistájaként tartották számon. Kollégista korában csaknem minden tanévben jelentkezett a Kovácsi Antal-alapítványból kiírt latin nyelvi írásbeli pályázatra. Utolsó évesen ő nyerte el az első díjat: a főgimnáziumban is megőrizte a polgári iskolában kiharcolt helyét. Történelemből is csaknem végig jeles volt. Adottságai és eredményei rendeltetésszerűen vezették a bölcsészpálya felé.
1906-tól 1911-ig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója volt. Pósta Béla lebilincselő egyéniségének hatására addigi érdeklődési köre kibővült a régészettel. Bekapcsolódott a tárakban folyó rendező munkába. Az 1909. április 1-jén elnyert segédarcheológusi beosztás folytán munkájában az önkéntes jelleget a hivatástudatból táplálkozó felelősség váltotta fel. A háromkoronás napidíj és az intézeti őrszobában biztosított lakás anyagi gondjain is segített.
Korábban szerzett latin nyelvi ismeretei nagy segítségére voltak az érem- és régiségtári munkában. A rendező-leltározó munka eredményeképpen az 1909/1910-es tanévben benyújthatta Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában levő feliratos emlékek méltatása a római állami és magánélet szempontjából című pályázatra írt 49 oldalas tudományos dolgozatát. A munka számba vette a gyűjtemény valamennyi darabját, s a vonatkozó szakirodalom alapján értékelte a bennük rejlő információkat. A pályamunkát elemző bizottság – Pósta Béla és Schilling Lajos, az egyetemes ókor történetének tanára – szerint az értekezés „hű képét nyújtja annak a keleti beözönlésnek, amely a hódítás után Dacia néprajzát olyan színessé teszi. Tüzetesen szól arról a tarkaságról, amelyet a letelepülők a vallás terén honosítottak meg.” A tudománytörténet vesztesége, hogy a kéziratnak nyoma veszett, hiszen mindmáig megválaszolatlan kérdéseket is felvetett: „…Daciának hármas felosztását megelőzött időkben volt-e a két Daciának olyan közös conciliuma, aminőnek létezéséről a Daciae Tres idejéből tudunk?” 1910 szeptemberében Pósta megbízásából a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának kőtárában végzett hasonló, bár sokkal egyszerűbb munkát. A következő évi római kiállításra esetleg elküldendő emlékeket kellett kiválogatnia.
1910 nyarán Pósta ajánlására és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége megbízásából a Szabolcs vármegyei múzeum mintegy 7000 darabból álló gyűjteményének szakmai rendezését végezte. Jósa András, a nyolcadik évtizedében járó múzeumszervező főorvos meleg hangú levélben dicsérte a régésznövendék emberi és szakmai erényeit: „Hálásan köszönöm – írta Póstának – , hogy Létay Balázsban olyan segítőtársat volt szíves küldeni, amilyennél különbet nem is óhajthattam volna. Igen értelmes, páratlan szorgalmú és minden tekintetben kifogástalan fiatal ember.” Munkájával teljesen meg volt elégedve, s négyhetesre tervezett ott-tartózkodását több héttel meghosszabbította. Lelkes hangú újságcikkben számolt be a kolozsvári segédarcheológus lelkiismeretes rendező munkájáról: „Létay Balázs 7 hét alatt nem tekintve a hivatalos órára, vasárnapra, ünnepnapra, kora reggeltől kezdve késő estig dolgozott. A múzeum leltárát, korszakonként csoportosítva, ő készítette el, és az összes tárgyakat leltári számmal ellátta. Nemcsak leltározott és korszakonként rendezett, de sepregetett, porolt is, mert hát a múzeumnak külön szolgája nincs.” 1912-ben Létay arra gondolt, hogy megpályázza a nyíregyházi múzeumnál meghirdetett segédőri állást. Megkésett jelentkezését Jósa András kénytelen volt visszautasítani („Zokon esett ezt a levelet megírni”). Utóda, Kiss Lajos emlékezete szerint a nyíregyházi múzeumigazgató-főorvos évek múltán is „szeretettel emlegette ezt a kiváló tehetségű székely fiút.”
1911 telének legzordabb időszakában idősebb pályatársai, Kovács István és Roska Márton oldalán részt vett a kolozsvári Farkas utcai református templom restaurálásával kapcsolatos feltárásokon. Pósta büszke volt tanítványaira, munkájukra. A rendkívüli körülmények között a legteljesebb odaadásról, az egészséggel nem törődő önfeláldozásról, kifogyhatatlan ügyszeretetről, lángoló hazaszeretetről tettek bizonyságot (a jelzős szerkezetek magától Póstától származnak). Tökéletes, mintaszerű munkát végeztek, amelynek eredményeképpen hatalmas nemzeti és tudományos vagyont mentettek meg, gazdagítva egyúttal az érem- és régiségtár kosztümgyűjteményét.
1911 derekán Létay befejezte egyetemi tanulmányait. Pósta ragaszkodott értelmes, jól képzett, hatalmas munkabírású tanítványához. Tanulmányai kiteljesítéséig, megfelelő, üresedésben lévő állás hiányában, megőrizte az egyetemi intézetnél betöltött segédarcheológusi beosztásában, egy idő után pedig az egyesületi táraknál díjnoki javadalmazással gyakornokként alkalmazta. Az alacsony bér kiegészítéséül továbbra is rendelkezésére bocsátotta az intézeti őrszobát.
Létay a tőle megszokott lendületes munkával válaszolt: „napi 12 órát egyfolytában dolgozott” – mondta róla Pósta. Irodai teendőket végzett, részt vett a gyűjtemények rendezésében, költöztetésében (az intézet 1912-ben került a ma is használt múzeumépületbe). És jelen volt a régészi hivatás természetéből fakadó legfontosabb munkálatoknál, az ásatásokon. Adatok hiányában nem szólhatunk érdemben a Buday irányításával éveken át folyó porolissumi ásatásokon játszott szerepéről, holott közreműködése minden kétségen kívül áll. Tudjuk viszont, hogy 1911 nyarán Pósta őt küldte ki a kolozsvári Zápolya utcai leletmentéshez. Ő tárta fel és írta le a régészeti szakirodalomban azóta oly híressé vált honfoglaláskori temető elsőként előkerült két sírját, valamint egy őskori égetett temetkezést. Pár nap múlva a gazdag ásatási tapasztalattal rendelkező Kovács István vette át tőle az ásatás irányítását. Három évtizedes késéssel megjelent beszámolójában írja Kovács, hogy fiatalabb pályatársa végig segítségére volt a feltárásoknál, s nagyfokú lelkiismeretességgel végezte munkáját.
 A középiskolai tanári szigorlatra való felkészülés megakadályozta abban, hogy Roska oldalán részt vegyen a szülőfaluja szomszédságában, Várfalván fölfedezett honfoglalás- és Árpád-kori temető feltárásában (1912). 1911 őszén sikeresen túljutott az alapvizsgálaton: történelemből a legmagasabb, dicséretes, latinból pedig jó minősítést kapott. 1912 februárjában a szakvizsgát is letette. Szakdolgozatában a sumer szobrászat jelentőségéről értekezett. A szigorlaton való jelentkezés egyik feltétele volt a féléves tanári gyakorlat. Egykori iskolája, az Unitárius Kollégium és az Egyházi Képviselő Tanács messzemenő megértésről tett bizonyságot, amikor – a szakvizsga nélkül! – fél évre az V. osztályban gyakorló tanárként alkalmazta. Ezzel valamennyi feltételt teljesítette, és nyáron elnyerte a történelem–latin szakos középiskolai tanári oklevelet. Helye volt a társadalomban. Baráti körben a szőke Létay Balázst és a termetes, barna Gálffy Zsigmondot – negyedszázad múltán az unitárius kollégium igazgatóját – a tanárok gyöngyeként emlegették. A következő évben katonai szolgálatát is teljesítette. Már csak a biztos megélhetést nyújtó állás hiányzott. Pósta minden követ megmozgatott, hogy nagy tervek megvalósítására hivatott tanítványát maga mellett tarthassa. Fáradozása 1913 őszére meghozta gyümölcsét: a vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélyezte egy beosztott középiskolai tanári állás létesítését az érem- és régiségtárban. Egyúttal elrendelte, hogy amíg az állás költségvetésileg rendszeresíthető lesz, a tárak évi rendes államsegélye terhére biztosítsák Létay fizetését.
Révbe jutott. Hosszas, kitartó munka, eredmények és kudarcok után – amelyekben maga mögött tudhatta egykori tanára, most már főnöke, iskolája, munkatársai, egyháza támogatását – 1913 végén Létay biztosítva látta az annyira óhajtott régészpályát és annak anyagi hátterét. Ezzel egy időben karnyújtásnyi közelségben érezhette a kolozsvári régészeti iskola merész tervének megvalósítását, a mezopotámiai kutatások elkezdését.

Megvalósulás küszöbén a terv
Pósta Béla nagyszabású tervében a kiemelkedő szellemi képességekkel, vasegészséggel, hatalmas munkabírással megáldott, szakmailag kitűnően felkészült Létay Balázs lett volna a Keleti Intézet kutatói gárdájának a keleti régészetben szakosodott tagja. Ezért messzemenően támogatta szakmai továbbképzését és a szükséges nyelvismeret megszerzését.
1911-ben Létay megpályázta a Londonban és Oxfordban szervezett szünidei angol nyelvtanfolyamon való részvételre kiírt egyik 700 koronás ösztöndíjat. Kérését azzal indokolta, hogy a keleti régészet terén folytatandó tanulmányaihoz feltétlenül szükséges angol nyelvtudásának a tökéletesítése. Boros György magántanár, az angol nyelv oktatója az egyetemen,  egyébként unitárius teológiai tanár – kihangsúlyozva, hogy a hét folyamodó mindegyikének nyelvismeretéről jó benyomást szerzett – Létayt ítélte az ösztöndíjra legérdemesebbnek: „Létay Balázs bölcsészkari hallgatót első helyen ajánlom a kérésében fölhozott speciális tanulmányra való tekintettel is, de azért is, mert olyan meglepő készültségre tett szert az angol nyelv és angol szöveg megértésében, valamint az angol nyelv gyakorlati használatában is, hogy angol előadásokat, főleg szaktárgyában, minden nagyobb nehézség nélkül hallgathat.” A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Kar dékáni tisztében maga Pósta közölhette az Egyetemi Tanáccsal a számára is örvendetes szaktanári véleményt.
Az 1911. július–augusztusi londoni és oxfordi tanfolyam, az angol nyelvi környezet továbbfejlesztette, finomította Létay nyelvtudását. Tallózott az asszírológia egyre terebélyesedő irodalmában, amelynek darabjai csak elvétve jutottak el a kolozsvári egyetemi és intézeti könyvtárba. A szigetország múzeumaiban tárgyi valóságukban is megismerkedett az angol expedíciók során előkerült görög–római és keleti leletekkel. Joggal remélte, hogy néhány év múlva maga fogja föltárni Mezopotámia földjében rejtőző társaikat. A friss élmények hatására választotta meg középiskolai tanári szakdolgozatának tárgyát (a sumer szobrok történelmi jelentősége).
A tanári diploma birtokában 1912. június 15-én újabb kéréssel fordult a szakminiszterhez. 2500 korona útisegélyért folyamodott, hogy egy évig Londonban a keleti archeológiát tanulmányozhassa: „egyrészt mint egyetemi hallgató a professzorok előadásaiból, másrészt a British Museum gazdag anyagának tanulmányozása által akkorra jártasságot szereznék e tudományágban, hogy aztán önálló művelésére is képes lennék.”
Tanártársai meggyőzése érdekében Pósta érvek sokaságát sorakoztatta fel a kérés mellett: a magyar régészetnek ki kell törnie vidékies bezárkózottságából; hazai gyűjteményeinkből teljesen hiányzik az ékírásos anyag, s nélküle lehetetlen a keleti kutatásokba való bekapcsolódásunk; Létay fő célja épp az ékírás elsajátítása; „a 2500 koronát a Minisztérium  a magyar kultúrának adja, éspedig igen kis csöpp formájában igen nagy cél elérésére”. Meggyőző érvelését szívéből fakadó ajánlással folytatta: „nincs elég meleg szó, amellyel ennek a nagy lélekkel vállalkozó ifjú szakembernek kérését pártolom. Hiszen voltaképpen ügyet pártolok, amelynek szolgálatában még elvérezni is érdemes.” A kari ülés magáévá tette Pósta véleményét, s Cholnoky Jenő dékán aláírásával pártolólag terjesztette a miniszter elé Létay folyamodványát.
Egy év múlva megérkezett a kedvező válasz, s 1913 novemberében Létay vonatra szállhatott. London volt ugyan fő úticélja, de rövid megszakítást tett Párizsban. Itt szerzett élményeiről valószínűleg beszámolt a Póstának küldött első levelében, amely sajnos elkallódott, nem jutott el a címzetthez.  A Louvre gazdag közel-keleti gyűjteménnyel büszkélkedett. A francia Botta kujundzsiki és horszábádi ásatásaival kezdődött az ókori Mezopotámia földjének vallatása (1843–1844), és Dúr-Sarrukin asszír királyváros megmenekült emlékei is jórészt Párizsba kerültek. Itt őrizték Hammurabi babiloni király kőbe vésett törvénykönyvét, az emberi történelem egyik legelső jogi alkotását. Sarzec telloi (Lagas) kutatásai felszínre hozták az addig teljesen ismeretlen sumer kultúra emlékeit, s a francia főváros múzeumát Gudea szobrainak sorozatával gazdagították. Létay részletekbe menő megfigyeléseket tehetett az addig csupán könyvekből ismert emlékeken.
1913 decemberétől 1914 nyaráig Londonban tartózkodott. Feszített munkaprogramot írt elő magának, amely nem ismerte a szabadidő fogalmát. Reggel, délben, este nyelvgyakorlatokat végzett házigazdáival, fennhangon felolvasott nekik („Soha életemben ilyen beszédes nem voltam”). Egyébként egész napját – a reggeli kilenc órai nyitástól az esti háromnegyed hét órai zárásig – a British Museumban töltötte. Főhadiszállását az olvasóteremben ütötte fel, ahonnan át-átsétált a kiállítási termekbe, hogy közelről is megvizsgálhassa az éppen tanulmányozott emlékeket.
Az első benyomások feltétlenül pozitívak voltak. A 19. századi angol–francia versengés eredményeképpen a londoni múzeum talán a párizsinál is több keleti kinccsel büszkélkedett. Layard 1845-ben elindított ásatásai és az azt követő feltárások folytán ide került az asszír fővárosok legtöbb emléke: Dúr-Sarrukin emberfejű szárnyas bikái, Assur-bán-apli ninivei palotájának vadászatokat megjelenítő dombormű-sorozata, könyvtárának agyagtábla-gyűjteménye. Az ásatási beszámolók, összefoglalások (Hilprecht: Explorations  in the Bible Lands during the 19th century. Philadelphia 1903) áttekintése után Létay kezdeti lelkesedése lassan alábbhagyott. A korszerű német településrégészet módszereinek ismeretében csalódottan tapasztalta, „hogy bizony a nagy haszon mellett töméntelen kárt is csináltak ezek az ásatók”. Tudományos kérdésekben többségük teljesen tájékozatlan volt, a régészeti ásatások alapvető módszereit sem ismerték; néha felelőtlenül hetekre eltávoztak a telepről, és irányítás, ellenőrzés nélkül hagyták a napszámosokat. Rengeteg tudományos érték, régészeti jelenség semmisült így meg anélkül, hogy szakember megfigyelte volna őket. Az ásatási tudósítások regényes elbeszélésekkel  vélték pótolni a tudományos észlelések érezhető hiányát. Az elkövetkező feltárásokra készülve, Létay hozzáfogott a mezopotámiai kutatások részletes leltárának összeállításához. „Ezt föltétlenül szükségesnek tartom egy ásatási terv megfogalmazásához” – írta 1914. február 22-én keltezett levelében Póstának.
Felismerte, hogy az eddigi ásatások kiábrándítóan szegényes régészeti hozadékával szemben számottevő a napfényre került feliratos anyag , s a szakirodalom nagy részét a szövegközlések, szövegmagyarázatok, nyelvészeti kérdésekkel kapcsolatos fejtegetések alkotják: „A nyelvészeti oldal túlteng.” Bár bosszantotta, hogy még mindig nincs egy alapos asszír nyelvtan, és „egy kimerítő, a szó szoros értelmében vett felirattan”, elhatározta, hogy alaposabban megismerkedik az ékírással és az ókori Közel-Keleten beszélt nyelvekkel. Áttanulmányozta King elemi nyelvtanát, majd a szakterület újdonságát, Delitzsch Assyrische Grammatik (Berlin 1889) című munkáját. Szerénységgel vegyes büszkeséggel jelentette: „Most annyira vagyok, hogy könnyebb szövegeket olvasok és fordítok, természetesen nem precízül, hiszen az két hónapi munka után lehetetlen is […] egyúttal a héber nyelv alapelemeivel is tisztába kellett jönnöm, az egész assyr nyelvészet ugyanis arra van alapítva.”
Létay tudósításából hiányzik az egyetemi előadásokról szóló beszámoló. Okát – téli szünet, vizsgaszesszió? – talán megadta első, elveszett levelében. A tavaszi félévben bizonyára rendszeres látogatója volt L. W. King óráinak, aki ázsiai régészetet adott elő az egyetemen. Ninivei ásatásai, kitűnő asszír–babiloni szövegközlései, kétkötetes sumer–akkád történelme okán (London 1910) Kinget az asszírológia legjobb korabeli művelői között tartották számon. Létay londoni  tanulmányainak az írásos nyoma nehezen hozzáférhető. Mégsincs hiányérzetünk, mert  a második levél alapos, színes élmény- és munkabeszámoló, s egyúttal egy jól átgondolt tudományos pálya programjának vázlata is. Tudománytörténeti értékű kordokumentum (a kolozsvári Erdélyi Töténelmi Nemzeti Múzeum levéltárában, jelzete: C1 2284/3; közölve: Keresztény Magvető 110(2004)1. 56–58).
Tanulmánynak is beillő újabb levél (július 6.), amelyhez Létay hatalmas bibliográfiát csatolt, talán épp az addigi mezopotámiai kutatások beígért öszszefoglalását tartalmazta. Tudjuk, hogy vaskos kötetekre rúgó jegyzetei között megkezdett dolgozatok, tanulmányok is voltak. Egy évtized múltán Banner János, az egykori évfolyamtárs még látta ezeknek az iratoknak egyikét-másikát, az említett levelet be is mutatta a szegedi egyetem baráti egyesületének szakgyűlésén. Pontos tartalmukat azonban ma csak találgathatjuk, mert a második világégés után nyomuk veszett.
Létay februári beszámolójának vétele után Pósta joggal remélte, hogy a tervezett intézet előkészítésének elméleti szakasza kiteljesedett. Elérkezett a szervezeti, pénzügyi háttért biztosító állami, társadalmi, tudományos fórumok bekapcsolásának ideje. Természetesen a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum intézeteként képzelte el a kutatóállomást. A számba vehető pártfogó intézmények közül legelőször is a Magyar Földrajzi Társaságnál kopogtatott, amelynek céljai közel álltak a magáéhoz, s régibb keletű személyes és tudományos kapcsolatban állott vele. Elnöki minőségben évek óta irányította a társaság régészeti bizottságának munkáját. 1914-ben kolozsvári tanártársa, munkatársa, a szakmai és társadalmi közmegbecsülésnek örvendő Cholnoky Jenő került a társaság elnöki székébe. Pósta emlékiratnak beillő terjedelmes magánlevélben fordult hozzá (1914. május 14.). A levél a Keleti Intézet tervének legátfogóbb, legfontosabb dokumentuma (a kolozsvári Erdélyi Történelmi Múzeum levéltárában, jelzete: C1 2349; közölve: Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. 654–657).  Felsorakoztatja a vállalkozás mellett szóló tudományos érveket, az eddigi eredményeket. Érthető elégtétellel újságolja a szakember felkészítésével kapcsolatos legfrissebb értesülését: „Létay Balázs már teljesen a legkeletibb centrumnak, tehát a kiindulási pontnak specialistájává képződött,” ő lesz az első sokoldalúan képzett magyar asszirológus, „a tiszta keleti specialisták… elseje”. A kivitelezés mikéntjére utalva kihangsúlyozta az intézet komplex kutatási szándékát, interdiszciplináris jellegét, amelyben a földrajz esetleg vezető szerepet kaphat. Nem minden célzatosság nélkül felvetette gazdasági szakértők bevonásának a lehetőségét. A török hivatalos körök jóindulatának elnyerése érdekében Török–Magyar Intézet formájában is keresztülvihetőnek tartotta az elképzelést.
Pósta minden lehetőséget megragadott a terv népszerűsítése, befolyásos támogatók megnyerése érdekében. Bizonyára nem véletlen egybeesés, hogy a görögországi tanulmányútjáról visszatérő Buday Árpád a vallás- és közoktatásügyi miniszternek címzett kimerítő beszámolóját a következő javaslattal zárta: „Nem ártana azonban – a magyar nemzet őskori és a vándorlás kérdéseinek megismerése szempontjából – akár Oroszországban, akár Kisázsia keleti felében, vagy akár mindkét helyen, egy-egy intézet felállítása” (1914. július 1.).
Pósta másfél évtizede megálmodott terve a megvalósulás küszöbéhez érkezett. Céltudatos építkezéssel lelkes kutatógárdát nevelt, s megnyerte személyiségek, társadalmi szervezetek, állami hatóságok pártfogását. 1914 végére várta Létay Balázs hazatérését londoni tanulmányútjáról, s reményei szerint ekkor indult volna útra az első mezopotámiai expedíció, amelyre a folytatást biztosító Keleti Intézet megszervezésének feladata hárult. Alaposan átgondolt, konok következetességgel megvalósított terveiben Pósta Béla sajnos nem számolt a világpolitika egymásnak feszülő erőivel. 

Az összeomlás
Levélfogalmazvány tanúsítja, hogy 1914 nyarának pattanásig feszült nemzetközi légkörében Létay Balázs is megérezte a küszöbönálló háború forró előszelét, és aggódott hazája jövőjéért. „Annyi bizonyos, hogy nincs egy jó barátunk sehol köröskörül s ezt nagyon is észbe kell tartanunk” – írta mesterének. Helyzetfelmérésben a felelős politikusoknál bölcsebbnek bizonyult. A világháború kitörését megelőző napokban angol barátai figyelmeztették: maradjon Londonban. Ám ő, tudatában annak, hogy a magyarság sorsdöntő fordulat előtt áll, elbúcsúzott a British Museum olvasótermeitől és kiállítóhelyiségeitől. Az angol mozgósítás előtti napon (augusztus 2.), mindenét a szigetországban hagyva, Németországon át hazaszökött, és frontszolgálatra jelentkezett. Augusztus 18-án indult egységével, a 21. honvéd gyalogezreddel a galíciai frontra. Széleskörű nyelvismeretének köszönhetően segédtiszti beosztást kapott, ami a közvetlen harci cselekményekben való részvétel szempontjából bizonyos fokú védettséget jelentett. 1914. augusztus 25-én vagy 26-án a Rohatyn vidékén dúló csatában, az első vonalban harcoló egyik szakasz parancsnok nélkül maradt. Parancsra nem várva, Létay Balázs hadapród átvette a vezénylést. Még aznap elesett. Egyike volt az első világégés legelső áldozatainak.
„Intézetünknek legszebb reménye nincsen többé az élők között” – összegezte Pósta Béla a veszteség mértékét. A lelke mélyéből fakadó együttérzés hangján próbálta vigasztalni a megtört szülőket: „Az édesapa, az édesanya tudják, mit vesztettek az ő édes gyermekükben, és bizonyos, hogy hallottak róla, mivé készült fejlődni az a mag, amelyet ők ültettek, és amelyet ők ápoltak a zsenge gyermekkorban, de azt csak mi tudjuk, hogy a palánta milyen nemes fává serdült, azt csak mi látjuk, hogy mi pusztult, mi hullott vele porba.”  „Csaknem egy évtized munkája, amelyet fogainkat összeszorítva, csendben folytattunk, ugyanennyi időnek lelkesedése, meleg óhajtása, vágya és reménye hullott vele egy jeltelen sírba” – panaszolta a kari ülésen felterjesztett jelentésében. „Honnan vegyük ennek pótlására az erőt; honnan merítsük újra egy évtizednek a hitét, lelkesedését és munkabírását, és hol van az a másik fiatalember, akivel őt magát pótolni lehetne?” – tette fel a válasz nélkül maradt kérdést a Múzeum Egyesület szakosztályi  gyűlésén.
Az intézet dolgozói saját költségükön elkészíttették tragikusan eltávozott pályatársuk 35x45cm méretű mellszobrát. Minden bizonnyal hiteles volt a gipszminta, hiszen kitűnő művész, a nagyszalontai Arany-szobor és a kolozsvári Kárpátok őre megálmodója, Kolozsvári Szeszák Ferenc, a szobrászati műhely restaurátora volt az alkotó, aki intézeti munkatársként együtt dolgozott Létayval, szinte naponta találkozott vele, ismerte jól az arcvonásait. Hogy életet leheljen a hideg anyagba, az elhunyt bátyját kérte fel modellnek. Negyedszázad múlva Létay Domokos a múzeumban járva még megmutathatta fiának, Lajosnak sosem látott, az első világháborúban elesett nagybátyja mellszobrát. A gipszminta későbbi sorsa ismeretlen. És annak sincs írásos nyoma, hogy elkészült volna az alkotás tervezett bronzváltozata. Pedig Pósta megbízásából Szeszák tárgyalásokat kezdett e célból egy budapesti céggel, s ezúttal is az egykori munkatársak magukra vállalták a költségeket. A márvány talapzat tervének elkészítése a képtár művész-restaurátorának, Merész (Müller) Gyulának, az elhunyt egykori kollégiumi osztálytársának a feladata lett volna, s az Unitárius Egyház által elindított gyűjtés előteremtette a talapzathoz szükséges pénzt; a szülőfalu, a Létay család és a menyasszony, Kovács Erzsi családja ajánlotta fel a legnagyobb összeget. Az unitárius ifjúság szervezete, a Dávid Ferenc Egylet gyűjtést indított egy Létay Balázs-emlékdíjra, de a háború vérzivatarában a nemes kezdeményezés kifulladt. Az Aranyosrákosról indult, magasra ívelő pályáján derékba tört életútnak ma egyetlen mementója akad: a szülőfalu unitárius templomának kőkerítése tövében emelt világháborús emlékoszlop, melynek szomorú névsora élén Létay Balázs zászlós neve áll.
A Keleti Intézet irányítására szánt szakember tragikus elvesztése Pósta Béla számára nem jelentette élete nagy álmának feladását. Mindenekelőtt a Létay helyén maradt űr betöltése foglalkoztatta. A tanítványok nevelésében követett átgondolt munkamegosztásban ő volt az egyetlen, aki betekintéssel rendelkezett a keleti régészet világába. Ezért külső szakerő bevonásával szándékozta megoldani helyettesítését. Választása Supka Gézára, a Magyar Nemzeti Múzeum fiatal kutatójára esett, aki egy keleti út tervét melengette. Pósta felajánlotta: „szívesen látom Önt, mint terveinknek egyik fontos tényezőjét. […] Ha az a vágya, hogy útját a kolozsvári egyetem égisze alatt tegye meg, ennek a vágyának útját semmi sem állja, sőt minden tekintetben rendelkezésére állok, hogy a siker mentül alaposabban előkészített legyen” (1915. június 9.).
Nem hiányzott a közéleti személyiségektől, közületektől származó ösztönzés. Az előző évi levél s az azt követő megbeszélések nyomán Cholnoky Jenő és gróf Teleki Pál, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke, illetve főtitkára 1915-ben memorandumban szólította fel a társaságot egy Keleti Bizottság megalakítására, melynek távlati célja „a magyarok eredetét egészen világosan megoldani, ez egyúttal megoldaná a világtörténelem legnagyobb eseményeinek, a népvándorlásoknak titokzatos tüneményét is.” A két személyiség révén a Turáni Társaság, illetve az 1916. évi átszervezése nyomán létrejött, a keleti országokkal fenntartott művelődési kapcsolatok ösztönzésére hivatott Magyar–Keleti Kultúrközpont is Pósta tervének támogatói sorába állt. A központ egyik alelnöki tisztét betöltő Teleki Pál 1917-es konstantinápolyi tárgyalásai alkalmával bizalmas eszmecserét kezdeményezett ez ügyben, amelyről levélben, illetve Cholnoky révén értesítette a kolozsvári egyetemi tanárt. Az ígéretes tárgyalások nyomán Pósta az Eufrátesz északi medencéjében fekvő Nisibisben jelölte meg az intézet leendő központját. Az egykori arameus királyság székhelye karavánutak kereszteződésénél települt, térben és időben különféle civilizációk adtak itt egymásnak találkozót: kultúrák egymásra hatásának tanulmányozására kitűnő terepnek mutatkozott.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület Választmányának 1918. október 16-i rendes ülésén Pósta bejelentette: „a közelgő béke megteremtése után azonnal hozzáfoghatunk az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára Keleti Intézetének megalkotásához.” Kiemelte az intézet úttörő jellegét: „olyan szervet teremtünk, amely eddig nem volt.” Közölte, hogy – gyűjteményeik gyarapítása érdekében – a növénytár és az állattár igazgatói (Györffy István és Apáthy István) bejelentették részvételi szándékukat. A Választmány 5000 korona személyi és ugyanannyi tárgyi dotációt szavazott meg az intézet megalapítására, s megígérte, hogy az ügyet jóváhagyásra fölterjeszti a szaktárcának.
Az ülés résztvevői – úgy tűnik – nem számoltak azzal, hogy a világháború közelgő vége nem jelenti egyúttal a béke beköszöntét. Nem sejtették, hogy a bekövetkező politikai változások hatályon kívül helyezik a választmányi határozatot. Nem tudhatták, hogy a lelki megrázkódtatásokkal járó zaklatások felőrlik Pósta Béla csodálatos életerejét, s idő előtt sírba taszítják legyengült testét (1919. április 16.). A magyar Keleti Intézet kigondolójával, Pósta Bélával és kiszemelt megvalósítójával, Létay Balázzsal együtt sírba szállt maga a nagyszerű eszme. Kérdezhetnők: hol van az a másik professzor, hol van az a másik fiatalember, akivel őket magukat pótolni lehetne?




*Jelen dolgozat a szerző alábbi írásainak felhasználásával készült: A Keleti Intézet Pósta Béla-i terve. Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Pál-Antal Sándor és mások. Kolozsvár 2003. 640–657.; Létay Balázs – derékba tört régészpálya. Keresztény Magvető 110(2004)1. 35–58.; Pósta Béla, a keletkutató régész. Kőrösi Csoma Sándor és a magyar keletkutatás. Szerk. Gazda József és Szabó Etelka. [Kovászna] 2004. 153–183.