Művelődés

A 19. századtól kezdődően sokan megfogalmazták a népi hagyományok szerepét a kultúrában és a nevelésben. Látták hogy ezek a gyökerek adhatják meg azt a fogódzót a fiatalok számára, hogy megtalálják helyüket a hazájukban és a világban.
Ilyen elképzelések vezették a tordai Jósika Miklós Művelődési Kör tagjait az 1970-es években amikor megpróbálták elindítani Torda és környéke népi hagyományainak összegyűjtését. Ma megnőttek a lehetőségek ezen a téren a Kriza János Néprajzi Társaság újjáalakulásával és a néprajz egyetemi szintű oktatásával.
A 70-es években is voltak kisebb mértékű eredmények. A Jósika Kör felkérésére elkezdtem a helyi fazekasság kutatását. Még éltek fazakasok: Kornokovics Károly, Boldor János, Bakó András, Bajcsi Károly, Labancz József, Bordi Sándor, Szilágyi Jenő és mások. Ezen kívül több festőaszszonnyal is beszélhettem. Így sikerül a tordai fazekasság késői, vagyis utolsó periódusát megismerni.
Azonban a 19. században híressé vált termékeket a 20. században már nem készítették. Ilyen, különösen szép tárgyak megtalálhatók a nagyobb néprajzi múzeumokban és a kalotaszegi vagy torockói magángyűjtőknél. Ezek azonosításához dr. Kós Károly és Végh Olivér is hozzájárult. Ezen kívül a levéltárak anyagai is segítettek ebben a feltáró munkában. A 19. század eleji valamint visszamenőleg a 18. században készült termékek azonosítása további feladat marad és az archeológiai kutatások adhatnak választ. Ebben a korai időszakban még nagy mértékben érződik a habán fazakasság hatása. Ugyanez a hatás a többi erdélyi fazekasközpontot is érinti, ami mind a motívumokban, mind a színezésben megnyilvánul. Az archeológiai kutatások hiányában csak az edények formája ad némi eligazodást a tordai jelleg felismerésében.
Mint tudjuk, Orbán Balázs (1871), Malonyai Dezső (1909) és a Kolozsvári Kereskedelmi Kamara (1879–1903) is felfigyelt a 19. századbeli tordai fazekastermékek esztétikai értékeire. Hogy miért és hogyan következett be ez a felfelé ívelés azt csak feltételezni tudjuk. Valószínűleg a nagyszámú fazakas versengése, valamint a céhes élet kötöttségei alakítottak ki ilyen csúcsteljesítményt.
Míg Torda a díszes kancsóival és tálaival szerzett hírnevet, addig Jára a főzőedények terén volt erős. Tordán kívül elsősorban az Aranyos völgyét és a Mócvidéket látták el ilyen jellegű termékeikkel, de szekereik Erdély más vidékeit is bejárták.
A várfalvi fazekasok, akikről Jankó János is írt (1893) elsősorban a helyi igényeket elégítették ki, de néha a környező falvakba is elvitték termékeiket. Nagyméretű edényeik élelem tárolására szolgáltak és a konyha felszerelését biztosították. Formaviláguk a járaiéhoz hasonlatos mert onnan telepedett le ide néha egy-egy fazakas és magával hozta a járai edény jellegzetességeit. Várfalván a folklórba is bekerült a fazakasság. Idézek egy nóta szövegéből:
„Erre-arra zörögnek az edények,
Erre laknak a fazekas legények,
Reng a korong, mikor készül a csupor,
Fáj a szívem, ha a babám mást csókol.”
De a népi alkotókészség még a kolomp készítésében is megnyilvánult és mindegyre került egy-egy fafaragó, akit művészi ambíció fűtött.
Szükséges volna Várfalván létrehozni egy múzeumi gyűjteményt , amíg még találhatók régi tárgyak, mert a helyi fazekasság már 50 éve megszűnt.  Járában száz körül van a magyarok száma, az utolsó fazekas is már keveset dolgozik.
A tordai kancsóból tálakból nagyon sok fennmaradt. Ennek egyik fő oka, hogy elsősorban dísztárgyak voltak, és így megőrzésük biztosabb volt. Széles elterjedésük az erdélyi főbb vásárokon való árusításnak köszönhető, a tordai kerámiáról szóló felvilágosító írást azért is láttam fontosnak, mert sok ideig a magyarországi szakemberek között sem volt világos, hogy melyik a járai és melyik a tordai edény – hiszen mindkét központ híres volt a maga nemében. Hozzá kell még fűznöm, hogy itt nálunk az országban sem jobb a helyzet, mert az erdélyi néprajzi múzeumok munkatársai inkább szász kerámiának tartják ma is a tordai kerámiát.
Tehát úgy néz ki, hogy van még tennivaló elsősorban azért, hogy mi magunk tisztázzunk bizonyos dolgokat és egyre reálisabban ismerjük meg értékeinket.