magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Buzás Pál: Születésnapi köszöntő


Vajon van-e valaki Kalotaszegen és az egykori Torda-Aranyos megyében, aki ne hallott volna Boldizsár Zeyk Imréről? Mert ha van, akkor sürgősen pótolja e hiányosságát. A tanár, a közíró, a népművelő, az RMDSZ tisztségviselő – ünnepel. Szinte elképzelhetetlen Tordaszentlászló és környéke társadalmi, kulturális és gazdasági előhaladása az ő közreműködése nélkül. Tartalmas, szerteágazó tevékenységével Kalotaszeget szolgálta és szolgálja. Szava, tette példaként áll előttünk. Kérdéseimre adott válaszaiban összegzi háromnegyed évszázadot átfogó életének legfontosabb stációit. Helyszűke miatt csak részleteit közöljük a beszélgetésnek.
Kalotaszeg peremén, Tordaszentlászlón születtél, és a mai napig ez a község otthonod. Milyen útravalóval indultál a szülői házból, mennyire befolyásolta életpályádat, személyiséged kialakulását?
Ősszüleim és szüleim is mind-mind hozzáértő, kalotaszegi hagyományokhoz ragaszkodó, írástudó, 12,5 holdon gazdálkodó földművesek voltak. A biblia és a zsoltároskönyv a mestergerendáról és az asztalról, a könyv és a napilapok a tékából sohasem hiányoztak még a háborús időben sem. Az én olvasmányaim már lógós koromban Az én kicsinyeim című református gyermeklap, később a Benedek Elek szerkesztette Cimbora, illetve a későbbi Új Cimbora című gyermeklapok kölcsön kapott számai voltak. Mire 1938 szeptemberében szüleim beírathattak rendes tanulónak a helyi református elemi iskola első osztályába, s a szigorú, de kitűnő pedagógus Deák Sándor tanító keze alá kerültem, már némi olvasottsággal is rendelkeztem. A családban édesapám, néhai Boldizsár Zeyk János, aki hat elemi osztályt és három gazdasági ismétlő iskolai osztályt is végzett, a vasárnapok és az esős-havas délutánok etetés és itatás közötti óráit is olvasással töltötte. Este pedig rendszerint kilenc óráig a hozzánk beszélgetésre betért komák, barátok, rokonok, szomszédok eszmecseréit hallgathattam a világ és a falu dolgáról. Tavasztól késő őszig pedig a mezei munkák ebédszüneteiben a boglyák és a kalangyák árnyékában ugyanígy telt a pihenési idő. Így ismertem meg a közeli és távolabbi történéseket, eseményeket az emberek, sőt a politikusok és a helyi vezetők jellemét a világ napos és árnyas oldalait, az elbeszélők első világháborús és fogság élményeit, a magyarokat és a határok megváltoztatását várva Európa készülődését a második világháborúra. Különösen sokat hallottam az olvasni igen, de írni nem tudő, jó énekes apai nagyanyámtól, néhai özvegy Boldizsák Zeyk Istvánné Kiss Tamás Borbálától, néhai idős Enyedi Jánostól anyai nagyapámtól és édesapámtól, valamint Gyurka Andrástól, akikkel a tavaszi, nyári, őszi mezei munkák holt szezonjaiban ökörszekeres fővárosként 1938–1945 között kellett bejárnom évente többször is Kolozsvárra, Bánffyhunyadra, majd Alsójárába, Torockóra és Tordára a kirakó országos és a hetivásárokra menet fát, takarmányt, deszkát és élelmiszert: mezőgazdasági terményeket fuvarozva. Ezeket a helyeket éppen abban az  életkorban ismertem meg, amikor a gyermek és serdülő lélek legérzékenyebb, s legnagyobb a képzelőereje is. Így ismertem meg a vadregényes Tordai-hasadékot is, ahova a Mészkő felőli bejáratnál épült malomhoz 1940 kora tavaszán ökrös szekereinkkel mi szállítottuk a Járavizéből a fa-építőanyagot. A magyarpeterdi felső faluvégétől kb. 1 km-re levő Dobogó útja melletti Szent László kútja nevű forrás környéke, Tordáról hazafelé jövet, a fogatok rendszeres kieresztő- és itató, s az emberek falatozó- és mesélőhelye volt. Senki el nem mulasztotta volna, hogy a szentnek tartott forrásból előszeretettel ne igyék.
Nagy hatással volt családi neveltetésemre az is, amit édesanyámtól néhai Boldizsár Zeyk Jánosné Enyedi Krisztinától hallottam-tanultam azokról a kiváló korabeli értelmiségiekről, mint a kolozsvári Szádeczky-Kardoss Gyula európai hírű tudós geológus a természettudós Páter Béla, valamint a Fabinyi-család akiknél leánykorában háztartást vezetett, s akikkel életük végéig családunk kölcsönös kapcsolatot tartott. Ez a kapcsolat is befolyásolta első pályaválasztásomat, hogy tudniillik érettségi után (1951) a Bolyai Tudományegyetem természetrajz– földrajz szakos hallgatója lettem, noha hasonló módon vonzódtam mind a magyar nyelv és irodalomhoz, mind pedig a helytörténet, néprajz, történelem- és művelődéstörténethez egyaránt. Előbbiből 1953-ban, magyar nyelv és irodalomról pedig 1964-ben nyertem egyetemi oklevelet.
Pályaválasztásomban azonban döntő módon befolyásolt tanítóimon kívül áldott emlékezetű néhai Daróczi Ferenc, a Kolozs-Kalotai Református Egyházmegye esperesének a szentlászlói református gyülekezet előtt tett bíztató mondata is. Az történt ugyanis, hogy 1939. május első vasárnapja délutánjának anyák-napi istentiszteletét követő ünnepségen, ahol az esperes úr prédikált, nekem, a második osztályos versmondó tanulónak kellett elszavalnom Vörösmarty Mihály: A szegény asszony könyve című költeményét. A mély átéléssel előadott vers nagy hatást tett mind a gyülekezetre, mind pedig az esperesi vizitáció keretében szolgáló esperesre egyaránt. Még akkor az volt a szokás Kalotaszegen, hogy istentisztelet után a templomi gyülekezet nem oszlott szét, nem sietett haza, hanem a templomajtó előtt várta a templomból kilépő lelkészt egy kézfogásra, egy-egy jó szóra, bíztatásra. Így történt ez most is. Ez alkalommal azonban az esperes úr értékelte a vizitáció tapasztalatait, s megemlékezett az egyházközség „veteményes kertjének” tartott iskoláról és kántor-tanítójáról, Deák Sándor tanító bácsinkról. Az anyák napi műsort értékelve kerültem bele a képbe. Engem, fejemre téve a kezét, Arany Jánost idézve így bíztatott: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”
Valóban, 1945-ben, a hetedik osztály elvégzése után, amikor mindenünk, még a házunk is odaveszett, a háború áldozata lett, lelkészi ajánlással és kéréssel a kezünkben, egy esős, hideg októberi hajnalon édesanyámmal gyalog mentünk be Kolozsvárra, hogy egyházkerületi támogatással ösztöndíjasként felvegyenek a Református Kollégiumba. Néhai Vásárhelyi János püspök úr fogadott ugyan, de azzal utasította el ösztöndíj iránti kérésünket, hogy nemcsak mi, hanem az egyház is szegény, s így a jó képességű falusi gyermekeknek sem tud ösztöndíjat adni. Így lettem autodidakta középiskolás diák. Osztályvizsgáimat előbb a kolozsvári egyetem Farkas utcai gyakorló gimnáziumában, utóbb pedig az Unitárius Kollégiumban tettem le, s itt is érettségiztem, de akkor már a kollégiumot előbb Kolozsvári 7-es számú Fiúközépiskolának, utóbb pedig Brassai Sámuel Középiskolának nevezték. Ez időben tehát dolgoztam, hogy tanulhassak, s eltarthassam magam.
Magyarként, iskolaigazgatóként és tanárként, népnevelőként hogyan lehetett dolgozni az elmúlt rendszer korlátainak szorításában?
Nem volt könnyű, hiszen a proletárdiktatúra körülményei között a földműves és értelmiségi családból származók osztályidegen elemeknek számítottak. Édesapám szókimondó természete következtében igyekeztek háttérbe szorítani. De a küldetéstudatot és a pedagógiai hivatástudatot s a lelkesedést nem tudták belém fojtani. Ilyen körülmények között a magamfajta pisztrángtermészetű földműves ivadék csak céltudatos, makacs kitartással, szorgalommal párosult tudással és gyakorlattal tudott felülemelkedni az akkori ideológiai-politikai korlátokon. Ezzel az Isten adta természetemmel nemcsak a kezdetben gáncsoskodó tanárok jóindulatát nyertem meg, hanem fölébe kerültem a kicsinyes, szűklátókörű, mindig gyanakvó aktivistáknak, tanfelügyelőknek, kirendelt politikai vezetőknek is.
A természetrajz–földrajz tanítására jogosító egyetemi oklevél megszerzése után sem térhettem haza szülőfalumba, hanem a Mezőség közepébe, Buzába kaptam igazgató-tanári kinevezést. Innen kérésre egy mási mezőségi nagyközségbe, Kolozsra kaptam áthelyezést feleségemmel együtt, ahol 1954–1961 között sok szeretettel és megbecsüléssel vettek körül bennünket. Előbb mint a magyar tannyelvű I–VII, majd I–VIII. osztályos iskola tanára, röviddel utána igazgatója, később pedig a román iskolával összevont magyar tagozat aligazgatója dolgoztam. Mi magyarok állandó harcba állottunk a román tagozat pártaktivista igazgatójával, hogy miért jobbak, magasabbak az eredmények a magyar tagozaton, mint a románon. Azonban ezt a különbséget a magyar diákjaink továbbjutási arányszáma és felvételi eredményei teljesen igazolták. Az itthon szerzett közművelődési gyakorlatom és tapasztalataim alapján újraszerveztem Kolozs magyar színjátszó hagyományait, közművelődési életét, s feleségemmel együtt bekapcsolódtunk a kórusmozgalomba is. A Szülők iskolája elnevezésű felnőttképzés általam történt megszervezése tovább erősítette a magyar tagozat és tanszemélyzete tekintélyét és lakossági támogatottságunkat. Hiszen így amit az iskolában tanítottunk, a családban is megerősítést nyert. Igaz, hogy kitűnő képzettségű pedagógustársakra is leltem Kolozson, pl. Kiss Erzsébet és a kalotaszegi Veér István református lelkész és felesége, illetve Szentannai Ferenc, Lázár László, Segesvári Anna, Balla István, Karsai József tanárok személyében. Életre szóló élmény és tapasztalatként éltem meg a nyaranta Kolozson időző idős Nagy Géza teológiai és ifjú Nagy Géza egyetemi tanárral folytatott beszélgetéseket, eszmecseréket is. Háromtagú családommal jó kapcsolatban éltünk nemcsak szállásadó házigazdánkkal: Bányász Feri bácsival és feleségével, Mari nénivel, Gergely József szülőbizottsági tagunkkal, hanem a három történelmi egyházközség lelkészeivel, vezetőivel, amit szintén nem nézett jó szemmel a szomszéd tagozat igazgatója el addig, hogy 1956 őszén, a magyarországi forradalom és szabadságharc idején, feleségemmel együtt fegyelmit kaptunk, amiért lakásunkon kis rádiónk köré fogadtuk a házigazdánkat, a szomszédokat, szülőket, a bátrabb, a forradalommal együtt érzőket.
Ennek a magyarellenes tendenciának volt a következménye az is, hogy 1945-ben, a román közigazgatás Észak-Erdélybe való visszatérésével a kolozsi magyar tannyelvű iskolát teljesen kiebrudalták a Kós Károly tervezte, 1913-ban épült állami iskolaépületből s így csak az 1948-ban államosított egyházi iskolák épületeiben húzhatta meg magát. De szomorú művelődéstörténeti eseményként éltük meg 1955 márciusában azt is, mi, a Kolozsvár rajoni magyar tannyelvű iskolák igazgatói, hogy az addig külön román és külön magyar nyelven szervezett és tartott igazgatói értekezleteket, a különben jó iskolaszervező Radu Ion kolozsi és Popa Vasile apahidai román iskolaigazgatók kezdeményezésére úgy megszűntették, hogy a Kolozsvár rajoni román iskolaigazgatók bevonultak a mi, a magyar iskolaigazgatók értekezletére, ahol hangosan követelték, hogy Iszlai Albert magyar tanfelügyelő románul tartsa-folytassa mindkét igazgató csoport értekezletét, s ezt még az emberséges, jóindulat hírében álló Vasile Brînzei főtanfelügyelő sem akadályozta meg. Persze a magyarságnak már nem volt önvédelmi szervezete, hiszen a Magyar Népi Szövetséget is felszámolta az egyre erősödő nacionál-kommunista diktatúra.
Íme ilyen háttér élményekkel és tapasztalatokkal, a Kolozsvár rajon felszámolását követően, 1961. október 1-én pedagóguscserével, családommal hazatérhettem szüleimhez, szentlászlói, kalotaszegi gyökereimhez megreformálni iskolámat s a közművelődést, hogy újból lobogjon benne a szellem, mint hajdanában. Ugyanis kortárs elődeim egy része, jól képzett pedagógus volt, de tisztelet a kivételnek, inkább pártaktivisták szerepében tetszelegtek, s a közművelődést  a kívülről, Kolozsvár külvárosából a falura kényszerített proletkult uralta. Ugyanis Tordaszentlászlót a városhoz való közelsége következtében a rajoni közigazgatás: a káderosztály, a tanügyi osztály, a kultúrosztály és ezek vezetői saját gyarmatuknak tekintették. Azokat a proletáriátusból származó ún. kádereket, akiket nem tudtak Kolozsváron álláshoz juttatni, szinte mind ide, a városhoz közeli településekre helyezték ki, akik, hozták magukkal a proletár szubkultúrát is, s ennek következtében nem tudtak (vagy nem akartak?) nemcsak iskola- és közművelődési hagyományainkba belekapcsolódni, de nem tudtak a magyar faluközösségünk által jogosan elvárt erkölcsi, nevelői és vezetői szerepkörükben sem helytállni. Az 1951– 1961 közötti évtizedben teljesen fellazultak a közösségformáló és megtartó közművelődési hagyományok, az iskola és a tanszemélyzeti fegyelem sok kívánnivalót hagyott maga után, a hagyományos, az utánpótlást biztosító zenei nevelés alkalomszerűvé vált, a kalotaszegi kismesterségeknek számító népi varrásművészet és fafaragás iskolai oktatása elsatnyult vagy teljesen megszűnt, s olvasás szempontjából a többség megelégedett a tankönyvekkel. Egyszóval nemcsak az oktatás került válságba, de devalválódtak a magyar és az egyetemes kultúra Kalotaszegen meghonosodott értékei is. Ilyen állapotban találtam kibocsátó iskolámat hazatértünkkor!
Tordaszentlászló iskolája a következő években igen komoly és termékeny tanári műhelynek bizonyult, különösen abban az időszakban, amikor magyartanárként második és első fokozati vizsgáimra készültem. Mint magyartanár és igazgató létrehoztam, újraalapítottam az 1940–1944 között elpusztított iskolai és falusi könyvtárakat mind Tordaszentlászlón, Magyarfenesen és Magyarlétán, mind pedig a hozzánk tartozó öt román faluban: Kisfenesen, Hesdáton, Románlétán, Isztolnán és Oláhrákoson. Munkatársaim segítségével korszerűsítettem az iskola és óvoda tanszerállományát és mezőgazdasági tangazdaságát. A tanulók korszerű és szakszerű magyar zenei képzése és a kórusutánpótlás érdekében zenetanári állást hirdettettem meg a megyei tanfelügyelőséggel, s újraindítottam megfelelő szakemberek bevonásával a kalotaszegi kézimunka oktatását és tanítását mind a nyolc osztályban, majd folytattuk a megalakult IX. és X. osztályokban is. A rajz és képzőművészeti óráknak nemcsak általános, hanem magyar vonatkozásúaknak is kellett lenniök, s irányítását szakemberekre bíztam, amelyek keretében pl. Györkös Mányi Albert fa- és linómetszésre, fúvós hangszeres zenére, Almási István, Guttman Mihály és Kabát Katalin ének-zenére és kóruséneklésre, feleségem, Balázs Veronka, Valkai Lászlóné, Tamás B. Andrásné tanítónők, valamint Mátyás Istvánné, Temesvári Gerőné, Almási Istvánné és Schimmert Erika tanárnők pedig kalotaszegi varrottasok készítésére és mintakincs alkalmazására tanították meg leányainkat, amelyekhez a magam kutatásai révén jutottak hozzá. Így jött létre az az egyedi, felbecsülhetetlen értékű kalotaszegi varrottas és szőttes alapú tablógyűjteményünk, amelyek végzős diákjaink tablóinak alapját és kereteit díszítik.
Kriza János és Konsza Samu példáját követve kezdettem el – tanítványaimat is bevonva – e vidék: a Szentlászlói-medencében levő kalotaszegi falvak szellemi és tárgyi néprajzának gyűjtését, a szellemi néprajzi anyag rögzítését, tárolását és feldolgozását valamint bemutatását is. Így sikerült diákjaimmal is megismertetni mindazt, ami kimaradt Jankó János, Malonyai Dezső, Gyarmathy Zsigáné, sőt Orbán Balázs evidéki gyűjtéséből és leírásából. 1967-tet az általam szervezett diáktudományos ülésszakokon bemutatott dolgozatok, az általam szervezett Falumúzeum, 1995-től pedig a Tordaszentlászlói Kalotaszegi Tájmúzeum őrzi, bemutatja, fejleszti és népszerűsíti ennek anyagát nemcsak a helyiek, hanem az Európából és a tengeren túlról idelátogató turisták előtt is.
Az iskola vezetésében osztály- és iskolai szülőbizottság címén (ez kellett legyen a hivatalos elnevezés), a magyar iskolai hagyományoknak megfelelően visszaállítottam az Iskolaszéket, az iskola nem hivatalos, de hatékony szervét – testületét, de amelyben hivatalos címszók alatt hoztuk meg az iskola, a magyar oktatás és közművelődés érdekeinek megfelelő kezdeményezéseket és döntéseket, s a havonta tartott Szülők Iskolája által nyertem meg a szülők támogatását is. Ebben voltak munkatársaim többek között Csáni Ferenc, Gebefügi László szabó, Kovács Varga Ferencné és a Kis utcai Gebefügi Lászlóné szülők.
Hogy mi volt mindezeknek az eredménye? Az, hogy diákjaink, magyarságukat megtartva, osztályoktól és évjáratoktól függően, 18–20%-a a legmagasabb osztályzatot is elérték, s a legelitebb közép- és főiskolákon is ezt a szintet megtartották. A többi 78–82% a hivatalos szakiskolai szintet, bár román nyelven kénytelenek folytatni tanulmányaikat, jóval meghaladta és meghaladja. Ma fiam, Zoltán és menyem, Ibolya viszik tovább munkatársaikkal e munkát, s remélem, hogy unokáim, Zsuzsa és Zsombor is folytatni tudják.

BUZÁS PÁL
 


vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008