magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


„A magunk útjáról le ne térjünk”


Számvetés helyett Szilágyi Béla festőművész 70. születésnapján



Önarckép
Hetven évvel ezelőtt, 1935. július 26-án született Sepsiszentgyörgyön. Csupán a lexikonok diktálta tárgyilagosság íratja le velem, minden ünnepléstől távol tartva magunkat, hisz mi sem áll tőle távolabb mint ünnepelni – Isten ments: önmagát ünnepelni. Mi sem tesszük ezt, csupán felidézzük a hét évtized állomáshelyeit, művekbe, monumentális alkotásokba vagy a lélek rejtelmeit feltáró festményekbe rejtett művészi életút kibontakozását.
Ha Erdély képzeletbeli térképén élete tájékozódási pontjait szeretnénk kijelölni, akkor a szülőhely: Sepsiszentgyörgy, az alkotó évek első periódusának színhelye: Petrozsény, és az utóbbi közel négy évtized életközege: Szatmárnémeti és Sárközújlak –  egy háromszög rajzolódik ki a képzeletünkben. Bensejében pedig ott találjuk Kolozsvárt, művészeti tanulmányainak színhelyét, azt a várost, amely nem csupán az ifjúság legszebb éveit jelenti, hanem az önkifejezés útjainak kiformálódását, a művészi látás kiérlelődését.

Húsvét
Szülőföldjéről, az őt életbe indító családról mindig nagy szeretettel beszélt. Édesapja, nagyapja kézügyessége, gyakorlatiassága, édesanyja lírai hajlama egyképpen formálták, alakították látását, lelki világát, gondolkodását. Tőlük örökölte a küzdés szellemét, azt hogy gondjai megoldását sose mástól várja, a maga uraként kerekedjen felül azokon; ugyanakkor azt az érzelmi gazdagságot is, amely képein mindenkor tetten érhető.  A természetközelség, a város határában kanyargó Olt, a horizontot záró hegyek ködbe, párába burkolózó csúcsai mélyen beleivódtak emlékezetébe. Innen eredeztethető a monumentalitás iránti vonzalom, a táj szeretete, amely életének meghatározó élménye, művészetének, munkáinak legsajátosabb vonása maradt. Itt bontakozik a csíra, az elődökétől oly eltérő pályaválasztás.

Kolozsvár az érlelődés kora, amely látni és cselekedni tanít, ahol a magával hozott tehetség rátalál gondolatai, érzései kifejezési módjaira. Az ifjúság örök mohóságával mélyed el a keresésben, a megismerés labirintusában kutatva az önkifejezés kivezető útjait. Nagy mesterek tanították, maguk is kiváló művészek, akik diákjaikat önállóságra nevelték. Szilágyi Béla hálás, minden iránt érdeklődő, fogékony tanítvány volt. A Mátyás-ház történelmi levegője, hangulata, a kapun kívüli élet forgataga, az ifjúság mind magasabbra ívelő önmegvalósítási vágya alakította gondolat- és érzésvilágát. Hasznosan teltek a kolozsvári évek.

Tópart
A kezdet bíztató volt. A Zsil-völgyi bányászat fénykorát élte. A művész kibontakozása számára is termékeny talajt ígért. Monumentális munkák szerzője/társszerzőjeként bizonyíthatta tehetségét. A petrozsényi bányászati főiskola főbejáratát díszítő, secco technikával készült több mint nyolcvan alakot ábrázoló monumentális alkotás, az izvernai energetikai létesítményt díszítő falkép önbizalmat adó lehetőségekként tárulnak az ifjú művész elé. Az ottani művészkolónia önkéntelenül is nemes versengésre, a maga útja kiművelésére bíztatta.
Monumentális alkotások jelzik a szatmári belépőt is: társalkotója az Aurora szálló fogadócsarnokában levő faintarziának, a Mondiala készruhagyár homlokzatát díszítő mozaiknak, az ifjúsági klubban látható faintarziának és a sárközújlaki cukrászdában létrehozott faldomborításnak.

Erdőrészlet
Ám ez a sok lehetőség sorra beszűkül, megszűnik. Hova is menekülhet ilyenkor a művész? Az örökké megújuló természethez, ahhoz a világhoz, amelyben bár szürke, egyhangú az ősz, rideg, hideg a tél, de velük váltakozva, azokkal örök vitában ott a tavasz ígérete, a megújulás reménye és lehetősége, a nyár melegsége, amelyben feloldódhat, magára találhat a lélek. Tájképei – megannyi felfedezés. Fellelhetjük rajtuk az élet tengernyi csodáját. Belőlük, róluk a tél kékbe hajló fehérségéből sem a halál, az elmúlás hangulata árad. A napsugarak, a fény ezeken is jelen van, előre vetíti az eljövendő tavaszt, szinte érezzük az ágak hegyén szunnyadó rügyekben rejtekező életet. A tavaszt idéző képeit derű, vidám hangulat lengi be, mely a nyárban nyeri el a kiteljesedés örömét. Kedvenc motívuma az erdő, a magasba törő fák, melyek lombjain átszűrődik, áttör a nap sugara. Leírhatatlan nyugalom sugárzik felénk e képekről. Dalra kel a csend, szinte kicsordul belőlük az élet öröme. Az ősz képei a színek tobzódását, az élet sokszínűségét varázsolják elénk.  S mindenek felett ott a Nap, az életet adó forrás. Hol sárga ragyogásban, hol a vihart jelző vörös árnyalatában van jelen, mintegy jelezve az élet centrumát, örök forrását.

Napkori táj
A néző önkéntelenül is keresi, azonosítani kívánja az ábrázolt kép forrását. Botor gondolat, naiv törekvés! Hisz képei nagyrésze csupán motívumforrásként őrzi, viseli magán a feldolgozott, sajátos látásmódján átszűrt téma ősképét. Ilyen tájak csak a művészi képzeletvilágban fedezhetők fel!  Ezért is kerüli azt, hogy képeit nevesítse, ha azoknak valaki is címet ad.

A művész élete örök útkeresés. Nem csupán témájában, a megragadott, kifejezésre szánt gondolataiban, hanem formájában, technikájában, ábrázolásmódjában is. A monumentális alkotás, a grafika, az akvarell, az olajfestmény jól megfér egymás mellett, kiegészíti, kiteljesíti azt a törekvést, amelyet Szilágyi Béla alkotó évtizedeiben megvalósítani akart.
Változó idők, változó lehetőségek övezték Szilágyi Béla életútját. Semmit sem hullt az ölébe, mindenért keményen meg kellett küzdenie. Nyitott szemmel járt. Mindenre odafigyelt. Örökké tanult, gondosan gyűjtve, asszimilálva magába a látottakat, tapasztaltakat. Művészi alkotások százai jelzik e vívódás, a küzdelem stációit. Amint kibeszélte magából, leül az elkészült, festőállványán álló kép elé s csendes magányában, önmaga kérlelhetetlen kritikusaként veszi számba a művet. Ha úgy érzi, hogy valami nincs rendjén, hetekig, hónapokig visszatartja, elő-előveszi, egy-egy vonással, színárnyalattal gazdagítja azt.

Horvát tengerpart
Ez a csendes magábavonultság jellemzi életét, művészetét. Az alkotás iránti mély alázat. Tudja, hogy az elkészült mű elszakad tőle, önmaga útját járja. Elbocsátja hát: vigye új tulajdonosa házába a derűt, az életöröm forrását, az élet szeretetét és tiszteletét. Megannyi drágakőként szórja szét azokat a világban, tudva-tudván, hogy a tehetség Isten adománya, a művész hivatása pedig az, hogy tálentumai gyümölcseiben másokat részeltessen.

Mit mondhat magáénak a hetven év múltán? Mit rejthet a fél évszázados alkotó esztendőket felölelő leltár? Tette, amit tennie kellett – töretlen hittel, a tehetségéből, képességéből fakadó szolgálat vállalásával. Haladt mindenkor a maga választotta pályán. Mindenkor fontosnak tartotta, hogy „a magunk útjáról le ne térjünk”. Boldog pillanatai, időszakai akkor voltak a legtelítettebbek, amikor a szépet, a jót szolgálhatta, amikor művészetének élhetett, amikor a műterem csendjében, a természet bűvöletében megfeledkezhetett a hétköznapok kínjairól, felülemelkedve a gáncsoskodásokon, a rá kényszerített roboton. Ilyenkor lélekben magasra nőtt, mint az oly sokszor megfestett erdőkben a fák, a bántások sötétjét elnyomták a világot éltető fénysugarak.

A művész fejét is megfehérítheti az idő, járását megnehezíthetik az évek – művészetében azonban örökké ifjú marad. Képei időtlenek, szépek, csodálatosak. Kell-e ennél nagyobb öröm, elképzelhetető-e ennél nagyobb boldogság, gazdagság?!


MÁRIÁS JÓZSEF
 

© Művelődés 2008