Művelődés

A kisplasztika fogalmát nem lehet egyértelműen meghatározni: mindkét szó, amelyből összetevődik, kétségeket kelt. Mi az, például, ami ma kicsinynek számít és mi az, ami nagynak? Hiszen ezek a fogalmak mennyiségi és viszonylagos természetűek. Éppen ezért a kisplasztika fogalmának egy negatív meghatározása elfogadhatóbbnak tűnhet: a kisplasztika az, amit nem szántak kültérbe, szabad térbe, illetőleg ami nem monumentális. (Bár az is igaz, nem egy estben monumentális tulajdonságokkal is rendelkezhetnek kis formátumú művek.)
     A másik szónak, magának a szobor fogalmának az elemzése ahhoz a következtetéshez vezet, hogy nem lehet a kisplasztikáról mint autonóm műfajról beszélni. Marcel Duchamp 1917-ben kiállított, híressé vált piszoárja óta, vagy még inkább Brâncuşi elhíresült vámügye után, 1928 óta a szobor enciklopédiai meghatározása radikálisan megváltozott. A „kis” jelző nem elegendő ahhoz, hogy alapjaiban meghatározza egy szobrászati műfaj esztétikai lényegét.
     Duchamp vécékagylója teljesen új művészetfilozófiai kérdéseket vetett fel. A kiállított termék nem azzal tagadta az esztétikát – ezt a 18. századi találmányt, amely a „tiszta művészet” ideálját hagyta örökül a művészeknek –, hogy nem-szép (anti-esztétikus) kívánt lenni, hiszen ez változatlanul esztétikai kategória lett volna, hanem a műtárgy readymade-jellegével lépett túl az esztétikán. Brâncuši 1926–1928 között perben állt az Egyesült Államok vámhivatalával, mert a Madár a térben című munkája számára nem voltak hajlandók megadni a műalkotásnak járó vámmentességet, hanem a fémárukat illető vámot róttak ki rá. E két példa is hűen mutatja, aránylag szűk időhatárok között is mennyire megváltozhat, alakulhat a szobor, a plasztika jelentése.
     Céljait tekintve, a kisplasztikát kiállításokra szánják, mint minden alkotást, de ugyanakkor meghitt térbe is. A szobrászatnak az elterjedés lehetőségét nyújtja, mert nem korlátozódik csupán közterekre és a szabad térre, hanem az ember életének hétköznapi terében is helyet kap. A kisplasztika meghitt befogadásra, együttélésre rendeltetett – vagyis nem kell a kollektívan elfogadott jelkép, sztereotípia, társadalmi szokvány jellegét öltenie, ami gyakran megesik köztéri emlékművel, amelynél olykor fontosabb az, amire vonatkozik, mint művészi megformálásának ténye. Röviden, a kisplasztika funkcióját a nagyobb szabadságban kell keresnünk, a plasztika mibenlétének szilárdabb tudatában. A kisplasztika lehet tervjellegű is, ezért gyakran frissebb, spontánabb, szabadabb: általában a szobrászat konceptuális fázisát képviseli.
Kovács Géza kisplasztikai együttese is ezt a konceptuális vonalat mutatja. Művészünk a rendszeresen kiállítók közé tartozik, az elmúlt esztendőben Székelyudvarhelyen, Csernátonban, Kézdivásárhelyen, Kőszegen, Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárott, a Vas megyei Rumban, Szovátán, Marosvásárhelyen és Nyárádszeredában rendezett egyéni kiállítást. 2005-ben a bukaresti ARTIS Galériába hívták meg egyéni tárlat rendezésére és szintén 2005-ben több jelentős csoportos kiállításon is részt vett: Artcard című nemzetközi kiállítás az Egyesült Arab Emirátusban, a budapesti Duna Galériában, a Târgu Jiu-i Brâncuşi Nemzeti Kisplasztikai Szalonban, valamint a bârladi Tonitza képzőművészeti kiállításon. Összesen 154 csoportos kiállításon vett részt, s az ötvenedik egyéni tárlatán is túl van. Szakmai díjait és ösztöndíjait, alkotótelepi részvételeit, közgyűjteményekben megtalálható műveit, monumentális alkotásait, szervezeti tagságait is tekintve jelentős pályaívet állapíthatunk meg. Egy kitartó, konok munka folyamatait mutatják ezek az adatok és kirajzolódik az út, amely a figurális szobroktól a rész és az egész, a lezárt és nyitott, a mozdulatlanság és a mozgás viszonyát kutató elvont formákig, a kisplasztikáktól a sikeres pályázatokon át a monumentális köztéri munkáig vezetett.
    Stílusszabályozó elvként, ránézésre, az absztrakció és egyfajta készen kapott figuralitás keveredik alkotásaiban. Akár az egyik, akár a másik jelleg jut túlsúlyra ebben vagy abban a műben, egyik is, másik is nyomban valamilyen szemléleti, plasztikai különlegességgel vagy remek dekoratív megoldással párosul. Az Összetartozás vagy a Kitekintés című munkái a kígyózó formák érdekességével ragadnak meg, a Titkok hordozója akár egy lakattal elzárt kamra ismeretlen kincseit jelképezi, némely kompozíciója antropomorfizált alakzatokat idéz (gondolok a Késői virágzás, a Fanatikus vagy a Más hátán című művekre például). Mindez nagyban emeli az alkotások plasztikai hatását, s olykor a fantasztikumba hajló szürrealitás auráját vonja köréjük. Sajátos jellegüket, különlegességüket azonban mégsem a stílusbeli hovatartozás részletezésével, hanem a szellemes plasztikai kialakítás hangsúlyozásával érzékeltethetjük leginkább.
     Kovács Géza komponálásmódja kétségkívül a szürrealizmus megoldásaival mutat rokonságot, hegesztővel dolgozik – azt használja plasztikai alakító eszközként, hogy különböző elemekből: hulladék vasdarabokból, drótból, csövekből, csavarokból, egy-egy tárgyból, alkatrészből, eszközből komponált szobrait egybeforrassza. Mert végül is szoborrá kerekednek ki ezek a tárgymontázsok plasztikai igényességük, kifejezőerejük révén – és a readymade, a talált tárgy, az assemblage már-már klasszikusnak számító tanulságainak felhasználásával.
     A művész alakító fegyelme, improvizatív biztonsága a kifejezőerőre összpontosul, és ez ragadja meg a szemlélőt is, az egyes elemek jellege, eredete hol teljesen kézenfekvő, időnként csupán alaposabb vizsgálódással állapítható meg, hol meg csak találgatható. Az összeillesztett, hegesztett tárgyak, fémdarabok eggyé válnak nemcsak a technikai megformáltságukat tekintve, hanem a jellegzetes mozdulatot, testtartást, plasztikai jellé tárgyiasított lelki gesztust tekintve is. Ezek a plasztikai jelek őszinte, igaz, telitalálatszerű vallomások az emberről, a konvenciók és az illem fordulataival burkolt arculatától.
A hegesztett, összeszerelt, -illesztett tárgyegyüttesek egy-egy részletükben akár mozgathatók is (lehetnének), legfőbb műfaj-meghatározó vonásuk mégsem a lehetséges mobil jelleg, hanem az egymásba, egymáshoz illeszkedő részek szétválaszthatatlansága, esetleges mozgathatóságuk ellenére szoros összetartozásuk, az alkotások kiterjedésének megváltoztathatósága és egyes részek beállítása révén. Lehetséges, hogy a megfelelő részek kapcsolódásának mintái akár a gyakorlati célokat szolgáló népi zárszerkezeteket is felidézik, a népi tárgyi játékokat, az ördöglakatok változatait, akár számunkra ismeretlen előképeknek állítanak emléket – mégis az egymásba illeszkedő részekből álló kisplasztikáktól sem az eredetiség, sem a vizuális és taktilis élmények változatossága nem tagadható meg.
     Kovács Géza művészete egyszerre könnyed és fegyelmezett, érzékeny, érzelemgazdag és majdnem mérnökien racionális. Kisplasztikái az emberről beszélnek, ám az egyén helyett inkább az emberi lét általános kérdéseiről. Plasztikái egyértelmű dolgok jelképei, olyan dolgoké, érzelmeké, amelyeket akár örök emberinek is nevezhetünk. És nem feledkezhetünk meg a tárgyegyütteseit jellemző drámai erőről sem, és nem feledkezhetünk meg arról a játékosságról, a „csinálásban” rejlő örömről sem, amelyet jó néhány (akár a néző által is átformálható) csapolt-illesztett kisplasztikájáról leolvashatunk.
     Ezek az alkotások széles érzelmi-gondolati skálát fognak át. A dráma, a játékosság mellett a nosztalgia, a líra, sőt a tárgyilagos, száraznak tűnő hang sem idegen tőle. Plasztikáinak többségét olyan bensőséges hangulat, olyan sajátos harmónia jellemzi, amely valóban csupán részben szól arról, ami van – amely inkább arról beszél, aminek lennie kellene. Egy elidegenedő embercsoport számára felmutatni a harmonikus (közösségi) lét lehetőségét, nem kis feladat. Hasonlóképpen emberpróbáló feladat az anyagi értékekre orientált világban rámutatni a szellemi, érzelmi értékek megőrzésének, átmentésének fontosságára, a készen kapott személytelen, s mondhatni, valódi esztétikai értékek nélküli tárgyak dömpingje idején megmutatni a kreativitásban, az ember és tárgy, az ember és alkotó folyamat szerves kapcsolatában rejlő új minőségeket, vagy éppen a pillanatra irányuló figyelem korában a jelen–múlt–jövő egységére figyelmeztetni.
     E fémkonstrukciók ígérete szerint a jövő valódi harmóniát kínál a művész számára (és lehet, közönsége számára is), olyan univerzumot, amely egyszerre végtelen és részleteiben áttekinthető, amely a természeti-organikus és ember teremtette geometrikus formák, a bennük foglalkoztatott tudati, érzelmi tartalmak, törvények szerves egységet alkotnak. Minden részletében átgondolt, kidolgozott lesz ez a világ, s mégsem egyhangú, mert a benne megvalósuló rend nem merev, hanem állandóan változik, nem köti gúzsba tehát, hanem újabb kalandokra csábítja a képzeletet.